Akik utolsónak maradtak a dombon

…HOL DOMBORUL HŐS JEVPATYIJ SÍRJA,

TUDJA HAJNAL PÍRJA, AMELY RÁHULL,

TUDTA A VITÉZRŐL SZÓLÓ ÉNEK,

AZ IS ELSZÁLLT A SZELEKNEK SZÁRNYÁN...

[LEV MEJ: ÉNEK JEVPATYIJRÓL]

A csata vége felé közeledett.

A dombon levő fenyők közt még állt egy maroknyi csoport ember: az utolsók, akik életben maradtak Kolovrat csapatából. A kövek ritkán hullottak a dombra, ahol ezek az emberek állottak szorosan egymáshoz simulva, és nyugodtan várták a halált. Már utolsó nyilaikat is kilőtték. Többet már semmit sem tehetnek.

De igen! Tehetnek!

Egy magas, csengő, szinte gyermekhang váratlanul énekelni kezdett... Hazai, vontatott, bánatos dalt:

Barátaim, mi jutott az eszetekbe?

Mért lopódzott szomorúság szívetekbe?

Búnak eresztettétek a fejetek…

Mások is átvették a dallamot, s áradt a dal merészen, szabadon. Azt mondta ez a dal, hogy a haldokló orosz emberek elbúcsúznak a drága hazától. Szinte azt mondta ez a dal, hogy a tatárok nem törték meg az oroszokat!

Batu kán az életben maradt uruszutok felé tekintett, és megparancsolta, hogy állítsák meg a gépeket. Megszűnt a dübörgés. És ekkor a mongol parancsnokokig hallatszottak az elnyújtott, szüntelen ének hangjai. A dzsihangir csodálkozva hallgatta.

– Fogjátok el őket! – parancsolta. – Élve hozzátok ide!

A „győzhetetlenek” rohantak, hogy teljesítsék a dzsihangir szentseges akaratát. Körülfogták a megmaradt uruszutokat. Minden irányból egyidőben dobták ki pányvájukat, és megtörve az uruszutok immár hasztalan makacsságát, hátrakötötték a kezüket. Emlékeztek azonban a dzsihangir szigorú parancsára, nem végeztek a foglyokkal.

Batu kán figyelmesen nézegette az eléje vezetett foglyokat. Sok uruszut megsebesült, vér borította őket, összeverték a kövek. Voltak a foglyok közt fehér szakállas öregek, és volt két fiatalka is, szinte gyermek. Az uruszutok nyugodtan és komoran álltak. Nem csüggesztették le a fejüket, mint a bűnösök, nem voltak izgatottak, nem rémüldöztek. Halálra szántan néztek a rettenetes kán szeme közé.

– Oldjátok fel a foglyok kezét! – parancsolta a dzsihangir. – Szubudaj-Bagatur, akassz minden uruszut nyakába egy-egy fapajczát.

– Figyelem és engedelmesség! – szólt ridegen az öreg hadvezér. – Baursi. hozd ide a pajczás zsákomat.

– Mondd meg nekik, Galib konaz – fordult a dzsihangir a mögötte álló öreg tolmácshoz –, Batu kán megbocsát a bátor uruszutoknak, és életet s szabadságot ajándékoz nekik. Igazi hősök!

Gleb herceg a homlokát ráncolta, de sietve teljesítette a parancsot. Batu kán mereven figyelte, hogy mit csinál.

Batu kán rámutatott az uruszut foglyokra, és jó hangosan, hogy a katonák is hallják, így kiáltott:

– Íme, így kell szeretni és megvédeni a szülőföldet!

Hadzsi-Rahim fakih, a krónikás, odalépett Batu kánhoz, és földig hajolt a fiatal dzsihangir előtt.

– Te nagyszerű, te igazságos! Száddal most a Szentséges Vezér, bölcs nagyatyád beszélt. Ő tanította, hogy így kell cselekedni...

A baursi az oroszok felé közeledett, akik még nem értették, hogy mi történt. Batu kán megállította a baursit. Gleb herceg lefordította a dzsihangir kérdését.

– Ki kezdte az éneklést?

Az uruszutok összenéztek. Három éltes, szakállas harcos egyszerre lépett előre. De abban a pillanatban odafutott egy fiatal harcos, és eltolta az öregeket.

– Nem igaz, én kezdtem! – kiáltotta szokatlanul magas, csengő hangon. Hevesen felvetett fejjel, kihívóan nézett a dzsihangirra.

Batu kán visszafojtotta mosolyát. Hunyorított, enyhén ferde szemét a berzenkedő, fiatal, csaknem gyermeki arcra, a fiú bátor, izgalomtól csillogó, sötét szemére vetette. A dzsihangir a tolmácshoz fordult, de a sovány, hórihorgas Burundaj temnik közbeavatkozott. Odament a gyermekharcoshoz, és rákiáltott:

– Uruszut, a Fényességes előtt a földet csókolják! Térden állva köszönd meg a kegyelmét! – És váratlanul, gorombán meglökte a fiút. Az elvágódott, prémkucsmája leesett, a fiatal harcos fejéről két szőke hajfonat omlott le.

Ekkor odaugrott Burundaj hoz a másik uruszut fiú, és belecsimpaszkodott.

– Ne bántsd! – kiáltotta a gyerek.

Burundaj a kardjához kapott, de a dzsihangir méltóságteljes mozdulattal megállította. Burundaj dühtől eltorzult arccal visszalépett.

– Leány? – húzta csodálkozva a szót Batu kán, és kíváncsian nézte, hogyan rejti el a fiatal harcos a kucsmája alá hajfonatait.

– Hogy hívják ezt a leányt?

– Ő herceg... – szólalt meg gyorsan a fiatal védelmező, de a leány a szavába vágott:

– Hallgass, Poszpelka, nem téged kérdeztek! – Batu kán felé fordult, és nyugodtan válaszolta: – A nevem: Prokuda. Szegény árva lány vagyok…

– Hová való vagy?

– Vlagyimir székvárosba.

Batu kán hanyagul bólintott.

– A harcosaim felégették. Uldemir nincs többé!

– Tudom. Láttam, amikor felgyújtották a várost. Akkor szöktem meg Poszpelkával.

Batu kán elmosolyodott.

– Berikellja! – mondta halkan.

Az odafutó nukerek jelentették, hogy megtalálták a két uruszut holttestét: a fiatal vasgyúró harcosét és az öreg sámánét, akik a súlyos kövek csapásai alatt estek el. Batu kán látni óhajtotta őket. A nukerek parasztszánokon odavontatták Jevpatyij és Ratyibor holttestét. A dzsihangir figyelmesen nézte a halottakat, ujjával óvatosan megérintette Jevpatyij félig nyitott szemét.

– Nem! Ezek nem manguszok és sámánok, hanem bátor harcosok, nagy hősök voltak! Ha élnének, szívemen melengetném őket. Harcosaim vegyenek példát róluk!

És a körülötte csoportosuló mongolokhoz fordulva, így szólt Batu kán:

– Adjuk meg nekik a harcosoknak járó tisztességet!

Ekkor Szubudaj-Bagatur, a legyőzhetetlen hadvezér, a közelben álló rideg, szigorú arcú, híres temnikek és nukerek kihúzták fényes kardjukat, fejük fölé emelték, és háromszor kiáltották:

– Khu! Khu! Khu!...