Hívjatok össze minden dervist!

Szubudaj-Bagatur szétküldte a nukereket Szignak város minden részébe, hogy felkutassák és eléje vezessék a Hadzsi-Rahim Al-Bagdadi nevű dervist, krónikást és poétát. A nukerek ezzel a válasszal tértek vissza: „A dervis nincs a városban. Kis háza beszegezve, ő maga meg ismeretlen helyre költözött.”

Szubudaj felbőszült, kiküldött két századot azzal a paranccsal, hogy másnap reggel vezessék eléje Szignak minden dervisét, a szent sejkekkel és pirekkel^[57] együtt.

Reggel a mongol lovascsapat egy sereg dervist és toprongyos csavargót hajtott a táborba. A dervisek tarka rongyokkal foltozott, bő lebernyeget viseltek, amelyet faháncskötéllel öveztek; porfelhőben közeledtek, kiáltoztak, vagy fakó hangú, mélabús dalokat kornyikáltak. Voltak, akik kórusban ismételgették: Ja-guu! Ja-hak! Mások szent könyörgéseket üvöltöttek. Néhány kalendar^[58] a tömeg élén haladt, és forgott, mint a pörgettyű. Egy rendkívül piszkos, hosszú hajú, borzas dervis kis majmot vitt a vállán. A kis majom a rémülettől állandóan bepiszkolt.

A nukerek széles félkörbe állították a derviseket. A dervisek zsibongtak, panaszkodtak és nyögtek; kiabálták, hogy ők szentek, s felettük csak a nagy Allahnak van hatalma. Néhány dervis kitárt karral, némán kerengett.

Az öreg, görnyedt, sánta hadvezér kilépett a jurtából, és megállt. Tágra nyitott, merev szemének félelmet keltő, zord tekintete mindenkit elhallgattatott. Az utolsó kerengő dervis mintha elvesztette volna eszméletét, Szubudaj lába előtt a földre rogyott, és félig nyitott szemmel figyelte a híres mongol minden mozdulatát.

Szubudaj mögött egy piros csíkos kaftánt és fehér turbánt viselő fiatal tolmács jelent meg. Szubudaj-Bagatur rekedten, szaggatottan beszélt. Szavait hangosan fordította a tolmács.

– Ti szentek vagytok!... Titeket meghallgat az ég. Ti lemondtatok a gazdagságról... Ezért ti mindent megtehettek... Mindent tudtok...

A dervisek kórusban ordították:

– Mi nem tudunk mindent! Mi nem tudjuk, ki táplál minket akár holnap, akár ma!

Szubudaj újra a tömegre vetette tekintetét, s a tömeg elcsendesedett.

– Nekem egy dervisre van szükségem. A neve... Mi is a neve? – fordult a tolmácshoz Szubudaj-Bagatur.

– A bagdadi Hadzsi-Rahim! Ki ismeri őt?

– Nem ismerjük! Nem tartozik közénk! Végy helyébe bárkit közülünk, akit akarsz. Hűségesen fogunk szolgálni téged!

Szubudaj várt, amíg a dervisek elhallgattak.

– Ti mindannyian nem értek annyit, mint ő egyedül. Hallgasson, aki nem ismeri. Ám kiáltson az, aki ismeri!

– Én ismerem! Én megmondom!

Egy öregember átfurakodott a tömegen. Odalépett Szubudaj-Bagatur elé. Vörös kendője alól reszkető kezével nagy, vedlett kakast vett ki, amelynek alig volt tolla, és húsos, vörös taraja oldalra fityegett.

– Nagy hadvezér! – kiáltotta az öreg. – Te keresztülhatolsz pusztákon és folyókon! Te legyőzöd az egész világot! Te első vagy az első hadvezérek között! Fogadd el tőlem e kakast, mely első az elsők között! Úgy kukorékol, mint a szent müezzin a minareten, mindig ugyanabban az időben, és hangosabban, mint bármely más kakas. Ő dicsőíti majd hőstetteidet napfelkelte előtt! Új dicsőséget hoz neked!

Az öreg letette a kakast a bagatur elé. A hórihorgas kakas magasra emelgetve hosszú, vékony lábait, néhány lépést tett.

Valami mosolyféle csillant fel a hadvezér arcán.

– Azt kérdeztem: hol van Hadzsi-Rahim, a dervis?

– Megmondom, hol van. Nem messzire. Betegen fekszik a jurtámban, a becsületes, dolgos, öreg Nazar-Kjarizeknek, a te szolgádnak jurtájában. A sejtán^[59] fiai, ismeretlen nukerek összeverték.

Szubudaj-Bagatur összevonta szemöldökét.

– Tolmács! Végy magad mellé két nukert, és lovagolj az öreggel. Vezesd hozzám Hadzsi-Rahimot. Egy lépésnyire se engedd el ezt az öregembert. Ha hazudott, a nukerek verjék el rajta a port.

– Meglesz, nagyúr!

Szubudaj a jurta felé fordult, de megállt.

– Elfogadom ezt a csupasz kakast. Mit akarsz érte?

– Csupán egyet kérek: vigyél magaddal a hadjáratra.

– Először vezesd ide a bölcs Hadzsi-Rahimot.

Szubudaj csoszogva megindult a jurta felé. A dervisek felüvöltöttek:

– Ki táplál minket ma? Miért hívtál minket?

Szubudaj néhány szót dörmögött a tolmácsnak.

– Csend! – kiáltotta a tolmács. – Szubudaj-Bagatur azt parancsolja, hogy buzgón imádkozzatok a hadjárat sikeréért. Aki közületek el akar jönni a nyugati hadjáratba, jöhet, de a táplálékáról magának kell gondoskodnia.

– Te mindent megtehetsz! Te nagyúr vagy! Parancsold meg, hogy adjanak ma ennünk...

Szubudaj-Bagatur így válaszolt:

– Én senkit sem tudok etetni. Én csak harcos vagyok, a kánok szolgálatában álló nuker. Ti, szent életű férfiak, menjetek Szignakba, a gazdag kupecekhez, és mondjátok meg nekik, hogy a mongol seregek fővezére azt parancsolta a kereskedőknek, hogy mindnyájatoknak adjanak ma enni.

A dervisek megint énekelni kezdtek, és zsibongva, kiáltozva, rendeden tömegben elindultak a sztyeppén át, vissza, Szignak felé.