Harci tábor

Rosztovból szétszáguldottak a futárok. Georgij Vszevolodovics nagyherceg és Vaszilko Konsztantyinovics herceg levelét vitték a hercegekhez, vojvodákhoz és helytartókhoz Novgorodba, Pszkovba, Polockba, a Volga menti városokba: Szugyiszlavlba, Jaroszlavlba, Kosztromába és tovább: Halicsba meg a Fehér-tóhoz. A harcosokat a Vörös Halom közelében levő harci táborba hívták, ahol az orosz férfiak egységes, nagy hadseregbe fognak gyülekezni.

Mindenfelől özönlöttek a harcosok a Vörös Halom felé. Voltak köztük páncélos lovasok karddal és lándzsával. De a többség parasztköpenyes vagy bekecses gyalogos volt, s egy szál dárdát vagy fejszét hoztak csak magukkal.

Georgij herceg nem mutatkozott a Vörös Halmon.

– Hol a harci tábor? – kérdezgették a gyülekező hadfiak.

– Titok! Nehogy a tatárok időnap előtt megtudják…

A tábortüzek mellett melegedve beszélgettek az emberek:

– Jó, hogy a vlagyimiri nagyherceg végre-valahára felhagyott a hosszas töprengéssel!

– Ő most a legerősebb minden herceg közt, itt az ideje, hogy az orosz sereg élére álljon. Már régen így kellett volna cselekednie, amikor az első hírek jöttek a tatárok felől!... Nagy hibát csinált akkor, hogy nem támogatta a rjazanyiakat...

– Az elszalasztott idő miatt, lám, mennyi orosz ember hullott el hiába!

– Az egész világnak síkra kell szállnia a kegyetlen ellenség ellen, mert csak akkor győzhetjük le...

– Hej, hogyan pusztul az orosz föld a hercegek viszálykodása meg marakodása miatt!...

Georgij Vszevolodovics nagyherceg rövid rosztovi tartózkodás után Uglicsba sietett, a Volga mentén Miskinig utazott, onnan pedig az erdőkön keresztül a Szity folyóig, nem messze attól a helytől, ahol a Szity a Mologába ömlik. Ott, Bozsenka faluban, a herceg megszállt a pópánál, Vahramej atyánál. Vén volt a pópa, mint roskatag kis fatemploma, és szeretett a régi időkről beszélni. Olimpiada, a pópa felesége – löttyedt, mint a kovász –, nyájasan, vendégszeretőn, nesztelenül rohangált a szobában, és hajlott korát meghazudtoló fürgeséggel hordta a vendég elé a sózott rizikegombát meg a pirogokat, amelyek felerészben gombás kásával, felerészben pedig hagymás hallal voltak töltve.

Vahramej atya elmagyarázta, hogy Bozscnka faluba nyugat felől csupán egy út vezet Bezseckből, kelet felől pedig csak télen lehet elérni a Mologa és Szity folyón. Körös-körül erdők: nyáron járhatatlan, ingoványos láp, süppedékes „ablakokkal”, amelyek még a nagy hidegben sem fagynak be, csak párolognak.

– Ez azt jelenti, hogy a tatárok nem juthatnak ide! – szólt Georgij herceg.

– Mind megfulladnak! – bizonygatta Vahramej atya.

– Kedvemre való hely! Itt ütöm fel harci táboromat.

– Isten segítségével! – helyeselt Vahramej atya. – Kezdd el, nagyuram, én meg imádkozom, s mindennap kérni fogom a mindenható Urat, hogy seregeidet ajándékozza meg győzelemmel és az ellenség fölötti diadallal.

A felhívásra elsőként a herceg táborához legközelebb lakók, a Szity környékiek jelentkeztek. Katonákat küldtek, és szénát, lisztet meg sózott halat szállító szánkaravánt. Jöttek a „szickárok”^[154] parasztköpenyben, színes szalagokkal kivarrt nyúlbőr bekecsben, vállukig lógó hosszú hajukon farkasbőr füleskucsmával. Rövid lándzsájukra támaszkodva, szorosan egymás mellett megálltak a tornác előtt, ahova kijött a herceg. A „szickárok” véne előlépett, és selypesen hadarta:

– Miért hívattál? Mit cináljanak a „szickárok”? Mondd meg nekünk, erdőbelieknek, micodát vágjunk ki?

Georgij herceg rögtön kimutatta, hogy járatos gazda. Elrendelte, hogy az egyik csoport állítson föl a Szity folyó partja mentén gerendaházakat, és keményen megparancsolta, hogy minden építményben legyen agyagból és kövekből rakott pest. Egy másik csoportnak azt parancsolta, hogy ásson hosszú árkokat, amelyek olyan mélyek, amilyen magas egy ember.

– Ezt meg tudjuk cinálni! – válaszolták a „szickár” muzsikok. – Lápockát ásni, fáckát kivágni, értünk mi ehhez.

A parasztok tüstént elindultak libasorban az erdőbe, és felhangzott fejszéjük csattogása. Döntötték a vörösfenyőt meg a lucfenyőt, s a Szity magas partján csakhamar kéreglemezzel borított, lapos tetejű új gerendaházak emelkedtek. Néhány nap múlva már füstölögtek is a kémények.

Jöttek mindenfelől az önkéntes harcosok egyenként vagy tucatjával. Georgij herceg mindenkinek kiadta a munkáját: egyesek alacsony földkunyhókat ástak; mások szálfát, tuskót, korhadt fát szállítottak, és hosszú torlaszokat csináltak belőle.

Hamarosan megérkezett Vaszilko Konsztantyinovics rosztovi herceg, háromszáz lovas és ezer gyalogos katonából álló csapatával. A csapatot szánkaraván követte; a szánokon hús, liszt és széna volt.

A herceg belovagolta a nyüzsgő tábort, összevont szemöldöke alól a fehér gerendaházakra sandított, megállította lovát a torlaszok előtt, a fejét csóválta, és elindult a templom felé. A pópa háza melletti új gerendaház fölött a fekete nagyhercegi lobogó lengedezett. Az Örökkévaló Megváltó képe volt ráhímezve aranyfonallal.

A fehér kecskeszakállas, varkocsba font ősz hajú, öreg pap hosszú, kifakult reverendájában kilépett a tornácra.

– Dicsőség néked, Vaszilko Konsztantyinovics herceg! Tisztelj meg azzal, hogy bejössz hozzám melegedni.

– Jó egészséget, Vahramej atya! Rég nem láttalak, az utolsó jávorszarvas-vadászat óta. Hát csak tovább öregszel te is, meg a kis templomod is?

– A vállam görnyedezik, de ez a vén fej még mindig tartja magát, és talán jó is még valamire.

A herceg leszállt szép, fakó lováról. Egy katonája odafutott, és megfogta a ló kantárját. Vaszilko felment a vén ház tornácára, és megcsókolta Vahramej atya áldásra emelt, ráncos kezét.

– Mi az, talán várost építetek?

– Valami olyasfélét – válaszolta a pap.

– És vajon soká áll majd ez a város? Egy évig, kettőig, vagy tovább?

– Mit mondhatok én? Én csak egyszerű pópa vagyok. Ebben Georgij Vszevolodovics nagyherceg határoz. Megparancsolta, hogy építeni kell, gerendát szállítani – és lám, épül az erődítés.

– Úgy látom, sok nép összegyülekezett. Hogyan élelmezik az embereket?

– Urunk mindenre gondol. Amikor a harcosok idejöttek, hoztak magukkal kenyeret. Ezenkívül a nagyherceg parancsára mindenhonnan hoznak lisztet meg sózott halat. Az itteni „szickár” asszonyok pedig kelesztik, dagasztják és megsütik a kenyeret.

– Hát szénátok van-e? Nekem lovas katonáim vannak.

– A te lovad számára akad nálam széna. Nyáron kaszáltam a tehénkéimnek. A katonáidnak meg a herceg ad. Láttam, hogy a parasztok szénát is szállítanak... De hát minek fagyoskodunk a tornácon? Lépj be, herceg, Isten hozott szerény hajlékomba.

Vaszilko herceg a katonái felé fordult, akik a part mentén álltak fel; magához hívta az első század parancsnokát:

– Nézd meg a tábort, és keress helyet, ahol elhelyezhetjük a lovakat. Én megbeszélem Georgij Vszevolodovics herceggel az élelmezést.

– Háromnapi szénánk van még. A zabunk is elég tíz napra.

– Csak arra ne kerüljön sor, hogy a lovainkat levágják scsibe! Mennyi nép összesereglett!... De itt a nagyherceg!

Georgij Vszevolodovics totyogósan, nyitott bundában, vidáman, vörösre párolódott arccal jött.

– Jól kiizzadtam a fürdőben! Szeretek melegedni... Sikerült itt hat új fürdőt felállíttatnom... Fürdő nélkül az emberek eltetvesednek!... Azt se tudom, hol áll a fejem, mindenről gondoskodnom kell!... Isten hozott, unokaöcsém, Isten éltessen! Öleljük meg egymást, és gyerünk új házamba!