NEGYEDIK LEVÉL
Ugyanattól ugyanannak

Shepherd’s Bush

Legutóbbi levelemben már említettem, hogy odahagytam a horgászbotot mint kevéssé jövedelmező szerszámot, és átkeltem a tágas dűnéken, melyek a Solwaytól elválasztottak. Mire megérkeztem a hatalmas folyótorkolat partjaira, melyek errefelé igen pőrék és kietlenek, a víz már visszahúzódott a széles és lapos, homokos síkról, melyen által a most kicsinyke és könnyűszerrel átgázolható folyó az óceánba tartott. Az egész tájat bevilágította sugarával a lenyugvó nap, mely vöröslő ábrázatát fordította felénk, védekezésre kész harcosként a bíbor és fekete felhők tornyos, pártázatos falai felett, melyek óriás, barbár várkastélynak tűntek, hová a nap ura alászáll. Lenyugvó sugarai ragyogva csillantak meg a nedves fövenyen és a homokon szerteszórt számtalan tócsán, melyek a talaj egyenetlenségei következtében visszamaradtak az apály nyomában.

A látványt lovasok csoportja élénkítette, akik lazachalászattal foglalatoskodtak. Csak vesd szét karod, és emeld az égre szemed, Alan, ha úgy tetszik, de nem tudok megfelelő elnevezést találni halászatuk módjára, mert teljes vágtában kergették a halakat, és szakállas lándzsáikkal verték át őket, miként az a régi faliszőnyegeken látható, melyeken a vadászok dárdával döfik le a vadkant. A lazacok mindenesetre csendesebben viselik a dolgot, mint a vadkanok; viszont oly gyorsak a maguk elemében, hogy csak a gyors szemű, biztos kezű lovas, aki egyaránt ura lovának és fegyverének, az tudja űzőbe venni és felnyársalni őket. Az izgalmas játékban fel és alá vágtázó ifjak kiáltásai, kitörő hangos kacajuk, valahányszor egyikük leesett a lóról, és még hangosabb kurjantásaik, ha valamelyiküknek sikerült egy halat felszúrnia lándzsájára, oly derűssé tette az egész jelenetet, hogy engem is elragadott a játék hevülete, és messzire kimerészkedtem a fövenyre. Különösen az egyik lovas ügyessége vívta ki olyannyira társai elismerő kurjantásait, hogy a partok belereszkettek kiáltásaikba. Magas férfi volt, és biztosan ülte meg erős, fekete lovát, mely lovasa akarata szerint úgy perdült és fordult, mint egy madár az égen. Lándzsája hosszabb volt, mint a többieké, és prémsüveget viselt rövid tollal, mely a többi halászhoz képest rangosabb külsőt kölcsönzött neki. Úgy tűnt, valamiféle tekintéllyel bír közöttük, és kezével, meg kiáltásaival irányította is őket; mely alkalmakkor, úgy találtam, mozdulatai meglepően határozottak, hangja pedig szokatlanul zengzetes és parancsoló.

A lovasok a part felé indultak, és szinte egyhangú lett a táj, mialatt én magamban lézengtem a fövenyen Anglia partjai felé fordítva tekintetem, melyet még mindig bearanyoztak a nap utolsó sugarai, és úgy tűnt, alig mérföldre van csak tőlem. A terhes gondolatok, melyek örökké aggasztanak, újra gyülekezni kezdtek keblemben, és lábam lassan s öntudatlanul, bár minden határozott szándék nélkül, egyre közelebb vitt a folyóhoz, mely elválasztott a tiltott földtől, amikor lépteimet vágtató ló dobogásának zaja állította meg, és ahogy hátrafordultam, a lovas (az a halász, akit az előzőekben kiemeltem a többi közül) kurtán rám rivallt: - Megálljon, öcsém! ma már túl késő van átmenni Bownessbe. Hamarost megjön a dagály.

Feléje fordultam, és válasz nélkül néztem rá, mert hirtelen megjelenésében (vagyis inkább váratlan közeledésében) volt valami vad és baljóslatú a fogyó fény és gyülekező árnyak közepette.

- Süket az úr? - tette hozzá. - Vagy megháborodott? Talán a túlvilágon jár az esze?

- Idegen vagyok - válaszoltam -, és nem volt más szándékom, mint a halászatot nézni. Most akarok visszatérni arra a partra, ahonnan jöttem.

- Akkor jobban teszi, ha siet - mondta. - Aki a Solway ágyában álmodozik, könnyen a túlvilágon ébred. Az égbolt záporral fenyeget, és akkor három lábnyi hullámok támadnak.

Azzal megfordította a lovát és elnyargalt, én pedig megindultam gyalog a skót part felé, kicsit rémülten a hallottaktól; mert ezen a végzetszerű fövenyen oly gyorsan szalad végig a dagály, hogy még lovas emberek is felhagynak minden reménnyel, ha közeledni látják fehér taraját, és még messzire vannak a parttól.

Mivel az efféle gondolatok mindjobban nyugtalanítottak, ahelyett, hogy megfontoltan lépkedtem volna a part felé, futásnak eredtem olyan gyorsan, ahogyan csak bírtam, miközben felötlött bennem, bár meglehet, csak képzelődtem, hogy a pocsolyák, amelyeken fröcskölve keresztülgázoltam, egyre mélyebbek és mélyebbek lettek. Aztán végül már úgy tűnt, hogy a fövenyt jóval több tócsa és vízzel teli árok szabdalja, mint az előbb - azaz vagy valóban kezdte már éreztetni hatását a dagály a torkolat medrében, vagy - és el kell ismernem, ez éppoly valószerű, mint az előző feltételezés - sietős és kapkodó visszavonulásommal juttattam magam olyan szorultságba, amit elkerülhettem volna, ha megfontoltabban cselekszem. Bármiként is állt a helyzet, nem sok jót ígért; mert időközben a föveny is egyre süppedékenyebb lett, és lábnyomaim, amint arrébb léptem, nyomban megteltek a vízzel. Atyád társalgójának meghittsége járt az eszemben, meg a Brown’s Square és a Scot’s Close nyújtotta biztonságos talaj, amikor jó szellemem, a délceg halász újfent megjelent oldalamon; ő s fekete ménje óriásként meredtek fölém a már sűrűsödő szürkületben.

- Elment az esze? - kérdezte ugyanazon a mély zengésű hangon, amely az előbb is megremegtette dobhártyámat. - Avagy tán ráunt az életére? Mindjárt belegázol a süppedék homokba. - Megvallottam tudatlanságomat a járást illetőleg, amire ő csupán így válaszolt: - Nincs idő fecsegésre. Pattanjon fel mögém.

Minden bizonnyal azt várta tőlem, hogy én is oly lendülettel szökkenek fel a földről, mint a határvidékiek, akik szüntelen gyakorlatozással tettek szert erre az ügyességre mindenben, ami a lovasmesterséggel kapcsolatos, de minthogy én magam csak tanácstalanul álldogáltam, kinyújtotta karját, megragadta kezemet, s lépcsőt kínált lábamnak csizmája orrán, így emelve egyetlen szempillantás alatt lova tomporára. Alighogy biztonságosan elhelyezkedtem, megrántotta lova kantárszárát, és a derék jószág nyomban megugrott; noha kétségkívül kedve ellen volt a szokatlan teher, s ezért két-három szökelléssel örvendeztetett meg bennünket, ugyanannyiszor kirúgva hátsó patáival. Lovasa toronyként ülte meg, jóllehet a paripa váratlan rúgkapálása neki-nekilódított hátának. A ló hamarosan kénytelen volt újra alávetni magát a zabla s a sarkantyú fegyelmének, és egyenletes ügetésbe kezdett, ily módon rövidítve a vargabetűket, ugyanis semmiképp sem volt egyenesnek nevezhető az út, melyen a lovas, a süppedős, futóhomokos részeket kerülgetve, az északi part felé tartott.

Barátom, nevezhetném talán megmentőmnek is, hisz helyzetem valóságos veszedelmeket tartogatott az idegen számára, változatlanul sietős iramra noszogatta paripáját, de a legteljesebb csendben, engem pedig túlságosan eltöltött szorongásom, semhogy kérdésekkel zavarjam. Végül is megérkeztünk a part egy oly szakaszára, mely előttem tökéletesen ismeretlen volt, és én leszállva a lóról belefogtam, hogy a tőlem telhető legválasztékosabb szavakkal megköszönjem a számomra oly fontos szolgálatot.

Az idegen csupán egy ingerült „Eh!” horkanással válaszolt, és már éppen indulni akart, hogy tovanyargaljon, és otthagyjon engem a magam erejére, amikor azzal fordultam hozzá esdve, hogy tetézze be jóságát, s igazítson útba Shepherd’s Bush felé, amely, mint tudattam véle, jelenleg otthonomul szolgál.

- Shepherd’s Bush felé? - kérdezte. - Nincs messzebb három mérföldnél, de ha a partot is csak annyira ismeri, mint a folyómedret, könnyen nyakát szegheti, mielőtt odaérne, mert nem holmi álmodozó ifjaknak való sétatér a sötét éjszakában; és amellett a csermelyen s a morotvákon is át kell kelni.

Kicsit megszeppentem e nehézségek hallatán, melyekhez hasonlóakkal sorsom eddigelé nem hívott harcba megküzdeni. Újfent felötlött gondolataimban atyád kandallója; és nagyon elégedett lettem volna a vásárral, ha odaadhatom vadregényes helyzetemet dicső függetlenségemmel egyetemben, melynek a percben birtokában voltam, a kandallósarok kényelméért, kelljen bár Erskine törvénytárára szegeznem tekintetemet.

Megkérdeztem új barátomat, nem tudna-e elirányítani valamely vendégfogadóba, ahol eltölthetném az éjszakát; és mivel feltételeztem, hogy ő maga is szegény ember, azzal az öntudattal, amit egy duzzadó pénztárca kölcsönöz az embernek, hozzátettem, hogy bárkinek megérné a fáradságát, hogy hálára kötelezzen. Minthogy a halász nem válaszolt, megfordultam, és tőlem telhetőleg büszke közönyt tettetve elindultam, mint hittem, abban az irányban, amerre ő mutatott.

Mély hangja nyomban felhangzott mögöttem, hogy visszatérítsen. - Megálljon, ifjú ember, megálljon; máris elvétette az utat. Nem értem, hogyan engedhetnek el barátai egy ilyen hebehurgya ifjoncot anélkül, hogy mellé adnának valakit, ki nála bölcsebb, s gondját viselné.

- Talán nem is tettek volna így - feleltem -, ha lennének barátaim, akik törődnek velem.

- Nos, jóuram - mondta ő -, nem szokásom, hogy megnyissam házam idegenek előtt, de minthogy ön ilyen kiadós kalamajkába került, mert bizony a rossz utak, a gázlók, a hepehupás földek és a fekete és komor éj kockázatain kívül olykor elvetemült emberek is kószálnak az úton… legalábbis rossz hírben állnak, s néhányan már pórul jártak arrafelé, azt hiszem, hogy most az egyszer engednem kell elveimből a szükség parancsára, és szállást kell adnom önnek egy éjszakára.

Mondd, Alan, miért borzongtam meg akaratlanul e meghívástól, mely pedig nagyon kapóra jött, és oly nagyon kedvére volt természettől kíváncsi lényemnek? Könnyen elnyomtam magamban ezt az időszerűtlen előérzetet, miközben köszönetet mondtam a meghívásért, és kifejeztem abbéli reményemet, hogy nem okozok kényelmetlenséget családjának, újólag elejtettem egy célzást arról, hogy szeretném kárpótolni őket mindazért a kényelmetlenségért, ami vendégeskedésemből rájuk háramolhat. A férfi hűvösen válaszolt: - Az ön jelenléte, uram, kétségkívül kényelmetlenséget fog okozni, de oly természetűt, melyért az ön pénztárcája engem nem kárpótolhat. Egyszóval: bár kész vagyok önt vendégül házamba fogadni, fogadós nem vagyok, hogy számlát nyújtsak be érte.

Bocsánatát kértem, aztán javaslatára ismét helyet foglaltam mögötte a derék paripán, amely éppoly rendíthetetlenül lépkedett tovább, mint az előbb, a hold pedig, valahányszor sikerült áttörnie a fellegeket, óriásira növelte a kettős terhet viselő jószág árnyékát a vad és kopár földön, amelyen áthaladtunk.

Nevess csak, míg kihull kezedből a levél, ha kedved tartja, de a kép engem a hippogriffjén léptető Atlantes mágusra emlékeztetett, amint nyeregkápáján hurcol egy összekötözött lovagot, úgy, ahogyan Ariosto leírta. Tudom, elég prózai lény vagy ahhoz, hogy lekicsinylően szemléld e magával ragadó és felséges költeményt; ám ne képzeljed, hogy megalkuszom sekélyes ízléseddel, és most vagy ezután megtartóztatom magam az esetleg eszembe ötlő költői képektől.

Baktattunk tovább, míg körülöttünk megfeketedett az égbolt, és a szél oly keserves és mélabús dallamot kezdett fuvolázni, mely módfelett illett az előrenyomuló dagály tompa morajához, ahogy idáig felhallatszott a távolból, mint valamely zsákmányától megfosztott hatalmas szörnyeteg hörgése.

Utunkat végül is egy mély szurdok vagy vágat keresztezte, olyan, amilyent Skócia egyes vidékein vályúnak vagy horhosnak neveznek. A hold ráeső hunyorgó pillantásainál meredeknek, szakadékosnak tetszett s csalitosnak, pedig a fa többnyire meglehetősen ritka ezeken a partokon. Meredek és göröngyös volt a csapás, amelyen két-három hirtelen kanyarulattal leereszkedtünk ebbe a szurdokba; de sem a veszély, sem a sötétség nem tartotta vissza a fekete lovat, amely úgy tűnt, inkább szánkázva, mint ügetve ereszkedett le a szorosba, miközben engem újra és újra az atlétatermetű lovas hátának lódított, ám neki mindez semmiféle kényelmetlenséget nem jelentett, míg sarkával egyre noszogatta lovát előre, s közben a kantárt tartó kezét magasra emelve, erősen tartotta is az állatot mindaddig, míg végre biztonságban megálltunk a meredély alján - nem csekély megkönnyebbülésemre, amit barátom, Alan, bizonyára könnyen megértesz.

Egy rövid kaptató a szurdok oldalán, melynek mélyére e rút csapás juttatott bennünket, két-három ház elé vezetett, melyek közül az egyiket a hold egy újabb pislantásának fényénél némiképp jobbnak becsültem, mint azokat a hajlékokat, aminőkben a skót parasztság általában lakik a világnak ebben a szegletében; ugyanis úgy tűnt, ablakszemei üvegezettek, és a tetőből úgynevezett „viharablakok” néztek ki, az emelet fényűzéséről árulkodván. A környező tájék igen érdekes volt; a házak és a hozzájuk csatlakozó udvarok és kertek körülbelül két angol holdnyi árteret foglaltak el, amelyet egy csobogásából ítélve meglehetősen bő vizű patak a kis völgy egyik oldalán szárazon hagyott, a túlsó fal mentében keresve magának folyást, és amelyet fák borítottak, s vontak árnyékba, míg a sík térségnek tűrnie kellett a hold mégoly viharos mosolyait is, melyeket aznap este feléje küldözgetett.

Nem volt sok időm a nézelődésre, mert társam harsány füttye, amelyet éppoly harsány halihó kísért, nyomban egy férfit és egy nőt ugrasztott ki a legnagyobb ház kapujába két megtermett új-fundlandi eb társaságában, melyeknek mély hangú csaholását már egy ideje hallottam. Az az egy vagy két terrier, amely vakkantgatásával csatlakozott a hangversenyhez, vezetőm jelenlétében elhallgatott, és nyüszítve törleszkedett, ugrált fel hozzá. Az asszony azonnal visszahúzódott, amikor idegent pillantott meg. A férfi, aki meggyújtott lámpást tartott, hozzánk lépett, hang nélkül átvette vendéglátómtól a lovat és elvezette, minden bizonnyal az istállóba, míg én vezetőmet követve beléptem a házba. Áthaladva a hallanon [32] tágas és tisztára sepert téglapadlós szobába léptünk, melyben tűz lobogott (nagy megelégedésemre) egy közönséges, előreugró kandallóban, amilyen a skót házaknál szokásos. A kandalló körül kőülőkék voltak, a falakon pedig közönséges konyhaszerszámok lógtak, vegyest halászpikák hegyével és más hasonló munkaeszközökkel. Az a nő, aki elsőnek jelent meg a ház ajtajában, visszavonult valamelyik oldalszobába. Vezetőm azonnal követte, miután szótlanul hellyel kinált; s akkor helyettük egy idősebb asszony jött be, aki szürke szövetruhát, kockás kötényt és főkötőt viselt, s nyilvánvalóan cseléd volt, bár öltözéke sokkal takarosabbnak tetszett, mint amilyen abban a társadalmi osztályban szokásos, amelyhez ő szemmel láthatólag tartozott - ezt az előnyös vonást azonban fölöttébb barátságtalan külső ellensúlyozta. Ám öltözetének legrendkívülibb darabja, ebben az oly protestáns országban, egy rózsafüzér volt, melynek kisebb gyöngyszemei fekete tölgyfából készültek, azok pediglen, amelyek a Miatyánkot jelentették, ezüstből, és a feszület is ugyanezen fémből volt.

Az asszony tiszta, bár durva szövésű vászonterítővel takart le egy nagy tölgyfa asztalt, majd fatálakat és sót helyezve reája, vacsorai előkészületeket tett, végül megigazgatta a tüzet, hogy reáhelyezhesse a sütőrostélyt. Csendben néztem mozdulatait, ő ugyanis ügyet sem vetett rám; mivel arca oly rendkívül elutasító volt, semmiféle kedvet sem éreztem arra, hogy magam kezdeményezzek társalgást.

Miután e duenna mindent előkészített, vezetőm tömött tarisznyájából, melyet gazdája az ajtófélfa mellé akasztott, egy-két lazacot vett elő, azaz jobban mondva grilse-t, ahogy a lazac apraját nevezik, és kiválasztva a legszebbeket, legfejlettebbeket, hozzálátott, hogy felszeletelve roston sültet készítsen belőlük, aminek ínycsiklandó illata oly hatalmas hatást tett rám, hogy szívem mélyéből remélni kezdtem, most már késedelem közbejötte nélkül a tányérra kerül.

Míg nekem ilyesféle gondolatok jártak fejemben, az a férfi lépett be a szobába, aki a lovat az istállóba vezette, és olyan ábrázattal nézett rám, amely még kevésbé volt biztató, mint a vén banyáé, aki most nagy rátermettséggel látta el a ház szakácsának hivatalát. A férfi talán hatvanéves lehetett, mégis alig barázdálták ráncok a homlokát, koromfekete haja is épp csak deresedni kezdett az évek előrehaladtával, de őszbe még nem csavarodott. Minden mozdulata lankadatlan erőről beszélt; és bár meglehetősen alacsonyra nőtt, széles vállú, tagbaszakadt volt, és látszott rajta, hogy termetében izomerő és serénység párosul - melyek közül az utóbbi talán kissé megfogyatkozott az évek során, de az előbbi megőrizte ifjúi teljét. Kemény, nyers vonások, mélyen ülő szemek, melyek meghúzódtak az előreugró, hajához hasonlóan deresedő szemöldök alatt, fültől fülig húzódó széles száj, egészséges fogakkal, melyek szokatlanul fehérek voltak és akkorák, oly szélesek, hogy egy emberevő óriásnak is becsületére váltak volna, tették teljessé a kellemdús arcot. Úgy volt öltözve, mint a halászok, zekéje és nadrágja abból a kék vászonból készült, amelyet a tengerészek hordanak, széles bivalybőr övébe hollandus vadászkést tűzött, a hamburgi hajóskapitányokéhoz hasonlót, de látszott, hogy ez az öv alkalmasint talán olyan fegyvereket is szokott tartani, amelyeket a vadászkésnél sokkal félreérthetetlenebbül erőszakos cselekedetekre szántak.

Ez az ember, belépve a szobába, kérdő és, mint én véltem, baljós pillantással mért végig, de aztán többé ügyet sem vetett rám, hanem hozzálátott, hogy befejezze az asztal megterítését, amit az öreg asszonyság félbehagyott, hogy a hal elkészítésével foglalatoskodjék, és sokkalta nagyobb ügyességgel, semmint azt egy ily durva külsejű embertől elvártam volna, két széket tett az asztalfőhöz, két zsámolyt a túlsó végére, aztán székenként terítéket helyezett el az asztalon, a terítékek mellé letett egy-egy porció árpakenyeret és egy kis korsót, amelyet egy nagy fekete kancsóból sörrel töltött meg. A korsók közül három közönséges cserépedény, de a negyedik, amelyet az asztalfő jobb oldali terítéke mellé állított, ezüstből való kupa volt, és nemesi címer díszlett rajta. A kupa mellé szép művű ezüst sótartót is helyezett, amely rendkívüli fehérségű sót tartalmazott, valamint borsot és egyéb fűszerszámokat is. Kis ezüsttálcán egy felszeletelt citrom is adatott az asztalfőre. A két nagy eb, amelyek láthatólag tökéletesen értették, milyen természetű előkészületek folynak, letelepedett az asztal két oldalán, hogy készenlétben várja a lakomából jutó részesedést. Soha nem láttam még pompásabb állatokat, vagy melyek e kettőnél jobban átérezték volna méltóságteljes voltukat, eltekintve attól, hogy kicsit nyáladzani kezdtek, amikor a tűzhely felől nehéz illatfelhő szállt el az orruk előtt. A kisebb kutyák az asztal alá kushadtak.

Tudatában vagyok, hogy érdektelen és közönséges részleteknél időzöm, s hogy talán eközben elnyüvöm türelmedet. De képzelj csak magad elé engem egymagamban e különös helyen, mely e teljes szótlanságtól úgy tűnhetett, Harpokrátész szentélye maga; idézd emlékezetedbe, hogy első ízben keltem útra otthonomból; és ne feledd, hogy a mód, mellyel idekísértettem, a veszély rangjával bírt, és a kaland auráját sem nélkülözte, s hogy mindabban, aminek eddigelé tanúja voltam, valami megfejthetetlen rejtély lappangott, és gondolom, akkor majd nem lepődsz meg azon, hogy mindeme körülmények, bármily jelentéktelennek tűnjenek is, akkor, ott így agyamba vésődtek, és utóbb sem hullottak ki emlékezetemből.

Az, hogy egy halász, aki foglalkozását nemcsak kenyérkeresetként, de mulatságból is űzi, megtollasodott, és takarosabb házban lakik, mint a parasztság alacsonyabb osztályai, önmagában egyáltalában nem meglepő; ámde volt valami titokzatosság mindabban, amit magam körül láttam, s ez mintha azt sugallta volna, hogy elszegényedett nemesember lakában vagyok, aki ragaszkodik a hajdani rangjához illő némely szokásokhoz és külsőségekhez, nem pediglen közrangú parasztéban, akit viszonylagos jómódja osztályostársai fölébe emelt.

Az ezüstneműre már az előbb felfigyeltem, de most az öreg meggyújtott és az asztalra helyezett egy ezüstlámpást, avagy skót nevén cruisie-t is, színültig töltve rendkívül tiszta olajjal, amely égése közben kellemes illatot bocsátott ki magából, és lehetővé tette, hogy alaposabban szemügyre vehessem a ház falait, melyeket mindeddig csupán homályosan láthattam a tűz világánál. A szoba egyik faláról a bink [33] szokásos ón- és cseréptányér sorai, melyek kínosan és akkurátosan tiszták voltak, verték vissza vidáman a lámpás lángjának fényét. Egy beugróban, melyet az ólomkarikás üvegű ablak dongája képezett, nagy, furcsán faragott, diófa írópult állott, fölötte ugyanebből a fából készült polcok sorakoztak a falon néhány könyvvel és írópapírral. A beugró másik falán (már amennyire kivehettem, mert árnyék vetült rá, és különben is legfeljebb ha félig-meddig láthattam volna arról a helyről, ahol ültem) egy-két puska, kardok, pisztolyok és egyéb fegyverek függtek - oly gyűjtemény, mely egy szegényes házban és ily békés vidéken legalábbis különös hatást keltett, ha ugyan nem némi gyanakvást.

E megfigyeléseket, amint azt magad is sejtheted, sokkal rövidebb idő alatt tettem, mint ameddig lejegyzésük tartott, vagy te (hacsak nem ugrottál át sorokat) végigolvashattad őket. Végére értem szemlélődésemnek, s már azt fontolgattam, hogyan kezdhetnék valamiféle társalgásba a ház néma lakóival, amikor azon az oldalajtón, melyen át távozott, belépett vezetőm.

Odakünn levetette durva, lovagláshoz hordott fejfedőjét és vastag posztómentéjét, s most szürke, feketével díszített ujjasban, amely szorosan simult testére, és kiemelte magas, izmos termetét, valamint világosabb színű, a skót hegylakók szokása szerint szűkre szabott nadrágban állt előttem. Egész öltözéke finomabb kelméből készült, mint az öregemberé, inge pedig, ilyen aprólékosan szemügyre vettem, tiszta volt és makulátlan. Inge, melyről hiányoztak a fodrok, és csupán egy fekete szalaggal kötötte össze gallérja alatt, látni engedte erős, izmos nyakát, amint egy antik Herkuleséhez hasonlóan emelkedett elő belőle. Feje kicsi volt, de homloka széles, és füle formás. Nem hordott parókát, és nem használt rizsport sem, gesztenyeszín fürtjei szorosan fejére simulva göndörödtek, miként a klasszikus szoboralakok haja, és nyomát sem mutatták az idő ujja érintésének, pedig viselőjük megérhetett már legalább ötven esztendőt. Arcvonásai határozottak és túlságosan is szembeötlőek voltak, méghozzá oly mértékben, hogy a szemlélő nem tudhatta, hogy nyersnek vagy férfiasnak nevezze-e. Bármiként is nevezzük, villogó szürke szeme, sasorra és szépen formált ajka nemessé és kifejezővé tette arcát. Tekintetében a leheletnyi szomorúság vagy komolyság, avagy talán mindkettő együtt, melankóliát sejtetett, ám egyúttal dölyföt is. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy végig ne fussak gondolatban azon antik hősök során, akikhez az előttem álló férfiú nemes termetét és tekintetét hasonlíthatnám. Még túlságosan fiatal volt, és csak kevés belenyugvást mutatott sorsa alakulásába, semhogy Belizariusra emlékeztessen. A Tullus Aufidius tűzhelye mellett megálló Coriolanus már közelebb van a célhoz; bár az idegen komor és dölyfös arca talán még inkább a Karthágó romjain merengő Mariust juttatta eszembe.

Míg én belefeledkeztem képzelődéseimbe, házigazdám a tűz mellett állt, és éppoly figyelemmel tekintett énreám, mint én őreá, míg végül pillantásától némiképp megzavarodva elhatároztam, hogy megtöröm a csendet, bármit kockáztatok is ezzel. Ám a vacsora, amit időközben feltálaltak az asztalra, megjelenésével felidézte ínségemet, amiről csaknem megfeledkeztem, mialatt házigazdám nemes termetét bámultam. Ő szólalt meg végül is, és én szinte megrettentem mély zengésű hangjától, pedig csupán annyit mondott, hogy foglaljak helyet asztalánál. Ő maga a főhelyre telepedett, ahol az ezüstkupa állt, és intett, üljek melléje.

Mint tudhatod, atyád szigorú és jeles házirendje arra szoktatott, hogy megvárjam az áldást, mielőtt megszegjük mindennapi kenyerünket, melyért, így tanítottak bennünket, imádkoznunk kell. Egy pillanatig haboztam, anélkül, hogy szándékomban lett volna, és azt hiszem, viselkedésemből kiérződött, mire várok. A két cseléd vagy háziszolga, amint azt már előbb is meg kellett volna jegyeznem, már ott ült az asztal végében, házigazdám pedig ekkor fölöttébb különös pillantást vetett a vénemberre, és hangjában majdnemhogy gúnyos éllel rászólt: - Cristal Nixon, mondj áldást… az úr erre vár.

- Akkor ugyan a Belzebub fog ministrálni és rámondani az áment, ha énbelőlem káplán lesz - hörögte a megszólított oly hangon, mely leginkább egy halálra sebzett medvéhez illett volna. - Ha az úr whig, csak delektálja magát a saját hókuszpókuszával. Az én hitem nem az Ige, sem az írás, hanem az árpakenyér és a barnaser.

- Mabel Mofat - szólalt meg házigazdám az öregasszonyra pillantva, és felemelve zengzetes hangját, talán mert nagyot hallott a megszólított -, te sem tudsz áldást kérni táplálékunkra?

Az öregasszony a fejét rázta, megcsókolta a rózsafüzéréről csüngő feszületet, de nem szólt.

- Mabel nem akar áldást mondani egy eretneknek - mondta a ház ura, és homloka ráncaiban, hangja csengésében most is ugyanaz a gúny bujkált.

Ebben a pillanatban megnyílt az az oldalajtó, melyet már említettem, és az a fiatal nő (amint kiderült), akit elsőnek pillantottam meg a ház kapujában, lépett be rajta, s néhány lépést tett a szoba közepe felé, majd megállt félénken, mintha csak észrevette volna, hogy nézem, és megkérdezte a ház urát, szólította-e?

- Nem szóltam hangosabban, csak annyira, hogy az öreg Mabel is meghallja - felelte -; de mégiscsak - tette hozzá, mikor a lány hátat fordított, hogy visszahúzódjék - szégyen, hogy egy idegen olyan házra találjon, melyben a család egyetlen tagja sem tud vagy nem akar asztali áldást mondani. Te leszel káplánunk.

A lány, aki igen csinos volt, szerényen és bátortalanul közelebb lépett, és nyilvánvalóan aligha tudatában, hogy valami szokatlant cselekszik, ezüstös hangján megható egyszerűséggel elmondta az asztali áldást - miközben csak annyira pirult el orcája, hogy tudtam, valamely kevésbé ünnepélyes alkalommal még nagyobb zavarban lett volna.

Ha most szép leírást vársz tőlem, Alan Fairford, ez ifjú nőről, amivel jogcímet szolgáltatok neked arra, hogy azzal csúfolj, Dulcineára leltem a Solway torkolatában egy halászember házában, akkor csalódni fogsz; mert elmondván, hogy igen csinosnak tetszett, és finom szavú teremtés volt, mindent, mit mondhatok, elmondtam róla. Amint elhangzott az áldás, a leány eltűnt.

Házigazdám néhány megjegyzést mormogott arról, hogy milyen hideg volt a lovon, és hogy milyen éles a levegő a Solway dűnéin, mely szavaira, úgy látszott, nem vár választ, miközben megrakta tányéromat Mabel rostélyon sütött halából, mely egy nagy fatál burgonyával körítve egyetlen étkünk volt. Néhány csepp citrom sokkal finomabb zamatot adott a halnak, mint az ecet megszokott ízesítője; és mondhatom neked, bármit éreztem is addig, lett légyen kíváncsiság avagy gyanakvás, nem akadályozott meg abban, hogy fenséges érzésekkel költsem el a vacsorát, melynek során kevés szó esett köztem és vendéglátóm között azonkívül, hogy ő udvariasan ellátta a szokásos asztali szolgálatokat, méghozzá a szívélyes vendégszeretet látszata nélkül, melyet pedig a véle gyaníthatólag egy osztályba tartozók ily alkalmakkor rendszerint magukra öltenek még akkor is, ha valójában nem így éreznek. Ellenkezőleg, úgy viselkedett, ahogy egy művelt nemesúr viselkedik váratlan és nem szívesen látott vendégével, akit azonban önbecsülése kedvéért udvariasan fogad, ám jóindulat és kedv nélkül.

Ha megkérdeznéd, honnan tudom mindezeket, képtelen lennék megválaszolni a kérdést; s bármily hosszasan részletezném is érintkezésünk minden jelentéktelen mozzanatát, a leírás nemigen szolgálna bizonyságául e megfigyeléseknek. Elegendő annyit mondanom, hogy valahányszor kutyáit etette, amit időnként megtett, méghozzá nagy bőkezűséggel, úgy tűnt, sokkalta kedvesebb kötelességet teljesít, mint mikor ugyanily figyelmet szentelt vendégének. Egészében azt a benyomást tette rám, amiről beszámoltam neked.

Végéhez érvén a vacsora, furcsa, ezüstmívű foglalatba illesztett kis brandys kancsó járt körbe a vendégek között. Magam már ittam egy pohárkányit, és amikor az üveg Mabelnél és Cristalnál is megfordult, s ismét visszatért az asztalfőhöz, nem tudtam ellenállni, és kézbe vettem, hogy jobban szemügyre vegyem a címeres díszítést, melyet jeles ízléssel domborított ki a mester az ezüstfoglalaton. Elkaptam vendéglátóm pillantását, és nyomban láttam, hogy kíváncsiságom fölöttébb nincs ínyére; összevonta szemöldökét, ajkába harapott, és oly rosszul palástolta ingerültsége külső jeleit, hogy azonnal letettem a kancsót, és valamiféle bocsánatkéréssel próbálkoztam. Nem méltatott válaszra, de még meghallgatni sem kegyeskedett; Cristal pedig, gazdája intésére, eltávolította kíváncsiságom tárgyát, csakúgy, mint a kupát, melyre ugyanez az armális vésetett.

Kínos hallgatás következett, melyet azzal próbáltam megtörni, hogy megjegyeztem: - Attól tartok, hogy vendégszeretetét igénybe véve, némi kényelmetlenséget okoztam családjának.

- Remélem, ennek semmi jelét sem látja uraságod - felelte hűvös előzékenységgel. - Az alkalmatlanság, amit egy ily visszavonult életet folytató családban, mint a miénk, egy váratlan vendég fogadása jelenthet, merőben csekély a kellemetlenségekhez képest, amit a vendég maga kénytelen eltűrni megszokott kényelme híján. Tehát egyelőre, ami a kettőnk viszonyát illeti, tartozásaink és követeléseink kiegyenlítik egymást.

E visszautasító válasz ellenére tovább folytattam baklövéseim sorozatát, amint az rendszerint történni szokott, amikor az ember nagyon udvariasnak kíván látszani, ám viselkedése valójában ennek éppen az ellenkezője. - Aggódom - mondtam -, hogy az én jelenlétem netán kirekesztette a család egy tagját - s itt az oldalajtó felé pillantottam - asztaltársaságunkból.

- Ha arra az ifjú nőszemélyre gondol - felelte ridegen -, akit a szobában látott, kérem, ne kerülje el figyelmét, hogy az asztalnál van éppen elég hely az ő számára is, és hús is, már amilyen, elegendő, hogy az ő vacsorája is kiteljék belőle. Ezért tehát legyen egészen nyugodt, ha úgy tartotta volna kedve, ő is velünk költi el az estebédet.

Nem időztünk tovább sem ennél, sem egyéb tárgynál; ugyanis házigazdám, kezébe fogva a lámpást, megjegyezte, hogy talán nedves ruháim ez egyszer segítenek megbékélnem azzal a szokásukkal, hogy korán kelnek, s korán feküsznek, s hogy másnap reggel hajnalhasadtakor feltétlenül útra kell indulnia, és engem is majd ebben az órában fog kelteni, hogy megmutassa az irányt, amerre visszatérhetek Shepherd’s Bushba.

Szavai lehetetlenné tettek minden további kérdezősködést, amit már csak a szokásos udvariasság sem engedett volna; mivel ő sem nevemet nem tudakolta, sem nem mutatta a legcsekélyebb érdeklődést sem mivoltom iránt, nekem - a lekötelezett félnek - semmiféle jogcímem sem volt arra, hogy efféle kíváncsiskodással zaklassam.

Felemelte a lámpást, és a mellékajtón át egy igen apró szobába vezetett, ahol valami sebtében beállított fekhely várt éjszakára, és letéve a lámpást, figyelmeztetett, hogy akasszam nedves ruháimat az ajtó külső oldalára, ahol az éjszaka folyamán érheti a tűz melege. Aztán, valami olyasmit dörmögve, amit jóéjszakátnak szánt, magamra hagyott.

Ami a ruháimat illeti, engedelmeskedtem is útmutatásának, mert az elfogyasztott szesz ellenére is éreztem, hogy fogaim vacogni kezdenek, és különféle baljós sejtések arra figyelmeztettek, hogy a magamfajta, városban nevelkedett ifjú nem vetheti bele magát büntetlenül a vidéki élet viszontagságaiba. Az ágyam ellenben, bár derékalja kemény és huzata érdes, tiszta és száraz volt; én pedig kisvártatva már oly kevéssé törődtem a hidegrázással és hőhullámaimmal, hogy nagy érdeklődéssel kezdtem fülelni egy súlyos láb lépteit, úgy tűnt, házigazdámét, amint a lakosztályom mennyezetéül szolgáló gerendákat (mert valóságos mennyezet, mint bizonyára sejtetted, nem volt) fel-alá rótta. Midőn kioltottam lámpásomat, a durva szálfák közötti hasadékokon átszűrődő fény is láthatóvá vált; s ahogy a lassú, ünnepélyes és ütemes léptek folytatódtak, és én már meg tudtam különböztetni, mikor térül és mikor fordul az illető, elérve a szoba túlsó végét, abban sem kételkedtem, hogy a fölöttem járkáló nem valamely ház körüli tennivalóval foglalatoskodik, hanem pusztán a maga kedvtelésére sétálgat. „Különös kedvtelés - gondoltam - olyan ember részéről, aki az elmúlt napnak legalábbis egy részét megerőltető testgyakorlással töltötte, és arról beszélt, hogy a következő nap reggelén hajnalhasadtakor fog felkelni.”

Közben hallottam, hogy a vihar, amely már egész este készülődött, dühödten lezúdul; messzi égzengéshez hasonló hangzavar (bizonyára a parton megtörő távoli hullámok döreje) elegyedett a mellettünk elrohanó áradat zúgásával és a völgyben nyögő, sőt sikoltozó orkántól gyötört fák recsegésével. Benn a házban ablakok csörrentek, és ajtók csapódtak, s úgy tűnt, hogy a falak, melyek pedig elég szilárdak voltak egy effajta építményhez, maguk is roskadoznak az ítéletidőben.

De a fejem feletti szobában járkáló súlyos léptek továbbra is jól lehallatszottak hozzám a dühödt elemek tombolása közepette. Nemegyszer nyögést véltem hallani; de őszintén beismerem, hogy a szokatlan helyzetben könnyen meglehet, képzeletem vezetett félre. Többször is kísértését éreztem, hogy felkiáltsak, és megkérdezzem, vajon a körülöttünk kavargó égiháború nem fenyegeti-e az épületet, melyben lakásunk vagyon; de aztán felmerült előttem a hajlék zárkózott és, barátságtalan gazdája, aki, úgy látszik, elkerüli az emberi társadalmat, és higgadt marad az elemek harcának közepette is, és akkor úgy éreztem, hogy megszólítani őt ebben a percben olyan lenne, mintha magához a vihar szelleméhez szólnék, hiszen, gondoltam, más lény nem őrizhette volna meg nyugalmát s hidegvérét, míg körülötte így háborognak a szelek és vizek.

Az idő előrehaladtával a fáradtság eluralkodott aggályaim s kíváncsiságom fölött. A vihar is alábbhagyott, avagy csupán az én érzékeim tompultak el szörnyűségeinek befogadására, és én álomba merültem, még mielőtt házigazdám titokzatos léptei megszűntek volna rengetni felettem a padozatot.

Nem lett volna semmi csodálnivaló abban, hogy helyzetem újszerűsége, ha nem is foszt meg az álomtól, de legalább csökkenti mélységét és időtartamát. Mindazonáltal épp az ellenkezője történt; mert még soha életemben nem aludtam ily mélyen, és csak akkor ébredtem, mikor a reggeli szürkületben házigazdám vállon ragadva felrázott, szétoszlatva ezzel valamely álmomat, melyre, szerencsére, nem emlékezem, különben kedveskedtem volna véle teneked abban a reményben, hogy második Dánielnek bizonyulsz.

- Most még mélyen alszik - mondta zengő mély hangján -, ám öt év sem múlik el feje fölött, s már könnyebb lesz az álma… hacsak annak előtte nem borul olyan álom szemére, melyből nincsen ébredés.

- Hah! - kiáltottam felpattanva ágyamból. - Ön talán tud valamit rólam… a jövőmről… arról, hogy mi vár rám az életben?

- Semmit - válaszolta zord mosollyal -, de a vak is látja, hogy fiatalon, tapasztalatlanul és reményekkel telve lép ki a világba, s én csupán azt jövendölöm önnek, amit bárki másnak mondanék az ön helyzetében. De jöjjön; itt vannak ruhái; egy falás barna kenyér és egy korty tej is várja, ha reggelizni óhajt; de sietnie kell mindenképpen.

- Mielőtt belekezdek napi tevékenységeimbe - mondtam -, kénytelen vagyok azt az engedményt kérni, hogy néhány percig egyedül lehessek.

- Ó!… Khm!… A világért sem óhajtanám megzavarni ájtatosságát - válaszolta és elhagyta a szobát.

Alan, van valami rettenetes ebben az emberben.

A konyhában csatlakoztam hozzá, amint azt megígértem, ott, ahol előző este vacsoránkat elfogyasztottuk, és ahol valóban rátaláltam az ételre, amit reggelimül kínált, de vaj és bármi egyéb nélkül.

Föl s le járkált, míg én elfogyasztottam a kenyeret és tejet, s a lassú, kimért, súlyos léptek azonosnak tűntek a tegnap este hallottakkal. Gyászmeneti lassúságukból ítélve úgy tűnt, valamely belső szenvedély sötét és lomha, egyenletes folyású áramával tartanak mértéket. „Szökellünk s szaladunk a fürge, áradó patak mentében - gondoltam magamban -, mintha versenyre kelnénk véle; de mély, lassú és magányos vizek partján némán s ünnepélyesen lépkedünk, amilyen az ár sodrása. Miféle gondolatok mása lehet vajon most e barázdált homlok, mily gondolatok járhatnak e súlyos léptek ütemére?”

- Ha befejezte - szólt türelmetlen pillantást vetve rám, észrevéve, hogy már nem eszem, hanem csak ülök, rajta felejtve szemem -, megmutatom önnek az utat.

Együtt mentünk ki, és a családból ezenközben még mindig nem mutatkozott senki, házigazdámat kivéve. Csalódtam, mert vártam az alkalomra, hogy köszönetet mondjak a házicselédeknek, mert hiszen annak látszottak. Felajánlani valamiféle ellenértéket a ház urának képtelenség lett volna, akár csak megkísérelni is.

Mit nem adtam volna a te lélekjelenléted egyetlen szikrájáért, ahogy te bele tudsz nyomni bárki kezébe egy félkoronást, akinek ínsége könyörög érette, tudván, hogy helyesen cselekszel, mikor felajánlod adományodat, és fikarcnyit sem törődsz azzal, hogy talán megsérted érzelmeit annak, kit ily módon szolgálni akarsz! Láttam egyszer, amint egy pennyt adtál egy nagy szakállú embernek, aki pedig méltóságteljes külleméről ítélve akár Szólón lehetett volna. Nem voltam oly bátor, mint te, és ezért nem kínáltam fel semmit titokzatos házigazdámnak, bár ezüstneműi dacára a ház körül minden szűkös viszonyokról, ha ugyan nem szegénységről beszélt.

Együtt hagytuk el a hajlékot. De szinte hallom újabb és nagyon is helyénvaló felkiáltásod: Ohe, jam satis! [34] - többit majd máskor. Talán legjobb lenne, ha elhalasztanám további közlendőimet, míg megtudom, mennyire becsülöd kegyeim.