Beszélgetés a dzsihangirral

„…Hadzsi-Rahim írja – segítse az ég súlyos megpróbáltatásaiban...

Második Rebi havának^[93] tizenötödik napján Hadzsi-Rahimot aranyos sátrába hívatta a Fényességes.

Batu kán a bársony perzsaszőnyegre halmozott, sötét nemezdarabokon ült, mellette puzdra hevert három vörös nyílvesszővel,^[94] íj és görbe szablya; fölöttük bronzpajzs lógott. A dzsihangir intett, hogy a fakih üljön melléje. Hadzsi-Rahim megcsókolta a földet, tovább térdelt, és nekikészült, hogy leírja, amit hall.

A dzsihangir suttogva beszélt. Szavai néha olyan rendszertelenül és olyan sebesen csapongtak, hogy nehezen lehetett leírni, de Hadzsi-Rahim igyekezett szívébe vésni.

– Ma lesz a kánok nagytanácsa... A nap véresen végződhetik, ha a mongolok elvesztik józan eszüket, és kaszabolni kezdik egymást... Akkor újabb kék kurgánok nőnek a Népek Kapujának ösvényén... Igen, ez így lesz!... Emlékszel nagyatyám, a győzhetetlen Dzsingisz kán nagy kurultajára?^[95] Én jól emlékszem, pedig akkor csak hétéves voltam... A Szentséges Vezér eleinte ritkán kérdezett, s a kánok buzgón, remegve válaszoltak; és nem vágtak egymás szavába. Mindenki óvatosan mérlegelte válaszát. Amikor pedig a Világ Meghódítója kezdett beszélni, szavai úgy hullottak a szívekre, mint a villám, mint a kardcsapás, mint a lónak ugrása a szakadékon keresztül, olyan ugrás, amely után nincs visszatérés... Senki sem merészelt ellentmondani, vagy kételkedni a hadjárat sikerében. A kánok most elfelejtették a Legbölcsebb, az Egyetlen nagyszerű szabályzatait. Marakodnak egymással, mint ez mongol sztyeppéinken volt mindaddig, amíg a Szentséges Vezér nem szorított mindent hatalmas tenyerébe... Ma a nagytanácson minden kán, Mengu kán^[96] és fivéreim kivételével, nevetségessé és szánalmassá akar tenni, hogy mint nyíllal sebzett vadkan, gyáván elfussak a nádasba... De kudarcot vallanak ők mindnyájan! Vagy levágok mindenkit, aki nem csókolja meg előttem a földet, vagy engem kaszabolnak darabokra... Már rég eltörtem volna valamennyiük gerincét, de eszemben van nagyatyám végrendelete: »Ne támadjon viszály leszármazottaim között.« Hát nem az ő kezükben van a világ feletti hatalom? Miért lazítják és vágják az oszlopot, amely Dzsingisz utódainak sátrát tartja?... Ma megmutatom nekik, vajon joggal tartom-e nagy atyám kilencfarkú zászlaját kezemben!...

Az ajtó függönye meglibbent, és egy nagy, négyszögletes tenyér lett látható, amint megragadta az oldalsó faállványt. Dühös kiáltások hallatszottak.

– Ez idegen! Nem a mi emberünk! – suttogta Batu kán. Megragadta az íjat, megfeszítette, és a vörös nyíl átfúrta a tenyeret, s remegve az ajtó faállványába fúródott. A kéz eltűnt. Magával vitte a nyilat.

A hangok elcsendesedtek. Batu kán kis kalapáccsal a bronzpajzsra ütött. Belépett az őr. Hosszú mongol ruhát, tarkóvédős bőrsisakot viselt, kezében rövid lándzsa.

– Ki merészelt bejönni?

– Gujuk kán futára. Félrelökött, aranypajczát mutatott, és engedély nélkül akart becsúszni a sátorba. Kirántottam a kardot, és markolatával a fogai közé csaptam. Megmondtam neki, ha még egyet lép, szablyám átfúrja a mellét, és a hátán jön ki…

– Úgy viselkedtél, mint hűséges nuker – szólt Batu kán. – Megdicsérlek. Hol van Arapsa százados?

– Elhurcolta a futárt a jurtájába.

– Minek?

– Hogy levágja a bal fülét…

Batu kán gondolkozott, görbén nézett. Aztán felkacagott.

– Hogy hívnak?

– Muszuk.

– Hol láttalak?

– Akkor láttál, amikor kifogtam neked a pej csődört. Azon lovagol most Arapsa százados. Bevett a századába.

– Erről ráismerek Arapsára. Rosszul jár, aki az útját állja. De nem felejti el azokat, akik szolgálatot tettek neki. Mehetsz.

Az őr kiment. Batu kán Hadzsi-Rahimhoz fordult, és újra beszélni kezdett.

– Nyugatra vezetem a sereget, és tudom, mit találok ott. Kémeim és kupeceim, akiket az uruszutok földjére küldtem, mindent elmondtak nekem... Leigázom az uruszutokat és mindazokat a népeket, amelyek rajtuk túl laknak. Az uruszutokat, ezeket az erdei medvéket nem lesz nehéz meghódítani. Apró törzsekre oszlanak, és kánjaik – ahogy ők mondják: hercegeik – gyűlölik egymást. Nekik eddig nem volt Dzsingisz kánjuk, aki egy néppé egyesítette volna őket. Letelepítem városaikba adószedőimet, hogy szedjék be az adókat, magam meg továbbmegyek a világ végén levő tengerig, és lovam patái alá hajtok minden népet, amellyel találkozom... S akkor az egész világra ránehezedik a mongol kéz!...

A sátorba Szubudaj-Bagatur lépett be, nesztelenül, testesen, szélesen. Hirtelen az ajtó felé fordult, kezét nagy füléhez tette, és figyelmesen hallgatózott. Csak görbe, dombos háta látszott, melyet zsírfoltos, kopott kék selyemcsapan fedett. Aztán bosszúsan Hadzsi-Rahimra sandított, kajla lábát húzva odament Batu kánhoz, nyögve földig hajolt, majd térdre ereszkedett. Batu kán megvárta, míg az öreg hadvezér elvégzi a kötelező földre borulást, aztán megkérte, hogy üljön melléje.

Szubudaj újra Hadzsi-Rahimra sandított, és hangosan szipákolva sóhajtott.

– Beszélj el mindent, ne félj! Az én tanítóm őszinte hívem, és hallgatag, mint az útszéli kő.

– Amit korábban megmondtam, igazolódik. Gujuk kán idevezette a mi táborunkhoz az ezredét. Megerősítettem az őrséget, és megparancsoltam, hogy senkit se engedjenek közel. A parancs ellenére más kánok is eljöttek néhány századnyi harcosukkal. Nagyobb csapataik nem messze állnak, és ha a kánok zavart keltenek, a seregek tüstént itt teremhetnek.

– Mi a teendő? Megverekszünk?

– Ez majd elválik ma este. A »tombolók« és a »győzhetetlenek« készenlétben állnak...”