A rjazanyi népgyűlés

...FENSÉGES VÁROS, VÁLASZOLJ CSAK:

HOVÁ TŰNT EL A HŐSI KORSZAK?

MIDŐN GYŰLÉSEN HERCEGEK

KORBÁCSAKÉNT SZAVADNAK ÉRCE

TUSÁRA VAGY ÍTÉLKEZÉSRE

HÍVTA HŰ GYERMEKEIDET?

[D. VENEV1TYINOV]

A félrevert harang már kora reggel népgyűlésre hívta a népet. A csendes, fagyos levegőben zengve áradt az érces hang, és mindenhol nyugtalanságot keltett. Messzire elhangzott a harangszó, még a környező falvakba is. Az emberek kiléptek a tornácra, hallgatóztak, gyorsan felkapták daróckabátjukat, bekecsüket és kucsmájukat. A folyó mindkét partján, a hóborította földeken a város felé húzódó parasztok sora feketéllett.

– Hallod, félreverik a harangot! – mondták menet közben a parasztok. – Mi történt?

Az Oka magas, meredek partjánál épült vén Rjazanyt teljesen belepte a hó, és ezüstösnek látszott. A város körüli magas földsáncok, középen a palánkkal körülvett „kamasztanya”^[125], a százesztendős tölgytuskókból összerótt őrtornyok, fenyegető, szilárd erőddé tették a várost.

Mi fenyegetheti Rjazanyt? Miért kong ilyen állhatatosán a rézharang? Megint marakodnak a hercegek? Megint elküldik a parasztokat egymás ellen, hogy üssék egymást, mint húsz esztendővel ezelőtt a Lipica-pataknál? És miért? Hogy kitörjék az egyik herceg nyakát, és másik herceget ültessenek a helyére? Marakodjanak egymás között a hercegek, de miért zargatják háborúba a parasztokat?

A Sólyom-hegyen levő tér, a Fotyij-bástya mellett, mint vásárnapokon, most is tele volt parasztszekerekkel, amelyekben gabona, liszt, fagyott disznó- és borjúhús, agyagedény, facsöbör és egyéb paraszti termék és portéka volt. Ma azonban a tér annyira megtelt a tömeggel, hogy valósággal elvesztek benne a parasztszekerek. A parasztok és a városiak mindenfelől a térre özönlöttek, és minél közelebb akartak kerülni a Boldogasszony székesegyházának tornácához, ahol a hercegek és hercegfiak megjelentek a népgyűlésen.

Gyikorosz és a Perun Fenyvesből jött útitársai egészen a templom tornácáig furakodtak, ahol két markos legény – ledobva kucsmáját és bekecsét – buzgón himbálta a gerendából rótt harangláb szarufáján lógó nagy rézharang vasnyelvét.

Amikor elcsendesült a kisebb harangok fürge csilingelőse, kifutott a templomból egy befont tincses kolostori szolga, és piros kendővel integetett a vészharangot kongató legények felé. A legények abbahagyták a harangozást, és kabátjuk ujjába törölték izzadt homlokukat. A tömeg még közelebb sűrűit a templomtornáchoz. A parasztok felmásztak a szekerekre, felültek a befogott lovakra – mindenki meg akarta tudni, minek csődítették össze a népet.

A templomból elnyújtott énekszóval kilépkedett az énekesek kara. Utánuk négy szép szál éneklő szerpap jött ornátusban, és tömjénfüstölőt lóbáltak. Azután tíz, aranyos miseruhába öltözött pópa vonult ki ünnepélyesen, kezükben réz- vagy ezüstfeszület; végül feltűnt a püspök, akit két ministránsfiú támogatott karon fogva.

A papság után Jurij Ingvarevics, a rjazanyi herceg lépett ki a templomból. A herceg gyöngyökkel és drágakövekkel kivarrt vörös palástot, korznót viselt. Húsz daliás testőr őrizte a herceget. Jobbjukban meztelen, egyenes kard. Visszaszorították a templomtornác felé tolongó tömeget. Közben folyvást újabb és újabb emberek jöttek ki a templomból: Agrippina Rosztyiszlavna nagyhercegnő, akit menyei, hét fiának ifjú feleségei vettek körül; a hercegi rokonok, öreg bojárok és a herceg legelőkelőbb bizalmasai. Jurij Ingvarevics felállt a vészharang közelében levő kőemelvényre, a kíséret és a papság pedig a templom tornáca mentén helyezkedett el.

A másik oldalon a város kerületeinek és a közeli külvárosoknak sztarosztái gyülekeztek. Szerényen, de méltóságteljesen álltak birkabőr bekecsükben, szürke kupeckaftánjukban vagy háziszőttes posztókabátjukban. Egy ősz szakállú, tisztes öregember, az alsóváros sztarosztája, külön-külön meghajolt a herceg és hercegnő előtt, és cobolykucsmáját melléhez szorítva, hangosan így szólt:

– Dicsőség neked, atyánk, Jurij Ingvarevics herceg! Élj jólétben és egészségben Agrippina Rosztyiszlavna hercegasszonnyal egyetemben, ne ismerd a bánatot, és ne feledkezz meg rólunk, szegény emberekről! De engedd meg, hogy egy szót szóljak. Miért gyűjtötted egybe a népet? Miért parancsoltad meg, hogy félreverjék a harangot? Mit kívánsz a rjazanyi néptől?

A herceg borúsan nézte a tömeget, megrázta őszbe csavarodott hosszú fürtjeit, és három irányban méltóságteljesen meghajolt az elcsendesedett nép előtt.

– Halljátok, pravoszlávok – szólalt meg fáradt, fakó hangon. – Fontos dologban hívtalak benneteket. Nem nyugtalanító ok nélkül kongott reggel óta a vészharang. Elodázhatatlan ügyben kell együttesen, egy akarattal, egy szívvel határoznunk!

– Beszélj, beszélj, herceg, és mi határozunk! – hallatszottak hangok.

– Már tavasszal kósza hírek érkeztek a Vadföldről, hogy baj van a polovec kánoknál, a polovec seregek messziről, a Volgán túlról jött, ismeretlen néppel hadakoznak. Ez a gonosz és erős nép legyőzte és elkergette a polovec kánokat a Vadföldröl; kirabolta, koldusbotra juttatta őket…

– Halljátok, pravoszlávok, micsoda nép bukkant fel!

– A legelőkelőbb kánokat megkergették a jövevények, leverték őket, és lovászukká tették.

– De hát miféle emberek ezek? Mi a nevük? Ezek is lovasok?

A herceg folytatta:

– Ezt a jövevény népet istentelen mungalnak és tatárnak nevezik. Felperzselték a polovec sátrakat, levágták a polovecek ökreit és juhait, s most a mi területünkre jöttek, és közel a határunkhoz, a Voronyezs folyónál vannak. A tatárok semmirekellő követeket küldtek hozzánk; mindenről kérdezősködnek, minden irányban nyomoznak, mindent tudni akarnak. Két tatár férfit és egy asszonyt küldtek hozzánk.

– Ide velük! Majd mi a szemükbe nézünk, és megmondjuk nekik, melyik úton menjenek vissza...

– Hát akkor vezessétek ide a tatár küldötteket! – mondta a herceg testőreinek. – De úgy vigyázzatok rájuk, mint a szemetek fényére, nehogy a mi gyerekeink rendetlenkedjenek velük, vagy megsértsék őket! Utóvégre a hatalmas tatár cár, Batiga követei.