TIZENEGYEDIK LEVÉL
Ugyanattól ugyanannak

Képzeld el magadnak, amint különböző irányban haladunk a kopár dombságon. Amott inal a kis Benjie észak felé, sarkában a szökdécselő Kóccal, úgy rohannak mindketten, mintha az életük függne tőle, de csak addig, amíg gazdája szeme előtt van a zsivány, túl a szemhatáron biztosan kényelmesebben poroszkálnak majd. Nyugat felé Maggie termetes alakját látod, meg magas csúcsú kalapját; az asszonyság lépteit bal vállán röpdöső takarója segíti. Ahogy a távolsággal egyre zsugorodik s a laposan sütő napsugarak kezdenek a tengerbe merülni, alakja mind elmosódottabb.

Végezetül Latimert pillantod meg, amint délcegen lépked a mezőn új ismerősével, Vándor Willie-vel, aki ugyan egyszer-kétszer megérinti botjával a talajt, de cseppet sem bizonytalankodva, egyáltalában nem tapogatózva, hanem magabiztosan, mint egy tapasztalt révkalauz, aki bár leereszti a mérőónt, amúgy is tudja kívülről a mélységeket, olyan bátran és határozottan lépdel, mintha legalábbis Árgus szemével nézne. Amott mennek, hegedűjük a vállukra vetve, ám legalábbis egyiküknek sejtelme sincsen arról, hogy merre irányulnak lépteik.

„És vajon mi okból vetetted bele magad ily mohón ily bolond mulatságba?” - kérdi bölcs tanácsadóm. Azt hiszem, hogy miként a magány érzete és a vágyódás arra a nyájasságra, melyet az emberek egymás társaságában kinyilvánítanak, néhány nappal ezelőtt arra indított, hogy Sáron Hegyén üssem fel ideiglenes székhelyemet, azonképpen ottani életem egyhangúsága, Geddesék társalgásának csendes együgyűsége, valamint mulatságaik és időtöltéseik oly kevéssé változatos volta, kikezdte nyughatatlan kedélyem, és felkészített arra, hogy megragadjam a legelső lehetőséget a menekvésre, mit a véletlen utamba vet.

Mit nem adtam volna érte, ha a te komoly és ünnepélyes ábrázatoddal tudtam volna magasztos külsőt adni a csínynek, amint te tetted oly sokszor a magad tréfáival! Te olyan jól érted a módját, miként kell a legbolondosabb dolgokat is a legbölcsebb ábrázattal művelni, hogy hóbortjaid talán még maga az Eszélyesség is bölcs cselekedetnek nézné.

Az irányból, melyet vezetőm követett, gyanítani kezdtem, hogy úticélunk feltehetőleg a brokenburni horhos; és úgy gondoltam, fontos lenne mérlegelnem, vajon betolakodhatom-e ismét múltkori vendéglátóm vendégszeretetébe az illendőség szabályainak megszegése avagy éppenséggel személyes biztonságom veszélyeztetése nélkül. Ezért megkérdeztem Willie-t, hogy vajon nem arrafelé tartunk-e, amerre a Laird tanyázik, már ahogy a környék népe nevezi ezt az embert.

- Kegyelmed ismeri a Lairdet? - kérdezte Willie, félbeszakítva Corelli egyik szonátáját, melynek akkor már a sokadik ütemét fütyörészte nagy hűséggel.

- Egy kevéssé ismerem a Lairdet - mondtam -, és ezért nem tudom, helyes-e álöltözetben mutatkoznom a tanyáján.

- Én is meggondolnám magamnak, kétszer is, nem egyszer, mielőtt odavinném magammal az ifiurat - mondta Vándor Willie -, mert azt hiszem, nem maradna belőlünk más, mint törött csontok. Nem, nem komám, nem a Lairdhez megyünk, hanem a Brokenburn-fokhoz, dinomdánomra, ahol sok derék legény meg lány lesz; és biztosan megfordulnak ott néhányan a Laird népségéből is, de ő maga sose jön el az efféle mulatságokra. A madarászó puskát, meg a lazacozó pikát kedveli, most, hogy a lándzsa és a muskéta már nem jöhet szóba.

- Tehát valamikor katona volt? - tudakoltam.

- Katona volt, nekem elhiheti - felelte Willie -; de fogadja meg az ifiúr a tanácsomat, és ne kérdezősködjön felőle, aminthogy ő sem kérdezősködik kegyelmed felől. A legokosabb nem háborgatni az alvó oroszlánt. Legjobb lesz, ha nem szól kegyelmed egyet se a Laird-ről, és ahelyett inkább elbeszéli nekem, miféle szerzet, hogy ilyen készségesen összeáll egy vén csavargó nyirettyűssel? Maggie azt mondja, kegyelmed úriember, de Maggie azt hiszi, hogy úr és paraszt között csak egy shilling a különbség, és a kegyelmed koronásai született herceget csinálnának akárkiből az ő szemében. Én viszont olyan ember vagyok, aki tudja, hogy hiába hord kegyelmed drága ruhákat, hiába van puha keze, az jöhet naplopásból is éppúgy, mint uraságból.

Megmondtam neki nevemet, és hozzáfűztem még ugyanazt, amit a múltkor Józsua Geddes úrnak is elmondtam: hogy joghallgató vagyok, aki beleuntam tanulmányaimba, s most a testgyakorlat és a mulatság kedvéért kóborolok.

- És éppen ez hiányzik kegyelmednek, hogy összeálljon mindenféle csavargókkal, akik az útszélen elébe akadnak, vagy egy homokpad mögött tanyáznak a dűnék között? - kérdezte Willie.

- Ó, dehogy, csakis olyan becsületes emberekkel, mint maga, Willie bátya - hangzott válaszom.

- Becsületes emberekkel, mint én vagyok! Hát aztán honnan tudja az úr, hogy én becsületes vagyok-e vagy miféle? Amennyit kegyelmed tud felőlem, még akár maga az ördög is lehetnék, mert neki ám megvan a hatalma hozzá, hogy akár fényességes angyal képében jelenjen meg; amellett még hegedűsnek is kiváló. Tudja az úr, Corellinek is eljátszott egy szonátát.

Volt valami különös ebben a beszédben és Willie hangjában is. Úgy tűnt, mintha társamat néha elhagyná a józan esze, vagy mintha azt próbálgatná, rám ijeszthet-e. Mindazonáltal nevettem hóbortos szavain, és válaszképpen megkérdeztem, vajon ő is olyan bolond-e, hogy azt képzelje, a gonosz léleknek egyéb sem hiányzik, mint ilyen maskarádét játszani?

- Nagyon keveset tud erről az ifiúr - nagyon keveset - mondta az öreg, és homlokát ráncolva ingatta fejét, szakállát. - Én bezzeg tudnék mesélni róla.

Ekkor szembeötlött, amit a felesége említett, mesemondó is, nemcsak muzsikus; és mivel, mint tudod, szeretem a kísértethistóriákat, megkértem, hogy mesélje el valamelyik történetét mutatóba, mialatt bandukolunk.

- Igaz, ami igaz - mondta a vak -, hogy ha belefáradok a húrok csiklandozásába meg a balladák énekelgetésébe, a változatosság okáért elmondok egy-két történetet is a falusiaknak; tudok néhány rémségeset, amitől az öreganyók csak úgy reszketnek a lócán, a kis pulyák meg a szüléjükért rínak az ágyból. De ez, amit most fogok elmondani, olyan dolog, ami a tulajdon házunkban esett meg apám idejében - vagyis hogy apám akkor még siheder legényke volt; én meg mostan azért mondom el az ifiúrnak, hogy okuljon belőle, merthogy kegyelmed még fiatal és hebehurgya, hogy megnézze, kivel áll össze egy elhagyott országúton, mert bizony nagy bánat meg gond szakadt az én öregapám nyakába is.

Azzal bele is kezdett a történetébe, elbeszélői modorban, érthető hangon, mellyel nagyon ügyesen bánt; hol megemelte, hol jószerével suttogóra fogta, miközben tiszta, ám világtalan szemgolyóit arcom felé fordította, mintha így tanúja lehetne, milyen hatást tett elbeszélése arcvonásaimra. Egyetlen szavától sem fosztalak meg, bármily hosszú legyen is a történet; tehát, most gondolatjelet húzok - és elkezdem:

Vándor Willie meséje

Biztosan hallott már Sir Robert Redgauntletről, aki itt élt, ezen a környéken, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt. Sokáig megemlegeti még a vidék, mert apáink a szusszanást is visszafojtották, ha csak a nevét meghallották. Már Montrose idejében táborba szállt a felföldiekkel; aztán Glencairnnel, 1652-ben is kivonult a hegyekbe; mikor pedig második Károly király bejött az országba, ki más került volna olyan nagy kegybe, mint épp Redgauntlet lordja? A londoni udvarban ütötték lovaggá, a király tulajdon kardjával; s mivel eszeveszetten gyűlölte a presbiteriánusokat, mint valami őrjöngő oroszlán, úgy rohanta le az országot, mert hogy helytartói méltóságot kapott (és bizony cserébe a józan eszét adta), hogy törje le az országban a whige-ket és a presbiteriánusok szövetségét. Szennyes munka volt, az egyszer biztos; mert amilyen ádázak voltak a lovagok, éppoly nyakasak a whigek, és arra ment a harc, hogy melyikük bírja tovább szusszal a másiknál. Redgauntletnek vasmarka volt, és országszerte úgy ismerték a nevét, mint Claverhouse-ét meg Tam Dalyellét. Se völgy, se hegy, se barlang nem rejthette el a szegény hegyi népet, ha Redgauntlet kürttel és vérebekkel a nyomukba eredt, mintha bizony holmi erdei vadak lettek volna. És mikor aztán rájuk akadt, nem is teketóriázott velük többet, mint egy felföldi őzbakkal. Csak annyit kérdezett tőlük: - Felesküszöl? -, és ha nem, akkor: - Vállhoz… célozz… tűz! -, és azon helyt lepuffantották a makacskodót.

Rettegték és gyűlölték Sir Robertet közel s távol. Az emberek azt beszélték róla, hogy szerződést kötött a Sátánnal: hogy nem fogja a vas, a golyók meg lepattannak a bivalybőr zekéjéről, akár jégszemek a tűzhelyről; hogy olyan kancája van, aki még a Carrifra Gawns [60] oldalában is megkergeti a nyulat; meg még sok egyebet is, aminek mind ilyesmi volt az értelme. A legjámborabb áldás, amit rája szórtak, az volt, hogy „Az ördög szánkáztassa meg Redgauntletet!” Igaz, a maga cselédeinek nem volt rossz gazdája, szerették is a parasztjai eléggé; a csatlósai meg a martalócai, akikkel portyázni járt, perzekúcióra, mert így mondták a whigek azokat a gyilkos időket, egyszóval a legényei akárhányszor a sárga földig is leitták volna magukat az egészségére.

Még azt is tudnia kell, hogy az én öregapám Redgauntlet birtokán élt - Kankalin-dombnak hívják a helyet. Ott éltünk a birtokon a Redgauntletek kenyerén már jóval azelőtt is. Szép hely volt; üdébb és tisztább ott a levegő, mint bárhol az országban. Most már nem lakik ott senki; csak három napja, hogy ott üldögéltem a törött ajtóküszöbön, és bizony, boldog voltam, hogy nem láthatom, milyen siralmas állapotban van az udvarház - node most nem erről akarok mesélni. Ott lakott az én öregapám, Steenie Steenson. Siheder korában csavargó, jókedvű gyerkőc volt, és igen-igen jól dudált; híre volt annak, ahogy ő a Kádár és bognár-t játszotta, a Jockie Lattin-ben pedig még egy cumberlandi se jöhetett volna a nyomába; a víg nótákhoz meg éppenséggel olyan finom ujja volt, hogy nem akadt párja Berwick és Carlisle között. Az öreg Steenie-t nem olyan fából faragták, amilyenből a whigek lettek. Így aztán tory lett belőle, akiket ma jakobitáknak hívnak, persze csak úgy, muszájból, hogy éppen tartozzon valamelyik oldalhoz. Nem akart ő rosszat a whigeknek, azt se nagyon szerette nézni, amikor a vér folyt, mégis, mert hogy kénytelen volt elkísérni Sir Robertet a vadászatra, portyákra; őrködnie, strázsálnia kellett, sok gonosz dolgot látott, és talán, ha már semmiképp sem tehetett másként, maga is elkövetett egyet-mást.

Nohát Steenie afféle kedvence volt a gazdájának, a környékbeli népek is ismerték, és gyakran elküldték érte, ha valami vigasságot tartottak. Az öreg Dougal MacCallum, a háznagy, aki jóban, rosszban, fagyban-hóban, tűzön-vízen át sose tágított Sir Robert mellől, különösen nagy kedvelője volt a dudának, és ő volt az, aki jó szót szólt a Lairdnek az öregapámért; mert Dougal úgy táncoltatta a gazdáját, ahogy neki tetszett.

Egyszer aztán elkövetkezett a rebellió, és mindenki azt hitte, hogy most majd nagyon megkeseredik Dougalnak és gazdájának a szája íze. De kiderült, hogy a változás nem is olyan nagy, mint ahogy tartottak tőle, mint ahogy mások remélték volna. A whigek szerfelett nagyon fogadkoztak, hogy mit fognak csinálni a régi ellenségeikkel, kiváltképp pedig Sir Robert Redgauntlettel. De túlságosan sok nagyúr művelte azelőtt ugyanazokat a dolgokat ahhoz, hogy egyszeriben valami újdonatúj világ következhessek. Így aztán a parlament hamar elfelejtette ezeket a dolgokat; Sir Robert Redgauntlet pedig megmaradt ugyanannak, aki azelőtt volt, csak most presbiteriánusok helyett már be kellett érnie a rókákkal, azokra vadászhatott. Éppoly zajosan dáridózott, termeit éppoly fényesen világíttatta, mint annak előtte mindig, talán csak az a sarc hiányzott neki, amivel a presbiteriánusok hordták tele éléstárát és pincéjét; mert annyi bizonyos, hogy a bérlői úgy tapasztalták, akadékoskodóbb lett az árendák dolgában, és most már muszáj volt pontosan betartani a fizetési határnapot, mert különben a Laird nagyon megharagudott. Olyankor pedig igencsak iszonyú volt, úgyhogy senki se merészelte felbosszantani; mert úgy átkozódott, olyan éktelen patáliát csapott, és olyan lett az ábrázata, hogy az emberek néha azt hitték, maga a testet öltött Sátán. [61]

Öregapám nem volt valami jó gazda - nem mintha kétbalkezes lett volna a gazdaságában, csak hát nem értett a takarékoskodáshoz -, ezért aztán kétszer is hátralékba került az esedékes bérrel. Az első mennydörgés pünkösdvasárnapján volt, de ezt még szép szóval és dudálással sikerült elcsitítani; de mikor aztán elkövetkezett Szent Márton napja, újra hívatta a kasznár, hogy jönne el az árendával egy bizonyos napon, különben szedheti a sátorfáját. Nagyon kellett igyekeznie, hogy összeszedje a pénzt; de sok barátja volt, és végül is sikerült összekaparnia az egészet - kerek ezer márkát. A pénz legnagyobb részét egy szomszédjától kapta, akit Laurie Lapraiknak hívtak - sunyi egy róka volt ám ez az ember. Nagy gazdagságban dúskált - egyszerre csaholt a kutyákkal és futott a nyúllal, hol tory volt, hol meg whig, szent vagy bűnös, ahogy éppen a szél állt. Értette nagyon annak a revolúciós világnak minden csínját-bínját, de azért egyszer-egyszer nem vetett meg egy kis dudaszót sem; és úgy gondolta, jó helyen lesz az ő pénze, ha kölcsönadja öregapámnak azt a zacskónyi ezüstöt.

El is megy öregapám Redgauntlet várába, nehéz zsebbel, de könnyű szívvel, mert örül ám szerfelett, hogy kikerül Redgauntlet úr veszedelméből. A várban elsőül mindjárt azt hallja, hogy Sir Robertbe, mivelhogy öregapám nem jelent meg déli tizenkét óra előtt, igencsak beléállt a köszvény. Egyáltalában nem a pénz miatt, mondta Dougal, hanem mert nem akarta, hogy az öregapám elköltözzön az ő birtokáról. Dougal nagyon megörült öregapámnak, és vitte is nyomban a nagy tölgyfa szálába, és ott ült a Laird egyes-egyedül, csak egy rusnya nagy kan majom volt vele, mit fölöttébb kedvelt az úr; pedig gonosz egy bestia volt, és sok komisz tréfát mívelt - nehéz volt a kedvében járni, de könnyű felingerelni -, csak rohangált összevissza az egész várkastélyban, makogott meg visítozott, megcsipkedte, megharapdálta az embereket, különösen, ha rossz idő közeledett, vagy ha belháborúság készült az országra törni. Sir Robert Weir őrnagynak nevezte, ama boszorkánymester után, akit akkoriban égettek meg; [62] és bizony alig volt valaki, akinek tetszett volna akár a név, akár pedig a jómód, amiben ez a bestia pöffeszkedett - azt beszélték, hogy nincs istennel az ilyen dolog -, és bizony az én öregapám se volt éppenséggel nagyon nyugodt, amikor becsukódott mögötte az ajtó, és ő meglátta, hogy nincsen a szobában senki rajta kívül, csak a Laird, Dougal MacCallum és az Őrnagy, kiváltképp, hogy ez olyasmi volt, ami azelőtt még sosem esett meg vele.

Sir Robert egy nagy karosszékben ült, vagyis hát jobban mondva inkább hevert, nagy bársony köpönyegébe bugyolálva, lábát meg fölrakta egy zsámolyra; mert nemcsak a köszvény, de a veséje is kínozta, az ábrázata pedig olyan ravasz és rémisztő volt, akár magáé a Sátáné. Weir őrnagy szemben ült vele a csipkés mentéjében és a Laird parókájával a fején, és ha Sir Robert kínjában elvigyorodott, a majom is vigyorgott, de mint a báránybőrbe bújt farkas - egyszóval rémisztően csúf pár voltak. A Laird bivalybőr zekéje ott lógott mögötte egy szögön, kardja és pisztolyai is ott voltak tőle karnyújtásnyira; mert még akkor is megőrizte azt a régi szokását, hogy a fegyvereit mindig készenlétben tartotta, és egy lovat is felnyergelve éjjel-nappal, éppúgy, mint akkor, amikor még fel tudott pattanni a ló hátára, aztán gyühé, utána a hegyi népeknek, ha hírüket vette. Volt, aki azt mondta, hogy azért teszi, mert fél a whigek bosszújától; de én csak azt mondom, hogy csupán régi megszokásból tette - nem olyan ember volt, aki bármitől is félt volna. A fekete kötésű, rézveretes árendás könyv ott feküdt mellette; és egy fajtalan danákkal teleírt daloskönyv volt belecsapva a lapjai közé, hogy nyitva maradjon ott, ahová felrótták ám rendre a Kankalin-dombi gazda elleni bizonyítékokat. Sir Robert úgy nézett öregapámra, mintha a tekintetével a szívverését akarná elállítani. Tudnia kell, hogy olyanformán szokta volt ráncolni a homlokát, hogy egy patkó látszott rajta, mélyen bevésődve, mintha megbillogozták volna.

- Üres marékkal jöttél-e, te kecskebendő porontya? - kérdezte Sir Robert. - A teringettét! Mert ha igen…

Öregapám olyan jámbor ábrázatot vágott, amilyent csak tudott, összeszedte magát, és nagy sietve, mint aki valami nagy dolgot visz véghez, letette az erszényt az asztalra. A Laird nyomban odahúzta magához: - Mind megvan, Steenie fiam?

- Meglátja, uraságod, hogy semmi hiba sincsen - felelte öregapám.

- Hé, Dougal - szólt a Laird -, adj Steenie-nek odalenn egy korty pálinkát, míg én megolvasom a pénzt, és megírom róla a nyugtatványt.

De alig léptek ki a szobából, amikor Sir Robert akkorát üvöltött, hogy az egész kastély beleremegett. Rohant vissza Dougal… jöttek a libériás legények, lélekszakadva… a Laird meg csak üvöltözött egyre, de egyik üvöltés iszonytatóbb volt a másiknál. Öregapám azt se tudta, szaladjon-e vagy maradjon, aztán mégiscsak visszamerészkedett a fogadóterembe, ahol nagy volt a futkosás - de senki, aki azt mondta volna, hogy „na gyere be” vagy „eredj innen”. A Laird meg üvöltött rettenetesen, hogy hozzanak hideg vizet a lábára, meg bort, hogy lehűthesse vele a torkát; és a kénköves esőt meg a pokol tüzét emlegette minden szavával. Meghozták a vizet, aztán mikor belemerítették püffedt lábát a dézsába, azt kezdte kiáltozni, hogy égeti; és az emberek is mondták, hogy bizony valóban buzogni, bugyborékolni kezdett a víz, mint valami tüzes üstben. A kupát odavágta Dougal fejéhez, és azt mondta, hogy vért hozott neki burgundi helyett; és úgy igaz, ahogy mondom, másnap a szolgáló alvadt vért mosott fel a kárpitról. A kan majom, a Weir őrnagy nevezetű, az meg úgy makogott, rikoltozott, mintha a gazdáját utánozná. Öregapám azt se tudta, hol áll a feje; nem gondolt se pénzzel, se írással, csak inalt lefelé a lépcsőkön. De míg futott, az üvöltések egyre gyengébbek lettek, egyre halkultak; aztán mély, hideglelős hörgést hallott, és beszáguldotta a hír az egész kastélyt, hogy a Laird kiszenvedett.

Nehéz szívvel jött el öregapám a kastélyból, és csak abban reménykedett, hogy Dougal is látta az erszényt, és hallotta, amikor a Laird a nyugtatványt emlegette. A fiatal Laird, kit most már Sir Johnnak tiszteltek, megérkezett Edinburghból, hogy rendbe tegye a ház dolgait. Sir John és az apja sohasem szívelték egymást. Sir Johnt ügyvédnek nevelték, később pedig ő is ott ült az utolsó skót országgyűlésen, és megszavazta az Uniót, méghozzá jókora ellenszolgáltatás fejében, beszélték akkoriban. Ha az apja ki tud kelni a sírjából, hát a tulajdon családi tűzhelyén hasítja szét a fejét. Sokan vélték úgy, hogy könnyebb volt számadást tenni a vén, goromba lovaggal, mint a szép szavú fiatallal - node erről majd később.

Dougal MacCallum, a szegény lélek, nem rítt, nem is veszékelt, csak járt-kelt a házban, halotti ábrázattal, és rendelkezett, amint az kötelessége volt, a nagy temetésről. Mikor esteledni kezdett, Dougal mind nyomorúságosabban festett, és mindig ő volt az utolsó, aki nyugovóra tért kicsi kamrájába, ami pontosan szembe nyílt a kárpitos szobával, melyben gazdája lakott éltében, s melyben most felravatalozták. A temetés előtti este már nem állhatta tovább a hallgatást; összeszedte a bátorságát, leballagott, és szépen megkérte az öreg Hutcheont, hogy üldögélne vele egy órácskát a kamrájában. Mikor aztán ott letelepedtek, Dougal megivott egy pohárka pálinkát, Hutcheont is megkínálta, és egészséget meg hosszú életet kívánt neki, megtoldván azzal, hogy ő maga bizony már nem sokáig időzhet ezen a világon; mert Sir Robert halála óta a ravatalos teremben minden áldott este megszólal a Laird ezüstsípja, éppúgy, mint életében, amikor éjszakánként így hívta Dougalt, hogy segítse a másik oldalára fordulni. Dougal elmesélte, hogy mivel egyedül volt a halottal a toronynak azon az emeletén (mert senkinek sem volt bátorsága Sir Robert Redgauntletnél virrasztani, mint más megboldogultak mellett), egyszer sem mert engedelmeskedni a hívásnak, de most már bántja a lelkiismerete, amiért elhanyagolja kötelességét; mert - habár a halál feloldoz a szolgálat alól - mondta MacCallum, én mindörökre megmaradok Sir Robert szolgálatában; és a következő füttynek már engedelmeskedni fogok, te pedig, Hutcheon, velem jössz.

Hutcheonnak nem fűlött a foga a dologhoz, de sok harcban, csatában állt már Dougal oldalán, és nem akarta cserbenhagyni ezen a nehéz órán sem. Így üldögélt tehát a két mogorva vénség egy pohárka szíverősítő mellett. Hutcheon, pedig, aki amolyan klérikusféle volt, a Bibliából akart volna felolvasni, ám Dougal csakis a Davie Lindsay balladáját akarta hallani; holott bizony jobban teszik, ha a Bibliával készülődnek.

Mikor eljött az éjfél, és a ház csendes volt, mint a sír, valóban meg is szólalt az ezüstsíp, élesen, rivallva, mintha maga Sir Robert fújná; felkelt a két vén cseléd, és rogyadozó lábbal átbotorkáltak a szobába, ahol a halott feküdt. Hutcheonnak az is elég volt, amit első pillantásra látott; mert fáklyák világították be a szobát, és fényüknél megpillantotta a Sátánt, az ő tulajdon képében, amint ott gubbasztott a Laird koporsóján! Hutcheon nyomban elvágódott, mint aki szörnyethalt. Nem tudta megmondani, mennyi ideje hevert eszméletlenül, de amikor magához tért, rögtön társát szólította, és nem kapván választ, fellármázta a házat, s akkor megtalálták Dougalt holtan, kétlépésnyire az ágytól, melyre gazdája koporsóját fektették. Ami pedig a sípot illeti, annak bizony nem maradt se híre, se hamva; de a hangját még nagyon sokszor hallották a kastély tetején, a lőpártáról, az ósdi kémények és fiatornyok közül, ahol a macskabaglyok fészkelnek. Sir John féket tétetett az emberek nyelvére, és a temetés is lezajlott újabb kísértetjárás nélkül.

Mikor aztán túlestek a ceremóniákon, és a Laird hozzálátott, hogy rendbe tegye az ügyeket, mindenkit felszólítottak, aki hátralékban volt a bérrel, öregapámat is, hogy fizesse meg azt, amivel az árendás könyv szerint tartozik. Fel is kerekedett öregapám, és elment a kastélyba, hogy elmondja, mint estek a dolgok. Be is vezetik Sir John elé, aki ott ült az apja székében, nagy gyászban, fehér keszkenővel, fekete kravátlival, oldalán pedig csupán kicsiny sétifikálni való tőrrel, nem pedig azzal az ósdi pallossal, aminek csak az acélja megvolt vagy félmázsányi, ha mind összeszámoljuk, penge, hüvely meg a kosár mit nyomhatott. Annyiszor hallgattam végig e találkozás történetét, hogy néha már azt képzelem, magam is ott voltam, bár abban az időben én még meg sem születtem. (Hozzá kell tennem, Alan, hogy útitársam nagyon mulatságosan utánozza a bérlő szavainak hízelkedő, engesztelő hangsúlyát és a Laird válaszának képmutató mélabúját. Nagyapja, mint Willie mesélte, mialatt beszélt, le nem vette szemét az árendás könyvről, mintha az valami szelindek lenne, ami félő, hogy ráveti magát és megharapja.)

- Nagy sok boldogságot kívánok lordságodnak a családfői székben, fehér cipót és nagy uraságot. Édes apja ura szíves ember volt barátaihoz és követőihez; nagy tisztesség uraságodra nézve, Sir John, hogy most az ő papucsába bújt - vagyis hát a csizmájába, mert őkegyelme ritkán hordott papucsot, akkor is csak posztót, amikor a köszvény csigázta.

- Bizony, Steenie - szólt a Laird, mélyet sóhajtva és keszkenőjével a szemét nyomkodva -, hirtelen szólította el az Úr, és űrt hagyott maga után az egész országban. Nem volt ideje rendbe tenni a háza táját… noha így sem állt készületlenül az Úr ítélőszéke elé, ami végtére mégiscsak a legfontosabb… de miránk bizony sok bonyodalmat hagyott, Steenie, amit mind nekünk kell kibogoznunk… Haj! Haj! No de térjünk a dologra, Steenie, mivel sok a tennivaló, és kevés rá az idő.

És ekkor kinyitotta a végzetes fóliánst. Hallottam valamiről, amit Ítélet Könyvének hívnak - biztos vagyok benne, hogy az is csak afféle árendás könyv volt, a hátralékos bérlők lajstromával.

- Stephen - mondta Sir John, ugyanolyan halk, mézesmázos hangon -, Stephen Stevenson vagy másképpen Steenson, itt az áll, hogy te, barátocskám, adós vagy kerek egyévi bérrel, amit a legutóbbi határnapon kellett volna megfizetned.

STEPHEN: Megkövetem nagyságodat, Sir John, de én azt már megfizettem, uraságod atyjának.

SIR JOHN: Akkor bizonyára írást is kaptál róla, Stephen fiam, nemdebár, és meg is tudod mutatni nekem?

STEPHEN: Nem volt már rá idő, instálom; mert alig raktam le a pénzt az asztalra, és alighogy a Robert nagyságos úr odavonta maga elé, hogy megszámlálná, és aztán megírná a nyugtatványt, rájött az a nagy fájdalom, ami aztán el is vitte.

- Ez bizony nagyon szerencsétlen eset - mondta Sir John rövid hallgatás után. - Node talán valaki másnak jelenlétében fizetted le azt a pénzt. Mindössze valamiféle talis-qualis [63] bizonyítékra volna szükségem, Stephen fiam. Nem akarok én komiszul bánni senki szegény emberrel.

STEPHEN: Bizony senki nem volt abban a szobában, Sir John, csak Dougal MacCallum, a pohárnok. De amint azt nagyságod is tudja, ő már elment a gazdája után.

- Ez bizony még szerencsétlenebb eset, Stephen fiam - mondta Sir John, és egy gondolatnyit se emelte fel a hangját. - Akinek a kezéhez lefizetted a pénzt, meghalt; aki tanúja volt a pénz átvételének, szintén halott; a pénzről pediglen, jóllehet ott kellett volna lennie a szobában, senki se hallott, és a pénzes kamorában sincsen semminémű nyoma. Hogyan hihetnék hát szavaidnak?

STEPHEN: Én azt nem tudom, nagyságos uram; de van ám nekem azokról a pénzekről adóslevelem, mert az Úr legyen hozzám irgalmas, bizony húsz erszényből kellett kölcsönöznöm, míg összejött, és tudom, hogy mindenki, akinek a neve ott áll a levélen, leteszi a nagyesküt is, hogy mi végre kértem tőlük a pénzt.

SIR JOHN: Nem kétlem én, Steenie fiam, hogy tényleg kölcsönvetted azt a pénzt. Hanem arról szeretnék valami bizonyságot, hogy ki is fizetted atyám kezeihez.

STEPHEN: Annak a pénznek, nagyságos uram, itt kell lennie a házban. És mivel kegyelmed nem kapta meg, a megboldogult nagyságos úr meg nem vihette magával, akkor csakis a ház népe közt lehet az a valaki, aki látta talán.

SIR JOHN: Meg fogjuk egzaminálni a cselédeket, Stephen; ez valóban így méltányos irányodban.

De cseléd és cselédlány, apród és szolgalegény, mind tagadták erősen, hogy valaha is láttak volna egy olyan pénzes zacskót, amilyent öregapám leírt nekik. Annál rosszabbul állt a szénája, mivel szerencsétlenségére senki fia eleven léleknek még csak nem is említette, hogy az árendáját megy fizetni. Egy asszonynak szemet szúrt valami a hóna alatt, de az meg dudának nézte.

Sir John Redgauntlet kiparancsolta a szobából a cselédeket, aztán így szólt öregapámhoz: - Nos, Steenie, láthatod, becsületes ember módjára bánok veled; és mivel nincs kételyem afelől, hogy nálad jobban senki emberfia nem tudja, hol kell keresni azt a pénzt, azt mondom neked szép szóval és a magad érdekében, hagynál fel a csalafintasággal; mert bizony, Stephen fiam, fizetned kell, különben fel is út, le is út.

- Az Isten bocsássa meg az úrnak, amit most mondott - mondta erre Steenie, mert már jószerével eszét vesztette. - Én becsületes ember vagyok.

- Magam is, Stephen - mondta őnagysága -; meg az egész háznép, legalábbis remélem. De ha mégis lenne köztünk egy lator, az csakis olyasvalaki lehet, aki mindenfélét összehord itt anélkül, hogy bizonyítani tudná. - Ekkor szünetet tartott, aztán elkomorodva hozzátette: - Úgy látom, te előnyt akarsz húzni bizonyos rosszindulatú híresztelésekből, melyek családunkkal, de kiváltképp atyám hirtelen halálával kapcsolatban lábra keltek, hogy ezáltal lóvá tegyél engem a pénz dolgában, és még rossz hírbe is keverjél, azt sejtetve, hogy bár kézhez kaptam a bért, most mégis újfent követelem rajtad. Te mit gondolsz, hová lett az a pénz? Követelem, hogy megmondjad!

Öregapám látta, hogy minden ellene szól, s már csaknem teljesen kétségbeesett. Egyik lábáról a másikra állt, merőn nézte a szoba sarkait, de nem felelt.

- Beszélj, te mihaszna - rivallt rá a Laird, olyan pillantással, mint az apja szokott, mikor dühös volt: úgy tűnt, mintha a ráncok egyazon iszonyú patkónyomot formázták volna homloka közepén. - Beszélj, te nyomorult! Úgyis tudom, hogy mi jár a fejedben. Azt képzeled talán, hogy nálam van a pénz?

- Isten őrizzen attól - mentegetőzött Stephen.

- Akkor hát házam népéből vádolsz valakit azzal, hogy eltulajdonította?

- Sosem vádolnék senki fiát, aki ártatlan lehet - felelte öregapám -; még ha lenne is közöttük valaki bűnös, bizonyítékom amúgy sincsen.

- Márpedig valahol kell lennie annak az ezüstnek, ha akár csak szemernyi igazság is van abban, amit előadtál - mondta Sir John. - Azt kérdem tőled, hogy te mit gondolsz, hová lett a pénz, és egyenes választ kérek.

- A pokolban, ha mindenképp tudni akarja kegyelmed - fakadt ki öregapámból, aki már alig volt eszénél -, a pokolban! Az úr apjával, a kan majommal meg az ezüstsíppal egyetemben.

Lerohant a lépcsőkön (mert a fogadóteremben ilyen szavak után többé már nem volt maradása), s hallotta, hogy átkozódik a Laird mögötte rémisztőn, mint a jégeső, olyan szaporán, hogy Sir Robert se különbül, és üvöltve hívta a poroszlókat meg a várnagyot.

Elnyargalt öregapám a legfőbb hitelezőjéhez (akit Laurie Lapraiknak hívtak), hogy látná, mire mehet vele; de amint előadta neki, mi történt, nem kapott tőle egyebet, csak szitkot - tolvaj, koldus és csalárd adós volt még a legjámborabb; és az ilyen kemény szavak tetejébe Laurie még a régi dolgokat is felhánytorgatta, mondván, hogy öregapám is megmártotta kezét Isten szent vértanúinak vérében, mintha bármelyik bérlő is tehetett volna egyebet, mint hogy urával együtt nyeregbe szállt, kiváltképp, ha olyan ura volt, mint Sir Robert Redgauntlet. Öregapám addigra már jócskán túl volt türelme minden határán, és miközben Laurie-val egykettőre hazugnak titulálták egymást, ő szerencsétlenségére Laurie-nak lepocskondiázta nemcsak a személyét, hanem a vallott hitét is, és olyasmiket kiabált, amitől eliszonyodott mind aki hallotta - mert nem csak magukban voltak, s akkoriban hirtelen fortyanó népek laktak arrafelé.

Mikor végtére is elváltak egymástól, öregapámnak hazafelé Pitmurkie erdején kellett keresztüllovagolnia; feketefenyő-erdő, mondják. Magam is ismerem az erdőt, de felőlem aztán lehet az a fenyves akár fekete, akár fehér, mert nekem bizony egyre megy. Van ott az erdő szélén egy elvadult községi kaszáló, ennek a kaszálónak a szélén pedig magányos lóváltóállomás, amelyben akkoriban egy lovászné lakott, akit, ha jól emlékszem, Tibbie Faw-nak hívtak, hát ide tért be szegény Steenie egy pohárka pálinkára, mert egész álló nap étlen-szomjan volt. Tibbie unszolta volna, hogy harapjon egy falásnyi húst is, de Steenie rája se tudott nézni, sőt még a kengyelből se húzta ki a lábát semmiképp, és a pálinkát is úgy itta meg két kortyra, de azért mindegyikhez elmondott egy köszöntőt. Az elsőt Sir Robert Redgauntlet emlékezetére köszöntötte, hogy ne legyen nyugsága a sírban, míg igazságot nem tett szegény árendásával; a másodikat pedig a Sátán egészségére, hogy hozná vissza neki azt a zacskó ezüstöt, vagy pedig mondaná meg neki, hová lett, mert látta, hogy immár az egész világ tolvajnak meg csalónak fogja tartani, márpedig ezt Steenie még jobban a szívére vette, mint azt, hogy odavan a háza, földje.

Nyargalt tova, azt se nagyon nézte, merre. Sötét este lett, és a fák között még sűrűbb volt a sötétség, Steenie meg csak hagyta a jószágot, hadd keressen magának utat az erdőségben; aztán egyszer csak az eladdig fáradt és elcsigázott pára hirtelen megugrott, vágtába csapott, és akkorát szökellt, hogy öregapám alig tudott megmaradni a nyeregben. Erre következőleg hirtelen egy lovas ember jelent meg mellette, és így szólította meg:

- De tüzes paripád van, komám, nem adnád el? - Így szólván, lovaglópálcájával megérintette a ló nyakát, amire az rögvest visszazökkent a régi kínkeserves poroszkálásba. - De úgy látszik, hamar elszáll belőle a hév - folytatta az idegen -, akárcsak a mersz a legtöbb emberből, aki fogadkozik, hogy mekkora dolgokat vinne ő véghez, de csak addig, míg el nem jön az alkalom, hogy állja is a szavát.

Öregapám nem nagyon hallgatott oda, hanem csak sarkantyúzta a lovát, s közben így búcsúzott az idegentől: - Adjon Isten jó éjszakát, cimbora.

Hanem az idegen, úgy látszik, olyan ember volt, aki nem egykönnyen hajlik a szóra; mert bizony nyargalhatott Steenie, ahogy kedve tartotta, a lovas csak nem tágított mellőle. Végül is öregapám, Steenie Steenson meg is mérgesedett egy kicsit, meg az igazat megvallva, immár meg is ijedt egy kicsit.

- Mit akarsz éntőlem, cimbora? - kérdezte. - Ha rabló lennél, hát tudd meg, hogy pénzem az nekem nincsen; ha igaz ember vagy, aki útitársra vágyik, hidd meg, nincsen nekem mostan lelkem a vígságra, de még a beszédre se; ha pedig az utat tudakolnád, bizony magam is alig ismerem.

- Mondd el nekem a bánatodat - szólt erre az idegen -, mert bármily sokat szapultak is a világban, mégiscsak én vagyok az egyetlen, aki segíteni tudok cimboráimon.

Erre aztán öregapám inkább csak hogy könnyítsen a szívén, semmint segítség reményében, elmondta neki történetét elejétől végéig.

- Kemény dió - mondta az idegen -, de azt hiszem, tudok segíteni rajtad.

- Ha tudna tán uraságod pénzt kölcsönözni, és hosszú határnapot szabni a visszafizetésre… mert rajtam már semmi más nem segíthet ezen a világon - mondta öregapám.

- Ha ezen a világon nem is, de a túlvilágon talán igen - felelte az idegen. - Őszinte leszek veled. Pénzt is kölcsönöznék neked kontóra, de talán nagyon megütköznél a feltételeimen. Hanem tudd meg, hogy a régi uradnak, a Lairdnek, nincsen nyugodalma a sírban a te átkaid miatt, meg a családod jajveszékelésétől, és ha van benned annyi bátorság, hogy elmenj hozzá, biztosan megadja neked a pénzedről az írást.

Égnek állt az öregapám minden haja szála erre az indítványra, de aztán arra gondolt, hogy útitársa biztosan valami tréfás kedvű fickó, és most ijesztgetni akarja, de a végén még talán tényleg odakölcsönzi neki azt a pénzt. Mellesleg pedig a pálinka is fűtötte, szomorúsága is igen elszánttá tette, így hát azt felelte, hogy bizony van ő olyan bátor, hogy elmenjen azért a nyugtatványért a pokol kapujáig, de akár még egy lépéssel beljebb is. Nevetett erre nagyot az idegen.

Továbblovagoltak, át az erdőség legsűrűjén, amikor egyszeriben egy nagy ház kapuja előtt torpant meg a ló, és ha nem tudja öregapám, hogy legalább tíz mérföldnyit lovagolt, azt hitte volna, Redgauntlet várkastélya előtt áll. A nagy rácsos kapun át, az ósdi kapurostély alatt, beléptettek a külső udvarba; ki volt ám világítva a kastély teljes homlokzata, dudaszó meg nyirettyű hangja hallatszott, odabenn pedig ropták a táncot és tivornyáztak, mint hajdanán Sir Robert udvarában húsvétkor, karácsonykor és más jeles ünnepeken. Leszálltak a nyeregből, öregapám pedig szinte azt hitte, ugyanahhoz a vaskarikához köti a lovát, amelyikhez aznap reggel kötötte, amikor azért járt a várban, hogy a fiatal Sir John előtt tisztelegjen.

- Hej, uramisten! - fakadt ki öregapám. - Bárcsak álom lenne Sir Robert halála!

Megzörgette az ajtót, amint az szokása volt, és régi ismerőse, Dougal MacCallum jött ajtót nyitni, éppúgy, mint máskor, s így szólt öregapámhoz: - Dudás Steenie, itt vagy hát, fiam? Sir Robert már nagyon ácsingózott utánad.

Öregapám úgy érezte magát, mint aki álmodik. Kereste az idegent, de az már nem volt sehol. Végre is annyit sikerült kinyögnie: - Dougal MacCallum, hát kegyelmed él? Én azt hittem, hogy már meghalt.

- Ne gondolj te énvelem, édes fiam - felelte Dougal -, hanem csak magadra vigyázz; és ügyelj rá, nehogy elfogadjál bármit is valakitől, se húst, se italt, se pénzt, csakis az írásodat kérd, ami megillet.

Így szólván, megindult öregapám előtt termeken és folyosókon át, melyeket nagyon is jól ismert öregapám, végül bevezette a vénséges tölgyfa burkolatú fogadószálába; ott pedig javában folyt már a pajkos daloknak nagy danászása, ivása a vörös bornak, szentségtörő, ocsmány beszéd szájalása, mint mindenkor a Redgauntlet-kastélyban, amikor legfentebb volt a vigalom.

De szentséges atyaisten! Micsoda szörnyűséges duhajok ülték körül az asztalt! Öregapám sokát ismert közülük, akik már mind elnyerték méltó helyüket a pokolban, hiszen legtöbbjüknek gyakorta muzsikált Redgauntlet várának lovagtermében. Ott volt az ádáz Middleton és a feslett Rothes, az alattomos Lauderdale; meg Dalyell, a kopasz fejével és kötésig érő szakállával; meg Barlshall, Cameron vérével a kezén; a vad Bonshaw, aki addig szorította a kötelékeket az áldott emlékezetű Cargill úr tagjain, mígnem kiserkent a vére; meg Dunbarton Douglas, országa és királya kétszeres árulója. Ott volt MacKenyie, a véres ügyvéd, akit a híres nagy eszéért istenként tiszteltek a többiek. Ott volt Claverhouse is, éppoly szép ifjúként, mint amikor még élt, hosszú, sötét, göndör fürtjei zuhatagként omlottak csipkedíszes bivalybőr zekéjére, és a bal kezét sose vette le a jobb lapockájáról, úgy takargatván a sebet, amit az ezüstgolyóbis ütött rajta. [64] Távolabb ült a többiektől, és mélabús, gőgös tekintettel nézte őket, míg amazok kurjantgattak, kornyikáltak és hahotáztak, hogy rengett belé a terem. De időről időre iszonytatóan eltorzult ajkukon a mosoly; és kacajuk olyan vad hörgéssé változott, hogy végigfutott tőle öregapám hátán a hideg, és megfagyott csontjaiban a velő.

Az asztaloknál ugyanazon gonosz lelkű lakájok és martalócok szolgáltak fel, akik életükben a kegyetlen parancsokat a földön végrehajtották. Ott volt a nyakigláb Nethertownból, aki segédkezett Argyle elfogatásában; meg a püspök poroszlója, akit az Ördög csörgettyűjének neveztek; a gaz őrszemek, csipkés zekéikben; a féktelen felvidéki amoriták, akik úgy ontották a vért, akár a vizet; meg még sok más gőgös asztali cseléd, akik kevélyek voltak szívükben, s véres volt a kezük, kik rosszra bujtogatták amúgy is elég rossz uraikat, és hajbókoltak a gazdagok előtt, hogy annál gonoszabbul morzsolják porrá a szegény embert, akit a hatalmasok már ízekre szaggattak. És még sok-sok egyéb rossz-lelkek jártak és keltek, oly serényen űzve hivatalukat, mintha elevenek lennének.

Sir Robert Redgauntlet, aki kellős közepében ült e félelmes kompániának, mennydörgő hangon rivallt rá Dudás Steenie-re, hogy jönne oda az asztalfőhöz, ahol ő székelt - gyapjúkendőbe pólyált lábát előrenyújtóztatva, nyeregpisztolyai a keze ügyében, irdatlan pallosa meg a székének támasztva, éppen, ahogy utolszor látta öregapám a földön. Még a majom vánkosa is ott volt a közelében, habár a jószág maga sehol se volt - bizonyosan nem jött még el az órája, mert az öreg Redgauntlet felé mentében öregapám hallotta, amint valaki megkérdezte, hogy: „Nem jött még meg az Őrnagy?” Mire is egy másik azt felelte: „Virradatra itt lesz a majom.” Mikor végtére öregapám odaért Sir Roberthez, vagy a szelleméhez, avagy talán az ördöghöz, ki a Laird képét öltötte magára, amaz így szólt hozzá: - Na, te dudás, elrendezted-e a fiammal az évi béred dolgát?

Sokáig gyürkőzött öregapám, míg végül ki tudta bökni, hogy bizony Sir John nem akarja letudni neki a bért az öreg uraság nyugtatványa nélkül.

- Ha eljátszol nekünk egy nótát a dudádon, megkapod a pénzedről az írást, Steenie fiam - mondta Sir Robert kísértet alakja. - Játszd el nekünk a Csavargó Luckie-t.

Ezt a nótát öregapám egy boszorkánymestertől tanulta, aki pedig akkor hallotta, amikor egyszer egy boszorkánygyűlésen a Sátánhoz imádkoztak; öregapám pedig egynéhányszor eljátszotta a redgauntletbéli dáridókon; bár mindig ódzkolódott tőle a bocskora: most pedig csak a puszta hallatára is kiverte a hideg verejték, és azt mondta kifogásul, hogy nincsen vele a dudája.

- MacCallum, te Belzebub cimborája - kiáltott a félelmes Sir Robert -, hozzad ide Steenie-nek azt a dudát, amit neki tartogatok!

Előhozott MacCallum egy dudát, mely talán még a szigetekről jött Donald dudást is szolgálhatta. De a vén Dougal oldalba bökte öregapámat, miközben átnyújtotta neki a dudát; és amint Steenie titkon, de alaposan szemügyre vette, látta, hogy acélból van a sípja, és fehéren izzik, úgy felhevítették; ez pediglen elég figyelmeztetés volt ahhoz, hogy ne nyúljon hozzá az ujjaival. Ezért újfent mentegetőzésbe kezdett, és ezúttal azt mondta, hogy igen kába és riadt, és ezért nincs benne annyi szusz, hogy felfújhatná vele a kecskebendőt.

- Akkor pedig enned-innod kell, Steenie fiam - szólt a jelenés -; mert mi itten alig teszünk egyebet, márpedig rosszul esik a szó a jóllakott ember meg a koplaló között.

Éppen ezeket a szavakat mondta a véres kezű Earl of Douglas, hogy visszatartsa a király küldöncét, míglen fejét vétette bombiebéli MacLellannek Threave várkastélyában; [65] ennek hallatára Steenie még jobban résen volt. Férfiasan megmondta, hogy nem enni jött, nem inni, sem pediglen azért, hogy muzsikáljon nekik, hanem csakis azért, hogy megtudja, mi lett a pénzzel, amit kifizetett, s hogy megkapja róla az írást. Addigra már annyira felbátorodott, hogy még Sir Robert lelkiismeretére is apellált (annyi bátorsága nem volt, hogy a legszentebb nevet is kimondja), és megmondta neki, hogyha békére és nyugságra vágyik, ne állítgasson tőröket meg csapdákat őneki, hanem adja meg öregapámnak azt, ami őt megilleti.

A kísértet a fogát csikorgatta és kacagott, de egy nagy erszényből mégiscsak elővette a nyugtatványt és átnyújtotta Steenie-nek. - Itt van az írás róla, te nyomorú vakarcs; ami pedig a pénzt illeti, az az ebhitű fiam menjen, és keresse a Macskabölcsőben.

Elmotyogott öregapám számtalan köszönetet, és éppen el akart oldalogni, amikor Sir Robert rábömbölt: - Állj meg, te kecskecsöcs-szopogató kurafi! Még nem végeztem veled. Itt mi semmit se teszünk ingyen; és tizenkét hónap múltán ugyanezen a napon vissza kell térned ide, hogy hódolattal adózz gazdádnak, hálából, amiért megoltalmazlak.

Öregapám nyelve hirtelen feloldódott, és fennhangon így szólt: - Az Úristen oltalmába ajánlom magamat, nem pedig kegyelmedébe.

Alighogy kiejtette ezeket a szavakat, minden elsötétedett körötte, és úgy rogyott le a földre, hogy nyomban elállt a lélegzete, és elvesztette az eszméletét.

Mennyi ideig hevert eszméletlen, nem tudta megmondani Steenie, de amikor magához tért, a redgauntleti parókia régi cintermében feküdt a földön, éppen a családi kripta kapuja előtt, és pontosan a feje fölött ott függött az öreg lovag, Sir Robert címeres pajzsa. Sűrű hajnali köd ült a füvön és a körötte álló sírkövek között; lova pedig békésen legelészett a lelkipásztor két tehene mellett. Steenie azt hitte volna, hogy merő álom volt az egész, de kezében ott volt az elismervény, kicirkalmazva, és rajta az öreg Laird kézjegye; csak nevének utolsó betűi dülöngéltek kicsit, mintha hirtelen kín tört volna rá írójára.

Súlyos gondok hánytorgatták elméjét, míg elhagyta a szomorú helyet, és a ködben ellovagolt Redgauntlet várkastélyába, ahol hosszú huzavona után végül is sikerült szólnia a Lairddel.

- No, te adós - volt a Laird első szava -, elhoztad-e nekem a bért?

- Nem - felelte öregapám -, nem hoztam; de bizony elhoztam kegyelmednek Sir Robert írását.

- Mit beszélsz, te semmirekellő? Sir Robert írását? Hisz magad mondtad, hogy nem adott nyugtatványt.

- Megnézné nagyságod, hogy rendben van-e ez az aláírás?

Sir John nagy figyelemmel áttanulmányozta a nyugta minden sorát, minden egyes betűjét; végezetül még a keltezést is, mely öregapámnak elkerülte a figyelmét. A számomra kijelölt helyről - olvasta fennhangon -, folyó év november havának huszonötödik napján. - Micsoda! Ez tegnap volt! Gazfickó, te megjártad a poklot ezért a nyugtatványért!

- Kegyelmed édesapjától kaptam… hogy a mennyekben van-e, avagy a pokolban, azt én nem tudhatom - mondta Steenie.

- Feladlak a Királyi Államtanácsnál boszorkánymesterségért! - kiáltotta Sir John. - Egy hordó kátrány meg egy fáklya által küldelek vissza a gazdádhoz, az ördöghöz!

- Magamnak is szándékomban áll feladni magam a Presbitériumnál - mondta Steenie -, és elmondani nekik mindazt, amit az elmúlt éjszaka láttam, mert olyasmi az, amit nekik kell mérlegelniük, sokkalta inkább, semmint magamfajta tanulatlan fajankónak.

Sir John kis ideig nem szólt, lecsillapodott, aztán hallani akarta a teljes történetet; öregapám pedig elő is adott neki mindent sorjában, amiként én kegyelmednek - szóról szóra így, se többet, se kevesebbet.

Sir John hosszú ideig hallgatott, aztán végül is nagyon higgadtan így szólt: - Steenie fiam, a történet, amit elmondtál, a mi családunkén kívül még sok más nemes família becsületébe vág; és ha te csak hazudozol összevissza, hogy ezáltal kivonjad magad haragom alól, a legjobb, amire számíthatsz, az, hogy tüzes vassal üttetem át a nyelved, ami legalább olyan kínos lesz, mintha izzó dudasípon égetnéd meg az ujjaidat. Mindazonáltal meglehet, hogy igazat szóltál, Steenie; és ha még a pénz is előkerül, akkor igazán nem tudom, hogy mit gondoljak. De ugyan hol találjuk meg azt a Macskabölcsőt? Van ebben a vén házban macska elég, de azt hiszem, hogy ágy meg bölcső ceremóniája nélkül szoktak megkölykezni.

- A legjobb megkérdeznünk Hutcheont - ajánlotta öregapám -; ő éppoly jól ismeri az eldugott sarkokat, mint… egy bizonyos másik cseléd, aki már eltávozott, és akit mostan nem szívesen neveznék meg.

Mikor megkérdezték, Hutcheon azt mondta nekik, hogy van az óratorony mellett egy romos fiatorony, amit már régtől nem használnak semmire sem, s ahová csak létrán lehet felkapaszkodni, mert kívülről van a bejárata, az is jócskán a magasban a bástyák fölött, és hogy azt nevezték régi időktől fogva Macskabölcsőnek.

- Nyomban odamegyek - mondta Sir John; és magával vitte (csak a mennyek tudják, mi végből) apja egyik pisztolyát a nagy terem asztaláról, ahol aznap éjjel óta hevert, hogy az öreg Laird elhunyt, s azzal fölsietett a várfalra.

Veszélyes dolog volt felmászni abba a toronyba, mert öreg volt már a létra és rozoga, meg egy két foga hiányzott is. Sir John mégiscsak felkapaszkodott, belépett a torony ajtaján, és testével elfogta azt a kevéske világosságot is, ami különben bejutott a szobába. Dühödten rontott neki valami, de úgy, hogy csaknem hanyatt döntötte; nagyot dörrent a lovag pisztolya, és Hutcheon, aki a létrát tartotta, meg öregapám, aki ott állt mellette, hangos visítást hallott. Egy perccel utóbb Sir John egy majomdögöt hajít le, és lekiáltja, hogy megtalálta az ezüstöt, és jöjjenek fel segíteni neki. Ott is volt a zacskó ezüst meg még sok más holmi is, amit már jó ideje nem leltek. Miután mindent lehordtak a toronyból, Sir John a fogadóterembe vezette öregapámat, karonragadta és nagyon kedves szavakkal elmondta neki, mennyire sajnálja, hogy kételkedett a szavában, és hogy ezentúl milyen jó ura lesz, vétkét jóváteendő.

- Most pediglen, Steenie - szólt Sir John -, noha ez a te látomásod végül is csak javára szól atyámnak, hiszen annyira becsületes ember volt, hogy még holta után is csak azt nézte, miként tegyen igazságot egy ilyen magadfajta szegény embernek, te is megértheted, hogy a rossz szándék mindenféle gonosz koholmányokat költhet belőle a megboldogult lelkének állapotjáról. Úgyhogy én azt hiszem, legjobban tennénk, ha az egész hűhót annak a fránya Weir őrnagynak a nyakába varrnánk, és egyetlen szót se szólnánk az álmodról, amit a Pitmurkie erdejében láttál. Túl sok pálinkát ittál, semhogy bármi biztosat mondhassál; ezt a nyugtát pediglen, Steenie - reszketett a Laird kinyújtott keze a papírral -, mert bizony mondom, fölöttébb különös okirat, úgy vélem, legjobb lesz, ha szép csendesen tűzbe vetjük.

- Bármilyen különös is, meg furcsa, mégiscsak ez az írás a bizonysága, hogy megfizettem az árendámat - mondta erre öregapám, aki megijedt, hogy elveszíti mindazt, amit Sir Robert levelével nyert.

- Tartalmát javadra írom az árendás könyvben, és a tulajdon kezemmel írok bizonylatot, hogy leróttad a tartozást - nyugtatta Sir John -, méghozzá e helyt. Ha pedig békót tudsz tenni a nyelvedre, Steenie, akkor mostantól kezdve kevesebb bérért bírod telkedet.

- Ezer hála nagyságodnak - mondta Steenie, aki mindjárt látta, honnan fúj a szél -, engedelmeskedem nagyságod minden parancsolatának, ebben ne kételkedjék… csak hát nagyon szeretném elmondani a dolgot valami erős tudományú tiszteletes úrnak, mivel nemigen kedvelem az efféle megidéztetést, aminőt a kegyelmed édesatyja…

- Ne nevezd atyámnak azt a látomást! - csattant fel Sir John, félbeszakítva öregapámat.

- Akkor hát az a micsoda, ami olyan nagyon hasonlított rája - javította magát Steenie -, azt emlegette, hogy esztendőre újfent jelenjek meg előtte, és bizony igen nagyon nyomja a lelkiismeretemet.

- Jól van - mondta a Laird -, ha egyszer annyira szorongat, beszélhetsz parókiánk lelkipásztorával. Higgadt elméjű ember, és becsben tartja a családunk becsületét, annál is inkább, mivel egyben s másban még szüksége lehet a támogatásomra.

Ezután már öregapám is készséggel beleegyezett, hogy elégettessék az a nyugta, és a Laird be is vetette a nyitott kürtőbe, tulajdon kezével. De nem fogta a tűz; hanem repült föl a kéménybe, hosszú szikracsóvát vonva maga után, és sziszegett, akár valami petárda.

Öregapám meg lement a paplakba, és a lelkipásztor, miután meghallgatta a történetet, azt mondta, hogy szerinte, ámbátor öregapám nagyon messzire elmerészkedett az ilyen veszedelmes dolgokban, mégis, mivel nem fogadta el az ördög foglalóját (mert az volt a neki felkínált hús és ital), valamint azt is megtagadta, hogy hódolatát nyilvánítsa azzal, hogy kérésére dudáján játsszék, a Sátán aligha húzhat nagy hasznot abból, ami megesett, hogyha öegapám ezentúl ügyel arra, mit tesz. És valóban, hosszú-hosszú ideig önszántából megtartóztatta magát a dudától és a pálinkától egyaránt - egy kerek esztendő is beletelt, és a baljós nap is elmúlt, mire újra kézbe vette legalább a nyirettyűt, és megízlelte a whiskyt vagy a borocskát.

Sir John meg olyan történetet eszelt ki magának a kan majomról, amilyen neki tetszett; és vannak, akik a mai napig is abban a hitben élnek, hogy az egész csak a rusnya jószág szarka természetének volt köszönhető. Némelyek kitartanak amellett, hogy dehogyis az Ősellenség volt az, akit Dougal és Hutcheon a Laird szobájában láttak, hanem csak az Őrnagy kuporgott ott a koporsón; ami pedig a Laird sípját illeti, aminek a füttyét a gazdája halála után is hallották, hát az az ocsmány állat ahhoz is értett, akárcsak a Laird, ha ugyan nem jobban. De az égben tudják, mi az igazság, amit elsőnek a lelkipásztor felesége kezdett suttogni, miután már Sir John is meg az ő férjeura is a sírban nyugodott. Ekkor öregapám, akinek bár tagjai már megrokkantak, de az esze és az emlékezete nem - legalábbis nem említésre méltó mértékben -, kénytelen volt elmesélni a történetet cimboráinak, nehogy csorba essék a neve becsületén. Máskülönben könnyen boszorkánymesterséggel vádolhatták volna. [66]

Megsűrűsödtek köröttünk az est árnyai, mire vezetőm végére ért hosszú elbeszélésének, ezzel a tanulsággal zárva szavait: - Láthatja ebből uraságod, hogy bizony nem bátorságos dolog ismeretlen vándor vezetésére bíznia magát az embernek, ha vad vidéken visz át az útja.

- Én nem ezt a tanulságot vontam le a történetből - mondtam. - A történet szerencsésen végződött Steenie számára, hiszen a romlástól és a nyomorúságtól mentette meg; és szerencsés volt földesura számára is, akit ilyenképp durva igazságtalanság elkövetésében akadályozott meg.

- Igen ám, de előbb vagy utóbb mindkettőjüknek meg kellett adnia az árát - mondta Vándor Willie. - Ami késett, nem múlott. Sir John alig járt túl a hatvanon, amikor meghalt, méghozzá egy pillanat alatt elvitte a halál. Öregapám ugyan szép magas kort ért meg, mire eltávozott közülünk, node az apám erős, negyvenöt éves férfi volt, amikor egyszer csak lerogyott az eke szarva közt, és többet fel se kelt, és nem maradt utána más poronty, csak én, szegény világtalan, anyátlan-apátlan jószág, aki nem tudtam se dolgozni, se semmi. Eleinte jól mentek a dolgok, mert Sir Redwald Redgauntlet, Sir John egyetlen fia és Sir Robert unokája és… bizony nagy kár!… a dicső ház utolsó sarjadéka, levette rólunk a ház terheit, és befogadott a maga háznépébe, hogy gondomat viselje. Szerette a muzsikát, és én Skótföld s Anglia legjobb mestereitől tanultam. Sok vígságos évet töltöttem vele, de… sajna!… a Negyvenötösben ő is táborba szállt a sok más díszes úrral egyetemben. De nem is folytatom. Szegény fejemnek sose volt igazi nyugsága, mióta őt elveszítettem; és ha még egy szót is szólok felőle, nem visz rá a lélek, hogy muzsikáljak ma este… Nézze csak, nemesúrfi - folytatta más hangnemben -, most már biztosan ide látszanak Brokenburn-szurdok fényei.