Ütközet után

............OROSZ DAL!

NEM MAGADTÓL ÉRTÉL MEG ILY SZÉPRE:

ESŐ, HÓ MOSOTT HOZZÁNK A SZTYEPPRŐL,

VAD TŰZVÉSZBŐL SZÁLLTÁL PERNYE SZÁRNYÁN.

HÓFÖRGETEG SODORT SÍRHALMOKRÓL

[LEV MEJ: NÓTASZÓ]

Meleg, érdes nyelv nyaldosta az arcát... Csöndes nyüszítés, állhatatos, rövidke vakkantások... Mi ez? Toropka lassacskán magához tért. Első gondolata megijesztette: „Véreb! Lenyalja először a vért, aztán majd az arcomat kezdi rágni!”

Toropka nagy nehezen kiszabadította lenyomott karját, és torkon ragadta a kutyát. Az állat nyakán foszlott kötél... De hiszen ez a Tarka! Elrágta a kötelet, és megszökött, hogy felkutassa gazdáját. Igen, ez a Tarka! Toropka végigtapogatja, és a sötétben is megismeri széles pofáját, felálló füleit s a farkasfogak marta hegeket széles mellén.

Toropka erőlködött, hogy felemelkedjék, de egy nehéz állati tetem lenyomta lábát – egy döglött ló alatt feküdt. A bal karját is leszorítja valami... Talán már hozzárepült a halál angyala... Lám, már a megboldogultak közt fekszik, és most rá került a sor. Ihatnék! Felvesz egy maréknyi nedves havat... Vérízű a hó!

Hol van? Visszagondol az utolsó pillanatokra: dühödt arcú tatárok vágtatnak... Fejbe ütik, leesik... Ez a csatatér... Miért van ilyen csend? Fent a sötét ég és az ezüstös, keskeny félhold. A bágyadt, gyenge fény alig világítja meg a havas síkságot, a csendes, közeli erdőt és a magas, vén fenyőfákat.

Nyögés... Határozottan emberi nyögés. Aztán még fájdalmasabb sóhaj másfelől, még szomorúbb, még bánatosabb hangok különböző irányokból. Mintha az orosz föld siratná fiait, akik elestek ezen a véres mezőn!

Ugyan hol vannak a tatárok? Sohasem hagyják ott a sebesülteket, megölik őket... Toropka kiáltani szeretne, segítséget hívni, de fél, hogy meghallják a tatárok!...

A Tarka elcsendesedett, fülelt, és felmordult. Az éjszakai csendben nesz hallatszott, léptek. Érthetetlen dörmögés. Valaki jön, és magában beszél. Toropka nagy nehezen felemeli a fejét... Egy magas ember, hosszú, csaknem sarkig érő ruhában; csúcsos süveget visel. Vállán átvetett szíjon szatyor. Egyik kezében bot, másikban égő lámpás. A gyenge kis láng imbolyog, s a havon fénylő folt mozog.

„Éjszakai rabló? Megadja a kegyelemdöfést az elesetteknek?”

A közelben ismét elnyújtott nyögés:

– Meghalok!... Vizet!... Elpusztulok...

Az ismeretlen, szikár ember közeledik, a fekvő fölé hajol. Toropka felbátorodik:

– Ide! Hozzám!

A furcsa ember közelebb lép. Óvatosan megáll, felemeli botját. A Tarka morog. Hátán felborzolódik a szőr.

– Tarka! Vissza!

Az ember még egy lépést tesz előre! Töri a nyelvet:

– Vagyok javasember... Leszel egészséges...

Nem tatár-e ez a javasember? Talán megszánja! De hátha egyszerre csak meglátja, hogy nem tatár fekszik előtte, és agyonveri a bottal. De hát így is, úgy is el kell pusztulni. .. És Toropka kérőre fogja: – Segíts!

A hosszúszakállas föléje hajlik. Rávilágít viaszgyertya lámpásával, majd a döglött ló oldalára állítja a lámpást. Szatyrát, botját leteszi a hóra. Erőlködik, hogy lehúzza Toropkáról a ránehezedő két holttestet. Az ismeretlen nyög, és érthetetlen szavakat suttog. Toropka már szabadabb: másik karját is tudja mozgatni. Még a lábát kell kihúzni a lódög alól. Óriási erőfeszítéssel ez is sikerül.

Toropka felemelkedik, felül. A javasember megtapogatja a fejét, a vállát. A legény haja összeragadt a vértől. Tarkója sajog, a jobb karja nehezen mozog. A javasember leguggol, óvatosan kikapcsolja Toropka bekecsét, és lehúzza a legény alvadt fekete vérrel borított válláról. Színes rongyot vesz elő, egy palackból folyadékkal megnedvesíti, átköti a sebet, aztán újra bekapcsolja a bekecset.

– Leszel egészséges! – A mellére mutogat, és így szól: – Vagyok javasember... Hadzsi-Rahim!...

A javasember csendes, nyugodt léptekkel távozik; arrafelé tart, ahol újabb sóhajok hallatszanak. Toropka a döglött ló mellett ül, és gondolkozik. Mit csináljon most? Hová tűntek a tatárok? Melyik irányba fordultak? Be kell mennie az erdőbe, ahol megkötözött, éhező lova áll. Ki kell vezetnie a lovat, az erdei ösvényeken hazavergődni, vissza a Perun Fenyvesbe. Két barátja maradt: a ló és a Tarka. Hol az apja? Nem pusztult-e el ebben a szörnyű csatában? Meg kell keresnie...

Toropka szeretné ezt megértetni a Tarkával. A kutya nyüszög, türelmetlenül váltogatja mellső mancsait, szeretné megérteni, mit követel tőle a gazdája.

– Tarka! Szaladj keresztül-kasul a mezőn, nézd meg az elesettek arcát, nincs-e köztük a gazdánk? Hol a gazda? Hol a gazda? Keresd meg!

Toropka megsimogatja a Tarka pofáját, és a mező felé fordítja : – Keresd meg, hol a gazda!

A Tarka elrohan, ahogy csak a lába bírja, fut előre, átugrik a holttesteken, keres, szaglász, forgolódik, majd hirtelen megtorpan, ugat, és vékony hangon nyüszít.

Toropka feláll, óvatosan keresztüllépked a fekvő holttesteken. A lába, amelyet a nehéz ló megnyomott, még nehezen engedelmeskedik, de Toropka nagy üggyel-bajjal mégis előrevánszorog.

Meggyorsítja lépteit. A Tarka valószínűleg megtalálta apját. A hűséges kutya ott áll néhány holttest mellett, amelyek egymás hegyen-hátán hevernek, ahogyan lerogytak, amikor a tatár nyíl vagy lándzsa keresztülhatolt rajtuk.

Toropka remegve, bátortalanul közeledik, a mozdulatlan, már hólepett testek fölé hajlik... Nem! Ez nem az apja! Fiatal, szép arc, de sápadt, mint a viasz... Fiú... Hosszú szempillától árnyékolt szürke szeme nyugodtan mered az ég felé. A szempillákon fehér kis hópihék szikráznak. Arcán apró szeplőcskék, szép szája félig nyitva, mintha gyengéd szavakat suttogna.

„Milyen ismerős!... Vesnyanka! Hogy kerültél ide? Fiúruhában!... Téged is leterített a tatár szörnyű csapása!”

Toropka leült a mozdulatlan test mellé... Lám, leányok is hevernek itt férfiruhában. Ők is verekedtek a tatárokkal a hazáért!

>Toropka óvatosan lehajolt, és megérintette a halott arcot. Vesnyanka!... Toropkának eszébe jutott a leány gyengéd mosolya és bánatos beszéde a búcsúzáskor...

– Vesnyanka! — suttogta Toropka. – Csak egyetlen szót, az utolsót, a búcsúszót... Azt ígérted, megvársz! És itt vársz rám, ezen a halott, bánatos mezőn!...

Még egyszer megérintette a jeges ajkat, megfogta a halott hideg kezét... Elcsendesedett, és gondolataiba mélyedt.

Hirtelen mélabús hangok áradtak a csendes, fagyos levegőben. Ismerős ének, amelyet sokszor hallott otthon, a Perun Fenyvesben, a kurgánnál, ahol a szívéhez nőtt sírok domborultak, szorosan egymás mellett.

Vékony, magas női hang énekelt; egy másik – erős, mély hang – kísérte. Azután erősödött a két hang, mintha átölelnék egymást. Szállt az ének az elcsendesedett, havas síkságon, s nyitott szemmel feküdtek a halott orosz harcosok, mintha hallgatnák…

A vékony hang bánatosan énekelte:

Legördült a vörös nap a hegy mögé,

Égbe nyúló, hatalmas hegyek mögé,

Sűrű erdők, irdatlan erdők mögé,

Felhők mögé, futó fellegek mögé,

Kelet felől kelő csillagok mögé...

Itt maradtam, szegény fejem, magamra,

Kis nyájammal, serdületlen fiammal,

Itt maradtam bánatommal örökre,

Keservemmel már örökkön-örökre!

A második, a mély hang folytatta:

Idejött a házamba a gyors halál,

Besurrant a lélekgyilkos, lopva jár

Ifiasszony képében az udvaron,

Szép leányka képében a pitvaron,

Fáradt vándor kéregető mezében

Jött el hozzám... Ablakomba berepült

Sötét holló képében és ideült

Feltornyozott párnáimra, rám meredt

S kilopta a mellemből a szívemet.

Toropka, a gyengeségtől tántorogva, odabotorkált az éneklő asszonyokhoz. Félkörben ültek. Középen sorjában feküdtek a havon a halott harcosok. A legtöbb asszony férfiruhát viselt. Fejszék és rövid lándzsák hevertek mellettük a havon... Az asszonyok elhallgattak. Gyanakodva, kíváncsian nézték a feléjük közelgő Toropkát.

– Jó egészséget! Letehetek-e ide hozzátok még egy leányt?

– Gyere csak, gyere. Hova való vagy?

– Rjazanyi...

– Őt is megsiratjuk. A férfiainkkal együtt őt is eltemetjük, ahogy tudjuk, koporsó nélkül.

Két asszony felállt, és odament Toropkához. Átvették Vesnyankát, és lefektették halottaik mellé. Toropka leült a hóra és hallgatott, az asszonyok meg énekelték, ami következett:

Nőj, növekedj, búbánatom, nőj meg, mint a fű,

Hajts virágot, bontsd ki szirmod, tárd ki kelyhedet.

Csodálkozva nézzenek rád a jó emberek,

Vén anyókák a láttádra könnyet ejtsenek,

Százesztendős aggastyánok elszörnyedjenek...

Hadzsi-Rahim nesztelen léptekkel odalopózott az üldögélőkhöz. Olyan csendesen ért oda, hogy az asszonyok megrezzentek és elhallgattak. Hadzsi-Rahim megadta a tisztelet jelét: kezével mellét, száját és homlokát érintette...

– Keresztet vet a maga módja szerint! – hallatszott egy hang. – Ki ez?

– Tatár javasember — válaszolta Toropka. — Szent ember, amolyan jósféle. Ha kell, mindenkit gyógyít, tatárokat és a mieinket egyaránt, és nem kérdez senkitől semmit.

Hadzsi-Rahim sokáig állt ott botjára támaszkodva, és nézte a fekvő halottakat. Olyan sokáig, hogy az asszonyok összenéztek, és újra énekelni kezdték a mélabús dalukat. A Tarka behúzta farkát, odalopakodott az idegen javasember háta mögé, és megszagolta ruhája szárnyait. Azután egykedvűen eloldalgott, összekuporodott, és lefeküdt Toropka lába elé.

Hadzsi-Rahim megfordult, és felemelte két karját. Fekete szeme a tábortűz lángját visszaverve csillogott. Az éneklők elhallgattak... Hadzsi-Rahim hevesen beszélt, s orosz szavakat is mondott. Az asszonyok tátott szájjal, figyelmesen hallgatták.

– Lám, mit mond! De nem érteni... nagyon tudós! – suttogták az asszonyok.

A tatár javasember kezével újra megadta a tisztelet jelét, és lassú léptekkel elindult a sötétbe.