Rjazany végnapjai

…ÉS ELPUSZTULA RJAZANY FÖLDJE ÉS VÁROSA

ÉS MINDEN SZÉPSÉGE, ÉS NEM MARAD

UTÁNA MÁS, CSUPÁN FÜST ÉS POR ÉS HAMU.

[HISTÓRIA BATU KÁN BEJÖVETELÉRŐL, XIII. SZÁZAD]

Reggelre a tatárok egészen közel jöttek Rjazany falaihoz, és maguk után cipelték az ostromhágcsókat. Különbözők voltak ezek: néhány rövid pallóból összeeszkábáltak: fenyőtörzsekből, keresztgerendával; és olyanok is voltak, amelyeket sebtében csináltak hosszú gerendákból, kétoldali bevágásokkal.

A város falai alól felhangzottak a tatárok kiáltásai, a megkorbácsolt foglyok üvöltése, a fejszecsapások dübörgése, a dudák mélabús, nyekergő dallamai, melyekkel a tatár harcosok bátorítgatták magukat az ostrom előtt.

A hágcsók mindenütt egy időben emelkedtek a falakra. Valamelyes támasztékot adtak a támadóknak.

Elsőként az orosz foglyok másztak fel, akiket hátulról lándzsával döfködtek. A félmeztelen emberek, rongyos kendervászon ingükben, elkékülve a hidegtől, csak nagy nehezen másztak fölfelé a hágcsókon, és kiáltozva könyörögtek Rjazany védőinek, hogy ne öljék meg őket.

– Könyörüljetek rajtunk, testvérek! Hadd másszunk át a palánkon! Veletek együtt a tatárok ellen fordulunk... Nem a magunk jószántából megyünk, döfködnek hátulról…

Felülről így feleltek:

– Forduljatok vissza! Gyáva nyulak! Tépjétek ki a tatár kezéből a kardot, vágjátok őket, törjétek össze a hágcsókat!

Voltak foglyok, akik nem akartak rjazanyi testvéreik ellen harcolni, s amikor a hágcsó közepére értek, leugrottak, és legurultak a jeges lejtőn. Lent összecsaptak a tatárokkal, és összekaszabolva elhullottak.

Mindenfelé elkeseredett tusa folyt.

A hosszú nyelű fejszével felfegyverzett Szavelij a falon várt, készen arra, hogy mindenkit levág, aki felbukkan a hágcsón. Egyszerre három hágcsó vége is felbukkant. Rajtuk egymás után gyorsan másztak felfelé az emberek. Kik ezek? Oroszok vagy tatárok? Félmeztelen alakok, ruhájuk cafatokban, kezükben furkó... Kétségbeesetten, elszörnyedve másztak fölfelé, és dühödten ordítottak.

Szavelij rájuk kiáltott:

– Oroszok vagytok-e, vagy sem? Vessetek keresztet!

Az első nem válaszolt. Vad ordítással feje fölé emelte a furkót, és le akarta ütni Szavelijt. De a husáng kirepült a kezéből, s a támadó lehemperedett a lejtőn.

A következő így kiabált:

– Gyikorosz! Komám! Ne bánts! Én vagyok... Vaula! Mögöttem jön Zvjaga...

Szavelij fejszéje megmeredt a levegőben. A két paraszt nehézkesen átmászott a tölgyfa palánkon. Utánuk egy fiatal tatár kúszott át gyorsan. Fényes, görbe szablyája volt. Széthasított fejjel repült lefelé, Szavelij dühös erővel ütött, éppolyan biztosan, mint ahogy az erdőben szokta vágni a vén, évszázados fenyőket.

Zvjaga és Vaula Szavelij mellé állt. Rúddal lökték le, akik a hágcsó végén feltűntek. A többi rjazanyi harcos is elkeseredetten védekezett, és visszaverte a rohamozókat.

Az asszonyok is segítettek a férfiaknak. Vederszámra zúdították a forró vizet az ostromlókra. Köveket és jégtömböket dobtak a hágcsókon fölfelé igyekvőkre.

Délfelé visszaverték a rohamot. A tatárok elcsendesedtek, és visszavonultak. Lent, a falak alatt vonaglottak és kétségbeesetten kiáltoztak a sebesültek. A tatárok közéjük mentek, a maguk embereit kivonszolták, az oroszokat megölték.

Öt napon át ismétlődtek a rohamok nappal és éjjel. A rjazanyiak keményen kitartottak helyükön. De soraik fogytak, és nem volt, aki az elesettek helyébe álljon. Asszonyok álltak a nyíllal megölt vagy a mázsás kövektől összezúzott férfiak helyére. A tatárok pedig mindig új, friss csapatokat küldtek rohamra. Kitartóan másztak fölfelé a gyors zsákmány reményében, hiszen aki elsőként tör be, mindent elrabolhat, ami csak megtetszik neki.

Szavelij, Zvjaga és Vaula segített egymásnak, váltották egymást. Amikor rövid időre elcsendesedett a harc, rögtön lefeküdtek a falon, és karjukat fejük alá téve, abban a pillanatban elaludtak.

A kőhajító gép után két faltörő kos gördült a kapu elé. Szilárd állványon függő, vasalt végű, nagy gerendák voltak ezek. A faltörő kosokat kezelő mongolok és foglyok bőrpajzs mögül meglódították a gerendát, és szörnyű erővel a város kapujához ütötték. Megreccsentek a kapu tölgydeszkái, és forgácsok repültek szerteszét. A falakról forró vizet, fortyogó szurkot, nyílzáport és köveket zúdítottak alá.

A faltörő kosok ütései azonban kitartóan, szünet nélkül zuhogtak a kapun, amely végül is beszakadt.

Diadalordítással rontottak be a kapun a tatárok, de vastag kőfalba ütköztek, amely szorosan elzárta a bejáratot. Ezt a falat az ostrom napjai alatt a rjazanyi nők emelték a gyermekek segítségével.

A tatárok azonban nem tágítottak; előkerültek a hágcsók, újra megindultak fölfelé az elszánt harcosok, hogy megtörjék a rjazanyiak ellenállását.

A város védői látták, hogy erejük fogytán, és tudták, hogy közeledik a vég.

Agrippina, a rjazanyi herceg özvegye, fiatal menyeivel és a rokon bojárasszonyokkal december huszadikán elment a székesegyházba. Elhatározták, hogy ott várják be az elkerülhetetlen pusztulást. Sok rjazanyi nő vette körül őket. A püspök és a papok zsolozsmákat énekeltek, és minden kínhalálba indulót biztosítottak a túlvilági boldogságról.

A vak harangozó szüntelenül kongatta a nagy vészharangot. A harang zúgása szinte azt mondta, hogy a harc folytatódik, és senki se adja meg magát: az orosz emberek hősi halált halnak a drága, ősi földért.

Az ostrom hatodik napján, december huszonegyedikén, a tatárok újra megindultak a hágcsókon fölfelé, és égő fáklyákat vittek magukkal. A szakadatlan tatár-áradat minden oldalról egyszerre indult meg. Egyesek görbe szablyájukkal vagdalóztak, mások nyíllal lőtték a védőket.

Végül is a tatárok felülkerekedtek. Vad, ujjongó üvöltéssel törtek be a város minden oldalán. A tatárok már az utcákon rohantak, berontottak a házakba, és levágtak mindenkit, öregeket és kicsinyeket, senkinek sem irgalmaztak.

Szétverték a templom ajtaját, berohantak a templomba, lekaszabolták a nőket és a papokat, felgyújtották az épületet. A kisgyermekeket kitépték anyjuk kezéből, és a tűzbe dobták; az anyákon, mindenki szeme láttára, erőszakot követtek el, azután felvágták a hasukat.

Estére egyetlen élő ember sem maradt Rjazanyban. Egy kortárs ezt írja:

„Senki sem volt, aki nyögjön és sírjon, senki sem szomorkodott az elpusztultak sorsán: a szülők nem bánkódtak gyermekeikért, a gyermekek szüleikért, a testvér testvérért mindnyájan ott hevertek holtan.”

Amikor Szavelij ezen a napon lenézett a falról, elszörnyedt: nyolc hágcsó támaszkodott a falnak, lent pedig feketéllett a támadásra kész tatár tömeg. Szavelij földrögöket szórt lefelé, vágta a felmászókat, de jobbról is, balról is hágcsók emelkedtek. A tatárok átugráltak a falon. Szavelijt nem bántották – kisebb gondjuk is nagyobb volt annál. Igyekeztek megelőzni egymást, a hercegi kastély, raktárak, éléstárak és jószágudvarok felé rohantak.

Szavelijt magával sodorta a tatárok elöl menekülő emberáradat: a rjazanyiak a folyópart melletti várfok felé tolongtak. Átmásztak a falon, lecsúsztak a jeges lejtőn, és azon a helyen estek a folyóba, ahol be volt törve a jég. Aki győzte erővel, átúszott a folyón, és az erdő felé rohant.

A tatárok siettek, hogy mielőbb megkezdjék a rablást, és nem üldözték a menekülőket: „Nem juttok messzire, úgyis a mieink lesztek.”

A kevés menekült közt ott volt Szavelij is. Ámbár a víz jeges volt, átúszta az Okát. Vizes ruhában, övében fejszéjével, felmászott a túlsó partra, és megállt. Utolszor nézte Rjazanyt.

A láng és füst förgetegéből kiemelkedtek az égő templomok harangtornyai. Szavelij tisztán hallotta a győztesek üvöltésén és kiáltozásán keresztül a vészharang egyenletes, magányos kongását. A vak harangozó rendületlenül húzta a harangot.

Az öreg, vak harangozó az utolsó leheletéig harangozott, amíg egy feldühödött tatár nem végzett vele. A harangszó a haza védelmére hívta az orosz embereket.