TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Darsie Latimer története
(Folytatólag)

- A Redgauntlet-házon - kezdte az ifjú hölgy -, úgy beszélik, évszázadok óta átok ül, mely tagjainak bátorságát, tehetségét, becsvágyát és okosságát mindenkor kudarcra ítélte. Habár gyakorta lettek jelentős szereplői a történelemnek, mindenkor a vihar s áradat ellen kellett küzdeniük, s bár kitűntek kétségbeesett erőfeszítéseikkel, lankadatlan kitartásukkal, sem erő, sem eltökéltség nem vihette őket közelebb céljukhoz. E családi végzetet a hagyomány egy régi legendával magyarázza, melyet majd szintén elmesélek egy nyugalmasabb percben.

Darsie nem titkolta, hogy már hallotta Sir Alberick Redgauntlet tragikus történetét.

- Akkor szükségtelen többet mondanom - folytatta Lilias -, mint hogy atyánk és bátyánk is teljes súlyával magán érezte a családi átkot. Mindketten tekintélyes birtokkal rendelkeztek, melyet jócskán megnövelt atyánk házassága, s mindketten lelkesen szolgálták a boldogtalan sorsú Stuart Házat; mindazonáltal (legalábbis anyánk hite szerint) férjét a különféle családi megfontolások visszatartották volna attól, hogy nyíltan kivegye részét az 1745-ös eseményekből, ha az ifjabb testvér, aki határozottabb és erélyesebb jellemével igen nagy befolyással bírt bátyja felett, magával nem ragadja a vállalkozásba. Ezért hát, amikor a vállalkozás tragikus végéhez ért, mely atyánkat életétől fosztotta meg, öccsét pedig száműzetésre kárhoztatta, Lady Redgauntlet elmenekült Észak-Angliából, eltökélve magát, hogy megszakít mindennemű érintkezést megboldogult férje családjával, kivált a testvérével, akiről azt tartotta, hogy eszelős politikai rajongásával férje időnap előtti halálát okozta; és megfogadta, hogy gyermekeit, téged, bátyám, ki akkor aprócska gyermek voltál, s engem, kit akkor hozott a világra, a jelen dinasztia hűségében fogja felnevelni. Meglehet, elsietett volt elhatározása; rettegésében még lakóhelyünk hollétének tudomásából is mindenképp ki akarta rekeszteni, ha csupán egy módja nyílik erre, oly igen közeli rokonunkat, atyánk öccsét. De nem szabad őt keményen megítélned, hiszen annyi szenvedést kellett kiállnia. Ide nézz, bátyám - mondta Lilias, lehúzva kesztyűjét -, ezzel az öt vércseppel a rejtelmes Természet jegyzett meg engem, a még meg sem született magzatot, emlékeztetőül az atya erőszakos halálára és az anya nyomorúságára. [143]

- Tehát te még meg sem születtél, amikor atyánk halálra jutott? - kérdezte Darsie.

- Sajna, nem - felelte -; s te sem voltál még esztendős sem. Nem csodálatos tehát, hogy anyánk, miután ily gyötrelmeket állt ki, oly igen aggódott gyermekei sorsáért… kivált a fiáért; annál is inkább, mivel férje, a néhai Sir Henry, végrendeletében gyermekeinek gyámságát, valamint mindama jószágok kezelését, melyek örökségként reájuk szállnak, az elkobzás alá eső javakon kívül is, öccse, Hugh kezébe helyezte, akiben határtalan bizalma volt.

- De hiszen anyám oktalanul tartott egy elítélt személy javára szóló okirat hatályától - mondta Darsie.

- Ez igaz - felelte Lilias. - De nagybátyánk kegyelmet is kaphatott volna, mint annyian mások; és anyánk, aki rettegte és gyűlölte is őt, örökös félelemben élt, hogy ha ez bekövetkezne, férje halálának okozója törvényes hatalommal felruházva jelenik meg, oly minőségben, hogy élhet is jogaival, és kiszakítja gyermekeit az ő oltalmából. De rettegte sógora kalandor és nyakas megátalkodottságát még ily tehetetlenségre kárhoztatott állapotában is, és úgy érezte, Hugh Redgauntlet egészen bizonyosan tesz valamely kísérletet, hogy hatalmába kerítse gyermekei személyét. Másrészt nagybátyánk, kinek büszke lelkét talán elcsitította volna, ha anyánk bizalommal fordul hozzá, haraggal lázadt a gyanakvó bizalmatlanság ellen, mellyel Lady Redgauntlet kezelte őt. Redgauntlet szerint sógornője alantas módon visszaélt az ő szerencsétlen körülményeivel, hogy ekképp megfossza természetadta privilégiumától, hogy maga óvja és nevelje a gyermekeket, akiket a természet, a törvény s atyjuk akarata egyaránt az ő gondjaira bízott, és ezért ünnepélyesen megesküdött, hogy nem tűri el ezt a jogtalanságot. Eme fenyegetőzések híre eljutott Lady Redgauntlethez is, és csak növelte rettegését, mely ekképp nagyon is megalapozottnak bizonyult. Egyszer, mikor te meg én, kik akkor két- és hároméves gyermekek voltunk, anyánk házának fallal körülvett gyümölcsösében játszadoztunk (anyánk akkoriban valahol Devonshire-ben tartotta rezidenciáját), nagybátyám számos emberével egyetemben egyszer csak megmászta a falat, engem elragadott, és egy várakozó hajóra hurcolt. Anyám ekkor segítségedre rohant, s midőn átkarolt, és magához szorított téged, nagybátyám, mint azóta mesélte, nem keríthette hatalmába személyedet csak úgy, ha férfihoz nem illő módon, erőszakkal él bátyjának özvegye ellen. Erre képtelen volt; és amint anyám sikoltozására kezdett feltünedezni a háznép, nagybátyánk visszavonult, miután elébb még egy olyan félelmetes pillantást lövellt rád és anyánkra, mely a hagyomány szerint ősünk, Sir Alberick öröke családunkban.

- Őrzök valamelyes emlékeket erről a dulakodásról - mondta Darsie -; és azt hiszem, maga nagybátyám volt az (hiszen valóban nagybátyám ő), aki emlékeztetett az eseményre egy közelmúlt alkalommal. Most már értem, miért élte szegény anyám életét oly zárkózott magányban… értem már sűrű könnyeit, a hirtelen riadalmakat, s örökös, mély mélabúját. Szegény hölgy! minő sorsa volt, s minő érzelmek tölthettek be kebelét, midőn végéhez közelgett!

- Élete végén - mondta Lilias - minden elővigyázatossági intézkedést megtett, mit csak kieszelhetett, hogy merő létezésedet is titokban tartsa azon személy elől, akit rettegett… mi több, tenmagad elől is; mert attól is tartott, mondják, gyakorta kifejezést adott félelmeinek, hogy a Redgauntletek futótűz-vére majd arra ösztökélne, hogy kössed sorsod nagybátyádéhoz, akiről akkor is közismert volt, hogy nem hagyott fel politikai cselszövényeivel, melyeket legtöbben reménytelennek tartottak. Emellett elképzelhető volt, hogy akárcsak mások, nagybátyánk is kegyelmet kap, mivel a kormányzat évről évre egyre több elnézést tanúsított a maradék jakobiták iránt; s akkor törvényes gyámodként követelhetné jogát őrizetbe vételedre. Ez események bármelyikét anyánk biztos romlásodhoz vezető útnak látta.

- Csodálkozom, hogy miért nem kérte számomra a Kancellária oltalmát - mondta Darsie -, avagy miért nem bízott valamely hatalmas barát gondjaira.

- Rokonai közönyösek voltak sorsa iránt atyánkkal kötött házassága miatt - mondta Lilias -, s ezért anyánk inkább bízott abban, hogy titkon elrejt téged nagybátyánk merényei elől, mint bárminemű védelemben, mit a törvény nyújthatott volna elszántsága ellen. Meglehet, botorul döntött, de mindenképp érthető, hogy így határozott, hiszen annyi balszerencse és riadalom rémüldözővé tette. Csak két embert bízott meg végakarata keresztülvitelével, Samuel Griffitht, egy kiváló bankárt és egy derék lelkészt, ki már nem él; nagybátyám hite szerint mindkettejüket megeskette, hogy mély homályban tartják születésed s kiléted, míg el nem éred a nagykorúságot, mialatt a lehető legtitkosabb módon neveltetnek akképp, ahogy az a legalkalmasabb elterelni rólad nagybátyánk figyelmét.

- És nem is kétlem - mondta Darsie -, hogy nevem és lakhelyem megváltoztatásával teljes sikerrel jártak volna, ha nem jön közbe a véletlen… szerencsés avagy szerencsétlen, nem tudom, miként nevezzem… mely Brokenburnbe sodort, s összehozott Mr. Redgauntlettel. Most már azt is értem, miért intettek óva Angliától, ugyanis Angliában…

- Ha jól értem - mondta Miss Redgauntlet -, csakis Angliában érvényesítheti nagybátyád személyedre vonatkozó jogait, feltéve ha visszahelyezik állampolgári jogaiba, a kormány kegyelme vagy megváltozása folytán. Úgy tudom, hogy Skóciában, ahol nincsenek birtokaid, szembeszállhattak volna hatóságával, és törvényes oltalmat szerezhettek volna számodra. De kérlek, ne tartsd szerencsétlen lépésnek, hogy Brokenburnbe látogattál. Bizton érzem, hogy a végkifejlet szerencsés leend, hiszen nem vezetett-e máris arra, hogy mi ketten ismét egymásra találtunk?

Így szólván kinyújtotta kezét testvérének, aki gyengéd szeretettel ragadta meg, ami igen különbözött a módtól, mellyel először fogtak kezet ugyanaznap reggel. Percnyi csönd következett, mialatt a két szív csordultig telítődött oly természetes érzelmekkel, melyek a körülmények folytán mind ez ideig idegenek voltak számukra.

Végül Darsie törte meg a csendet. - Röstelkedem - mondta -, drága Liliasom, hogy ily hosszan engedtelek olyasmiről beszélni, mi kizárólag engem illet, míg a te történetedet és jelen helyzetedet illetőleg éppoly tudatlan maradtam.

- Az előbbi nem kivált érdekes, az utóbbi pedig nem kivált biztonságos, sem pedig nem kedvemre való - felelte Lilias. - Most már azonban, drága testvérem, orcád látása és szereteted lészen felbecsülhetetlen támaszom; és ha bizton tudnám, hogy át fogjuk vészelni a szörnyűséges vihart, mely úgy hiszem, rövidesen kitör, cseppet sem aggódnám jövőnkért.

- Tárd föl előttem - mondta Darsie -, mit tartogat számunkra jelen helyzetünk, és bízzál bennem, hogy minden erővel megvédelek téged s magam. Mi oka lehet nagybátyámnak arra, hogy fogságban kívánjon tartani? Vajon pusztán azért, hogy ellenkezzék anyám végakaratával?… De hiszen ő már oly régóta nincsen az élők sorában, s be nem láthatom, miért akarna ennyi fáradság és kockázat vállalásával olyasvalakit korlátozni szabad akaratában, kinek néhány hónap amúgy is meghozza a jogot, hogy a maga ura legyen, amidőn már semmiféle jogcíme nem lesz szembeszállni szándékaival.

- Drága Arthurom - felelte Lilias -, mert a Darsie mellett ez a név is megillet… nagybátyám jellemének legfőbb vonása, hogy hatalmas lelkének minden erejét a száműzött Stuart-család szolgálatába állította. Bátyjának halála, saját vagyonának pusztulása csak tovább növelte a Stuart-ház iránti öröklött rajongó szeretetét s azt a már-már személyes gyűlöletet, mit a jelenlegi uralkodó család iránt érez. Röviden szólva, politikai rajongó ő, mégpedig a legveszedelmesebbek közül való, és oly szilárdan bízik tevékenysége sikerében, mintha Atlasznak érezné magát, ki képes egymaga vállára venni a süllyedő ügyet.

- És te, kedves Liliasom, ki bizonnyal az ő védnöksége alatt nevelkedtél, hol s hogyan tettél szert önálló nézetekre e kérdésekben?

- Különös véletlen folytán - felelte Lilias - éppen abban a kolostorban, hová nagybátyám elhelyezett. Noha a főnökasszony tökéletesen az ő szíve szerint való személy volt, mivel nagybátyám nem tudott fizetni értem, nevelésem terhét maga helyett egy kiváló idős apácára hárította, aki a janzenisták hittételeit vallotta, sőt talán némiképp túl is ment a Porte-Royale-i elveken, és a megreformált doktrínák felé hajlott. Az a rejtelmes titokzatosság, mellyel elmémbe véste ezen elveket, bűverővel ruházta fel őket gyermeki szememben, és én annál is inkább magamba fogadtam e hitet, mivel szöges ellentéte volt ama doktrínáknak, melyekre a főnökasszony oktatott, akit gyűlöltem szigoráért, és gyermeki örömet leltem abban, hogy dacolok fennhatóságával, s lelkemben titkon feleselek mindazzal, mit színleg áhítattal kellett hallgatnom. Azt hiszem, a vallásos hit szabadsága magával hozza a politikai nézetek szabadságát is; mert alighogy megtagadtam a pápa csalhatatlanságáról szóló tételt, kezdtem kétségbe vonni az öröklött és elévülhetetlen jogok doktrínáját is. Röviden szólva, bármily furcsán hangozzék is, habár nem képzett s hithű whigként és protestánsként léptem ki ama párizsi zárdából, de mindenképp legalább annyira hajlottam arra felé, hogy valóban az legyek, mintha magam is, akár jómagad, a St. Giles harangjainak presbiteriánus kongásával fülemben nevelkedtem volna.

- Talán még inkább - felelte Darsie -; mert minél közelebb a templom… ma már kissé idejétmúlta a szólás. Node miként férhetnek meg szabadelvű nézeteid nagybátyám homlokegyenest ellenkező előítéleteivel?

- Csak úgy, miként a tűz meg a víz - felelte Lilias -, ha egyáltalán napvilágra hozom nézeteimet. Ám ezzel örökös szemrehányásnak, korholásnak, sőt még rosszabbaknak tettem volna ki magam, ezért gondosan ügyeltem, hogy titokban tartsam; s így alkalmankénti feddésnél s dorgálásnál, amiért oly hidegen hagy a jó ügy, s nem mutatok lelkesedést iránta, rosszabbat nem kellett elszenvednem, habár ezt sem volt könnyű elviselnem.

- Csak dicsérhetem körültekintő óvatosságodat - mondta Darsie.

- Okkal teszed - felelte húga -, hanem én oly iszonyú példáját láttam nagybátyám eltökéltségének, miután alig több, mint egyetlen hete ismertem, amelyből megtudtam, milyen kockázatot vállalnék, ha szembeszegülnék kedvével. Elmondom az eset körülményeit, mert többet segít majd megértened romantikus és elszánt jellemét, mint bármi, amit elmondhatnék hirtelen felgerjedő haragjáról avagy rajongó lelkéről.

…Sok, hosszú évet eltöltvén a zárdában, egy napon kihoztak, és egy magas rangú, szikár és agg skót hölgynél helyeztek el, leányánál egy bizonyos szerencsétlen sorsú férfiúnak, akinek fejét 1715-ben kitűzték a Temple Bar ormára. A francia udvar folyósította kicsiny kegydíjból tartotta fenn magát, valamint a Stuartok olykori adományaiból, melynek kívánatos kiegészítése volt a szállásomért fizetett évi járadék. Nem volt gonosz lelkű, sem nagyon pénzsóvár… nem vert, nem is éheztetett… hanem oly igen begubózott rangkórságába és előítéleteibe, annyira belemerült a genealógiába, és oly keserű szenvedéllyel követte a brit politika eseményeit, hogy néha sajnáltam, hogy a Hannoveriek, akik, mint mondogatta, meggyilkolták szegény drága jó atyját, őt meghagyták az élők sorában. Örvendeztem ezért módfelett, amikor váratlanul megjelent nagybátyám, s minden előzmény nélkül bejelentette abbéli szándékát, hogy Angliába visz. Túláradó örömömet, hogy elhagyom Lady Rachel Rougedragont, csupán közeli rokonom mélabús pillantása, gőgös modora és parancsoló hangja mérsékelte némiképpen. Útközben mindazonáltal többet társalgott velem, semmint máskor oly hallgatag természetéből következett, és úgy éreztem, jellememet próbálja kipuhatolni, kivált a bátorság dolgában. Nos, habár én már szelídített Redgauntlet vagyok, őrzök annyit családunk vérmérsékletéből, hogy veszedelemben kevésbé veszítem el a fejem, mint nemem legtöbbje; és utazásunk során két ízben is (először, amikor útonállók támadtak ránk, másodszor pedig amikor felborult hintónk) alkalmam nyílott akként viselnem magam, hogy nagybátyám igen kedvező véleményt alkotott magának rettenthetetlenségemről. Meglehet, ez bátorította fel, hogy hozzáfogjon a rendkívüli tervhez, mit fejében forgatott.

Mielőtt Londonba értünk volna, másik hintóba szálltunk, többször is váltogattuk az utat, melyen a város felé igyekeztünk; aztán, miként a nyúl, mely valamelyes távolságból többször is megkerüli a helyet, melyet elfoglalni szándékában áll, majd végül oly messziről ugrik oda, amilyen messziről egyetlen szökelléssel ott teremhet, sebes vágtával bekocsiztunk Londonba, és nagy titokban valamely rejtett szálláson kötöttünk ki egy ósdi szűk westminsteri utcácskában, nem messze a Klastromtól.

Megérkezésünk reggelén nagybátyám eltávozott, és néhány óra hosszat távol volt. Eközben én jobb híján azzal múlattam az időt, hogy hallgattam a különféle zajok harsány egyvelegét, melyek hol követték egymást, hol egyesült hangzavarba olvadtak az egész délelőtt során. Addig azt hittem, hogy Párizs a világ legzajosabb fővárosa, de most úgy tűnt, hogy Londonhoz képest Párizsban éjszakai csend honol. Ágyúk dördültek közel s távol… dobok, kürtök és a katonazene minden nemei mennydörögtek, rikoltoztak és csaptak az égig szinte megszakítás nélkül. Hogy teljes legyen a hangok versengése, percnyi szünet nélkül harangok zúgtak száz templom tornyából. Olykor óriási tömeg kiáltozása hallatszott hozzám, miként valamely hatalmas óceán morajlása; én pedig mindeközben még találgatni sem tudtam, mire véljem a zsivajt, mert a szobánk ablaka egy kopár hátsó udvarra nézett, amely teljesen elhagyatott volt. Kíváncsiságom végül már minden mértéket meghaladt, ugyanis arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára valamely fölöttébb fontos ünnepély csalta elő a szűnni nem akaró lármát.

Végre hazatért nagybátyám és vele egy férfiú, kinek külleme szerfelett visszataszító volt. Őt szükségtelen leírnom, mert… ne nézz hátra… e percben is itt lovagol megettünk.

- Mr. Cristal Nixon tiszteletre méltó személye, nemdebár? - kérdezte Darsie.

- Ugyanő - felelte Lilias -, de ne tégy oly mozdulatot, melyből megsejtheti, hogy róla beszélünk.

Darsie jelezte, hogy megértette húgát, aki folytatta elbeszélését.

- Mindketten díszes öltönyben voltak, és nagybátyám, kivéve Nixon kezéből egy batyut, így szólt hozzám: „Lilias, azért jöttem, hogy elvigyelek megnézni egy nagyszerű ceremóniát. Amilyen gyorsan csak tudsz, öltözz fel abba a ruhába, amit e csomagban találsz, és készülj elő az indulásra.” Egy női ruhát találtam a batyuban, fényeset és előkelőt, habár némiképp a régi módi szerint valót. Lehet, hogy Angliában ez dívik, gondoltam, és kíváncsisággal telve mentem szobámba, ahol nagy sietséggel átöltöztem.

Nagybátyám figyelmesen végigmért. „Megjárja virágszórólánynak”, mondta Nixonnak, aki csak egy biccentéssel válaszolt.

Együtt léptünk ki a házból, és ők annyira ismerték az utcákat, tereket és sikátorokat, hogy noha a szélesebb utakon morajlott a tömeg, azok az utcák, amelyeken mi jártunk, csendesek voltak és kihaltak; a járókelők pedig, akikkel összeakadtunk, belefáradva a nálunk pompásabb látnivalókba, alig méltattak bennünket futó pillantásukra, holott bármely más alkalommal kellemetlen feltűnést keltettünk volna ama nyomorúságos sikátorokban. Végül kiértünk egy széles utcára, ahol nagy csapat katona állt őrséget, mások pedig, a letöltött szolgálattól fáradtan ettek, ittak, dohányoztak, és szanaszét heverésztek gúlákba rakott fegyvereik körül.

„Egy napon majd, Nixon - suttogta nagybátyám -, megtanítjuk még ezeket a piros mundéros uraságokat, hogy jobban őrködjenek a muskétáikkal.”

„Annál rosszabb lesz nekik” - felelte kísérője fizimiskájához illően kellemetlen hangon.

Senkitől sem kérdezve vagy bolygatva áthaladtunk az őrökön is, és Nixon háromszor megkocogtatott egy apró ajtót valamely elénk meredő hatalmas, ősrégi épület falában. Kitárult, és mi beléptünk, anélkül, hogy láttuk volna azt, aki beeresztett bennünket. Sötét, szűk folyosókon át óriás gótikus csarnokba értünk, melynek nagyszerűségét meg sem kísérlem lefesteni szerény erőimmel.

Tízezernyi gyertya világította be, melyeknek ragyogása elébb elvakította szemem, mivel egyenest ama sötét és rejtelmes folyosókról léptünk a terembe. De midőn kezdett újra visszatérni látásom, hogyan is írhatnám le azt, ami elém tárult? Alant hosszú asztalok sora állt, mellettük hercegek és nemesurak díszruháikban; a korona legmagasabb tisztségviselői hivatali ornátusukba, hivatali jelvényeikbe öltözötten; prelátusok és bírák, az egyház és a törvény bölcsei, komorabb, ám nem kevésbé lenyűgöző öltözékükben, s még mások is, kiknek ősi és kápráztató ruhájuk fennen hirdette fontosságukat, ám én még csak nem is találgathattam, kik lehetnek. Végül egyszeriben rádöbbentem az igazságra… és a körös-körül hallatszó halk beszéd megerősítette feltevésem, hogy a Koronázási Ünnepségen voltam. A többi fölé emelkedő asztalnál, mely a terem túlsó végében, keresztben állt, ott ült az ifjú Uralkodó maga, főhercegektől és egyéb kiválóságoktól övezve, és alattvalói hódolatát fogadta. Fantasztikus, mégis remek, címeres öltönyben pompázó heroldok és fullajtárok, múlt idők viseletébe öltözött apródok pazar sora szolgált a hercegi lakomázóknak. A karzatokon, melyek e tágas termet körülvették, ott csillogott mindaz s még annál is több, mit szegényes képzeletem valaha is megálmodhatott, mindaz, mi csillogó gazdagság és lebilincselő gyönyörűség a földkerekségen megtermett. Számlálhatatlan sorban a hölgyek, kiket gyémántköveik, ékszereik és tündöklő ruháik sem tehettek káprázatosabbá, mint aminő fénnyel önnön szépségük sugárzott; magaslati üléseikről tekingettek az alanti dús látványra, miközben éppoly tetszetős tüneményként ragyogtak, mint az, amelynek maguk voltak nézői. E karzatok alatt, valamint az asztalok sora mögött is nemesemberek tömegei szorongtak, maguk is olyan ruhában, mintha az udvarba készülnének, öltözékük azonban, habár elég gazdag volt mindegyiküké, hogy akár egy királyi szalon dísze legyen, ily magasztos helyen és alkalommal mégsem volt elegendő ahhoz, hogy kitűnjék. Közöttük bolyongtunk néhány percig észrevétlen és figyelemre se méltatva. Számos fiatal leányt láttam hozzám hasonlóan öltözve, tehát nem kellett feszengenem ruhám miatt, és ezért nagybátyám karjába kapaszkodva zavartalan ujjongtam a jelenet varázslatos fényének láttán és az ő jóságán, hogy e látvány örömét megszerezte nekem.

Kis idő múltán észrevettem, hogy nagybátyámnak ismerősei vannak a karzatok alatt álló emberek között, akik látszólag pusztán szemlélői voltak az ünnepélynek, akárcsak jómagunk. Egyetlen szóval üdvözölték egymást, olykor csupán egy kézszorítással… bizonnyal titkos jelet váltottak… és lassan kis csoportozatot alkottak, melynek mi álltunk a közepén.

„Hát nem nagyszerű látvány, Lilias? - kérdezte nagybátyám. - Összegyűlt itt Britannia egész nemessége, minden bölcsessége és gazdagsága.”

„Valóban - mondtam -, jelen van itt mindaz, mit királyi hatalomról és pompáról valaha is képzelhettem.”

„Leányom - suttogta, és nagybátyámnak suttogása is tud éppoly iszonyú erővel hatni, mint mennydörgő hangja vagy sújtó pillantása -, mind, mi nemes és érdemes e szép országban, összegyűlt legitt; de talpnyalóként s rabszolgaként kell hajlongania az új bitorló trónusa előtt.”

Reápillantottam, s láttam, hogy újra kiül haragvó homlokára boldogtalan ősünk sötét bélyege.

„Az isten szerelmére - súgtam -, tekintse, hol vagyunk.”

„Ne félj semmit - nyugtatott -, barátokkal vagyunk körülvéve.” Míg folytatta, erőteljes, izmos teste reszketett a visszafojtott felindultságtól. „Nézd - mondta -, amott hajt térdet Norfolk, katolikus hitének renegátja; ott hajtja meg magát a …-i püspök, az Anglikán Egyház árulója; és szégyenek szégyene! amott hajt főt az óriás termetű Errol, atyja gyilkosának unokája előtt! De még ma este jel lészen látható közöttük… Mene, Mene. Te kel. Ufarszin, [144] olvassák majd e falakon oly világosan, amiként a szellemkéz írását Belzacar palotájában!”

„Az isten szerelmére - szóltam iszonyúan megriadva -, képtelenség, hogy ön erőszakot terveljen ily tömegben!”

„Nincsen efféle szándékom, ostoba - felelte -, s minden rendben fog történni, ha összeszeded bátorságod, mellyel elhencegtél, és engedelmeskedsz utasításaimnak. Higgadtan és gyorsan kell cselekedned, mert száz élet forog kockán!”

„Jóságos ég! Mit tehetnék én?” - kérdeztem rémülettel teli.

„Mindössze annyit, hogy gyorsan és nyomban végrehajtod azt, amire kérlek - mondta -, csak egy kesztyűt kell felvenned a földről. Fogjad ezt… takard el ruhád uszályával… légy határozott, ne veszítsd el a fejed, és állj készen… különben, ha nincsen más hátra, magam cselekszem.”

„Ha nem valamely erőszakos tervet forral…” - mondtam, miközben szinte akaratlanul átvettem a vaskesztyűt, mit kezembe nyomott.

Nem képzelhettem, mi légyen szándéka, de zaklatottságát látva biztosra vettem, hogy engedetlenségem valamely heves robbanáshoz vezetne. E feszült helyzetben hirtelen nyugalom szállt meg, és eltökéltem, bármit megteszek, amivel elháríthatom az erőszakot s vérontást. Nem tartott sokáig feszült várakozásom. Hamarosan hangosan rivalló kürtök és heroldok kiáltozása elegyedett lópaták csattogásával, és apródok között, teljes lovagi kísérettel egy talpig fegyverbe öltözött bajnok léptetett be ficánkoló, sörényes csataménje hátán, éppen olyan, aminőkről a románcokban olvastam. Fennhangon kikiáltották kihívását mindazokhoz, akik kétségbe merészelik vonni az új Uralkodó címét… aztán még egyszer.

„Mikor harmadszor kiáltják, rohanj oda - mondta a nagybátyám -, hozd el nekem az odadobott kesztyűt, és hagyd ott helyette az enyémet.”

El nem képzelhettem, hogyan vihetem ki a tervet, hiszen minden oldalról emberek vettek körül. De amidőn harmadszor harsantak fel a kürtök, mintegy parancsszóra folyosó nyílt előttem a bajnokhoz, és nagybátyám hangját hallottam: „Most, Lilias, MOST!”

Gyors, de szilárd léptekkel és olyan biztos lélekjelenléttel, melynek azóta sem lelem magyarázatát, végrehajtottam a veszélyes megbízatást. Azt hiszem, jószerével nem is látta senki, ahogyan kicseréltem a két harci zálogot, s egy pillanat múlva már ott sem voltam. „Derék dolog volt, leányom!”- mondta a nagybátyám, de magam sem tudom, hogyan kerültem újra melléje, elrejtve a bámészkodó tömeg háta mögött. „Uraim, fedezzék visszavonulásunkat” - suttogta a körötte állóknak.

Utat engedtek egész a falig, mely mintegy megnyílt előttünk, s mi újra a sötét folyosókban jártunk, melyeken át odaérkeztünk. Egy kis előcsarnokban nagybátyám megállt, és sietve beburkolt egy ott heverő csuklyás köpönyegbe, aztán áthaladtunk az őrszemek között, az üres utcák és terek labirintján, és anélkül érkeztünk meg eldugott lakásunkba, hogy bárki figyelmét is magunkra vontuk volna.

- Gyakran hallottam - mondta Darsie -, hogy egy hölgy, akit azonban álruhás férfinak tartottak… pedig, Lilias, te aztán nem festesz valami férfiasan… felvette a bajnok kesztyűjét a jelen Király koronázásán, s hogy helyette egy vaskesztyűt hagyott, benne darabka papírral, melyen felajánlja, hogy elfogadja a kihívást a mérkőzésre, ha pártatlan mezőn tartják meg a viadalt. Mindeddig merő legendának tartottam. Nem hittem volna, hogy ily közelről érintenek e merész tett szereplői. Hogyan volt bátorságod keresztülvinni? [145]

- Ha lett volna időm fontolgatni - válaszolta húga -, elvbéli fenntartásokkal vegyes félelemből megtagadtam volna. De miként sokan, kik merész tetteket hajtanak végre, megtettem pusztán azért, mert visszakozásra gondolni sem volt időm. A dolognak kevéssé ment híre, és azt beszélik, a Király maga parancsolta, hogy ne feszegessék tovább az ügyet… bölcs belátásból, mint hiszem, s elnézésből, noha nagybátyám e türelmes cselekedetet inkább a Király (ahogy ő nevezi, a Hannoveri Választófejedelem) gyáva kishitűségének, máskor meg annak tudja be, hogy ellensége önhittségében megvetően lekicsinyli azokat, akik kétségbe vonják címéhez való jogát.

- És ezen eszelős rajongó fennhatósága alatt máskor is volt részed ily veszedelemmel terhes megbízatásban? - kérdezte Darsie.

- Nem… legalábbis nem ilyen nagy horderejű vállalkozásokban - felelte Lilias -; habár számos különös és reménytelen fondorlatnak voltam tanúja, melyekkel minden akadály ellenében s megvetve minden veszélyt, egy megtört párt bátorságát s lelkierejét próbálja élesztgetni. Társaságában bejártam egész Angliát és Skóciát, különös és egymástól merőben különböző helyekre látogattam… egyik nap büszke Cheshire-i és walesi nemesek kastélyában szálltam, hol a magányba vonult arisztokraták, kiknek elveik éppúgy elavultak, mint lakó palotáik s modoruk, még mindig jakobita meggyőződést dédelgetnek kebelükben; a következő hetet pedig már talán törvényen kívüli csempészek és felvidéki útonállók között töltöttem. Gyakran láttam, amint nagybátyám hősként viselkedett, néha pedig, hogy nem volt egyéb közönséges összeesküvőnél, tanúja voltam, amint a legelképesztőbb hajlékonysággal öltött fel egyre újabb alakot, hogy új híveket szerezzen ügyének.

- Mit, úgy vélem, manapság - mondta Darsie - bizonyára nem talál könnyű feladatnak.

- Oly nehéznek - mondta Lilias -, hogy azt hiszem, olykor annyira megundorodott némely egykori barátja teljes pálfordulásától, mások ridegségétől, hogy csaknem eljutott arra a pontra, hogy feladja vállalkozását. Mily gyakorta láttam őt, amint derűs homlokot s vidám kedélyt mutatott, kivéve részét a falusi urak mulatságaiból, de még a köznép vigalmaiból is, hogy legalább időleg népszerűséget vívjon ki magának; miközben valójában szíve csaknem megszakadt, amint látnia kellett, ahogy ő mondta, mily korcs időket élünk… hogy lohad az idősebbek tüze, s hiányzik a lélek a felnövekvő nemzedékből. Miután a napot a legkeményebb testgyakorlattal töltötte, éjeken át járkált fel s alá magányos kamrájában az ügy bukását siratva s szidva a dundee-i golyót vagy a balmerinói harci bárdot, amiért nem oltotta ki életét.

- Különös önámítás - mondta Darsie -, s csodálatos, hogy nem hódol be a valóság erejének.

- Ah - felelte Lilias -, de mikor a legutóbbi időkben úgy tűnt, a valóság is az ő reményeit élesztgeti. Az általános elégedetlenkedés, mellyel a békekötést fogadták… a miniszter népszerűtlensége, ami még gazdája személyére is átterjed… a különféle zendülések, melyek a főváros békéjét zavarják, s az általános csömör és elégedetlenség, mely, úgy látszik, megtámadta a nemzet testét, nem kívánt bátorítást nyújtott a jakobiták már-már kihunyó reményeinek, és a Római Kúrián, s ha szabad így mondanom, a Trónkövetelő udvarában is sokakat arra késztetett, hogy az eddigieknél kegyesebb füllel hallgassák sokat sejtető megjegyzéseit azoknak, kik, nagybátyámhoz hasonlóan, még akkor is remélnek, amikor rajtuk kívül már mindenki más számára elveszett a remény. Valóban azt hiszem, hogy most valamely elkeseredett tervet fontolgatnak. Egy idő óta nagybátyám mindent megtett, mi tőle tellett, hogy megnyerje magának a Solway mentén lakó zabolátlan emberek ragaszkodását, akik felett családunk hűbérúri hatalmat gyakorolt a jószágvesztés előtti időkben, s akik közül az 1745-ös napokban boldogtalan sorsú atyánk és nagybátyánk szavára jelentős számú harcos vonult hadba. De ma már nem akarják meghallgatni a hívását, s egyéb ürügyek mellett a te távollétedet, természetes fejük és vezetőjük elmaradását hozzák fel mentségükre. Ez megnövelte nagybátyánkban a vágyat, hogy hatalmába kerítse személyedet, és ha teheti, befolyással legyen elmédre, és megszerezze felhatalmazásodat tervei végrehajtásához.

- Azt sohasem fogja megkapni - felelte Darsie -; elveim s józan eszélyem egyaránt eltiltanak ily lépéstől. S emellett az ő céljait sem szolgálná semmilyen módon. Bármi légyen is az, amit ezen emberek színleg mondanak, hogy kivonják maguk nagybátyád sürgető követelőzései alól, semmiképp sem gondolhatnak arra, hogy nyakukat ismét a hűbéri igába hajtsák, melyet egyszer és mindenkorra széttört az 1748-as törvény, eltörölvén a vazallusi kötelmeket s az úriszéki bíráskodás öröklődő jogát.

- Csakhogy nagybátyám e törvényt egy bitorló kormányzat művének tartja - mondta Lilias.

- Nagyon valószínű, hogy ő így gondolja - felelte bátyja -, hiszen ő kegyúr, és e törvénnyel elveszíti fennhatóságát. Azonban a kérdés az, hogy mit gondolnak a vazallusok, akik e törvény által felszabadultak a hűbéri rabszolgaság alól, s most már hosszú évek óta élvezik e szabadságot? De, hogy rövidre fogjam a dolgot, ha kisujjam mozdítására ötszáz ember kelne fel, akkor se mozdítanám egy olyan ügy érdekében, melyet helytelenítek, és erre számíthat nagybátyám.

- De talán időt nyerhetnél - mondta Lilias, akire a gondolat, hogy nagybátyja haragra gerjed, láthatólag nagy benyomással volt -, megpróbálhatnál időt nyerni, mint a falusi nemesek legtöbbje; s megvárhatnád, míg a buborék magától pattan szét; mert az is nagyon különös, hogy milyen kevesen mernek nyíltan szembeszállni nagybátyámmal. Kérlek, kerüld vele az összetűzést. Ha azt hallja, hogy te, a Redgauntlet-ház feje a Stuart-család ellen szólasz, a csalódás összezúzná szívét, vagy esetleg valamely kétségbeesett tettre ragadná.

- Igen, Lilias, de te megfeledkezel arról, hogy az efféle engedékenység könnyen arra vezethet, hogy a Redgauntlet-ház s jómagam egy csapásra elveszítjük fejünket.

- Erről a veszélyről - mondta Lilias - egészen megfeledkeztem… Annyira hozzászoktam a kockázatos cselszövényekhez, mint (ha igaz, amit mondanak) a pestiskórházak ápolónői az őket körülvevő dögletes levegőhöz, akik már el is felejtik, hogy bűzös és ártalmas.

- És mégis - mondta Darsie -, tegyük fel, megszabadulhatnék tőle anélkül, hogy nyílt kenyértörésre viszem… mondd, Lilias, lehetségesnek tartod, hogy a közeli jövőben felkelésre készülnének?

- Az igazat megvallva - felelte Lilias -, nem kételkedem benne, hogy igen. Az utóbbi időben szokatlan nyüzsgés támadt a jakobiták között. Új reményeket ébresztett bennük, mint mondtam, a körülményeknek erejüktől független alakulása. Mielőtt vidékünkre jöttél volna, nagybátyám vágyakozása, hogy rád találjon, még magasabbra csapott, mint elébb, ha ez egyáltalában lehetséges… hívekről beszélt, akiket nyomban össze kell hívni, és a te nevedről és befolyásodról, mely majd talpra állítja őket. Éppen erre az időre esett első brokenburni látogatásod. Gyanú kelt nagybátyám kebelében, hogy talán te vagy az az ifjú, akit keres, és a gyanút megerősítették a levelek s iratok, melyeket a gazember Nixon nem habozott kivenni zsebedből. A tévedés azonban végzetes explóziót okozott volna; s ezért nagybátyám útra kelt Edinburghbe, hogy kövesse a nyomot, melyre ekképp ráakadt, és sikerült annyit kicsalnia az öreg Fairfordból, amennyi meggyőzte őt arról, hogy te vagy az, akit oly régóta kutatott. Ezenközben némi fáradalmak árán, s meglehet, kissé túlzott merészséggel, én is megkíséreltem, hogy Fairford barátod útján figyelmeztesselek a veszélyre.

- Sikertelenül - mondta Darsie, s elpirult maszkja alatt, arra gondolván, mennyire félreértette húga szándékait.

- Magam sem csodálom, hogy intésem eredménytelen volt - mondta Lilias -; a sors akarta így. S emellett szökésed is felettébb kétséges lett volna. Egész idő alatt, míg Shepherd’s Bushban és Sáron Hegyén voltál, kém követett, aki jóformán sohasem hagyott magadra.

- Az a nyomorult kis Benjie! - kiáltott fel Darsie. - Megmarkolászom a kurafi nyakát, ha legközelebb találkozunk.

- Valóban ő volt az, aki folyvást tájékoztatta jöttödről-mentedről Cristal Nixont - felelte Lilias.

- És Cristal Nixon… neki se maradok adósa - mondta Darsie -, mert nagyot tévednék, ha kiderülne, hogy nem ő volt az, aki leütött, amikor a zendülésben foglyul ejtettek.

- Eléggé valószínű, mert Nixon feje meg a keze bizony kapható bármely gazemberségre. Nagybátyám nagyon haragudott érte; mert noha a zendülést azért szervezték, hogy a kavarodásban alkalom nyíljék téged elhurcolni, meg hogy a halászokat szembeállítsák a törvényekkel, arra egy pillanatig sem gondolt, hogy neked akár a hajad szála is meggörbülhetne. Hanem Nixon annyira beférkőzött nagybátyám valamennyi titkába, s ezeknek némelyike oly sötét és oly veszedelmes, hogy noha kevés olyasmi van, amit ő ne merne, bizony kétlem, hogy merne-e szóváltásba keveredni Cristallal. Mindazonáltal azt is tudom, mi az, amit ha nagybátyám megtudna, nem habozna átdöfni kardját Cristal testén.

- Mi az, az ég szerelmére? - kérdezte Darsie. - Különös vágyat érzek, hogy megtudjam.

- A vén és kegyetlen útonálló, akinek ábrázata és lelke sértés az emberi nemre, azt az arcátlanságot engedte meg magának, hogy úgy beszéljen gazdája unokahúgához, mint olyanhoz, kit neki szabadságában áll megcsodálni; és mikor ezért oly haraggal és megvetéssel támadtam rá, aminőt kiérdemelt magának, a nyomorult valami olyasmit mormogott, hogy a kezében tartja családunk végzetét.

- Köszönöm, Lilias - mondta Darsie hevesen -, köszönöm, hogy ezt tudtomra adtad, köszönöm, teljes szívemből. Korholtam magam, amiért keresztény létemre a legelső perctől kezdve, hogy megpillantottam ezt a zsiványt, valamely leírhatatlan vágyat éreztem arra, hogy golyót röpítsek a fejébe; te pedig most tökéletesen megmagyaráztad, honnan veszi az eredetét, és egyben igazoltad is e dicséretes óhajt. Csodálom, hogy nagybátyám, aki leírásod szerint oly nagyszerű elmével bír, nem lát át ilyen gazemberen.

- Azt hiszem, tudja róla, hogy sok gonoszságra képes - felelte Lilias -; tudja, hogy önző, megátalkodott, kegyetlen, és gyűlöli az embereket. De egyben azt hiszi róla, hogy birtokában van mindazon erényeknek is, melyek egy összeesküvőnek a legfontosabbak: rettenthetetlenül bátor, rendíthetetlenül higgadt, és hűsége megingathatatlan. Ez utóbbi vonását illetőleg, meglehet, téved. Hallottam már Nixont okolni, amiért szegény atyánk Culloden után fogságba esett.

- Újabb oka ösztönös ellenszenvemnek - mondta Darsie -, de majd résen leszek.

- Nézd, merően figyel bennünket - figyelmeztette Lilias. - Minő dolog a lelkiismeret! Tudja, hogy most róla beszélünk, noha egyetlen szót sem hallhatott meg abból, mit egymás között váltottunk.

Úgy tűnt fel, Lilias nem tévedett, mert ebben a pillanatban Cristal Nixon odarúgtatott melléjük, és keresetten tréfálkozó hangnemben, mely semmiképp sem illett komor vonásaihoz, így szólt hozzájuk: - Jöjjenek, ifjú hölgyeim, ma reggelre már eleget csevegtek, és biztosan a nyelvük is belefáradt. Egy falu mellett megyünk el, külön kell választanom nagyságtokat… Miss Lilias, kegyed kicsit hátrább léptet majd, kegyed pediglen, Miss vagy Mrs. vagy Mister, vagy amint óhajtja, hogy megszólítsam, kicsit előrébb fog poroszkálni.

Lilias egyetlen szót sem szólva kicsit visszafogta paripáját, de elébb még jelentőségteljesen pillantott bátyjára, és tekintetével óvatosságra intette; melyre amaz egy jellel válaszolt, tudatván húgával, hogy megértette pillantását, és kérése szerint fog tenni.