MÁSODIK RÉSZ
FEKETE FELHŐ AZ OROSZ ÉGEN

„Valami csikorog!”

JÖVÉNEK GONOSZ HÍREK,

ÉS MEGZAVARAK AZ EMBEREKET…

[KRÓNIKÁBÓL]

A hosszú téli éjszakában a szuzdali Vlagyimir városának kőfalán ott állott az őr. Barna parasztköpenye alatt báránybőr bekecset viselt. Topogva járt egyik lőréstől a másikig és vissza. Új háncsbocskora csikorgott a ropogó havon. Fülére húzta kutyabőr kucsmáját. Durva szálú szakállát beezüstözte a zúzmara, s az őr éberen nézett körül és a távolba, oda, ahol a hólepte erdők álmodtak a fogyó hold kékes fényében.

Sibalka, az őr, a déli utat figyelte, amely Rjazany felé vitt. Azt mondják, hadakoznak ottan. Miféle hírek jönnek onnan? Vajon lemészárolták a rjazanyiakat az istentelen tatárok, akik a Vadföld felől támadtak, vagy az ellenség megkerülte a várost, és most a havas mezőkön át, a szuzdali falvakon keresztül, egyenesen Vlagyimir felé vágtat?

Sibalka öreg. De mint hajdan, most is keményen tartja lándzsáját durva, göcsörtös kezében. Mint hajdan, Sibalka most is kész harcba szállni, ha szülőföldjét veszély fenyegeti. Sok mindenre visszaemlékezik az öreg harcos, és most úgy elfogják a nehéz gondok, mint a szürke fellegek, melyek lassan kúsznak az égen.

Békésen alszik a város. A fagyos, mozdulatlan levegőben se nesz, se zörrenés...

Most vékony hangok hallatszanak alulról, a fal tövéből. Gyermekek?... Sibalka fülel. A hangok közelednek. Három árny befordul a sarkon, és közeledik a fal felé... Három kisfiú. Hosszú subácska rajtuk... Szorosan egymáshoz simulva tipegnek kis bocskorukban.

– Ki az? Leváglak! – szólt rekedt hangon Sibalka, és egyet koppantott a lándzsájával.

– Ne mérgelődj, Sibalka nagyapó! Én vagyok, Bulatko! – válaszolta egy hang. – Velem vannak a szomszéd gyerekek: Poszpelka és Nyezamajka!

– Látom, hogy te vagy az, te ördögfióka! Miért nem alusztok? Mit mászkáltok éjszaka a falon? Ha a herceg megtudja, megharagszik!

– Csak azért jöttünk, nagyapó, hogy megnézzük, mi csikorog.

– Micsoda?

– Nyezamajka azt mondja, hogy a föld nyög. Én meg azt gondolom: hátha a tatárok lopóznak hozzánk. Ha jönnek a tatárok, mi is harcolni akarunk ellenük, mint a nagyok! Így hát felszaladtunk, hogy megtudjuk, mi csikorog.

– Mit ki nem eszeltek? Hol csikorog? – kérdezte Sibalka.

– Vedd le a kucsmádat, mert ha rajtad van, nem hallod.

Sibalka levette kucsmáját, és hegyezte a fülét.

A holdvilágos, kék éjszaka csendjében tisztán hallatszott távolról valami szüntelen csikorgás és más zörej, ami olyan volt, mint a visszafojtott beszéd és a halk siránkozás.

Sibalka kitartóan figyelt a távolba, mert meg akarta tudni, mik ezek a neszek, milyen baj közeledik a havas földek mélyéből.

– Nézz csak oda, nagyapó!

Sibalka legyintett.

– Eh, ti kisfiúk!... Hiszen ez a Télapó, aki medvebőr bundájában jön a mezőkön át, megkopogtatja a háztetőket, felkelti az asszonyokat éjszaka, hogy fűtsék be a kemencét. Télapó mögött zajong a hóvihar, és munkát kér: be akarja havazni a szánkaravánt, vagy meg akarja fagyasztani az elkésett vándort... Télapó az erdőn át halad, subája ujjából zúzmarát szór; átmegy a folyón, s a nyomában öt könyöknyire befagy a víz... Hát ez csikorog, recseg-ropog, a hóvihar meg asszonyi hangon sivalkodik!...

De a kisfiúk csak nem nyugodtak, tovább figyeltek, és a távolba mutogatva így beszéltek:

– Nézd csak, nagyapó, ott, a folyón!...

A hold kiúszott a felhők mögül, és a csillogó, ezüstös fényben tisztán látszottak lovak, szánok, lépkedő emberek, akik a folyó menti, kitaposott úton haladtak. A szántalpak szakadatlan, elnyújtott csikorgása és fájdalmas, csendes siránkozás, szipogás zavarta meg a fagyos éjszaka ünnepélyes csendjét. Az emberek és lovak a vízfolyás irányában haladtak; elvesztek a kék ködben, de utánuk újabb szánkaravánok bukkantak fel, amelyek, mint az árnyak, szinte nesztelenül, alig hallható csikorgással haladtak előre.

– Kik utaznak ott? – kérdezte a kisfiú.

– Ezek menekültek... az erdőbe menekülnek. Így hát a tatárok közel vannak…

– Nagyapó! Mifélék azok a tatárok? Te már láttad őket?

– Nem láttam, de hallottam, hogy vad emberek, nincs emberi érzés bennük, a barommal élnek együtt a Vadföldön, és mindenkit gonoszul leigáznak.

– Minket is leigáznak? Idejönnek?

– Lehetséges, hogy idejönnek, de az is lehet, hogy a rjazanyiak már lekaszabolták és elkergették őket. Ezekkel a csikósokkal úgy kell verekedni, mint a medvével: ha az ember elfut előle, utoléri és széttépi, de ha lándzsával támad rá, legyőzi, és medvebőre lesz.

– Nézd csak: erre tartanak a menekültek! Mögöttük meg harcosok lovagolnak. Nem tatárok azok?

Szánsor közeledett az erőd kapujához; a szánok mögött lovascsoport nyargalt. A hold fénye megcsillant a lovasok rövid kopjáin, a vassisakokon és a mellvértek pikkelyein.

Sibalka felkapta a kalapácsot, és ütni kezdte a lőréseknél függő lármavasat, riadót vert, fellármázta az őrséget.

Teherrel megrakott szánok és két tizednyi lovas az erőd bezárt „Aranykapu”-jához érkezett.

Alulról érthetően felhallatszott a jövevények beszélgetése. Néhány lovas leszállt a lováról, és kopogtatott a kapun.

A harcosok kiszaladtak a falra, s lassú léptekkel, medvebőr bundáját összefogva, előjött a méltóságteljes százados.

– Kik vagytok? – kiáltotta a falról.

– Roman Ingvarevics herceg fontos hírrel Rjazanyból.

– Hát a többiek, a szánon jöttek kicsodák?

– Eresszetek be a városba. Meggyötörtek az istentelen tatárok. Menekültek vagyunk. Csendes helyet keresünk.

– Hol van nálunk csendes hely? Minden napra várjuk az ellenséget! A herceget és a katonáit beengedjük, de ti menjetek tovább, távolabbi falvakba, és ott pihenjétek ki magatokat...

Több szánról kiáltozás és sírás hallatszott. A falon gyarapodott a harcosok csoportja. Néhányan lementek a kapuhoz. A súlyos tölgyfa szárnyak kitárultak, beengedték a lovasokat, majd ismét bezárultak.

A menekültek, hangosan átkozva a vlagyimiriakat és hercegüket, Georgij Vszevolodovicsot, továbbutaztak, hogy hajlékot és menedéket keressenek maguknak.