HATODIK LEVÉL
Darsie Latimertől Alan Fairfordnak
(A harmadik és negyedik levél folytatása)

Mint mondottam, komor s mogorva házigazdám kíséretében kiléptem a szabad levegőre. Most alaposabban, mint előző este, szemügyre vehettem a kis körülzárt völgyet s benne a két-három házacskát, melyek feltehetőleg házigazdám és családja otthonául szolgáltak.

Mélységéhez képest oly szűk volt a völgy, hogy a reggeli nap egyetlen sugarával sem férhetett hozzá, míg magasra nem hágott a horizonton. Végigtekintve a völgyön, az utazó csobogó patakot pillant meg, amint türelmetlenül célja felé igyekvő versenyparipaként tajtékozva rohan elő a csalitosból; és ha még jobban mereszti szemét, megpillanthatja annak a lombok közül kicsillanó magas vízesésnek egy részletét is, mely a kis pataknak okot ad fékevesztett vágtájára. Lejjebb a patak folyása elcsendesedik, és nyugodt víztükörré terül, kezdetleges kikötőül szolgálva két vagy három halászcsónaknak, melyek akkor szárazon, a homokban hevertek, mivel apály volt. A kikötő mellett két vagy három nyomorúságos kunyhó látszott, talán a csónakok tulajdonosainak lakása, melyek minden tekintetben silányabbak voltak házigazdám hajlékánál, noha az is elég nyomorúságos tanya volt.

Csupán egy vagy két percem volt, hogy e megfigyeléseket megtegyem, mert társam ezalatt is a türelmetlenség jeleit mutatta, s nem is egyszer kiáltotta: - Cristal… Cristal Nixon! -, mígnem az előző esti vénember megjelent az egyik szomszédos ház vagy tanyaépület ajtajában, s elővezette útra készen, megnyergelve, fölszerszámozva azt az erős fekete lovat, melyről már megemlékeztem. Házigazdám ujjával jelt adott Cristalnak, és hátat fordítva a ház ajtajának, megindult előttem felfelé a meredek ösvényen, vagyis vízmosásban, mely az elzárt völgyecskéből a síkságra vezetett.

Ha tökéletesen tisztában lettem volna vele, miféle út az, melyen előző este oly nagy sietséggel levezettettem, nagyon is kétlem, vajon vállalkoztam volna-e rá, hogy ily módon ereszkedjem alá, mert vízmosásnál aligha érdemelt jobb nevet, és az előző esti felhőszakadástól megduzzadván, most is jórészt vízben állt, s vize eszeveszetten, tajtékozva rohant alá a völgybe. Némi nehézséggel ugyan, ám lábon felkapaszkodtam ezen a rút csapáson, és kis szédülés fogott el, mikor azokból a nyomokból, melyeket nem mosott el az eső, láttam, hogy a ló bizony alighanem majdhogy a tomporán szánkáztatott le az előző este.

Házigazdám úgy pattant fel a lova hátára, hogy bele se dugta kengyelébe a lábát, engem otthagyott a veszedelmes emelkedőn, s csak űzte csődörét, mintha vadmacska módján függélyesen is fel tudna kapaszkodni a szegény pára. Víz és sár fröcskölt patáiról a könyörtelen hajszában, de néhány rugaszkodással már fenn is volt a part tetején, s midőn kisvártatva magam is csatlakoztam hozzájuk, szoborszerű nyugalomban találtam lovat s lovasát - az előbbit zihálva s közben tág orrlikait a hajnali szélnek fordítva, az utóbbit mozdulatlanságban, szemeit a nap első sugaraira szegezve, melyek akkor kezdtek előkandikálni a keleti láthatár mögül és bearanyozni Cumberland és Liddesdale távoli hegyeit.

Szinte révületben bámulta a napot, de közeledtemre felriadt, és lovát megnoszítva lépésben elindult előttem egy göröngyös, homokos úton, mely lapos részekkel tarkított, kopár, sík, megműveletlen, homokos, dimbes-dombos vidéket szelt át, jobbára olyanfélét, mint Shepherd’s Bush-beli szállásom környéke. Voltaképp a környező síkság mindenütt, ahol a tenger közelébe nyúlik, néhány kegyelt földdarab kivételével, ugyanilyen egyhangú és kietlen.

Körülbelül száz yardnyira eltávolodván a völgy peremétől, még sokkal tágasabb kilátásunk nyílott e sivár tájékra, amely még kopárabbnak tűnt a szemközti cumberlandi partok ellenében, melyeket tízezernyi fasor szelt keresztül-kasul, ligetek és terjedelmes erdőségek árnyékoltak, falvak s udvarházak tarkítottak, ahonnét már ilyenkor kora hajnalban is kis füstgomolyok jelezték az emberi élet s tevékenység jelenlétét.

Vezetőm kinyújtotta karját, és éppen a Shepherd’s Bush felé kanyarodó utat mutatta, amikor közeledő lódobogás hallatszott hátunk mögött. Hátrakapta a fejét, majd látva, hogy ki közeledik, folytatta magyarázatát, de ugyanakkor beállt a földút kellős közepére, melyet a helyütt, ahol megálltunk, egyik oldalról zsombék, a másikról egy homokpad fogott közre.

Hallottam, hogy a közeledő lovas könnyű vágtáról lépésre fogta vissza a lovát, mintha meg akarná várni, míg mi továbbhaladunk, vagy legalábbis el akarná kerülni, hogy olyan helyen kelljen elmennie mellettünk, ahol a szűk út miatt túlságosan közel kerültünk volna egymáshoz. Ismered régi hibámat, Alan, hogy inkább kész vagyok figyelmezni bármi egyébre, mint annak szavaira, aki a társalgás fonalát éppen kezében tartja.

Engedve e kedves hajlamomnak, éppen annak okán töprengtem magamban, miért akar távol maradni tőlünk a lovas, amikor társam felemelte mély hangját, de oly hirtelen s oly szigorú hangsúllyal, hogy nyomban visszatérítette kószáló gondolataimat, és rám kiáltott: - Az ördögbe is, fiatalember, azt hiszi, mások sem tudják okosabban eltölteni az idejüket, mint kegyelmed, hogy háromszor mondatja el velem ugyanazt a dolgot? Látja azt ott egy mérföldnyire, ami úgy fest, mintha útjelző pózna, de még inkább mintha bitófa lenne?… Bárcsak valami álmodozó félkegyelmű himbálózna rajta intő például minden merengő málészájúnak!… Az az akasztófaforma pózna majd elirányítja kegyelmedet a hídhoz, ahol átkel a nagy patakon; aztán továbbmegy az úton, amíg elérkezik egy kőhalomhoz, ahol több út keresztezi egymást… A kolera essen a mamlaszába, már megint elkalandozik!

Való igaz, hogy ebben a pillanatban a lovas közelünkbe ért, s miközben félrehúzódtam, hogy utat engedjek neki, ismét magára vonta figyelmemet. Külseje azonnal elárulta, hogy a Jóbarátok Testvériségéhez tartozik, avagy, amint a világ és a világi törvény ismeri őket, a kvékerek szektájának tagja. Erős és dolgos vasszürke gallowayi lovának fényes, sima szőre, jó állapota mutatta, hogy a jámbor férfiú barmával is jámborul bánik. Öltözéke a szektariánusok szokásos szerény, de tiszta és célszerű ruhadarabjaiból állott. Kiváló kelméből készült, hosszú, sötétszürke malaclopója leért a lába közepéig, és állig be volt gombolva, hogy védje gazdáját a hajnali levegő ellen. Jókora hódprém kalpagja, amint az társainál is megszokott, gomb s kötő nélkül ült fején, és árnyékát nyájas, szelíd arcra vetette, melynek józan nyugalmába némi derű is vegyült, és nyoma sem volt benne a vallási rajongók oly gyakran látható meggyötört, aszketikus tekintetének. Homloka nyílt s mentes a kor és a képmutatás ráncaitól egyaránt. Szeme tiszta fényű, nyugodt és óvatos, bár mintha némi aggodalom, hogy ne mondjam, félelem tükröződött volna benne, miközben szokásos köszöntő szavait: - Adjon az Úr teneked jó reggelt - elmondva, poroszkáját az út szélére kormányozta, ezzel jelezve, hogy a lehető legkevesebb bajjal kíván elmenni mellettünk, ahogy olyankor teszi az utas, ha szelindek mellett kell elhaladnia, melynek békés szándékairól egyáltalában nincsen meggyőződve. Barátom azonban, aki talán nem óhajtotta a kvékert ilyen egykönnyen elereszteni, keresztbe állította lovát az úton, úgyhogy a másik semmiképp sem férhetett el mellette anélkül, hogy vagy belegázol a zsombékba, vagy felvergődik a homokpadra. E lehetőségek mindegyike oly veszélyeket rejtegetett, melyeket az utasnak nem volt ínyére megkísértenie. Megállt ezért, mintha arra várna, hogy társam utat engedjen neki; és ahogy ott ültek egymással szemközt, akaratlanul is felötlött bennem, hogy milyen jó jelképei lennének a békének s háborúnak, mert bár kísérőm fegyvertelen volt, egész mivolta, zord tekintete, egyenes dereka az egyenruhájából épp kivetkőzött katonára formázott. Ő szólította meg a kvékert ezekkel a szavakkal: - Hejhó! Józsua barátom, de korán útra keltél ma. Talán megszállt a szentlélek téged és jámbor cimboráidat, hogy végre tisztességes ember módjára cselekedjetek, és felvonjátok hálóitokat, amelyek nem engedik a halakat felúszni a folyón?

- Nem, barátom, dehogyis - felelte Józsua határozott hangon, de egyben kedélyesen -; nem várhatod el, hogy tulajdon kezünk rombolja le azt, mit pénztárcánk épített. Ti pikával, horoggal és csónakból kivetett hálóval ölitek a halakat; mi varsával és hálókkal, melyeket az apály s a dagály tölt meg hallal. Mindegyikünk azt teszi, mit legjobbnak lát, hogy általa részt biztosítson magának az áldásból, mit a gondviselés juttatott a folyónak, és tesszük ezt pedig mindketten a magunk megszabott határai között. Kérlek, ne keresd velünk a békétlenséget, mert nem háramlik rád gonosz a mi kezünkből.

- Légy nyugodt, nem is fogadnám el senki emberfia kezéből, akár háromszögletű, akár kerek karimájú a kalapja - felelte a halász. - Szép szóval mondom neked, Józsua Geddes, hogy te és a te társaid törvénytelen eszközöket használtok a Solway halainak elpusztítására, mikor kicövekelt fenékhálókkal és vejszékkel halásztok, s ezért nekünk, kik tisztességes eszközökkel, tisztességes emberek módjára fogjuk a halat, úgy, ahogy atyáink tették, napról napra és évről évre kevesebb a zsákmányunk s hasznunk. Ne hidd, hogy ájtatos ábrázatotokkal és képmutatásotokkal ezután is folytathatjátok majd üzelmeiteket, mint eleddig. Kiismert már téged a világ, és ismerünk mi is. Kipusztítjátok a lazacot, ami ötven szegény családnak nyújt megélhetést, aztán majd megtörlitek a szátokat, és tartotok egy beszédet a gyülekezetben. Ám ne is reméljed, hogy így folytathatod. Figyelmeztetlek tisztességgel, hogy egy napon, nem is sokára, rajtatok ütünk, és akkor nem marad egyetlen cölöp sem a Solway medrében; mind leúszik majd az árral, és jó, ha nem küldünk utánuk egy-két bérlőt is.

- Barátom - szólalt meg Józsua, elnyomva mosolyát -, tudom én, hogy nem úgy gondolod te azt, ahogyan mondod, különben értésedre adnám, hogy mi ez ország törvényeinek oltalma alatt állunk, s annál kevésbé habozunk igénybe venni ezt a védelmet, mivel a mi törvényeink tiltják minekünk, hogy erőszakos cselekedetekkel keljünk a magunk védelmére.

- Merő gyalázatos szenteskedés és gyávaság - kiáltott fel a halász -, amivel képmutató kapzsiságtokat takargatjátok.

- Nem, barátom, ne mondj gyávaságot - felelte a kvéker -, hisz jól tudod, éppannyi bátorság kívántatik a csapások tűréséhez, mint a csapások osztogatásához; és ez az ifjú legyen a tanúm, vagy bárki más, hogy vajon nem gyávább-e… még annak a világnak a szemében is, melynek gondolatai orrad likából párolognak leheleteddel... a fegyveres zsarnok, ki dúl és fosztogat, mint a védtelen és türelmes szenvedő, ki állhatatosságával elviseli a megpróbáltatást.

- Nem váltok több szót véled e tárgyról - szólt a halász, kiben mintha megmozdult volna valami Mr. Geddes utolsó érvének hallatára, s félrehúzódott, hogy utat engedjen a kvékernek a továbbhaladásra. - Mindazonáltal ne feledd - tette még hozzá -, hogy én figyelmeztettelek, és ne képzeld, hogy rút tettekért szép szóval bocsánatot nyerhettek. Hálóitok törvénytelenek… meghiúsítják halászatunkat… és mi le fogjuk rombolni mindet, vállalva veszélyt s kockázatot. Embere vagyok szavamnak, Józsua barátom.

- Nem kétlem, hogy az vagy - mondta a kvéker -, de annál inkább ajánlatos lenne óvatosabbnak lenned, mint olyant fogadni, mit utóbb sohasem fogsz megcselekedni. Mert bizony mondom én teneked, barátom, hogy bár oly nagy a különbség teközötted s a mi népünkből valók között, mint az oroszlán s a bárányok között, én mégis tudom s hiszem, oly fölöttébb oroszlán vagy te a te lelkedben, hogy aligha bocsátanád rá erőd s haragod arra, ki maga nem bír az önvédelem eszközeivel. Legalábbis oly sok jót tud felőled a szóbeszéd, még ha tud itt-ott egyébről is.

- Majd az idő megmutatja - válaszolta a halász -; de ide hallgass, Józsua, mielőtt elválnánk, megmutatom neked, miként hajthatsz végre egy jó cselekedetet, amely, hidd meg, többet ér húsz jámbor beszédnél. Itt van ez az idegen ifjú, kit az ég oly fukaron látott el ésszel, hogy újra eltévedne a sok homokbucka között, mint tegnap este, hacsak te meg nem mutatod néki a Shepherd’s Bushba vezető utat; mert én hiába buzgólkodtam, hogy megértessem vele, melyik úton kell haladnia. Van benned annyi könyörületesség, te kvéker, együgyűséged álcája alatt, hogy vállalkozzál e jó cselekedetre?

- Te vagy az, barátom - válaszolta Józsua -, kiből hiányzik a könyörületesség erénye, midőn feltételezed egy embertársadról, hogy vonakodik megtenni egy ily csekély szívességet.

- Igazad van… elfelejtettem, hogy ez nem kerül egyetlen filléredbe sem… Fiatalúr, ez a megelevenedett jámbor együgyűség majd megmutatja kegyelmednek a Shepherd’s Bushba vezető utat; és úgy megkopasztja uraságodat, akár egy kappant, ha kereskedelemre adná magát véle.

Aztán nyersen azt kérdezte, hogy meddig szándékszom Shepherd’s Bushban maradni.

Azt válaszoltam, hogy pillanatnyilag magam sem tudom bizonyosan… talán addig, míg kedvem telik a környéken.

- Szereti a vadűzést? - kérdezte ugyanolyan kurtán.

Igenlően válaszoltam, de hozzátettem, hogy teljesen járatlan vagyok benne.

- Ha itt tölt néhány napot, talán még találkozunk - mondta -, és akkor meglehet, alkalmam nyílik majd, hogy leckét adjak belőle.

Mielőtt kifejezhettem volna hálámat vagy akár beleegyezésemet, kezét búcsúra emelve, helyben megfordult lovával, és visszanyargalt a vágat partjára, melyből együtt kapaszkodtunk elő az imént; és én még sokáig hallottam a hangját, amint a meredély szélén állva lekiáltott az odalenn maradottaknak.

Ezenközben a kvéker és én útra keltünk, s egy darabig szótlanul baktattunk; kísérőm oly lépésre fogta józan elméjű csődörét, ami nálam sokkalta kevésbé fürge léptű vándor járásához szabatott, és időnként oly tekintettel pillantgatott rám, amiben kíváncsiság és jóindulat keveredett. Nekem nem volt kedvem elsőnek megszólalni. Úgy esett, hogy addig még soha meg nem fordultam e szekta egyetlen tagjának társaságában sem, és tartottam attól, hogy ha megszólítom, tudatlanságomban talán megsértem valamely előítéletüket vagy különcségüket, így tehát türelemmel hallgattam. Végül is ő kérdezett meg, hogy vajon régóta állok-e már a Laird szolgálatában, ahogy emberei nevezik ezt az urat.

Olyan elképedten ismételtem el „az ő szolgálatában” szavakat, hogy azonnal így helyesbítette: - No de, kedves barátom, nem szántam sértésnek; talán úgy kellett volna kifejeznem magamat, hogy régóta tartozik-e már társai közé… vagyis hogy házának lakója-e ön is?

- Az a személy, akitől az imént elváltunk, számomra tökéletesen ismeretlen - jelentettem ki -, és kapcsolatunk merőben időleges. Volt oly kegyes, hogy kivezetett a futóhomok közül, és éjszakára födelet adott a vihar elől. Ismeretségünk így kezdődött, és most feltehetőleg véget is ért; mert, amint ön is megfigyelhette, emberünk semmiképp sem hajlamos a bizalmasabb barátkozásra.

- Oly kevéssé - felelte útitársam -, hogy kegyelmed esete az első, azt hiszem, melyről valaha is hallottam, hogy bárki emberfiát befogadott volna a házába… mármint ha kegyelmed valóban ott töltötte az éjszakát.

- Miért kételkedne benne? - válaszoltam kérdőleg. - Nem lehet okom félrevezetni önt, s a tárgy sem oly természetű, hogy megérné a fáradságot.

- Ne vegye zokon tőlem - szólt a kvéker -, de kegyelmed is tudja, hogy e világ népe, melyhez tartozik, nem mindig tartja magát az igazság jámbor szavához, miként az nekünk szerény becsvágyunk, hanem olykor hamis szavakkal él nemcsak haszon reményében, hanem hízelkedésből s néha merőben kedvtelésből is. Számos történetet hallottam szomszédomról, melyek legtöbbjének kicsinyke részét hiszem csak el; de még így sem könnyű összeegyeztetnem a hallottakat. Azért fejeztem ki némi kételyt, mert most hallottam első ízben, hogy idegent fogadott hajlékába. Kérem kegyelmedet, ne vegye sértésnek.

- Nem látszik bővében lenni a vendéglátás eszközeinek - mondtam -, s ez mentségéül szolgálhat arra nézve, hogy közönségesen nem kínálja fel.

- Azaz, szerelmes barátom - felelte Józsua -, ön silány estebédet fogyasztott, s reggelije talán még szegényesebb volt. Kicsiny telepem, mit Sáron Hegyének nevezünk, két mérfölddel közelebb van hozzánk, mint az ön fogadója; és bár e kitérő megnyújtaná vándorlását, mivel eltérítené önt a Shepherd’s Bushba vezető egyenes úttól, úgy vélem, e testgyakorlat nem lesz ellenére az ön ifjúi tagjainak, akárcsak egy jó, habár egyszerű étek ifjúi étvágyának. Mit szól ehhez, ifjú ismerősöm?

- Ha nem leszek alkalmatlan - válaszoltam, mert a meghívás szívből jött, és a tejet s a kenyeret nagyon hamar elfogyasztottam, s amúgy sem volt túlságosan bőséges eledel.

- Ne szólj hízelkedő beszéddel - mondta Józsua - azokkal, kik megtagadják az ily beszédet. Ha terhes lenne számomra e csekély szívesség, talán fel sem ajánlom.

- Akkor tehát elfogadom a meghívást - mondtam - éppoly jó szívvel, amilyennel ön felajánlotta.

A kvéker elmosolyodott, felém nyújtotta kezét, én megráztam, és nagy szívélyességben bandukoltunk tovább, jó mulatságomra szolgált gondolatban összevetnem a jámbor lelkületű Józsua Geddes nyílt modorát előző estéli vendéglátóm nyers, komor és gőgös viselkedésével. Mindketten pallérozatlanok voltak, s nem sokat adtak a szertartásosságra, de a kvéker egyszerűsége hitbéli jámborságról tanúskodott, és mélyebbről fakadó nyájassággal keveredett, mintha a derék Józsua őszinte lelkével óhajtana kárpótolni a külsődleges finom modor hiányáért. A halász viselkedése pedig éppen ellenkezőleg, oly emberre vallott, ki jóllehet, ismerős a finom modor kívánalmaival, dölyfből vagy embergyűlöletből megveti s nem követi őket. Mindeme számos visszataszító vonása ellenére én mégis érdeklődéssel s kíváncsisággal gondoltam reá még mindig; és feltettem magamban, hogy a kvékerrel folytatott társalgásom során igyekszem megtudni mindazt, mit ő tud felőle. Ő azonban más mederbe terelte beszélgetésünket, és életkörülményeim felől érdeklődött, valamint indítékaimról, melyek e távol eső határvidék meglátogatására késztettek.

Mi sem természetesebb, hogy szükségesnek tartottam bemutatni magam, és hozzátenni, hogy jogot tanultam; de mivel oly eszközök birtokába jutottam, mik valamelyes függetlenséget biztosítanak, némi pihenést engedélyeztem magamnak, és most Shepherd’s Bushban tartom székhelyem, s közben a horgászat örömeinek hódolok.

- Jót mondok - szólt erre új barátom -, ha azt kívánom kegyelmednek, leljen valamely jobb foglalatosságra a komolyság óráira, s emberfiához illőbb mulatságot (ha nem tud lemondani a mulatságról) a könnyedebb percekre.

- Igen szigorúan szólott az úr - válaszoltam. - Csak egy perce, hogy fülem hallatára az ország törvényeinek védelmébe ajánlotta magát; ha pedig jog van, jogász is kívántatik, hogy magyarázza a jogot, s bíró, hogy szolgáltassa.

Józsua elmosolyodott, és a birkákra mutatott, melyek a lankákon legelésztek, hol utunk vezetett. - Ha mostan egy farkas vetné magát ama nyájra - mondta -, a juhász s kutyája köré sereglenének védelemért, ezt nem kétlem; holott nap mint nap zaklatja s mardossa őket az egyik, nyírja s végezetül leöli, majd megeszi őket a másik. De nem azért mondom ezt, hogy elrémisszem az urat, mert bár a törvény s a jogászi mesterség a gonoszság tartományába tartozik, a világ e tökéletlen állapotában mindkettő szükséges rossz, és az is marad, míg az ember megtanulja, hogy a maga jó lelkiismeretétől megvilágosodván, nem pediglen bárminemű kényszer által adja meg embertársainak azt, mi nékik az ő járandóságuk. Magam is ismertem igaz embereket, kik kegyelmed tervezett mesterségét űzték, méghozzá becsülettel, s emelt fővel jártak az úton. Annál nagyobb azoknak dicsősége, kik egyenes derékkal járják az ösvényt, mit oly sokan iszamosnak találnak.

- No és a horgászat - kérdeztem -; ön ezt is rosszallta mint mulatságot, éppen ön, ki, ha jól értettem tegnapi házigazdámmal váltott szavait, maga is halászati jogok birtokosa?

- Nem tulajdonosa - felelte -; csak többek társaságában bérlője néhány igen értékes lazacos helynek kicsinyég lejjebb a part mentében. Ám nehogy félreértsen az úr. Nem azért tartom átkos foglalatosságnak a horgászatot, együvé sorolva mindama időtöltésekkel, melyeknek egyetlen céljuk állatok megkínzatása, mert ezt űzvén megfogunk és megölünk állatokat, melyekkel a gondviselés nagy bőségben látta el a földet az ember javára, hanem azért, mert öröm s mulatság tárgyává teszi e jószágok elnyújtott haláltusáját. Valóban azért tartom fenn e halásztelepeket, hogy ott kifogják, aztán megöljék, végül eladják a halakat; hasonlóképp, ha földműves lennék, magam is elküldeném birkáimat a piacra. De miként a mészáros mesterségében sem keresném kedvem s mulatságom, a halászét sem űzném a magam vigalmára.

Nem vitattuk tovább e kérdést; mert bár úgy véltem, érvei kicsit túlzottak, gondolatban felmentettem magam, mivel én jobbára csak elméletben leltem élvezetem eme mezei mulatságokban, vagyis nem éreztem magam elhivatottnak arra, hogy olyasmit védelmezzek, mi nekem eleddig oly kevés örömet okozott.

Mostanára egy öreg útjelző pózna maradványaihoz érkeztünk, ahhoz, mit vendéglátó házigazdám mutatott nekem, hogy általa tájékozódjam. Legitt egy omladozó, magas és mankóra emlékeztető gerendákkal megtámogatott fahídon átkeltem a víz fölött, míg új barátom jóval odább keresett magának gázlót, mivel a folyó tetemesen megduzzadt.

Míg arra várakoztam, hogy újfent csatlakozzék hozzám, nem messze tőlem egy orvhorgászt pillantottam meg, aki egyre-másra rántotta ki a vízből a pisztrángokat, oly sűrűn, amily gyorsan csak zsinegét kivetni bírta; és megvallom, az emberiességből kapott kioktatás ellenére, miben Józsua részesített, bizony megirigyeltem ügyességét és szerencséjét - ennyire hozzátartozik természetünkhöz a mulatságok kedvelése, avagy ily könnyen azonosítjuk a mezei mulatságokban elért sikert az öröm képzeteivel s a dicsérettel, mi az ügyességnek és buzgalomnak kijár. A sikeres horgászban hamarosan a kis Benjie-re ismertem, aki vezérlőm s professzorom volt e nemes művészetben, mint megtudhattad előző leveleimből. Kiáltottam… füttyentettem. Rám ismert a zsivány, meg is hökkent, mint aki bűnösnek tudja magát, és habozott, odajöjjön-e, vagy inkább elfusson; és mikor végezetül az első lehetőség mellett döntött, hangos kiáltozással rám támadva, harsányan tódítva mesélte el, hogyan aggódott Shepherd’s Bush-ban mindenki testi épségemért… hogyan zokogott a fogadósné… hogyan virrasztott iddogálva Sam és a kocsmáros, mert nem mertek lefeküdni… hogyan kelt fel ő maga már jóval napkelte előtt, hogy keresésemre induljon.

- És ugyebár, csak azért csapdostad a vizet - mondtam -, hogy ráakadjál tetememre?

Megjegyzésemre elnyújtott „Ne-e-e-m” volt a válasz, mellyel lelepleztetését ismerte el; de vele született orcátlanságában, valamint bízva jóindulatomban, nyomban hozzátette, hogy úgy gondolta, bizonyára szívesen elfogyasztanék reggelire egy-két friss pisztrángot, és minthogy a víz oly ritka mód alkalmasnak ígérkezett a lazacikrára, [41] nem tudta megállni, hogy egyszer-kétszer bevesse a horgot.

Mialatt mi ezenképpen társalogtunk, a derék kvéker ismét megjelent a fahíd túlsó főjénél, és közölte velem, hogy a patak jelenlegi állapotában meg sem kísérelheti az átkelést, s kénytelen a kőhídig kerülni, ami másfél mérfölddel feljebb van, mint az ő háza. Éppen útba akart igazítani, hogyan juthatok el magam is a házhoz, ahol a nővérét kellene keresnem, amikor én felajánlottam, hogy ha rábízná lovát a kis Benjie-re, a fiú elkerülhetne vele a híd felé, míg mi magunk gyalogszerrel tehetnénk meg a rövidebb és nyájasabb utat.

Józsua nemet intett a fejével, mert jól ismerte Benjie-t, akinél, mint mondta, nincs vásottabb himpellér az egész környéken. Mindazonáltal inkább, semminthogy meg kelljen válnia társaságomtól, beleegyezett, hogy arra a rövid időre a fiú gondjaira bízza lovát, de lelkére kötötte, hogy meg ne próbáljon felülni reá, hanem csakis kantárszáron vezesse, és a nagyobb biztonság kedvéért egy hatost helyezett kilátásba ildomos viselkedés esetére, büntetésképpen pedig, ha áthágná a kapott parancsokat, azt, hogy „istenigazából ellátja a baját”.

Az ígéretek Benjie-nek semmibe sem kerültek, két marékkal szórta tehát őket; míg végezetül a kvéker átadta neki a kantárt, még egyszer felsorolván, miként kell ügyelnie, felemelt mutatóujjával adva nyomatékot szavainak. Magam részéről odakiáltottam Benjie-nek, hogy a fogott halakat hagyja ott a Sáron Hegyén, miközben bocsánatkérő pillantást vetettem új barátomra, mivel nem voltam benne egészen biztos, vajon előzékenységem tetszésre talál-e annál, ki ennyire becsmérli a mezei vigalmakat.

Nyomban megértett, és emlékezetembe idézte, milyen különbséget tesznek ők állatoknak kegyetlen s oktalan fogdosása, valamint leölésük után, éhséget csillapító táplálékként, isteni törvényekkel nem ellenkező módon való elfogyasztásuk között. Ez utóbbi tekintetben nem voltak semmiféle aggályai, ellenkezőleg, elmondta, hogy ebben a patakban igazi, vörös pisztrángok élnek, az a fajta, melyet minden ínyenc nagyra becsül, mivel a húsa, ha kifogás után egy órán belül asztalra kerül, nem foszlik szét, és páratlan ízű csemege, vagyis e halak igen kívánatos kiegészítői bármely reggeli étkezésnek, különösen, ha, mint mi, az ember korai felkeléssel és egy-két órányi egészséges testgyakorlattal szolgált rá a felüdülésre.

Ámde borzadj, Alan: mégsem keríthettünk sort pisztrángjaink megsütésére további kalandok nélkül. Vagyis csak azért zárom levelem most, s küldöm történetem hátralevő részét következőben, nehogy visszaéljek türelmeddel s a magam szeme világával.