Az ütközet

…NEM BÉKLYÓZOTT JÓ LOVAKAT

NE CSAPJATOK KI A SZTYEPPRE.

HA NEM VIGYÁZ ÉBER ŐRSÉG,

NE TÉRJETEK NYUGOVÓRA.

[RÉGI KOZÁK DAL]

Hadzsi-Rahim írja:

,,Ó, örökös égbolt! Még mindig arra kényszerítesz, hogy megrendítő szörnyűségek szemtanúja legyek, hogy tehetetlen felháborodást, hasztalan szánakozást éljek át!

Szörnyű csatát láttam kegyetlen hidegben a feneketlen láp jegén. Láttam, hogy tízezer és sokszor tízezer dühös tatár fenevad módjára rárontott néhány ezer uruszut parasztra, akik közül egyetlenegy sem gondolt megadásra – karddal, késsel és fejszével vagdalódzott mind, olyan elkeseredett elszántsággal, miként a farkas küzd és vicsorít utolsó leheletéig, amikor körülfogták a vadászok.

Én mindezt láttam, nem haltam meg, még mindig élek!”

Hadzsi-Rahim Burundaj temnik húszezer főnyi seregrészénél tartózkodott. A fakih szelíd lovat kapott Burundajtól. Hadzsi-Rahim bőrládát vitt magával, amelyben tiszta tépés, kénpor, gyógypárlatok és a sebesültek számára egyéb kötöző- és gyógyszerek voltak.

A kis termetű, de erős mongol ló a csapattal együtt vágtatott vagy megállt, nem engedelmeskedett Hadzsi-Rahirn kantárának, s az öregnek teljes erejéből meg kellett kapaszkodnia a nyeregben és a ló serényében, hogy le ne guruljon.

Burundaj megparancsolta csapatának, hogy a harci kürtök első harsanására legyen készen a támadásra. A lovasok nem távoztak lovuktól, a kantárt övükhöz kötötték, és összegömbölyödve, mint a macska, egész éjjelen át a lovuk mellső lábánál feküdtek a havon. Reggelre, amikor megszólaltak a kürtök, a lovakat úgy belepte a dér, hogy olyanok voltak, mint az ezüst.

A harcra és védekezésre felkészült uruszutok harci tábora elleni támadás veszedelmesnek ígérkezett. Minden mongol tudta, hogy vagy győzelem, vagy halál vár reá a távoli idegen földön.

A sereg gyors ügetésben haladt, ahol pedig lehetett, vágtázott. Ilyenkor baljósan dongott a föld, csikorgóit a jég, s a sok ezer ló patájának dübörgése messzire morajlott.

Hadzsi-Rahim rábízta magát erős lova akaratára.

Az erdő ritkult. Elöl kanyargó, befagyott folyó húzódott. Sorról sorra továbbadták Burundaj temnik parancsát:

– Kard ki!

A mongolok könyökig feltűrték a ruhaujjukat a jobb karjukon, fogaik közt füttyentve kirántották hüvelyéből görbe szablyájukat, és jobb válluknak támasztották. A lovak meggyorsították futásukat. Kiértek az erdőből. A mongolok élesen visító, vad kiáltozással a tágas, havas síkságra özönlöttek.

– Khu-khu, mongolok! Urragh, urragh!

A síkság messzire nyúlt a folyómeder mentén. Jobbra alacsony, de sűrű, ingoványos erdő húzódott. Magányos domb magasodott ki belőle, tucatnyi hólepte fenyővel. Baloldalt, a folyó túlsó oldalán terült el az uruszut falu, amelyben a vén templom volt. A parton új, fehér épületek sorakoztak.

Mindkét parton odagörgetett fenyőtörzsekből, gerendákból, hosszú gyökerű tuskókból torlaszokat raktak, hogy a lovak ne tudjanak keresztülvergődni rajtuk.

Az uruszutok szemmel láthatóan nem várták a tatár támadást. Kirohantak a házakból, menet közben öltözködtek, és az új fehér épület felé siettek, amelyen fekete zászló lengett. Az uruszut kürtök harsogása, trombiták zúgása s a dobok pörgése csak azután hangzott fel, hogy a mongolok már feltűntek a síkságon.

A templom mellett csakhamar megjelent magas pejen egy szép, erőteljes, nagy fekete szakállas lovas, ezüstpáncélban, csillogó aranysisakkal. Ez volt Gjurga herceg, az oroszok nagyura. Állandóan három lovas követte. A középső lovas fekete zászlót tartott, melyre a Megváltó képe volt hímezve arannyal.

A mongolok emlékeztek a dzsihangir szigorú parancsára: egy pillanatra sem szabad megtorpanni semmiféle akadály előtt! Az egyik seregrész balra vágott, leereszkedett a folyó jegére, felkaptatott a túlsó parton, és továbbhaladt a házak felé. A másik seregrész jobb felé vágtatott, a torlaszok mentén; megkerülte azokat, szintén leereszkedett a folyóra, és megütközött a jégen az uruszut harcosokkal.

A harmadik seregrész, amely a mongol hadsereg közepét alkotta, kétségbeesett vakmerőséggel, sebes áradatként, egyenesen nekirontott a sáncoknak és torlaszoknak. Ezer és ezer mongol ló hanyatt-homlok rohant az erődítésnek, szügyével tördelve az útját álló torlaszokat. A lovak elvágódtak, s velük együtt lovasuk is a földre zuhant. Új lovasok robogtak keresztül a lezuhant testeken, áttapostak rajtuk, felkaptattak az erődítésre, majd leugrottak, és mert nem szűnt meg a hátulról jövő nyomás, továbbrohantak, s a meredek partról a folyóba csúsztak.

A jég nem bírta már a súlyt, és a harcosokat kezdte elönteni a víz.

Az uruszutok a túlsó partról rohantak a mongolok ellen. A legelkeseredettebb viaskodás a jégen zajlott, a vízmosások között, ahova mind a mongolok, mind az uruszutok beszorultak. A harcosok még alámerülőben is folytatták a küzdelmet.

Gjurga, uruszut herceg, néhány száz emberből álló druzsinájával gyorsan leereszkedett a folyóra, és felkaptatott a jobb partra. Az uruszutok bátran rátörtek az erdőből kinyargaló mongolokra. A herceg harcosai mesterien forgatták hosszii, súlyos kardjukat. Az uruszut kard csapása nyomán nemegyszer repült darabokra a vékony tatár acél. Minden uruszut magában csatázott, a tatárok pedig tízes sorokban tömörültek, és nem tágítottak egymás mellől.

Hadzsi-Rahim vágtató lovak áradatában találta magát. Nem tudta megfékezni Barszikját, amely rendületlenül továbbrobogott a torlaszok felé. Hadzsi-Rahim elszörnyedt a közelgő végtől, legurult a nyeregből és a hóra pottyant. Néhány lovas keresztülugrott rajta, de nem történt semmi baja. Sikerült felállnia, és elfutnia.

Egy kis domb emelkedett előtte. Hadzsi-Rahim felmászott rá, és nézte a fellángolt harcot. A fakih megítélése szerint, ha Gjurga herceg és katonái szoros csatasorba állnak, keresztülverekedhettek volna a tatárok sorain, s utat vágva maguknak az erdőbe, megmenekülhettek volna az ismeretlen utakon, így azonban bárki előre megjósolhatta volna a pusztulásukat. Az uruszut harcosok egyszer jobbra, egyszer balra támadtak, és eltávolodtak egymástól. Lassanként szétszóródtak a tatár tömegben. Gjurga herceg fekete zászlója sokáig lengett a harc helye fölött, sebesen mozgott együtt a harcba rohanó uruszut harcosokkal, azután ingadozni kezdett, végül lehullt. A zászló közelében esett el, nyilaktól és lándzsáktól átdöfve, Gjurga uruszut herceg.

Az ütközetet vezető Burundaj temnik azon a fenyőkkel benőtt magaslaton tartózkodott, ahova Hadzsi-Rahim felmászott. A nyugodt, szögsárga lovon ülő,^[161] hosszú, sovány, mozdulatlan, sárga arcú Burundaj látszólag egykedvüen szemlélte, hogyan csatáznak, vagdalóznak nagy összevisszaságban a feldühödött lovas és gyalogos harcosok.

Amikor Burundaj észrevette, hogy a fekete zászló megingott és lehullt, hirtelen felélénkült, és vadul üvöltötte: „Előre, utánam!”, és testőrszázadával lerohant a dombról. Burundaj nukerei könyörtelenül félretaszigáltak mindenkit, aki útjukba került; arra a helyre rohantak, ahol Gjurga herceg volt, mert remélték, hogy még elevenen elfoghatják. De annyi sebesült és halott feküdt ott, hogy nem lehetett egykönnyen előkeresni a herceget. Végre megtalálták. Ezüstpáncéljáról és piros csizmájáról ismerték fel. A fekete zászló a közelében hevert, halottak és hangosan nyögő sebesültek alatt. A tatárok saját sebesültjeiket kicipelték a halomból, az uruszutokat pedig lemészárolták.

Gjurga herceg már meghalt. Tatár szablya mélyen keresztülhasította sisakját, átvágta homlokát, és két nyílvessző hatolt a torkába.

Burundaj megállította lovát, lelépett a vérrel átitatott hóra, és kis, éles késével lassan levágta Gjurga herceg fejét. A két fülön vékony szironyszíjat húzott át, s az őszbe csavarodott, göndör fürtös, hosszú fekete szakállas fejet erősen a lova farka tövéhez kötötte; megtörölte vérfoltos ujjait, nyeregbe ült, és így szólt:

– Batu kán most már nem hányhatja a szememre, hogy én és a nukereim, nem igyekszünk dicsőséget szerezni a mongol névnek: lám, az uruszut herceg feje a lovam farkán csüng!

– De nem Batu kán lova farkán – szólt oda egy öreg nuker. – Vigyázz! A dzsihangir ezt nem bocsátja meg neked!...

Toropka a harci tábor felé vágtatott, ahol nemrégiben az emberek békésen építettek, jöttek-mentek, dolgoztak. Toropka most kétségbeesett harcot látott itt. Temérdek sok tatár özönlött a réteken át, a folyó mindkét partján, kiáltoztak, ijesztő vadállati üvöltéssel ordítoztak, görbe pengéjükkel vagdalóztak. Az oroszok dárdával, fejszével visszaverték őket, sőt maguk is támadtak.

Toropka észrevette Vaszilko herceget, aki a rosztovi harcosok jobb oldali sorának bal szélén haladt. A rosztoviak, mint a töretlen hullám, gyorsan, egyenletes ütemű futással közeledtek, kezükben fejsze és kard.

A tatárok rájuk rohantak, és a lovak rohamának nyomásával igyekeztek szétverni őket. A rosztoviak azonban szorosan egymás mellett tartottak, utat vágtak maguknak a tatár tömegben, és előrehaladtak az erdő felé.

Az erők már kiegyenlítődtek. Az orosz harcosok kiheverték az első tatár támadást, és most már ők szorították a tatárokat. A tatárok ide-oda futkostak, elővágtattak, gyorsan megfordították lovukat, aztán újra az oroszok ellen rohantak. Vaszilko herceg bátran küzdött a rosztovi harcosok sorában. Toropka a herceg felé sietett.

Az oroszok kezdtek felülkerekedni. De az ösvényeken újabb lovas tatár osztagok bukkantak elő. Szakadatlan áradatban, ordítozva, rémületet keltő, éles vijjogással száguldottak ki az erdőből.

Szubudaj-Bagatur és Batu kán lumenjei voltak ezek. A váratlanul előretörő tatárok kivetették fekete pányvájukat, és elfogták Vaszilko herceget. A herceg igyekezett átvágni a kötelet, de egy másik pányva a nyakára szorult, és földre döntötte. A tatárok diadalordítással vonszolták a havon.^[162]

Toropka a herceg segítségére sietett. Egy vágtató ló erős lökése azonban a földre terítette. Felállt, s holttesteken átugrálva futott még néhány lépést. De egy fejére mért csapás végleg leverte Toropkát a lábáról. Egy tatár és egy orosz holttest közé bukott; néhány pillanatig még hallotta a kiáltozást, de a csata zaja gyorsan elcsendesedett: Toropka elvesztette eszméletét.