ELSŐ RÉSZ
DZSINGISZ KÁN VÉGRENDELETE

A keleti krónikás kunyhójában

HA A BÁNAT FÜSTÖLÖGNE, MINT A TŰZ,

FÜSTBE BURKOLÓZNA A VILÁG.

[BALHA-BELI SAHID, IX. SZÁZAD]

A keskeny papírlapon gyorsan vezette a nádszálat egy száraz, barna kéz. A fakih^[1] halkan olvasta az egymás után felsorakozó, arab betűs sorokat. A kunyhóban csend volt. A fakih zümmögő hangja egybeolvadt a nádtetőre hulló, szűnni nem akaró eső egyhangú suhogásával.

„...Mindenkit, akinek tudomása lehetett róla, megkérdeztem, mert meg akartam ismerni Dzsingisz kán^[2] végrendeletét. Ámde szerencsétlenség szakadt reám. Bokharában elfogtak a szent imámok^[3].

Rám fogták, hogy nagy bűnös vagyok, nem tisztelem Allahot, és becsuktak egy undorító, alacsony vasketrecbe. Négykézláb csúszkáltam benne, mint egy hiéna, és nem tudtam felegyenesedni. Öltözetem szétrongyolódott, már úgy kötözgettem össze condráimat. A börtönőr napjában egyszer zavaros vizet öntött facsészémbe, de gyakran erről is megfeledkezett. Néha odavezetett egy bilincsbe vert rabot, aki káromkodva kaparta fel egy kampóval ketrecem szennyes padlóját. El-eljöttek más foglyok rokonai, és iszonyattal tekintettek rám – hiszen engem »a szent imámok kiátkoztak«, s »örök kárhozatra ítéltettem életemben és halálom után is, amikor tűzben lészen lakhelyem...«„

A fakih megigazította az agyagmécses pislákoló kanócát, és tovább olvasott:

„Egyszer észrevettem, hogy a ketrec mellett – nem félve a gúnyolódástól s az átkozódástól – egy fiatal leány áll, aki a kipcsákok által megvetett tűzimádó, kóbor Lüli törzsből való. A leány egy maréknyi mazsolát és diót tett elém, azután elszaladt. Másnap megint megjelent, földig érő fekete sálba burkolózva. Nesztelenül siklott a börtönfalak közt, és lepényt meg egy szelet dinnyét hozott. Azután ezüstgyűrűs barna ujjaival megragadta a ketrec rúdjait, s hosszasan, állhatatosan rám függesztve kifürkészhetetlen fekete szemét, ezt suttogta:

– Imádkozzál értem!

Azt gondoltam, gúnyolódik, s elfordultam. Ám másnap ismét ott állt ketrecem mellett, és állhatatosan ismételte:

– Imádkozzál értem, hogy visszatérjen az én harcosom, az én boldogságom!

– Nem tudok én imádkozni, de meg minek is? Hiszen kiátkoztak a szent imámok!

– Az imámok rosszabbak Eblisz^[4] ördögnél. Püffedeznek a gonoszságtól és a dölyftől. Ha kiátkoztak, azt jelenti, hogy igaz férfiú vagy. Kérd Allah kegyelmét rám is és arra is, aki távol van.

Megígértem, hogy teljesítem kérését. A leány még néhányszor meglátogatott. Megvigasztaltam, hogy éjszakánként kilencszer kilenc ízben mondom el a szerencsét hozó imádságokat.^[5]

Egyszer a leány – Bent-Zankidzsa volt a neve – egy ifjúval jött, aki nem ismerte a mosolyt. Fekete fürtjei a vállát verték, fegyvere ezüst, hosszú szárú, sárga csizmáján magas sarok. Szótlanul nézett rám, aztán a leányhoz fordult.

– Igen, ez az az ember... aki nem ismeri a ravaszságot... Segítek rajta!

Sokáig néztünk egymás szemébe. Hogy bajba ne keveredjünk az éberen figyelő börtönőröknél, mindketten féltünk bevallani, hogy – testvérek vagyunk... A magas ifjú Tugan volt, az öcsém, akit régen elvesztettem, és már nem is reméltem, hogy viszontlátom!..

Tugan a leányra nézett, és mintha vele beszélne, így szólt:

– Hallgass reám, te igaz ember, imámok kiátkozottja, tedd, amit mondok. Három fekete galacsint hoztam. Lenyeled. Értelmed akkor elrepül innen a hegyeken át, a hűs patakok és jó illatú virágok völgyébe. Hófehér lovak legelésznek ott, és emberi hangon énekelnek arany madarak. Ott találkozol azzal a leánnyal, akit tizenhat éves korodban szerettél.

Az ifjú szavába vágtam:

– És ha felébredtem, megint marhatom a ketrec vasrúdját? Nem kell nekem az efféle álom!...

– Ne vitázz, te makacs ember, hanem hallgasd tovább... Mialatt értelmed árnytalan önfeledtségben élvezi a fehér lovak völgyét, azt mondom börtönőreidnek, hogy meghaltál. Hitünk szerint tetemedet haladéktalanul átadják az anyaföldnek. Rab kovácsok szétszedik a ketrecet, a holttestet kampókra fűzik, és elvonszolják a kivégzettek gödrébe. Bármennyire fájjon is, ne kiálts fel, és ne sírj! Mert akkor vasbuzogánnyal szétverik a fejedet... Éjfélkor, midőn már a gödörben fekszel a hullák között, s előkúsznak a kutyák és sakálok, hogy rágják a lábadat, három harcossal készen állok. Beburkolunk egy köpenybe, és gyorsan elviszünk a táborunkba. Megverjük a dobokat s a rézüstöket, dalokat énekelünk, és visszahívjuk értelmedet a feledés völgyéből. Esküszöm, az élet visszatér testedbe, és magadhoz térsz. Akkor lóra pattansz, messzire mégy, más országba, és ott új életet kezdesz...”

A fakih most felfigyelt, és hallgatózott. Úgy rémlett neki, hogy zörejt hall a kunyhó vékony falán át. Néhány pillanatig nem mozdult, aztán újra írni kezdett:

„Úgy történt, ahogy a mosolyt nem ismerő ifjú mondta. Hála a merész segítségnek, váratlanul szabad lettem; elgyötörtén, kimerültén, de elevenen. Néhány napig ott voltam a tűzimádóknál a homokpusztában, azután elindultam Szignak^[6] városába, és ott elkezdtem második életemet...”