A fővezér megválasztása

Kelet felől gyorsan világosodott. A látóhatár aranysárga csíkja lángoló lett. Végre kibukkant a nap vörös gömbje. Tüstént felharsant a hosszú kürtök szilaj recsegése, hirdetve, hogy megkezdődött az ünnepélyes nap.

Ősi pusztai szokás szerint minden mongol levette kucsmáját, nyakába akasztotta övét, a földre borult, s így tisztelte az égi szövétneket. A sámánok dobjukat pufogtatták, zavaros kardalban imákat és könyörgéseket gajdoltak, kérték a fellegek fölött lakó, mindig haragvó isteneket, hogy legyenek kegyesek, adjanak sikert és szerencsét az elkövetkezendő hadjáratban, világosítsák meg az egybegyűlt kánok elméjét: vajha a legleleményesebb és legszerencsésebb dzsingiszida mongol herceget választanák meg. A megválasztott erős kezébe ragadja Dzsingisz kán lovának kantárát, és a világ meghódítására vezeti a sereget.

A fiatal Gujuk kán közvetlenül az üres tróntól jobbra ült. Duzzadt ajkai fölött elégedett, boldog mosoly suhant át. Ki más lehetne a dzsihangir, mint ő, a nagykagán fia, a mongol uralkodók aranytrónjának örököse! Nyugtalan pillantást vetett a többi kánra, akik gondolataikat mozdulatlan, tiszteletteljes mosolyba dermedt, sárga arcuk mögé rejtették. Gujuk kán gyakran megfordult: nyugtalanította Batu kán távolléte. Batu sehol sem volt látható. Csupán fivére: Urdu, Sejban és Tangkut ültek oldalvást, szorosan egymás mellett. Arcuk komor és figyelő volt.

A sámánok ordítása és üvöltése hirtelen félbeszakadt. Gujuk kán, aki a legtekintélyesebbnek tartotta magát, szólásra emelkedett. De a recsegő kürtök újra felharsantak, és Gujuk kán visszaült a szőnyegre.

Ekkor felugrott Dzsebe nojon, a hírneves hadvezér, aki együtt csatázott Szubudajjal, mint felderítő élcsapatának feje. A széles mellű, erős férfiú, akit gyorsasága miatt neveztek Dzsebének^[72], öblös hangon kiáltotta Dzsingisz kán kedvenc szavait, melyeket rendes parancsai hirdetése előtt szokott mondani:

– Halljátok, zsákmányára lecsapó sólyomhoz hasonlatos, legyőzhetetlen harcosok! Halljátok, harcosok, akik drágák vagytok, mint a gyémántok a nagykagán kucsmáján! Harcosok, akik szilárdak vagytok, mint a kőből rakott, magas kurgán! Halljátok, bagaturok, akik hasonlatosak vagytok a sűrű nádashoz, ahol egyik szál szorosan a másik mellett áll! Teljesítsétek a Szentséges Vezér akaratát! Csakis az ő szavai bölcsek, csakis azok hozzák a győzelmeket, csakis az ő parancsai juttatnak dús gazdagsághoz, hatalmas nyájakhoz, soha el nem halványuló dicsfényhez!

A nukerek mindenfelől elkiáltották magukat:

– Halljátok a Szentséges Vezér szavait! Hallgassátok tisztelettudón, remegőn!

Mindenki térdre borult, megérintette kezével a földet, aztán felemelve fejét hallgatta, mit mondanak majd.

Szubudaj-Bagatur fehér turbános, ujgur^[73] muzulmán írnokai, akiket csengő hangjuk miatt kikiáltónak tettek meg, felálltak a kurgán négy sarkán. Pergamentekercset tartva kezükben, mind a négyen egyszerre kezdtek olvasni, és igyekeztek túlkiabálni egymást:

– Halljátok, legyőzhetetlen harcosok, halljátok! Íme, tíz esztendővel ezelőtt a nagy Szentséges Vezér parancsot adott. Imigyen szól az ő végrendeletében:

A magas káni trónra emeltük legidősebb fiunkat, Dzsucsi kánt, alá rendelve a nyugati uluszokat. Megparancsoltuk neki, hogy még messzebb törjön napnyugat felé a legyőzhetetlen mongol seregekkel. Megparancsoltuk neki, hogy menjen és hódítsa meg a világot az utolsó tengerig, ameddig csak a mongol lovak patai eljuthatnak. De az esős napon lopakodó fekete ebhez hasonlatos titkos ellenség odalopózott legyőzhetetlen fiamhoz, és Dzsucsi kánt szélben szétszálló porrá változtatta. Halljátok, hűséges fegyvertársaim, bagaturjaim és nojonjaim! A napnyugati országok felé induló seregek vezéréül vakmerő, vitéz unokánkat, Dzsucsi fiát, Batu kánt nevezzük ki. Ő új győzelmekre vezeti és dicsőséggel árasztja el egybegyűlt mongol népemet, s ezért átadom neki harci lovam rőt farkával ékített lobogómat. Megparancsoljuk hű szolgánknak, a harcokban tapasztalt Szubudaj-Bagaturnak: segítsen unokánknak, Batu kánnak, hogy keményen tartsa az aranykantán. Unokánknak megparancsoljuk, hogy mindenben kövesse az óvatos és bölcs Szubudaj-Bagatur tanácsait. Batu kán akkor lerántja az égről az esthajnalcsillagot, megsemmisít minden ellenséget, meghódítja a világot addig a helyig, ahol a nap lehanyatlik. Akkor megszűnik a dögvész, éhség és aszály, s elkövetkezik a világbéke.

– Halljátok, harcosok, ez a Szentséges Vezér szándéka, s ez legyen az egész mongol népé is!...

– Úgy legyen! – kiáltották a kurgán körül térdelő mongolok és tatárok. – Vezessen bennünket újra a Szentséges Vezér akarata az idegenek ellen! Mutassa nekünk az utat a Dzsingisz kán csődöre farkával ékített zászló! Mutassátok nekünk a lobogót.

A kurgán lábánál őrt álló daliás lovasszázadból előrúgtatott egy hófehér csődörön ülő fiatal, barna mongol. Mint a vihar, repült fel a kurgán csúcsára, és a lejtő szélén megfékezte tomboló ménjét. Három harcos robogott az ifjú mongol után. A középső harcos ötszögletű fehér zászlót tartott, melyen kilenc széles szalag repdesett a szélben.^[74] A zászlórúd aranycsúcsán hosszú, rőt lófarok lengett. Jól ismerte ezt a zászlót minden öreg mongol, a legyőzhetetlen Dzsingisz kán minden fegyvertársa.

– Ez Batu kán! – süvített a tömeg. – Ez Batu kán, Dzsucsi fia, Dzsingisz unokája! Szeteren ül, a hatalmas hadistennek, Szuldénak hófehér lován! Vezess minket a harcba, Batu kán!

A kora reggeli napfény élesen megvilágította Batu kán aranysisakját és páncélzatát, meg izzó szemű, toporzékoló, tüzes ménjét. Batu kán szorosabbra fogta az aranykantárt, és feje fölé emelte görbe szablyáját.

– Halljátok, bagaturjaim, akik szemembe néztek! – kiáltotta erős, csengő hangon, és a síkság elcsendesedett. – Hatalmas nagyatyám, a Világ Szentséges Megrendítője, azt parancsolta nekem, hódítsak meg minden nyugati földet a világ végéig, és én esküszöm, hogy veletek, bátorságban felülmúlhatatlan bagaturjaim, megteszem ezt, és véres, tüzes ösvényen elvezetlek benneteket a világ végéig!

Örömteli felkiáltások moraja hömpölygőit végig a harcosok sorai közt, majd elcsendesedett.

– Ígérem, hogy selyemkelmékbe csavarom harcosaim hasát! Százezerszámra zsákmányolok ökröt és birkát, s hússal lakatom jól egész seregemet, ígérem, hogy minden harcos új subát kap! Előre a gazdag országok felé, ahol a népek ellustultak a nyugodalmas életben. Veletek, győzhetetlen bagaturok, leigázom a gyáva, elpuhult népeket. Korbácsotokat megsétáltatjátok zsíros tarkójukon!

Újra kiáltások hallatszottak a rónán:

– Te vagy a Világ Megrendítőjének igazi unokája! Leigázunk veled minden népet!

– Még egyre megesküszöm! Nem felejtettem el ellenségeimet, felkutatom ezeket az éjszakai, sárga fülű kutyákat, akik megfojtották atyámat, és elevenen főzöm meg őket katlanban! S ha tulajdon testvéremről kiderül, hogy bűnös, esküszöm, vele is így bánok el! Nem késlekedünk tovább! Holnap hajnalban hadra kelünk. A sereg első gyülekezője a hatalmas Itil folyam partján lesz. Ott kezdődik a törzsek és a népek elleni fergeteges, vidám vadászat. Ott harcba bocsátom vakmerő sasaimat és kerecseneimet!

Minden kipcsák nemzetség, minden törzs elkiáltotta harci uranját:

– Manatau! Karabura! Amandzsul! Ujbász! Gyujt! Eebugannamkajdsuljajm!...

Az új dzsihangir pedig megfordította toporzékoló, fehér csődörét, és lassan Szubudaj-Bagatur jurtája felé lovagolt. Néhány kán Batuhoz futott, megragadta az aranykantárt, megérintették a kengyelt, és szakállukat a kán szarvasbőr csizmájához dörgölték.

– Könyörgünk neked, ó, hatalmas dzsihangir! Szállj le a lóról, ülj a trónra, mely mostantól fogva a tiéd! Megválasztásod örömére ünnepi lakomát rendezünk! Minden kán és kipcsák szultán meg akarja csókolni előtted a földet, ki akarja mutatni odaadását és buzgalmát!

Batu kán leereszkedően elmosolyodott, és leugrott lováról. A kánok félreálltak, és utat engedtek Batunak az aranytrónus előtti díszes szőnyeghez.

De egy fiatal harcos, aki hosszú fekete fürtjein fehér turbánt viselt, durván félrelökdöste a kánokat, előretört, és lándzsájával elállta a trónhoz vezető utat.

– Vissza, Batu kán! Nézd, mi vár rád!

Erősen belevágta lándzsáját a trón előtti tarka mintás szőnyeg közepébe, és a lándzsa, keresztülhasítva a szőnyeget, eltűnt. A harcos megragadta a szőnyeg szélét, és felhajtotta: a szőnyeg alatt mély kút fekete szája tátongott.

Batu kán felkiáltott:

– Utánam, Arapsa! – Szubudaj-Bagatur jurtája felé rohant, és eltűnt a bejárat függönye mögött.

– Miféle ravasz gazemberek, miféle sárga fülű kutyák állíthattak ilyen csapdát? – suttogták a kánok, a kút felé tolakodtak, és próbáltak belenézni.

– Szubudaj-Bagatur jön! – hallatszott a tömeg moraja.

Az öreg, hajlott hátú, görbe lábú, kacska kezű hadvezér lassan a trón felé lépkedett. Tágra nyitott, rebbenéstelen bal szemét a kánok és vendégek néma csoportjára meresztette.

– Két napig távol voltam, és nem vettem észre, hogy a fekete éjszakai manguszok^[75] csapdát ástak a dzsihangir táborhelye mellett. Amíg élek, ezeknek a gonosz szörnyetegeknek nem sikerül elpusztítaniuk az ifjú vezért, akit a Szentséges Vezér nevezett ki! Harapófogóval tépem ki azok nyelvét, akik vesztére törtek. Majd meglátom, olyan bátrak lesznek-e velem szemben, mint amilyen álnokok voltak, amikor a csapdát készítették? Nem tétovázunk. Nem holnap kelünk hadra, de ma, rögtön! Szedjétek fel a sátrakat! Nyergeljétek a lovakat! Nukerek, gyújtsátok meg a máglyákat!

Az öreg hadvezér nyögve és még mélyebbre görnyedve megfordult, s lassan elbicegett a jurtájába.

A szél elült, s a kurgán felett, a mozdulatlan levegőben kilenc füstoszlop emelkedett az ég felé: Szubudaj-Bagatur fürge nukerjei meggyújtották az előre elkészített máglyákat, nyirkos szalmát szórtak rá, így tudatták minden nomád törzzsel, hogy a nagy nyugati hadjárat megkezdődött.