IX.
III. György koronázása - Jegyzet a XVIII. fejezethez

A szerző úgy érzi, hogy az előző fejezetben leírt, s talán a valószínűség súlyos megsértésének minősített jelenet mentségére szükséges felidéznie egy régi szájhagyományt, melyre talán sokan visszaemlékeznek majd. Gyakran mesélték, habár az igazság csekély látszatával, hogy a néhai III. György koronázásakor, amidőn Dymock, Anglia bajnoka avagy képviselője megjelent a Westminster Hallban, és a lovagkor nyelvén ünnepélyesen bajvívásra ajánlkozott, hogy párviadalban védelmezze meg az ifjú király jogát a királyságok koronájához, abban a pillanatban, amikor kihívásként odavetette páncélkesztyűjét, a tömegből egy ismeretlen fiatal nő lépett elő, felvette a zálogot, és egy másikat hagyott a helyében, egy papírszelettel, amelyen az állott, hogy ha pártatlan harcmezőt jelölnek ki a viadalra, egy nemes és nemzetes bajnok fog megjelenni egyenlő fegyverekkel, hogy kétségbe vonja György király igényét a brit királyságok trónjára. Ez a történet is feltehetőleg egy a sok közül, amelyeket azért terjesztettek, hogy így őrizzenek meg a csüggedéstől egy lankadó pártot. Az eset mindazonáltal nem elképzelhetetlen, ha feltételezzük, hogy a kockázattal felérő indíték ösztönözte, és lehetséges, hogy egy Redgauntlethez hasonló rajongóval megeshetett volna. Az elbeszélések szerint III. Györgynek saját külön rendőrsége volt, mely oly eredményesen működött, hogy egy alkalommal az uralkodó maga közölhette főminiszterével, annak nagy meglepetésére, hogy a Trónkövetelő Londonban van. A főminiszter sürgős intézkedésekről kezdett beszélni, elfogatási parancsokról, futárok és őrszemek riadóztatásáról. - Ugyan, ugyan, mivel én akadtam rá, engedje meg, hogy magam törődjem a dologgal - mondta erre a jólelkű uralkodó. - És mi a szándéka Felségednek - kérdezte a főminiszter - egy ilyen nagy fontosságú ügyben? - Mire III. György így felelt: - Hogy békében hagyom a fiatalembert, és majd ha ráunt Londonra, szépen hazamegy. - Ennek a történetnek a hitele nem függ a páncélkesztyű meséjének igazától; s míg az előbbi, ha igaz is, csupán vakmerő, de haszontalan virtuskodás, az utóbbi, kifejezi III. György szívjóságát és politikai bölcsességét.