„Mi a beteg barmot is megszánjuk”

Szubudaj-Bagatur szögsárga csődöre a ház tornácához volt kötve, ahol Szubudaj lakott. A mén előtt egy nyaláb széna és szalma hevert.

Batu kán magához hívatta az öreg hadvezért. Szubudaj elindult, egy nuker elővezette a lovát.

„Nem méltó kánhoz a gyaloglás, nem méltó, hogy lába a földet érintse.” Szubudaj lóháton vágott át az utcán. Szemközt rohant vele egy csomó nuker. Mind kiabált, tolakodott, igyekezett közelebb férkőzni egy deres kucsmájú mongolhoz, aki behavazott lovon ült. A mongol egy másik lovat tartott kantárszáron. Egy ember volt a nyergen keresztbe kötve. Az ember eszméletlen volt. Arca elfehéredett a fagytól, halottnak látszott.

Szubudaj váratlanul felordított, mint egy őrült. Megkorbácsolta lovát, belenyargalt a tömegbe, lezökkent a nyeregből, és odarohant a fagyott emberhez.

– Urjanh-Kadan, ébredj! Nyisd ki a szemed! Hallgass rám! – kiáltotta Szubudaj, arccal a fagyott ember ruhájára borult, megfogta, tapogatta a mozdulatlan arcot.

– Ez Szubudaj-Bagatur fia – mormolták a tömegben. – Látni való, szerette a fiát, Urjanh-Kadant! Bár fiatal volt, de elszánt vitéz.

– Hova vigyem? – kérdezte a lovas mongol. – Nem az lesz a legjobb, ha egyenesen máglyára tesszük és elégetjük?! Úgysem tér vissza már belé az élet.

Szubudaj kirántotta a lovas kezéből a kantárt, és maga vezette vissza a lovat a fakapun keresztül a ház tornácához. Szipogva kiabálta:

– Urjanh-Kadan! Nem halhatsz meg! Belefújok az orrlikaidba, hogy a lelkem átmenjen a testedbe. Kitépem a szívemet, és beteszem a melledbe a te megfagyott szíved helyett. Jobb, ha én, az öreg, halok meg, de te, a fiatal, újra ragyogni fogsz győzelmekben... Várj, ne hagyd itt ezt a világot!...

Opaljonyiha figyelmes lett a zajra és a kiáltozásokra, s kilépett a tornácra. Összevont szemöldökkel nézte a jajveszékelő Szubudaj-Bagaturt, és megértette: „A ferdeszemű a fiát siratja!”

Opaljonyiha gyorsan lefutott a lépcsőn. Erős kézzel félretolta Szubudajt. Biztos, nyugodt mozdulatokkal kioldozta a kötelékeket, leemelte Urjanh-Kadan testét, a vállára kapta, és óvatosan tartva, felment a lépcsőn; a pitvarban a fagyott embert letette a szalmára.

Gleb herceg is ott termett. Opaljonyiha letérdelt, és kigombolta az ifjú ruháját, majd megszólalt:

– Még él a boldogtalan. Nem először dörzsölök életre fagyottakat. Adjatok rongyokat, nemezt, mécsolajat és egy tál havat. Ferdeszemű, nem szabad bevinni a házba, a húsa darabokra szakad szét.

Szubudaj, meglepődve Opaljonyiha magabiztosságától, a merev test mellé guggolt, és ujját szája elé téve bámult.

Opaljonyiha lehúzta Urjanh-Kadan szarvasbőr gutulját^[138], és gyorsan, hozzáértőn, hóval és nemezzel dörzsölni kezdte a megfehéredett lábfejeket. Két mongol, aki megértette, mit csinál az asszony, dörgölni kezdte Urjanh-Kadan csuklóit, keze fejét. Opaljonyiha sorban, egymás után végigdörzsölt minden testrészt, s végül ügyesen és óvatosan az arccal kezdett foglalkozni.

– Fogjad, gyermekem, kend be libazsírral – szólt a pópa, a ház gazdája. Szubudajra sandított, és átadott Opaljonyihának egy fatálat. – És még tölts a szájába egy kis borocskát is.

Sokáig vesződött Opaljonyiha. A pitvarban meleg és fülledt lett a tolongó nukerektől. Végre kinyílt Urjanh-Kadan szeme; réveteg tekintete végigfutott az egybegyűlteken, s megállott Szubudaj-Bagatur arcán. Ekkor értelem csillant fel a szemében.

– Atyám!... Halljad... – suttogta. – Az uruszutok vad farkasok. Meg kell ölni őket... Nem adják meg magukat!...

– Mit láttál, fiam, Urjanh-Kadan? Mi történt veled? Ki bánt veled gonoszul? Azt én elevenen apró darabokra vagdalom!...

– Fogságban voltam!

Urjanh-Kadan újra elájult. Szubudaj ráncigálni kezdte.

– Ne zavard! – szólt szigorúan Szubudajra Opaljonyiha. – Ne nyúlj hozzá!

– Hallod-e, te uruszut asszony – kérte gyengéden Szubudaj –, mentsd meg a fiam, a dicső Urjanh-Kadan bagatur életét., Szabadon bocsátlak, és olyan jutalmat adok, amilyet még álmodban sem láttál.

– Igyekszem én jutalom nélkül is. Mi a beteg barmot is megszánjuk. És ámbár ő nem keresztény, mégiscsak emberi lélek...

Szubudaj lement az udvarra, odalépett szögsárga csődöréhez, a fülébe sugdosott, belefújt az orrlikába, és fülelt, mit mond, milyen jelt ad neki a bölcs ló.

– Jelezd, hűséges társam, levágjam-e az asszony fejét, vagy öltöztessem brokátbundába? Vigyem-e magammal tovább a hadjáratban, vagy levetkőztetve vettessem ki az erdőbe? Micsoda uruszut asszony! Bagatur ez, nem nő! Ilyet még nem láttam…

A ló a fejét bólogatta, mintha helyeselne, és puha szájával megragadta gazdája ruhaujját.