HETEDIK LEVÉL
Ugyanattól ugyanannak
(Folytatás)

Útjára bocsátván a kis Benjie-t a poroszkával a patak bal partján, a kvéker és jómagam tovább bandukoltunk, akárcsak ugyanahhoz a hadsereghez tartozó lovasság és gyalogság, mely ugyan a folyó két szemközti partján menetel, de egymással egy vonalban. Miközben érdemes útitársam éppen afelől nyugtatott meg, hogy kellemes séta vár ránk házáig a fűben, a kis Benjie, akire ráparancsoltunk, hogy legyen mindig a szemünk előtt, meggondolta magát, és letért a számára kijelölt ösvényről, s jobbra fordulva eltűnt szemünk elől Salamonnal, a gondjaira bízott jószággal.

- Ez a pernahajder fel akar ülni rá! - kiáltotta Józsua jóval több tűzzel, mint ahogy szenvtelen tűrést hirdető hitvallásához illett volna.

Szaporán továbbindultunk, s én megkíséreltem enyhíteni balsejtelmeit, vagyis mialatt ő nyugtalanságában homlokát törölgette, azzal békítgettem, hogy ha a siheder valóban fel is ül a lóra, saját érdekében bizonyára gyengéden fog bánni vele.

- Ön nem ismeri - mondta Józsua, elutasítva magától minden vigaszt. - Méghogy ez valamit gyengéden tenne!… Nem, vágtára fogja Salamont; visszaél majd a szegény pára béketűrésével, pedig ez a derék állat oly régóta hordoz már a hátán! Saját restségemnek estem áldozatul, mikor megengedtem, hogy hozzáérjen a kantárjához, mert ilyen kis gonosztevőt nem ismert még a környék őelőtte.

Azzal belekezdett, hogy terjengősen elbeszélje mindama gaztetteket, melyek Benjie rovásán voltak. Gyanúba fogták, hogy tőrt vetett foglyoknak… Józsua maga kapta rajta, amint léppel fogott énekesmadarakat… rábizonyosodott, hogy egy kutya segédletével, mely éppoly girhes, loncsos és betyár volt, mint a gazdája, számos macskát megszalajtott. Végül pedig azzal is vádolták Benjie-t, hogy ellopott egy kacsát abból a célból, hogy az említett kutyával, mely vízen éppoly fürge volt, mint a szárazon, vadászzsákmányul ejtse. Nem akartam ellentmondani barátomnak, nehogy további bosszúságot szerezzek neki, és kijelentettem, hogy saját tapasztalatomból ítélve, le kell mondanunk Benjie lelkéről, mert ez a fiú a sátán fattya. Józsua Geddes azon nyomban rosszallani kezdte a mondatot, mivel túlzónak találta, s egyébiránt is úgy vélte, nem illik megfontolt ember szájába; én pedig alig mentegetőzhettem miatta, mondván, hogy így szokás hétköznapi nyelven mondani, amikor a patak túlpartjáról különös hangokat hallottunk, melyek arra engedtek következtetni, hogy Salamon és Benjie összekülönböztek. A homokdombok, melyek mögé a fiú bekanyarodott, eltakarták előlünk, amint az kétségtelenül szándékos is volt, a tiltott nyeregbe szállást, minek utána Benjie olyan vágtára ösztökélte Salamont, amilyen erőpróbára azelőtt csak ritkán adtak alkalmat a derék paripának, s így nagy egyetértésben elnyargaltak, míg meg nem érkeztek annak a gázlónak a közelébe, melytől az állat jogos tulajdonosa egyszer már visszafordult.

Itt aztán vita támadt ló és lovasa között. Az utóbbi, utasításainak megfelelően, megpróbálta Salamont a távoli kőhíd felé kormányozni; ám Salamon úgy vélte, hogy a gázlón át vezet a legrövidebb út istállója felé. A kérdésben élesen összecsaptak a felek, és hallottuk, hogy Benjie hajhózik, csettintget a nyelvével, sőt, veri is a lovat, akár az igazi lovasok, miközben Salamon, bármily jámbor jószág volt rendesen, végtére is kijött a béketűrésből, és nagy toporzékolásba, makrancoskodásba kezdett; mi pedig kettejük lármáját hallottuk meg, anélkül, hogy láthattuk volna - noha Józsua nagyon is jól sejthette - az okát.

E jelektől megrémülve, a kvéker kiáltozni kezdett: - Benjie, te himpellér! Salamon, te háborodott! -; s ebben a pillanatban teljes vágtában előrobogott a kettős, mivel vitájukban kétségtelenül Salamon lett a győztes, és most nagy iramban vitte vonakodó lovasát a gázló felé. Harag még nem változott ily gyorsan féltéssé, mint jó lelkű társam szívében. - Ez a himpellér még vízbe fúl! - kiáltotta. - Egy özvegyasszony fia!… Az egyetlen fia!… És most vízbe fúl!… Engedjen. - Viaskodni kezdett velem, aki beléje kapaszkodtam, mert meg akartam akadályozni, hogy a gázló vizébe vesse magát.

Benjie-t csöppet sem féltettem, mert az elvetemült gazember, bár nem bírt a csökönyös állattal, úgy lapult a hátán, akár egy kis majom. Salamon és Benjie nagyobb vész nélkül átevickéltek a gázlón, és a túlparton folytatták ügetésüket.

Ez utóbbi alkalommal lehetetlenség volt megítélni, vajon Benjie iszkol-e Salamonnal, vagy Salamon Benjie-vel; de a szereplők kilétéből s indítékaiból ítélve én inkább az előbbire gyanakodtam. Akaratlanul is elnevettem magam, amikor a himpellér elnyargalt mellettem, rémülten, de egyben boldogan vigyorogva, már csak a nyeregkápa gombján gubbasztva, kinyújtott karjával a kantárba és a ló sörényébe kapaszkodva; míg Salamon, foga közé harapva a zablát, mellső lábai közé sunyítva fejét, olyan sebesen iramodott el gazdája előtt szokatlan állapotjában, ahogyan csak a lába bírta.

- A fattyú zsiványa! - kiáltott fel a kvéker, riadalmában kizökkenve szelíd szavajárásából. - Az akasztófáravaló!… Agyon fogja hajszolni Salamont.

Könyörögtem neki, nyugodjék meg, biztosítottam, hogy egy kis nyargalástól semmi baja sem lesz kedvencének, és emlékeztettem, hogy csak egy perccel azelőtt fejezte ki nekem rosszallását, amiért nyersen szólottam a fiúról.

Ám Józsua készen állott a válasszal. - Ifjú barátom - mondta -, kegyelmed a legény lelkéről szólott, melyről azt állítá, hogy a gonosz birtoka, noha semmi bizonyságot sem tud felhozni erre a maga tudomásából; míg jómagam, éppen ellenkezőleg, porhüvelyéről beszéltem, melyről bizton állíthatom, hogy egyszer még kötélre függesztik, ha eztán sem viseli magát tisztességgel. Azt beszélik róla az emberek, hogy ifjú létére máris a Laird bandájához tartozik.

- Hogyan, a Laird bandájához? - mondtam álmélkodva ismételve szavait. - Arra a személyre gondol ön, kinél az elmúlt éjjel megszálltam?

Már az előbb is megütötte a fülemet, hogy Lairdnek nevezte… egy banda vezére tehát?

- Nos, nem egészen rablóbandára gondoltam - felelte a kvéker, aki, úgy látszik, elhamarkodottan többet mondott, semmint szándékában állott volna -, társaságot vagy szövetséget kellett volna mondanom. De lám, így jár, Latimer barátom, a legbölcsebb ember is, ha engedi, hogy feldúlja lelkét valamely szenvedély, s heveskedve szól avagy a botor s hebehurgya emberek nyelvével. S bár kegyelmed sietett felróni nekem megtévelyedésemet, semmiképp sem bánkódom, amiért tanúja volt, mert belátom, hogy bölcs ember botlása éppoly intő példa lehet az ifjúnak és tapasztalatlannak, mint az ostobák bukása.

Ez olyasminek a beismerése volt, amit már magam is gyanítani kezdtem - hogy új barátom jólelkűsége, felekezete által ráparancsolt béketűrésével szövetkezve sem képes tökéletesen gátat vetni természettől vérmes és hamar felfortyanó kedélyének.

Úgy tűnt, Józsua tudatában van annak, hogy hevesebb szenvedélyeknek engedett folyást, semmint az jelleméhez illendő, s ettől kezdve került minden Benjie-re és Salamonra utaló célzást, és a továbbiakban arra szorítkozott, hogy felhívja figyelmemet a körülöttünk elterülő tájra, mely szemlátomást meggyarapodott mind szépségben, mind érdekességben, miközben - bár utunkat továbbra is a patak kanyarulatait követve folytattuk - elhagytuk az ugart, és megművelt, felparcellázott földekre értünk, hol szántók és legelők váltakoztak ligetekkel és sövényekkel igen nyájasan. Leereszkedtünk csaknem a víz partjáig, s itt utunk egy kis kapun vezetett által, majd egy takarosan tisztán tartott ösvényben folytatódott, melynek két oldalát fák s a szívósabb fajtából való virágzó bokrok díszítették, míg egy enyhe lejtőn alászállva kiléptünk a ligetből, s szinte azon nyomban ott találtuk magunkat egy alacsony, ám igen csinos, szabálytalan formájú épület előtt; vezetőm pedig szívélyesen kezet rázott velem, s így fogadott Sáron Hegyén.

Az erdő, melyen át e kis lakhoz jutottunk, észak és északnyugat felől is körülvette a házat, sőt még másfelé is kiterjeszkedett, néhány jól öntözött és óvott szántófölddel is közrefogva. A ház délkelet felé nézett, s a mulató ligetek, vagyis inkább a kertek innen, a homlokzattól egészen a vízpartig lejtettek. Utóbb megtudtam, hogy a jelen tulajdonos atyja nagy szeretettel viseltetett a kertművészet iránt, amit fia is örökölt tőle, és ő alakította ki ezeket a kerteket, melyek nyírott gyepükkel, összehajló fasoraikkal, vadonjaikkal, egzotikus fáikkal és bokraikkal magasan felülmúlták a környék minden hasonló próbálkozását.

Ha volt is némi hívság Józsua Geddes elégedett mosolyában, mellyel engem szemlélt, ki nagy élvezettel nézegettem az ő társaságában átszelt kopár vidéktől oly nagyban különböző tájat, ez bizonyára megengedhető annak, ki művelve s dúsítva a természet szépségeit, testi egészséget s jótékony szellemi pihenést lel munkája közben, mint vendéglátóm mondotta. A tágas kert végében széles ívű félkört írt le a patak, s így maga képezte határát. A szemközti part már nem tartozott Józsua birtokához, de a patakot is meredek mészkőszirt szegélyezte túlfelől, mintha maga a természet állította volna kerítésül a szépség, a jólét és a béke e kicsiny Édenkertje köré.

- De nem szabad engednem, hogy megfeledkezzék arról - szólt a kvéker -, miközben szerény örökségünk e szépségeiben gyönyörködik, hogy uraságod nagyon könnyű reggelit vett magához.

Így szólt Józsua, s egy kicsiny, ablakos ajtóhoz vezetett, mely a lonccal és iszalaggal sűrűn befuttatott ámbitusról nyílott egy szerény méretű szobába, melynek berendezése, annak egyszerűsége és szerfeletti tisztasága magán viselte a tulajdonos felekezetének jellegzetes jegyeit.

Atyád Hannah-ját mindenki kivételnek tartja minden skót házvezetőnők között, és tisztaságában nem mérkőzhetnek vele Auld Reekie asszonyai; ám Hannah tisztasága merő szutyok ahhoz képest, amilyen aggályosan tisztogatnak mindent ezek az emberek, kik, úgy látszik, az élet apró illendőségeit is oly öntudatos szigorral látják el, mint ahogyan erkölcseikre ügyelnek.

A társalgószoba homályos lett volna, mert az ablakok kicsik voltak, s a mennyezet alacsony; de jelenlegi ura úgy tette kedélyesebbé, hogy egyik végét megnyitotta egy üveggel fedett kicsiny melegház felé, melyet szintén üvegből készült válaszfallal kerített el a szobától. Még soha azelőtt nem láttam ily kellemteljes módját a lakás nyújtotta kényelem s a kert nyújtotta szépségek összekapcsolásának, s nem értem, miért nem alkalmazzák gyakrabban a nagyok is. Valami ilyenfélére célozgattak a Spectator egyik számában.

Miközben a melegház felé vettem lépteimet, hogy közelebbről szemügyre vegyem, a kandalló ragadta meg figyelmemet. Jókora kőépítmény volt, mindenképp aránytalanul nagy a helyiség méreteihez képest. Elejét valaha címerpajzs díszítette, és a kalapács avagy véső, mellyel eltüntették a pajzs rajzolatát, megsértette az alatta tekeredő mondatszalagot is, melyen e kegyes jelmondat állott: „Bízd az Istent.” Tudod, Alan, hogy kopott feliratokat ónnal kirajzolni volt kora ifjúságom szenvedélye, és hogy a franciskánusok cintermének sírkövei nem sokáig titkolták előttem, ki megfejtettem feliratukat, azt, mi keveset elmondhattak az elfeledett holtakról.

Józsua Geddes is megállt, mikor látta, hogy szememet a régi korok ezen emlékére szegzem. - El tudja olvasni? - kérdezte.

Felolvastam a jelmondatot, és hozzátettem, hogy valamely évszám nyomai is látszanak.

- Az évszámnak 1537-nek kell lennie - mondta -, mert a legszerényebb számítások szerint is ily régtől fogva, a pápistaság vaksi kora óta birtokolják őseim a földeket, és abban az évben emelték házukat.

- Ősi család - mondtam, és tisztelettel néztem a kandallóra. - Kár, hogy a címert leverték.

Barátom kvéker létére sem volt képes úgy tenni, mintha semmiféle tiszteletet sem érezne a családfa iránt, melyet elősorolni kezdett nekem, mindvégig ellenállva a hivalkodásnak, mely e tárggyal rendszerint együtt jár - azaz röviden, azzal a mélabúval s bánattal elegyes öntudatos méltósággal, mellyel Jack Fawkes szokta volt mesélni nekünk a kollégiumban ősének a Puskapor-összeesküvésben játszott sajnálatos szerepét.

- Minden hiábavalóság, mondá a prédikátor - imigyen szónokolt a Sáron hegyi Józsua Geddes. - Ha mi magunk semmik vagyunk az Úr színe előtt, vajon a semminél mennyivel kevesebbet számít az, hogy holmi enyésző csontoktól s málló portól eredeztetjük magunkat, melyeknek halhatatlan lelke már réges-rég letudta a maga számadását? Igen, Latimer barátom, őseim hírhedtek voltak még ama kapzsi és vérszomjas férfiak között is, kik akkoriban lakták e sanyargatott országot; és olyan igen nagy hírt szerzének zsákmányolásaikkal, rablásaikkal és vérontásaikkal, hogy azt beszélik, azért nevezték őket Geddesnek, mert hasonlatosak valának a csukához, e ragadozó halhoz, mit a mi vidékünk nyelvén ged-nek neveznek… valóban dicső hír keresztény férfiaknak! És lám, ők mégis felfesték pajzsaikra e cápáját az édes vizeknek; és a bűnös bálványimádás istentelen papjai, a címerfestőknek nevezett üres hencegők, kik halakról, madarakról s négylábú barmokról kőbe vésett ábrázolatokat készítenek, a csukát, azaz a ged-et választották atyáim címerállatául, és kifaragták kandallóik párkányára, s feltették sírköveikre, és a férfiak megittasultak tőle elméjükben, és még inkább hasonlatossá váltak a csukához, és gyilkolták és rabságba vetették az embereket, és megosztoztak a prédán, mígnem lakóföldjük Sharing Knowe-nak, azaz Prédaosztónak neveztetett a zsákmányról, mit itt daraboltak szét maguk és cinkosaik között. Ám atyám atyjának, Philip Geddesnek már bölcsebb elmeítélet adatott, s ő, miután megkísérelte meggyújtani mécsét egynémely hiábavaló lángoknál, melyeket különös s különféle gyűléseken és egyházakban tartottak magasra azokban az időkben, végezetül az áldott emlékezetű George Fox lámpásából gyűjtött egy szikrát, ki Skóciába jővén terjesztette a világosságot a sötétségben, miként maga írá, oly bőségesen, ahogy a kövesúton sebes iramban nyargaló paripa patkójáról szállnak a szikrák. - Idáig érve félbeszakította magát a derék kvéker, így szólván: - De igaz is, sietve mennem kell, hogy utánanézzek Salamon állapotjának.

Egy kvéker cseléd lépett be ekkor a szobába, kezében tálcával, és miután meghajtotta fejét gazdája felé, ám nem olyan módon, mint aki hajlong, nyugodt hangon így szólt: - Üdvözlet teneked, Józsua testvérem, otthonodban; nem vártunk ily korán. De mi esett Salamonnal, hátaslovaddal?

- Mi esett véle? - kérdezte barátom. - Talán még nem hozta haza az a gyermek, akit Benjie-nek neveznek?

- De igen - mondta a cseléd-; de fölöttébb különös módon, ugyanis gyors és dühödt vágtában érkezett, majd a Benjie nevezetű gyermeket hátáról az istállóudvar trágyadombjának tetejére repítette.

- Ennek örvendek - mondta Józsua azon nyomban -, örvendezek tiszta szívemből és teljes lelkemmel! De mondjad, ennek a gyermeknek egy özvegyasszony az anyja… nem esett kár a gyermekben?

- Nem - felelte a cseléd -, mert felkelt, és sietve eliszkolt.

Józsua dörmögött valamit arról, hogy nagy zsivány, majd pedig Salamon állapotja felől tudakolózott.

- Úgy száll belőle a pára, mint valami üstből - felelte a cseléd -, és most Bauldie, a legény az udvarban jártatja kötőféken, nehogy meghűljön.

Mr. Geddes kisietett az istállóudvarba, hogy személyesen megtekintse kedvence állapotját, én pedig követtem, hogy felajánljam lovasi tanácsaimat (ne nevess, Alan; ahhoz még az én lovasi tudományom is elégséges, hogy segítségére legyek egy kvékernek) ebben a kellemetlen helyzetben.

A fiú, aki a lovat járatta, nem látszott kvékernek, noha a családdal való érintkezése során őreá is ragadt valamennyi külsejük és viselkedésük aggályos józanságából. Biztosította Józsuát, hogy lova semmiféle kárt sem szenvedett, és én még olyasmire céloztam, hogy a testgyakorlat egyenesen hasznára válik. Maga Salamon rányerített gazdájára, és odadörgölte fejét a jó kvéker vállához, mintha csak meg akarná nyugtatni, hogy valóban nincsen semmi baja; Józsua tehát békés lélekkel tért vissza a házba, ahol addigra már útban volt a reggeli.

Azóta tudomásomra jutott, hogy Józsua ragaszkodását poroszkájához saját felekezetének némely tagja is szertelennek tartja, és vád is érte, nem egy, amiért engedi Salamon néven és egyáltalában bármely néven nevezni; de Józsua oly nagy tekintélyt és befolyást szerzett magának körükben, hogy szemet hunynak e gyengéi fölött.

Megtudtam tőle (mialatt az öreg szolga, Joakim ki-be járt a szobából, mintha soha nem akarna elfogyni a rengeteg étel, mit nekünk a reggelire behordott), hogy nagyatyja, Philip, akit George Fox térített meg, sokat szenvedett az üldöztetésektől, miknek e jámbor rajongókat mindenfelől alávetették ama vallás dolgában oly kevéssé türelmes korban, és családi birtokuk jó része is elpusztult ekkor. Ám jobb napok virradtak Józsua atyjára, aki miután házassággal odakötötte magát egy gazdag lancashire-i kvéker családhoz, sikeres vállalatokba kezdett a kereskedelem különféle ágazataiban, és helyrehozta a birtok maradványait, sőt értelemszerűen meg is változtatta a hely nevét, ám úgy, hogy az új név hangzásban nem nagyon különbözött a régitől, a határvidéki Sharing Knowe-ról, azaz Prédaosztóról az evangéliumi Sáron Hegyére.

Ez a Philip Geddes, amint már fentebb is említettem, magába szívta a kertművelés és a virágkertészet szeretetét, ami nem ritkaság a békés felekezet tagjai között, melyhez maga is tartozott. Lerombolta a megerődített ház maradványait, és az új időknek megfelelő udvarházat épített helyébe; míg ősei vendégszeretetének emlékezetére megőrizte családi tűzhelyüket, valamint a kegyes jelmondatot, mit a véletlen juttatott nekik, nem mulasztotta el kitörölni a pajzson s a sisakon hivalkodó világi és harcias jelképeket az egész címerrel egyetemben.

Néhány perccel azután, hogy Mr. Geddes befejezte magáról és családjáról szóló szavait, a húga, Rachel lépett be a szobába, családjának egyetlen élő tagja. Figyelemre méltóan kellemes külsővel rendelkezik; és bár betöltött bizonyára legalább harminc esztendőt, még mindig őrzi ifjabb kora alakját s mozdulatait. A divat legparányibb jelének és bárminemű cicomának hiányáért őnála is, miként hitsorsosainál, ruhájának mindennél tökéletesebb tisztasága és takaros volta kárpótolt; egyszerű, szorosan fejére simuló főkötőt viselt, mely különösen jól illett galambéhoz hasonlóan lágy pillantású és őszinte szeméhez. Mindemellett vonásai is igen csinosak voltak, noha némiképp megsínylették a himlőnek, minden szépség eme esküdt ellenségének dúlását - mely hátrányt azonban legalábbis részben kiegyensúlyozta szépen ívelt ajka, megannyi gyöngyszemként villogó fogsora és mosolyának barátságos derűje, mely mintha jókívánságokat mondott volna mindenkinek, kivel szólott. Most nem nyílik alkalom számodra, Alan, hogy elsüssed gonoszkodó megjegyzéseidet, mert teljes képet festettem Rachel Geddesről, vagyis ezúttal nem mondhatod, mint a levélben, melyet az imént kaptam kézhez, hogy elsiklottam felette, mivel oly tárgy, melyet nem merek bővebben fejtegetni. Hamarost bővebben szólok felőle.

Nos, letelepedtünk a reggelihez, miután elhangzott az áldás, avagy inkább imádság, melyet Józsua rögtönzött az alkalomra, s melyet hitbuzgalmában hosszabbra nyújtott, semmint azt én kedvemre valónak találtam. Azután, Alan, a reggel ínyencségeinek olyan felvonulása vette kezdetét, minek nem voltál tanúja, mióta nem láttad Darsie Latimert reggelinél ülni. Tea és csokoládé, tojás, sonka és sütemény, és nem feledtem a sült halat sem, oly gyorsasággal tűnt el, hogy elámultak tőle a derék kvékerek, kik egyre csak rakták tányéromra az utánpótlást, mintha csak azt akarnák kipróbálni, vajon egyáltalában képesek-e kifárasztani engem. Egy célzás azonban hamarosan eszembe juttatta, hol vagyok. Miss Geddes édes süteménnyel kínált, mit akkor visszautasítottam; ám utóbb, mivel ott láttam karnyújtásnyira, egészen természetesnek vélvén, vettem magamnak egy szeletet, és éppen letettem az asztalra tányérom mellé, mikor Józsua, házigazdám, elvette és visszatette a tálra, miközben (nem éppen Sancho doktorának, Tirtea Furának ellentmondást nem tűrő hangján, hanem csendesen és higgadtan) csak annyit mondott: - Az elébb visszautasítád, Latimer barátom.

Ezek a jámbor népek, Alan, nem tűrik azt, mit a te jó atyád úgy szokott emlegetni, hogy az aberdeeni polgár privilégiuma; „kétszer szólni egyről”, avagy mit a bölcs emberek úgy mondanak, „kétszer is meg kell gondolni”.

Eltekintve e csekély célzástól, mely arra hívta fel figyelmem, hogy szokásaikat pontosan betartó emberek között vagyok, nem volt semmi különös fogadtatásomban - hacsak nem számítom különös dolognak, hogy új barátaim mindahányan egyforma gondos és kedves figyelemmel bántak velem, mintha csak azon igyekeznének, hogy meggyőzzenek, a lemondás a világias udvariaskodásról, mit szektájuk tilt, csak arra szolgál, hogy vendégszeretetük annál őszintébb legyen. Végül is étvágyam kielégült, és az érdemes kvéker, ki derűs pillantásokkal figyelte buzgólkodásomat, így szólott húgához:

- Ez az ifjú ember, Rachel, az elmúlt éjszakát a mi szomszédunk sátorában töltötte, annál az embernél, kit közönségesen Lairdnek hívnak. Fájdalom, hogy nem találkoztam össze véle már tegnap este, mert szomszédunk túlságosan ritkán gyakorolja vendégszeretetét, semhogy kellőképp birtokában legyen mindannak, ami az istenhozotthoz megkívántatik.

- Na de, Józsua - szólt Rachel -, ha szomszédunk jót cselekedett, teneked nem szabad irigyelni tőle a néki adatott alkalmat; ha pediglen ifjú barátod rossz módban tölté az éjszakát, csak annál nagyobb élvezetére szolgál majd a kellemesebb ellátás, miben a gondviselés részeltetheti.

- És hogy kényelemben élvezhesse - mondta Józsua -, kérlelni fogjuk őt, Rachel, hogy időzzék mivélünk egy vagy két napot. Még ifjú ő, ki csak mostan teszi első lépteit a világban; és legyen a mi lakunk néki, ha ő is úgy gondolja, pihenő tanyája, honnan betekintheti a zarándoklatot, mely reá vár, s az utat, mit be kell járnia… Mit szólasz ehhez, barátom, Latimer? Nem kívánjuk barátainktól, hogy a mi hitünk szerint éljenek, és úgy vélem, te bölcsebb vagy, semmint hogy vitába szállj velünk, amiért a magunk szokásait követjük: s ha talán majd még tanácsoló szót is szólunk, nem fogsz berzenkedni miatta, mert nem oktalan szó lesz.

Tudod, Alan, mily könnyen engedek bárminek, mi csak távolról is emlékeztet; a szívélyességre; így tehát, bár kicsit tartva házigazdám és gazdasszonyom szigorúságától, elfogadtam meghívásukat, azzal a feltétellel, hogy valamiféle küldöncöt meneszthetek Shepherd’s Bushba szolgámért és poggyászomért.

- Valóban, kedves barátom - mondta Józsua -, porhüvelyed külcsinben sokat nyerne tiszta gúnya által, és magam teljesítem megbízásodat elmenve özvegy Gregsonné fogadóházához, és ideküldve legényed ruháiddal egyetemben. Ezenközben Rachel megmutatja néked e kicsiny kertecskéket, és útbaigazít, hogy miképpen tölthetnéd hasznosan idődet, míg a délutáni második órában étkünk ismét összehívand bennünket. Mostan búcsút mondok neked, mivel kicsinyég gyalogolnom kelletik, látván, hogy barmomat, Salamont jobb lesz általadnom felfrissítő nyugodalmának.

Józsua Geddes úr e szavakkal visszavonult. Egynémely hölgyek, kiket mi magunk ismerünk, bizonyára igencsak megrendültek volna, vagy legalábbis tartózkodóak, esetleg feszélyezettek lettek volna, ha magukra hagyják őket, hogy lássák el a háziasszonyi teendőket (a szabadban, Alan) egy csinos ifjú - egy vadidegen körül. Rachel néhány percre kiment, és dísztelen köpönyegében, főkötőjében, hódprém kesztyűjében tért vissza, oly egyszerű öltözetben, mintha csak a te atyádat kellene fogadnia, készen arra, hogy vezetőm legyen. Ekképpen ellejték szép kvéker hölgyemmel.

Noha a Sáron Hegye nevezetű ház csupán egyszerű s dísztelen építmény, méretei is kicsinyek, s nincsen benne semmi nagyralátó; kertjei, valamint melléképületei azonban vetekedhetnek egy earlével is akár a reájuk fordított gond és költség tekintetében. Rachel legelébb is a maga kedvenc birodalmába vitt - a baromfiudvarba, mely a háziszárnyasok nagy változatosságával, ritkább és közönségesebb fajokkal bővelkedett, s el volt látva minden alkalmatossággal, mi különb s különbféle szokásoknak kedves. A vízimadarak használatára volt benne egy kisded csermely, mely tavacskává szélesedett, s apró kavicsokon csörgedezett által az udvaron, ez viszont a szárazföldi szárnyasok kedvét szolgálta, melyek ily módon bőven el voltak látva kövecsekkel, mit emésztésükhöz szükségeinek.

Úgy tűnt, mindeme teremtmények megérezték úrnőjük jelenlétét, s némely különös kedvencei nyomban lábaihoz siettek, s nem is tágítottak a sarkából, míg territóriumuk határai őket jönni engedték. Rachel az olyan tudós jeles hozzáértésével hívta fel figyelmem szárnyasai különcségeire és tulajdonságaira, aki a természetrajzot választotta tanulmányai tárgyául; és meg kell vallanom, azelőtt soha ily érdeklődéssel nem szemléltem egyetlen baromfiudvar szárnyasait sem - legalábbis mielőtt megfőzettek vagy megsüttettek volna. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és feltettem neki a fogas kérdést, hogyan képes elrendelni a kivégzését e teremtmények bármelyikének, miközben szemmel láthatólag oly nagy gonddal adózik nekik.

- Fájdalmas - felelte -, de létük törvényei szerint való dolog. Meg kell halniuk, ám nem tudják, mikor közeleg feléjük a vég; és azáltal, hogy kényelmessé tesszük létüket, míglen élnek, hozzájárulunk boldogságukhoz, amennyire csak mibenlétjük állapotja engedi.

Magam nem egészen értek egyet a hölggyel, Alan. És erősen kétlem, vajon a sertések és szárnyasok elismernék-e, hogy létezésük legfőbb értelme leöletni és elfogyasztatni. Mindazonáltal nem erőltettem az eszmecserét, melyből kvéker hölgyem, úgy tűnt, leginkább szabadulni óhajtott, mivel innen a melegházba vezérelt, mely tágas volt, s telve válogatott növényekkel, sőt felhívta figyelmem a helyiség túlsó végét betöltő madárházra is, melynek lakóit, mint mondotta, úgy ápolhatja a maga kedvére, hogy közben nem zavarja semmiféle, védencei eljövendő végzetét mutató kínos képzelődés.

Nem traktállak tovább a különféle melegházakról, kertekről és tartalmukról szóló beszámolómmal. Nem csekély összegű pénzt kellhetett ráfordítani felépítésükre és fenntartásukra ama kiváló rendben és állapotban, melyről tanúskodtak. A család, mint megtudtam, kapcsolatban áll ama nevezetes Millar famíliájával, és azt a szeretetet szívta magába, mit ő érzett a virágok és a kertművelés iránt. De ahelyett, hogy kerékbe törném a botanikai neveket, inkább elvezetlek a kertbe, amit Józsua vagy az atyja ízlése telepített a ház és a folyó közé. A kert, ellentétben a mindenfelé uralkodó egyszerűséggel, szokatlan mértékben díszes volt. Több részből állott, melyek között ápolt utak vezettek; s bár az egész térség nem haladta meg az öt vagy hat angol holdat, oly változatos volt, hogy négy oly nagynak tűnt. Találkozott ottan bezáruló fasor és tágas sétány; egy igen kecses mesterséges vízesés, valamint egy szökőkút, ugyancsak figyelemre méltó jet d’eau-val, [42] mely kápráztatóan csillogott a napban, és folyvást szivárványt vetett. Volt egy lombszoba is a kertben, ahogy a franciák nevezik a filagóriát, hol a sétáló a nyár hevében is hűsölhetett, s egy terasz, északnyugat felől villogó lándzsájú, nemes krisztustövis-sövénytől védve, ahol a tél fagyos, de tiszta napjain a gazda kiélvezheti a napsütést.

Tudom, Alan, hogy te mindezt silánynak s avíttnak bélyegzed majd, mert mióta Dodsley leírta Leasowest, és beszélt Brown természetutánzatairól, valamint emlegeté Horace Walpole hajdani művét, az Esszé a kertészkedésről címűt, te csak a romlatlan természetért lelkesedsz, megvetvén azt, aki lépcsőkön sétálgat fel s le a szabad levegőn, és az erdők meg a vadon mellett teszel hitet. Ám ne quid nimis. [43] Magam sem csúfítanék el összezsúfolt mesterséges cicomákkal egyetlen tájat sem, mely természetes fenséggel vagy keccsel bír, ám azt hiszem, mindez nagyon értékes lehet ott, hol a táj a maga természetes állapotában különben nélkülözi a báj mindenféle nemét.

Vagyis tehát, ha udvarházam lesz (és ki a megmondhatója, hogy mily hamarost talán?), keresgélhetsz majd parkomban grottákat, vízeséseket és szökőkutakat - sőt, ha ellenkezéseddel tovább háborgatsz, még egy kis pogány szentélyt is építek. Ne bosszants hát, mert látod, milyen szörnyűségekre vagyok képes.

Bármennyire is mesterségesnek ócsárolnád Geddes testvér parkjának javát, van ott egy füzes sétány a folyócska partjának legszélén, mely oly szomorkás, oly bús és oly nyugodalmas, hogy bizonyára kivívta volna a te csodálatodat is. A patak, melyet a birtok szélső határánál természetalkotta gát, vagyis egy kiszögellő kőszirt zabolázott, még mostani megduzzadt állapotában is szinte alig-alig látszott mozdulni; és a sápatag füzek, hosszú ágaikat medrébe ejtve kis koszorúkat gyűjtöttek a habból, mit a sebesebb felső folyástól sodort le az ár. A patak túlpartját képező magas szikla halványan áttetszett az ágak közén, és fakó, hasadozott fala, amit hosszú vadrózsaindák s más futónövények koszorúztak, mintha korlát lett volna, ami a csendes ösvényt, melyen mi tapodtunk, elválasztja a túlnan nyüzsgő és fáradó világtól.

Az ösvény maga, követve a patak folyását, lágy kanyarulatot vett; akkorát, hogy íve elégséges volt tökéletesen elfedni a sétány végét, mígnem odaérkeztünk. A mély, baljós moraj, mely erősbödött, amint közeledtünk feléje, felkészítette a sétálót arra, hogy útjának vége szakad; az út végében egy gyökérből formált egyszerű pad volt csupán, melyről hat-hét lábnyi vízesésre tekinthettünk le, hol a patak alávetette magát ama természetes sziklazátony kiugró pereméről, melyet már említettem, s amely e helyt állta útját folyásának.

E sétányt csendes és félhomályos volta fölöttébb alkalmatossá tette a bizalmas társalgásra, és mivel semmi érdekesebbet nem tudtam mondani szép kvéker hölgyemnek, azt a bátorságot vettem magamnak, hogy a Laird felől kérdezősködjem nála; hiszen magad is tudod, vagy legalábbis tudnod kellene, hogy a szív dolgait követőleg a szép nem leginkább szomszédai iránt érdeklődik.

Nem hallgattam el sem kíváncsiságomat, sem azt, hogy Józsua ellenállt faggatásomnak, és nem kerülte el figyelmemet, hogy sétáló társam némi zavarral válaszolt kérdésemre. - Én csak igazat szólhatok - mondta -; meg is mondom kegyelmednek, hogy bátyám nem szívelheti, én pedig félem azt az embert, aki felől kérdez. Meglehet, mindketten tévedünk; de ez a férfiú az erőszak embere, és nagy hatalma vagyon sokak fölött, kik a tengerészek és halászok mesterségét űzik, és oly igen eldurvultak, mint az elemek, melyekkel versenyre kelnek. Nem nevezik semmilyen becsületes néven - ami nem szokatlan, mert a maguk parlagi módján csúfnevekkel illetik egymást -, hanem éretlen tréfából a Tavak Lairdjének, vagyis urának címezik (megfeledkezvén arról, hogy senkit sem szabad úrnak nevezni, kivéve egyetlenegyet) - mivel azokat a sós vizű pocsolyákat, amiket a dagály hagy vissza a fövenyen, a Solway Tavainak hívják.

- Nincs is egyéb jövedelme, mint az, mit e fövenyből húz? - kérdeztem.

- Erre nem tudok válaszolni - felelte Rachel. - Azt beszélik a népek, hogy nincs szűkében a pénznek, bár az egyszerű halászemberek életét éli, és bő kézzel osztogat a körötte élő szegényeknek. Úgy sejti a szóbeszéd, hogy jelentős személyiség, aki egykor alaposan belebonyolódott a rebellió szerencsétlen dolgaiba, és még most is túlságosan nagy veszedelem leselkedik reá a kormányzat részéről, semhogy tulajdon nevét viselhetné. Gyakorta van távol a Brokenburn-szirtnél meghúzódó házától hetekig, hónapokig is.

- Azt hittem - mondtam -, hogy az államhatalom manapság már nemigen jár el még a legmegátalkodottabb rebellisek ellen sem. Hiszen már annyi éve…

- Ez így igaz - felelte Rachel -, az ily személyek azonban jól tudják, hogy csak akkor hunynak szemet bűneik felett, ha meghúzzák magukat. De hát ezekről a durva emberekről senki sem mondhat bizonyosat. Nem lakozik bennük az igazság; legtöbbjük törvénytelen kereskedelmet űz e részek és Anglia szomszédos partjai között; és jól ismerik a hamisság és ámítás mindenféle nemeit.

- Milyen kár - jegyeztem meg -, hogy a kegyed fivérének épp ilyen szomszédai adódtak, s különösen, hogy némi nézeteltérése is van velük, mint értesültem róla.

- Hol, mikor és mi végett? - kérdezte Geddes kisasszony aggódó izgalommal a hangjában, melynek hallatán azonnal megbántam, hogy felemlítettem ezt a tárgyat.

Előadtam neki, oly kevéssé ijesztő formában, ahogy csak tudtam, a szóváltást, mely a Tavak Lairdje és Rachel fivére között reggeli találkozásukkor esett.

- Ön nagyon megijesztett - válaszolta. - Éppen ez az állapot tart rettegésben átvirrasztott éjszakáimon. Amikor Józsua fivérem visszavonult atyám kereskedelmi ügyleteiben vállalt tevékeny részvételétől, mivel megelégedett a már birtokában levő földi javakkal, egy-két vállalkozásban mégis fenntartotta érdekeltségét, részben azért, mert visszavonulása hátrányos lett volna barátaira nézve, részben pedig azért, mert nem óhajtotta megfosztani magát ideje eltöltésének minden hasznos módjától. Ezek között a legfontosabb egy part menti halásztelep, melyen bizonyos újfajta varsák felállításával, melyek a dagály közeledtével megnyílnak és bezárulnak, mikor a víz visszaömlik a tengerbe, sokkalta több halat fognak, mint azok, kik, miként a brokenburniak, csak ladikból kivetett hálóval, lándzsával és horgászbottal dolgoznak. Ők sérelmesnek vélik ezt az újítást, a dagályhálót, ahogy az emberek nevezik, és jogot formálnak maguknak arra, hogy eltávolítsák és erőszakkal lerombolják. Félek, hogy ez a férfiú, kit a Laird-nek hívnak, s az erőszak embere, beváltja majd eme fenyegetőzéseit, mi nem következhet be az én bátyámnak veszedelme s vesztesége nélkül.

- Mr. Geddesnek - mondtam - a magisztrátushoz kellene fordulnia; Dumfriesben katonák is vannak, akiket majd idevezényelnek az ő oltalmára.

- Annak az embernek módján szólasz, Latimer barátom - felelte az ifjú hölgy -, ki még mindig a keserű dühösség és a gonoszság kötelékeiben leledzik. Isten tiltja, hogy lenből való hálóinkat és fából való cövekeinket avagy a nyereség Mammonját, mit ezek nyújtanak számunkra, a háborúság embereinek keze által s emberi vér ontásának kockázatával kíséreljük megőrizni!

- Tisztelem aggályait - válaszoltam -, de ha egyszer kegyedék így gondolkoznak, akkor a fivérének alkuval vagy megadással kellene elhárítania a veszedelmet.

- Talán az lenne a legjobb - felelte Rachel -, de én mit szólhatnék? Még a legjobban zabolázott lélekben is megmaradhatott némi seprője Ádám ősapánk bűnének; és én nem tudom, hogy vajon ez, avagy talán valamely jobbik sugallat az, mi Józsua fivéremet arra bírta, hogy eltökélje, bár nem fog erőszakkal ellenállni az erőszaknak, jogait feladni sem hajlandó puszta fenyegetőzésekre, valamint nem ad tápot a gonosznak a mások kárára azáltal, hogy meghátrál a fenyegetőzések előtt. Társai, mondja, megbíznak az ő állhatatosságában, s ezért ő nem okozhat csalódást nekik azzal, hogy megrettenve lemond jogaikról, fenyegesse bár akárki élő ember, kinek orrában lehelet vagyon.

Ez a megjegyzés meggyőzött arról, hogy a régi idők prédáló lovagjainak szelleme azért nem veszett ki egészen a békés kvéker kebeléből sem; és magamban bizony elismertem, Józsuának volt igaza, mikor azt állította, hogy ugyanannyi bátorság van a tűrésben, mint a csapások osztogatásában.

A füzes sétány végéhez közeledvén egyre hangosabb lett a lezuhanó víz komor és szakadatlan moraja, míg végül már társalgásunkat is megnehezítette. Elhallgattunk, de kísérőmet láthatólag továbbra is azok az aggályok emésztették, melyeket beszélgetésünk ébresztett benne. A sétány végéről kilátásunk nyílott a zuhatagra, hol a megduzzadt patak habzó tajtékkal vetette le magát a természet alkotta sziklagátról, mely hiába próbálta elzárni folyása útját. Elragadtatással szemléltem, s amint útitársam felé fordultam, hogy kifejezést adjak érzeményeimnek, azt vettem észre, hogy a hölgy szomorú lemondással kulcsolja össze ujjait, ami azt mutatta, hogy gondolatai messze járnak az eléje terülő látványtól. Mikor észrevette, hogy nem kerülte el figyelmemet elmerengése, nyomban előbbi nyugodt kedélyét mutatta, és miután elegendő időt hagyott számomra, hogy gyönyörrel megszemléljem a magányos és csöndes sétány végpontját, azt javasolta, hogy fivére tanyaföldjén át térjünk vissza a házba. - Még nekünk, kvékereknek, ahogyan bennünket neveznek az emberek, még nekünk is megvannak a magunk apró büszkeségei - mondta -, és Józsua fivérem sose bocsátaná meg nekem, ha nem mutatnám meg önnek a földeket, melyeknek a legújabb és legjobb módon való megművelésében oly nagy örömét leli; és melyeknek okán, erről biztosíthatom önt, sok dicséretet kapott értő bíráktól, de nevetség tárgyává is tétetett azok által, kik botorságnak hiszik jobbítni őseink szokásait.

Miközben így szólott, kitárt egy alacsony ajtót, mely egy mohával és borostyánnal benőtt falon, a park kerítésén, a szabad mezőségre nyílott, melyen által egy kellemes és nyájas, szerény ösvényen vezetett az utunk, sövényeken és rajtuk átvetett létrákon, legelőkön, szántókon és erdőkön át; úgyhogy közönséges, jó időjárásban, a derék ember körbejárhatja birtokát anélkül, hogy besározná a cipőjét. Még padok is voltak, melyeken megpihenhettünk, és bár egyiket sem díszítette felirat, s nem is fordultak elő oly sűrűn, mint ahogy Lea Sowes leírásaiban olvashatjuk, helyüket minden esetben úgy választották meg, hogy a padról belátható legyen valamely távoli látkép, vagy az otthoni tájék egy részletét élvezhesse ültében a megpihenő.

De ami a legjobban megragadott Józsua birtokán, az a vadak szokatlanul nagy száma és szelídsége volt. A fogoly tojója csak elvétve rebbent fel bokor tövi fészkéről, ahol fiókáit összegyűjtötte, pedig az ösvény ott vezetett el a közelében; a nyúl is mozdulatlanul figyelt bennünket kerek, sötét szemével, míg elhaladtunk előtte, vagy csak lustán mozdult, kicsikét arrébb szökdécselt, aztán újra felegyenesedve bámult minket, több kíváncsisággal, mint riadalommal. Megjegyzést tettem Geddes kisasszonynak a falánk és ijedős állatok feltűnő szelídségére, mire ő közölte velem, hogy bizalmuk a nyáron élvezett védelem és a télen kapott enyhítő segély gyümölcse.

- Ezek az állatkák a bátyám kedvencei - mondta -, aki úgy véli, annál is inkább rászolgáltak jóindulatára, mivel fajtájukat az egész földön mindenhol csak üldözik. Inkább a kutya társaságát is megtagadja magától - folytatta -, csak hogy a jószágok zavartalan biztonságot élvezhessenek. S lám, még ez az ártalmatlan és emberséges indulat is sérelmesnek tűnik veszedelmes szomszédaink szemében.

Elmagyarázta, hogy előző estéli vendéglátóm híres arról, mennyire kedveli a vadászatot, melyet úgy űz, hogy közben kevéssé van tekintettel azoknak óhajaira, kiknek birtokait igénybe veszi. A tiszteletnek és félelemnek ez a keveréke, mellyel általában irányában viseltetnek az emberek, arra készteti a szomszédos birtokosokat, hogy szemet hunyjanak afölött, amit ha más követ el, talán birtokháborításként büntetnének. Józsua Geddes azonban nem tűri, hogy bárki is behatoljon földjeire; és aminthogy azelőtt is megbántotta számos szomszédját, akik, mivel Józsua maga semmiképp nem fogott volna fegyvert, s másoknak sem engedte meg, hogy itt lődözzenek, irigy ebnek nevezték a kvékert, azonképpen most ismét csak súlyosbította a Tavak Lairdjének régebbi keletű ellenszenvét, midőn határozottan megtiltotta neki, hogy kedvteléseit az ő birtokán űzze. - Úgyhogy - szólt Rachel Geddes -, néha azt kívánom, vajha máshová vetett volna bennünket sorsunk s nem e kellemes határok közé, hol bár kevesebb szépséget bírnánk köröttünk, ám békés és jó akaratú szomszédaink lennének.

Végül is visszatértünk a házba, ahol Geddes kisasszony egy kis dolgozószobába vezetett, melyben két könyvszekrényben kicsiny könyvgyűjteményt mutatott.

- Emezek - mondta, a kisebb tékára mutatva - épülésére fognak szolgálni kegyelmednek, ha szabadon való idejét reájuk fordítandja; míg amazok - folytatta a másik, nagyobb szekreterre mutatva -, azt hiszem, aligha tehetnek kárt kegyelmed lelkében. Jóllehet testvéreink közül némelyek úgy vélik, hogy amelyik auktor nincsen mi vélünk, az ellenünk vagyon; ám az én Józsua fivérem elnézőbb vélekedésében és Amwelli John Scot testvérünkkel egyezik, aki maga is konstruál versezeteket, melyeket még a világban is jónak tartanak. Sok üdvös gondolatot kívánok kegyelmednek, míg családunk az ebéd órájában újfent találkozik.

Egymagám hagyatván, mindkét kollekcióba belekóstoltam. Az első kirekesztőlegesen vallásos traktátusokból és hitbuzgalmi vitairatokból állott; a másikat pediglen történelmi művek és jó erkölcsökre buzdító prózai és mértékes könyvek kicsiny szelekciója alkotta.

Minthogy egyik válogatás sem ígért sok mulatságot, eme papírlapokon unalmam gyümölcsét tartod kezedben; és őszintén szólván azt hiszem, hogy történeti művek irogatása (ha a tárgy maga a szerző) mindenkor legalább annyira szórakoztató, mint más országok történelmének olvasgatása.

Sam, még mindig inkább részegen, semmint józanul, annak rendje és módja szerint megérkezett poggyászommal, és ezáltal lehetővé tette számomra, hogy rendbe hozzam öltözékemet, mely ekképpen illendőbb volt a tisztaság és erény eme templomi csarnokához, hol (végezetül) úgy hiszem, nemcsak egy napig fogok vendégeskedni. [44]

Utóirat. Nem kerülte el figyelmemet kalandod, ahogyan a veled egyívású, tapasztalatlan ifjoncok bizonyára neveznék a vitéz Laird látogatását. Mi, utazók, nem tulajdonítunk jelentőséget az efféle apróbb eseményeknek, bár ez bizonyára megélénkítette némiképp a Brown’s Square egyhangú életét. De mondd csak, nem szégyenkezel, amiért arra vetemedsz, hogy ily kopár elbeszéléssel próbáljad felkelteni érdeklődését annak, ki hétmérföldes csizmával járja a világot, s széltében-hosszában tanulmányozza az emberi természetet? Hiszen végtére is mit számít az, hogy egy tory Laird és egy whig jogtudor együtt ebédel - nem különösképpen ritka ügy, kiváltképp, hogy magad állítod, Mr. Herries elveszítette már birtokát, noha előnevét még megtartotta. A Laird fennhéjázóan és orcátlanul viselkedik - amiben semmi nincsen, mi nem illenék jelleméhez -, és nem penderíti le senki a lépcsőn, amint azt valakinek tennie kellett volna, ha Alan Fairford csak fele olyan legény lenne, mint amilyennek szeretné, ha barátai tartanák. Ezután az ifjú jogtudor, ahelyett, hogy ajtót mutatna barátunknak, jobbnak véli, ha ő maga veszi hasznát az ajtónak, és mögötte meglapulva kihallgatja, amint a fent említett Laird az agg jogtudortól Darsie Latimer felől kérdezősködik - kétségkívül őszinte érdeklődést tanúsítva a családtagként nála lakó jóképű és kiváló ifjú iránt, ki csak nemrégiben vett búcsút Thémisztől, lemondva arról a dicsről, hogy tovább kövesse e hölgyet. Kacagsz rajtam, mert légvárakat építek; de valld meg, nincsen-e általában biztosabb alapzatuk, mint csupán két szó egy Herries-féle ember szájából? És mégis… és mégis… szívesen elhessegetném magamtól a gondolatot, Alan... de sötét éjszakában a szentjánosbogár is tündöklő lámpás; és annak, ki oly bizonytalanságba és tudatlanságba taszíttatott, mint én, felkelti érdeklődését a leghalványabb reménysugár is, mely biztos tudomást ígér. Olyan az én életem, mint a Derby-csúcs gyomrában bujkáló föld alatti folyam, mely csak ott válik láthatóvá, ahol a hírneves barlangon folyik által. Most itt vagyok, s ez minden, amit tudok; de hogy honnan szökkentem elő, s mely irányt vehet életem folyása, vajh ki mondja meg nekem: úgy tetszett, atyád aggodalmat és érdeklődést tanúsít személyem iránt; valamint levélírásról is beszélt; bárcsak megadná az ég! Naponta beküldök levélért a postaállomásra.