Kegyelem!

Fényes telihold ragyogott a csillagtalan égen. Gyorsan úsztak az apró fellegek. Mintha a holdba kapaszkodnának, egy pillanatra eltakarták, aztán továbbrepültek.

Vaula aggódva ingatta a fejét.

– Hamarosan hóvihar lesz! – mondta a mellette lépkedő szakállas szabadlegénynek.

– Jön a vihar! – erősítette a szakállas.

– A hóvihar éppen kapóra jön nekünk – szólt Zvjaga. – A tatárok biztosan bemennek a kunyhókba, és nem vesznek minket észre.

A felhők eltakarták a holdat, s az erdő egyszeriben sűrű árnyba és homályba burkolózott. A szabadlegények lassan haladtak előre, libasorban, és közel maradtak egymáshoz. Az élen járók hótalpon siklottak, a gyalogosok kitartóan lépkedtek mögöttük, térdig süppedve a mély hóba.

– Szorosabban, sólymok! Lépkedjetek szaporábban!...

A hóvihar hirtelen tört ki. Az erdő messziről zúgni kezdett, az évszázados fenyőfák csúcsai felüvöltöttek. Átható sivítással felkerekedett a szél, felkapta a porhókupacokat, és beborította a szabadlegényeket.

Csakhamar mindenfelől felhangzott a szüntelen zúgás, a letört ágak recsegése és a kidűlő fák robaja.

– Ne maradjatok e-e-el! – kiáltotta Zvjaga.

Mind nehezebbé vált a haladás. A szúrós hó égette az arcot. A szél feldöntötte az embereket, és elállította a lélegzetet.

– Hej, s-ó-ó-lymok!... Ne maradjatok e-e-el! – elhalón hallatszottak az egymást hívogató hangok.

A szabadlegények sokáig mentek, kitartóan törtek előre a viharban, féltek, hogy eltévednek. Tudták, hogy pusztulás vár arra, aki eltéved az erdőben.

Végre így szólt Vaula, aki az élen haladt:

– Most csendesen menjünk, Jarusztovo itt van a közelben…

A szél fütyülésén át dühös kutyaugatás hallatszott. A kutyák nem úgy csaholtak, ahogy éjszakánként szoktak, hanem dühödten vonítottak, nem hallgattak el egy pillanatra sem; hörögtek, fulladoztak, mintha ellenséget éreztek volna.

A szabadlegények megálltak, hallgatóztak, és így vélekedtek:

– A kutyák hírt adnak nekünk arról, hogy tatárok vannak a faluban!...

– Ide gyertek, tömörüljetek – szólongatták egymást a szabadlegények.

Az erdő szélén gyűltek össze. Óvatosan nézelődtek a hófúvás közepette. A gyakorta felhők mögé búvó hold gyenge fényénél a házak fekete foltnak látszottak. Némelyiknek füstölt a kéménye. Perzselt szalonna és rozskenyér szaga terjengett. Itt-ott, egy-egy kis ablakon át pisla fény szivárgott ki.

Prokuda megragadta Zvjaga kabátujját:

– Ott, abban a szélső házban lakik a főzsivány: Baj-Murat.

Zvjaga hallgatózott.

– Igen, most is ott zajong, még nem nyugodott meg.

A szélroham szipogó női siránkozást, panaszos nyögéseket és részeg kurjongatásokat sodort a szabadlegények felé.

Zvjaga suttogva adta ki a parancsokat. A szabadlegények figyelmesen hallgatták. Aztán szétszéledtek, és lassan megindultak a kertek alatt. Egy kis csoport Zvjaga mögött haladt; Prokuda nem tágított mellőle. Vaula vezette a többieket. Az elcsigázott Poszpelka ott maradt az erdő szélén, és őrizte a tatár lovat.

A hóvihar éppen olyan hirtelen ült el, ahogy kerekedett.

A szabadlegények nesztelenül a palánkhoz lopóztak. A közelben egy cölöphöz támaszkodva szunyókált az őr. Zvjaga megközelítette – és a tatár széttárt karokkal elnyúlt a földön. A kerítéshez tatár lovak voltak kötve. Mellettük meztelen, összevagdalt emberi testek hevertek a hóban.

– Uramisten! Mi ez? – suttogták a szabadlegények.

– Gyerünk! – sürgette Zvjaga. – Talán sikerül még valakit megmentenünk!

A szabadlegények eloldották a lovakat, felültek, és óvatosan belovagoltak a faluba. Félvad mongol és lopott orosz lovakkal találkoztak. A legények elfogták a lovakat, és továbbhaladtak. Keményen markolták lándzsájukat, fejszéjüket, a kihegyezett karót meg a fütyköst.

A kertek alján hárman leszálltak lovukról, az oldalvást sötétlő régi csűrhöz kúsztak, és felgyújtották. Vidáman lobbant fel a szalma. A vörös lángnyelv végignyalta a csűr tetejét, és kialudt. Aztán újra meggyűlt, s a fekete füstgomolyokon bíborvörösen reszketett a láng visszfénye.

– Előre, rjazanyiak! – kiáltották minden oldalról a muzsikok, és berontottak a házakba. A tatárok dühödten felüvöltöttek. Kirohantak a meleg házakból a fagyba, valósággal eszüket veszítették ettől a meglepetéstől, és alig tértek magukhoz iménti részegségükből. Jobbra-balra futkostak, keresték lovaikat. De a lovak nem voltak sehol, és a sötétségből vadidegen emberek rohantak rájuk, leütötték őket a lábukról, és fejszével vagdalóztak. A tatárok végigfutottak a hátsó udvaron, a szabadlegények utolérték őket, és végeztek velük.

A szabadlegények a csűrökben megkötözött orosz foglyokat találtak. A kiszabadított foglyok karókat rángattak ki a kerítésekből, és kínzóik üldözésére rohantak.

Vaula egyetlen csapással leterítette a pópa házának tornácán ülő részeg őrt, aztán óvatosan belépett a szobába.

Az asztalon még ott volt a lakoma maradéka: lerágott csontok, kenyérhéj, feldöntött csészék. Néhány részeg tatár fetrengett a padlón. A félig levetkőztetett öreg pópa a sarokban ült, átfogta térdét, és ezt hajtogatta: ,,Uram, irgalmazz! Uram, irgalmazz! Nem tudják, mit cselekszenek!”

A forró pesten, a pópa reverendájába burkolózva horkolt Baj-Murat. Mellette sírdogált és sóhaj tózott az öreg pópa remegő, mezítelen, sovány kis leányunokája.

A megkötözött Baj-Muratot a szabadlegények kivonszolták a befagyott gémeskúthoz. A rabló dülöngőzött, még nem értette, mi történt vele. Dühösen sandított az előtte tolongó parasztokra, forgatta mámoros, vérbe borult szemét.

– Kegyelem, kegyelem! – hajtogatta.

– Kegyelem? Neked? – mondta Vaula. és Baj-Murat arcához bökte a levágott fülben lógó rézfüggőt. – Honnan van ez a függő? Az iszákodból! Ki vágta le a leányaink fülét? Ki erőszakolta meg őket? Ki dobta ki mezítelenül a foglyokat a fagyba? Te kurafi! Kit végezzenek ki ezért? Téged, gazember!

Prokuda, öklével fenyegetőzve, odarohant:

– Mit csináltak Bulatkóval! A kútágasra kötözték, és hideg vízzel leöntözték... Itt van... alig él már!

– Kössétek ezt a rablót a kútágashoz! – rendelkezett Vaula. – És szögezzétek a fülét a gerendához. Hadd tudja meg, milyen jólesett a mi lányainknak, amikor levágta a fülüket!

Előlovagolt Zvjaga egy tatár lovon.

– Mit piszmogtok ezzel a bitanggal? Végezzetek vele, aztán lóra! Nem maradt már tatár a faluban…

A tatár fogságból megmentettek körülfogták a szabadlegényeket. Az asszonyok és a gyermekek sírtak örömükben, és kenyeret kértek. A szabadlegények odaadták nekik a zsákmányt, amit a tatárok összeraboltak, maguknak csak a lovakat, a páncélingeket és a fegyvereket tartották meg. A férfiak csatlakoztak a szabadlegényekhez. Az asszonyok elhatározták, hogy a gyermekekkel együtt keresztülvergődnek az erdőkön és az alig járt utakon a szülőfalujukba.

– Nem pihenünk! – kiáltotta Zvjaga. – Még kevesen vagyunk, el kell tüntetni a nyomokat, mielőtt a tatárok észbe kapnak... Gyorsan előre, rjazanyiak!

– Én nem megyek az asszonyokkal! – jelentette ki határozottan Prokuda. – Veletek tartok!...

Felsegítette a nyeregbe Bulatkót. Mögötte ült Poszpelka.

– Erősen tartsd Bulatkót! – figyelmeztette Prokuda Poszpelkát.

A leány ügyesen felpattant tatár lovára, és két kis társa mellett ügetett.

Világosodott. A felhők eloszlottak. A vihar elült, mintha sose lett volna. Jarusztovo elnéptelenedett. Mindenfelé tatár hullák hevertek. Egyetlen eleven lélek se maradt a faluban. Csak a kutyák kószáltak, mint néma árnyak, az elhagyott házak között, és megérezve az új zsákmányt, nagy rajokban repültek oda a károgó varjak.

A kútágas előtti félkörben kutyák ültek. Szájuk szélét nyalogatva nézték a gerendára kötött, félmeztelen Baj-Muratot, aki meg forgatta gonosz szemét, és akadozó nyelvvel nyögte:

– Kegyelem! Kegyelem!...