A sötétségből érkezett vendég

Hadzsi-Rahim, a fakih, újra megállt, óvatosan a réztálcára tette írónádját, és végigsimította ősz szakállát. Az egyenletesen hulló cseppek koppanásán át tisztán hallatszott az iménti zörej a vékony falon keresztül.

„Vajon ki lopakodhat e hideg őszi éjszaka sötétjében? A nyirkos ködben csakis gonosz ember kóborol, aki rosszban sántikál...”

Az agyagmécses, mely egy csomó ódon könyvön állt, pisla fényével megvilágította a rücskös, kormos falakat, az ócska szőnyeget és az elcsigázott, mozdulatlan tudóst. A tarka rongydarab, amely a keskeny kis ablakot takarta, könnyedén meglibbent.

Az ajtónál heverő nagy, fehér kutya a fülét hegyezte, és tompán vakkantott. Az ablakon benyúlt egy barna kéz, és felemelte a kis függöny szélét. A sötétben ferde, fekete szempár villogott.

– Ki az? – kérdezte Hadzsi-Rahim, és kezét a felugró kutya fejére tette. – Feküdj le, Akbaj!

– Hadd melegedjék az utat tévesztett! Hadd szárítsa meg átázott öltözetét! – Az ismeretlen férfi alig hallhatóan suttogott.

„Úgy beszél, mint aki fél a zajtól... – gondolta a fakih. – Vajon hihetek-e neki?”

– Könyveket látok nálad... Nem te vagy-e Hadzsi-Rahim?

– Nem tévedsz, én vagyok!

– Akkor gyorsan bocsáss be! Maverannagra Mahmud-Jalvacs nagyvezír üdvözletét küldi neked…

– Ez a név felnyitja a jövevény előtt kunyhóm ajtaját, mely mindenki számára zárva van.

A fakih elhúzta a fazávárt, s az ismeretlen férfi meghajolva belépett. A napbarnította, zömök ember mongol szabású ruhát viselt. Felegyenesedett és körülnézett. Hadzsi-Rahim visszatartva a morgó ebet, szemügyre vette a jövevényt. Magabiztosság és büszkeség áradt minden mozdulatából. Kioldotta övét, levetette felsőruháját, és a faszegre akasztotta. Az éjszakai vendég nagy nehezen lehúzta átázott sárga csizmáját, félredobta, és leült a kialvófélben levő tűzhely mellé az ócska, kopott kis szőnyegre. Azután otthonosan megtörölte nedves kezét a szőnyegen heverő suba szőrébe.

– El kell oltani a világosságot! – A mongol ujjával elnyomta az agyagmécses füstös kanócát. Egészen sötét lett, csak a függönynél derengett halványan az ablak rése.

– Miért tetted ezt? – suttogta a fakih.

– Fegyveresek üldöznek: atyám gyilkosai – válaszolta súgva a mongol. – Velem is végezni akarnak. Kivilágított ablakod messzire ellátszik; ezért is találtam rád a sötét éjszakában... Kergesd ki a kutyát!

– Ez a kutya az egyetlen védelmezőm…

– Ki vele! Ugat, és fellármázza egész Szignakot.

– Ne félj a védelmezőtől!

– A kutya járkáljon a ház körül, és majd jó előre figyelmeztet minket, ha gonosz emberek közelednek.

A fakih kelletlenül engedelmeskedett hatalmaskodó vendégének, kinyitotta az ajtót, s a bozontos kutyát kituszkolta a sötétbe. Hadzsi-Rahim megállt, és azon töprengett, nem lenne-e jobb megszökni, de erős karok visszahúzták. A vendég maga tolta be a fareteszt, nem bocsátotta el a fakihot, a szőnyeghez vezette, és vele együtt térdre ereszkedett. Sietősen suttogni kezdett, de amikor a vékony falon keresztül meghallotta, hogy a kutya morog, félbehagyta a mondókáját.

– Ne nyisd ki a reteszt! Idelopózhatnak, és lesbe állnak az ajtó mögött. Áruló módon megölték atyámat, eltörvén hátgerincét, de én elevenen főzöm meg őket katlanban. Esküszöm az örök kék égre, hogy megteszem!... Ha pedig megpróbálsz elszökni innen, megfojtalak!...

Az ismeretlen ember az oldalára feküdt, valamit dörmögött, de nem engedte el a házigazda kezét, erősen szorította forró ujjaival. Rázta a hideg. Hirtelen felugrott, hallgatózott és a fal felé fordult.

– Ők azok! – suttogta. – Utolért a halál! Vigyázz, nehogy elárulj!

Kívülről behallatszott a kutya dühödt ugatása. Valaki jött, veszekedő hangok hallatszottak. Erős dörömbölés rázta meg a falat.

– Hé, gazda! Nyiss ajtót!

Hadzsi-Rahim így válaszolt:

– Ki merészeli éjszakának idején a járási főnök írnokát háborgatni?

– Gyorsan nyiss ajtót, különben ízzé-porrá zúzzuk barlangodat! Szökött gonosztevőt keresünk.

– Két napja betegen fekszem, és senki sem jött, hogy begyújtson a tűzhelyembe, s vizet melegítsen nekem. Keressétek a gonosztevőt a nádasban, de ne egy békés könyvmásoló házában.

A durva hangok tovább vitáztak, valaki ismét dörömbölt az ajtón. Hirtelen sebzett vad üvöltéséhez hasonló dühödt ordítás harsogta túl a zajt. Jajveszékelés és nyögés hallatszott. A hangok távolodtak, majd elhaltak. Hadzsi-Rahim meg akart szólalni, de a vendég rászorította tenyerét a házigazda szájára.

– Te nem tudod, milyen alattomosak ezek – súgta az idegen Hadzsi-Rahim fülébe. – Nagy ravaszul néhányan elmentek, hogy valami leshelyen elbújjanak, de lehetséges, hogy a többiek az ajtó mögött leselkednek. Várni kell, és felkészülni a harcra.

Mindketten odamentek a keskeny ablakhoz, és lélegzetüket visszafojtva próbáltak valamit kivenni az éj sötétjében. Érthetetlen neszek hallatszottak, néha erősebben suhogott a leveleken a csepergő eső.