NEGYEDIK FEJEZET
Darsie Latimer Naplója
(Folytatólag)

Már derengett a hajnal, s Mr. Geddes, valamint jómagam még mélyen aludtunk, amikor négylábú hálótársam megadta a riadójelt, elébb csupán időközönként mélyeket horkantva, végezetül pedig már határozottabb tanúságát is adva valamely ellenség közeledtének. Kitártam a ház ajtaját, s mintegy kétszáz yardnyira emberek kicsiny, ám szorosan összezárt menetoszlopát pillantottam meg, mit talán valamely sötét sövénynek néztem volna, ha nem látom, mily sebesen közeledik, habár teljes csendben.

A kutya feléjük iramodott, de nyomban szűkölve iszkolt vissza hozzám, mert bizonyára valamelyikük egy kővel vagy pálcával megfenyítette. Nem tudván biztosan, miféle taktikát tart Mr. Geddes követendőnek, avagy miként óhajt alkudozni velük, vissza akartam fordulni a házba, amikor egyszeriben ott termett mellettem az ajtóban, karját karomba fűzve, és így szólt: - Induljunk, álljunk elébük férfiak módjára; semmit nem tettünk, amiért szégyenkeznünk kellene.

- Barátaim - szólította meg őket felemelt hangon, ahogy a közelükbe értünk -; kik vagytok, mifélék, és mi céllal jöttetek az én birtokomra?

Hangos kacaj volt erre a válasz, és a két nyirettyűs, aki a menet élén haladt, nyomban arra a gúnydalra zendített, amelynek szövege így kezdődik:

A kvékerné víg táncot járt,
S víg táncot járt a kvéker.

Még ama riadt percben is, azt hiszem, ráismertem Willie tónusára, a vak hegedűsére, akit Vándor Willie néven ismernek kóborló szokásai miatt. Tovább közeledtek nagy sebességgel, s igen rendezetten, élükön pedig

Tüzes vonók húztak csatadalt

- majd, mikor mellénk értek, egyetlen hadmozdulattal körbekerítettek bennünket, és kiáltozni kezdtek: - Ugorj, kvéker… pattanj, kvéker! Itt van mind a kettő; a száraz meg az ázott.

- Akasszuk ki száradni az ázottat, és áztassuk meg egy mártással a szárazat - felelte erre egy hang.

- Hol van John Davies, az a tengeri vidra, aki több halat pusztított el, mint akármelyik tengeri borjú egész Ailsay Craigen? - kiáltott egy harmadik hang. - Régi számadásom van vele, de most aztán nem is maradok adósa!

Rendületlenül álltunk, mert esztelenség lett volna megkísérelni az ellenállást száznál is több, puskával, szigonnyal, vasdorongokkal, ásókkal és fütykösökkel felfegyverkezett ember ellenében. Erős, zengzetes hangján Mr. Geddes megválaszolta a felügyelőjére vonatkozó kérdést, ám oly férfias közönnyel, hogy az emberek akaratlanul felfigyeltek rá.

- John Davies - mondta -, remélem, hamarosan megérkezik Dumfriesbe…

- Hogy vörös-zubbonyosokat meg dragonyosokat hozzon a nyakunkra, mi? Te kántáló, vén zsivány!

Ugyane pillanatban egy ököl csapott barátom felé, mit én a kezemben tartott husánggal elhárítottam. Azon nyomban leütöttek, de még ködösen emlékszem, hogy hallottam, néhányan azt kiáltják: - Öljétek meg a nyálas képű spiont! -, s más kiáltásokat, melyek pártomra keltek. De egy második ütés, mely a tolongásban a fejemet érte, hamarosan megfosztott öntudatomtól, és az érzéketlenség állapotába taszított, melyből csak utóbb ocsúdtam fel. Midőn visszanyertem öntudatomat, ugyanazon az ágyon feküdtem, melyről a csetepaté előtt felkeltem; szegény kis hálótársam, az újfundlandi kutyakölyök, akinek minden bátorsága inába szállt a ribillió hangzavarától, oly közel férkőzött hozzám, amennyire csak tudott, és iszonyú rémületében vinnyogva reszketett mellettem. Először nem tudtam, nem álmodtam-e az egészet, de csak míg meg nem próbáltam felkelni, mikor is a fájdalom és kábulatom biztosított afelől, hogy a sérülés, mit elszenvedtem, nagyon is valóságos. Érzékeim visszatérvén, fülelni kezdtem, és meghallottam a távolból a zendülők kiáltozását, kik bizonyára romboló munkájukkal foglalatoskodtak… Másodszor is megpróbáltam felemelkedni vagy legalábbis a másik oldalamra fordulni, mivel arccal a ház falának feküdtem; de ekkor észrevettem, hogy tagjaimat kikötötték, ekképp minden mozgást megakadályozva, ha nem is kötelekkel, de bokámra csavart vászon- és szövetcsíkokkal még karomat is oldalamhoz kötözték. Felismervén, mily fogságba kerültem, testi fájdalmamban s lelki gyötrelmemben felnyögtem.

Ágyam mellett siránkozó hang szólalt meg suttogva: - Csitt, csitt; hallgasson szépen, mint a jó gyerekcse… már amúgy is drágába van nekünk az úr. A férjecském-uracskám egészen odavan.

Mivel megismerni véltem a vándormuzsikus feleségének szavajárását, megkérdeztem, hol van a férje, s hogy vajon megsebesült-e.

- Összetört - válaszolta az asszonyság -; darabokra tört, már csak tűzifának való… a legdrágább vér egész Skóciában.

- Összetört?… Vér?… Megsebesült talán a férje? Vérontás volt?… Eltört keze-lába?

- Hogy keze-lába? Bárcsak törte volna össze a legjobb csontocskáját is akár - felelte a vén boszorkány -, csak a hegedűje maradt volna ép, mert nem volt annál drágább vérű jószág egész Skóciában… igazi cremonai volt.

- Csak a hegedűje tört el? - kérdeztem.

- Én nem tudom, hogy mi rosszabbat kívánhatott volna neki az úr, hacsak nem azt, hogy a nyakát szegje; de ez is majdhogynem annyival ér fel Willie férjecskémnek, de még énnekem is. Könnyű azt mondani, hogy csak, de ki ad nekünk eztán ennünk?… Odavan a kenyérkereső, mi meg akár leülhetünk az árokpartra éhen halni.

- Ugyan, dehogyis - nyugtattam -; veszek én maguknak húsz olyan hegedűt.

- Húsz ilyent! Tud akár egyről is az úr? Nincs még olyan az egész országban. De ha pénzt kapnánk nagyságodtól, biztosan megáldaná érte az Úr itt a földön, de még a túlvilágon is, hanem honnan veszi uraságod hozzá az ezüstöt?

- Van pénzem elég - mondtam és megpróbáltam oldalzsebembe nyúlni -; oldozza csak ki, anyókám, ezeket a kötelékeket, és nyomban odaadom a pénzt.

Erre az ígéretre megingott, és odalépett az ágyamhoz, mint reméltem, azért, hogy megszabadítson kötelékeimtől, amikor sokkal közelebbről, mint az előbb, minden eddiginél elszántabb ordítás hangzott fel, azt jelezvén, hogy a zendülők a kunyhó közelében vannak.

- Nem merem… nem merem - mondta szegény asszony -; meggyilkolnának engem is, meg a férjecskémet, Willie-t is, hisz már eddig is elég cudarul bántak velünk. De nem tehetnék-e valamit nagyságodnak, azonkívül, hogy eloldozom?

Amit mondott, ismét felidézte testi fájdalmaimat. Az izgalom, az elszenvedett ütleg hatása égető szomjúságot keltett bennem. Egy korty vizet kértem.

- Ments isten, hogy Epps Ainslie bárki beteg úrnak hideg kútvizet adjon, kivált, ha még lázas is. Nem, nem, drágaságom, jó uram, ezt csak bízza rám; jobb italt készítek én kegyelmednek annál.

- Adjon, amit akar - feleltem -; csak folyékony legyen és hideg.

Az asszony egy nagy ivótülköt adott, teli vízzel s szesszel, amit én, pillanatig sem tudakolván tartalma mivoltát, egyetlen hajtásra kihörpintettem. Akár az ily módon elfogyasztott szesz hatott agyamra a szokottnál gyorsabban, akár valamely kábítószert is kevert az asszony italomba, annyi bizonyos, hogy kevésre emlékszem csak abból, ami ezután történt; legfeljebb arra, hogy elmosódtak köröttem a tárgyak - hogy az asszony alakja mintegy megsokszorozódni látszott, s valamennyi alakja, mely mind az ő arcvonásait viselte, köröttem röpködött a szobában. Arra is emlékszem, hogy úgy éreztem, a ház előtt zajongók lármája és kiáltozása olyan duruzsolássá halkul, amilyennel a dadák csitítják csecsemőjük. Végül is mély álomba, avagy inkább öntudatlan ájulatba zuhantam.

Okkal hiszem, hogy önkívületem több óra hossziglan tartott - voltaképp a teljes következő nap s az éj egy részén is. Nem volt egyképp mély, mert emlékeimben különböző álmok tarkítják, valamennyi igen kínos, ám túlságosan is homályos és elmosódott, semhogy felidézhessem. Végül is eljött az ébredés pillanata, és mondhatom, szörnyű benyomásokkal járt.

Az első, mit érzékeltem, egy mély hang volt, mit érzékeim zavarában a zendülők kiáltozásaival azonosítottam; ezután arra ébredtem rá, hogy valamely alkalmatosságon szállítanak nagy zöttyenésekkel, melyek minden alkalommal heves fájdalmat okoztak. Vízszintes helyzetben feküdtem, és mikor megpróbáltam kinyújtani kezemet, hogy valamelyes módját találjam elhárítani a kínoknak e nemét, azt tapasztaltam, hogy éppúgy meg vagyok kötözve, mint azelőtt, és ekkor hirtelen eszembe ötlött a szörnyű valóság, hogy azok kezében vagyok, kik csak az imént követtek el súlyos merényletet a magántulajdon szentsége ellen, most pedig az én elrablásomra, ha ugyan nem meggyilkolásomra készülnek. Kinyitottam a szemem; hiába tettem - sötétség vett körül, mert egy teljes nap telt el fogságba esésem óta. Lankasztó rosszullét szorította fejem, szívem, úgy tűnt, lángokban áll, míg kezem s lábam jeges volt s béna, vérkeringés híján. Legnagyobb erőfeszítésembe került, míg végül is sikerült fokról fokra visszanyernem uralmam érzékeim felett, legalább annyira, hogy képes voltam megfigyelni a külvilág hangjait s tárgyait; de mindez nem szolgált vigaszomra.

Eltapogatva kezemmel, ameddig kötelékeim engedték, valamint az elvétve előbújó holdvilág segítségével megtudtam, hogy egy könnyű parasztszekéren szállítanak, s hogy valamelyes figyelmet kényelmemnek is szenteltek, mivel szénával tömött s gyékényszőnyeggel letakart zsákokon feküdtem. Ezek nélkül helyzetem még tűrhetetlenebb lett volna; mert a szekér, mely hol egyik, hol másik oldalára billent, míg máskor végképp elakadt, s a jószág, mely vonta, csak minden ereje megfeszítésével tudta ismét mozgásba lendíteni, nagyokat rándult minden irányba. Máskor viszont puhán és csendben gördült, mint véltem, nedves fövenyen; és mivel a dagály távoli morgását is hallottam, nem kétlettem, hogy ama félelmetes folyótorkolatot szeljük által, mely elválasztja egymástól a két királyságot.

Úgy tűnt, legalább öt vagy hat ember veszi körül a szekeret; némelyek gyalogosan, mások lóháton. Az előbbiek segítségére voltak a kocsisnak, valahányszor a szekér felborulással fenyegetett, avagy úgy látszott, hogy beleragad a meder süppedékes homokjába; a többiek előttünk lovagoltak, és az utat mutatták, sűrűn változtatva az útirányon, aszerint, hogyan kívánta továbbhaladnunk a csapás talajának veszedelmes állapotja.

Megszólítottam a szekeret körülvevő férfiakat, és megpróbáltam felkelteni rokonszenvüket. Nem ártottam senkinek sem, mondtam, és semmi olyant nem tettem életemben, ami ily kegyetlen bánásmódot érdemelne. Nem volt érdekeltségem ama halászati vállalkozásban, mely kihívta haragjukat, és Mr. Geddesszel való ismeretségem is igen új keletű. Végezetül s egyben legerősebb érvem gyanánt megpróbáltam rájuk ijeszteni azzal, hogy rangomnál fogva nem ölhetnek meg, s nem tarthatnak titkos fogságban büntetlenül; és hogy kapzsi hírvágyukat is felcsiholjam, jutalmat ígértem nekik, ha elősegítik szabadulásomat. Fenyegetéseimre csupán dühödt kacagást kaptam válaszul; ígéreteim azonban, úgy látszik, jobban hatottak, mivel az emberek összesúgtak, mintha haboznának, amikor az egyik lovas, aki hirtelen termett a kocsi mellett, csendet parancsolt a gyalogosokra, majd a szekér széléhez léptetve erős és határozott hangon így szólított meg: - Ifjú ember, nem szándékszunk kárt tenni személyében. Ha csendben és nyugodtan viseli magát, jó bánásmódra számíthat; ám ha megpróbálja megvesztegetni ezen férfiakat, kik kötelességüket végzik, oly eszközökhöz folyamodom a praktikák elhallgattatására, hogy megemlegeti élete legvégső napjáig.

Úgy véltem, felismertem a hangot, mely e fenyegetéseket kimondta, de helyzetemben nem tarthattam teljesen megbízhatónak érzékeimet. Megelégedtem ezzel a válasszal: - Bárki is ön, ki hozzám szól, esedezem a legalábbvaló fogolynak is kijáró könyörületért, kit törvény szerint nem szabad súlyosabb megpróbáltatásnak kitenni, semmint azt személyének fogságban tartása megkívánja. Esedezem, hogy e kötelékeket, melyek oly kegyetlen kínoznak, legalábbis meglazítsák, ha végleg eltávolítani nem is engedik.

- Meglazítom a szíjakat - felelt az elébb szóló -, sőt, végleg levetetem, s beleegyezem, hogy kényelmesebb körülmények közepette folytassa az utazást, ha szavát adja nekem, hogy nem kísérel meg szökést.

- Soha! - kiáltottam oly erővel, amire csak kétségbeesésem tehetett képessé. - Sohasem nyugszom bele szabadságom elvesztésébe, egyetlen perccel sem tovább, mint ameddig erővel kényszerítenek a rabság elviselésére.

- Elég - felelte -; érzelmei érthetőek; de ne panaszolja fel, hogy én, ki fontos vállalkozást teljesítek, felhasználom az egyetlen kezemben levő eszközt a siker biztosítására.

Kérleltem, mondja meg, mi célja van velem. De rabtartóm a fenyegető hatalom hangján rám parancsolt, hogy saját érdekemben hallgassak, és testi s lelki erőim is túlságosan kimerültek, semhogy folytatni tudtam volna egy ily különös társalgást, még akkor sem, ha révén valamely sikert remélhettem volna.

E helyt szükséges hozzáfűznöm, hogy akkori emlékeim, valamint mindannak alapján, mi azóta történt, erős meggyőződéssel hiszem, hogy a férfiú, akivel e szóváltást folytattam, a dumfriesshire-i Brokenburnben székelő különös személy volt, akit a falubéli halászok a Solway Tavak Lairdjének neveznek. Semmiképp sem vállalkozhatom arra, hogy akár csak megkíséreljem okát adni, miért tört ily elszántan vesztemre.

Eközben a lovak súlyosan és kínlódva továbbvonszolták a szekeret, mígnem a közelgő dagály egyre közelebbről hallatszó robaja felkeltette bennem az újabb veszély előérzetét. Félreismerhetetlen volt számomra a moraj, mit már egy másik alkalommal is hallottam, mikor is csupán egy sebes paripa mentett meg attól, hogy halálom leljem a meder süppedékhomokján. Drága Alan, bizonyára te is emlékszel ezen előbbi eset körülményeire; mostan pedig… minő csodálatos ellentét!… legjobb hitem szerint ugyanazon férfiú, ki akkor megóvott a vésztől, a vezetője ama törvényszegő zsiványbandának, mely megfosztott szabadságomtól. Bármely percben ránk törhetett a vész, mint megsejtettem néhány elkapott szóból és a körülményekből, melyek kétségtelenné tették számomra, hogy az egyik lovas sietve ráhurkolta lova kantárát a szekér tengelyére, hogy ekképp segítse a kimerült jószágot, mely addig egyedül vonta, s ezután a kocsi már valóban sebesebben haladt, mivel a lovakat ütlegekkel és szitkokkal ösztökélték, hogy ne lankadjanak. A kísérők környékbeli lakosok voltak, és komoly, személyes természetű okom volt feltételezni, hogy legalábbis egyikük közeli ismeretségben van az általunk követett veszélyes útvonal mélyebb és sekélyesebb részeivel. Ám ők maguk is közvetlen veszedelemben forogtak; és ha valóban úgy alakul a helyzet, amint suttogásukból és erőlködésükből, mellyel a szekeret tolták, nagyon is sejthető volt, aligha lehetett kétséges, hogy engem, mint haszontalan terhet hátrahagynak, pedig oly állapotban voltam, mely a menekvés minden esélyétől megfosztott. Iszonyú sejtések voltak ezek; ám a gondviselés úgy találta helyénvalónak, hogy oly mértékig fokozza rémségüket, mígnem elmém többé már nem volt képes elviselni e megpróbáltatást.

Mikor már nagyon közel értünk egy fekete vonalhoz, melyben bármily halovány volt is, felismertem a partot, két-három dörrenést hallottunk, melyek puskalövésnek tetszettek. Nyomban nyüzsgő sietség lett úrrá kísérőimen, hogy mihamarább előrejussunk. Ekkor egy férfi vágtatott elibénk így kiáltozva: - Vigyázzatok, vigyázzatok! Itt vannak a perzekútorok! Kijöttek Burghből a szárazföldi cápák, és odavész Allenby Tom minden rakománya, ha nem jöttök segíteni.

Úgy tűnt, ezt meghallván, kísérőim legtöbbje nyomban a part felé igyekszik. Egyetlen hajtót hagytak a kocsin; de végül, miután többször is csak a legnagyobb kínnal sikerült kievickélnünk a kátyúból, a szekér végképp beleragadt a posványba vagy homokba, és a hajtó nagy fohászkodással elmetszette az istrángot, és gondolom, elnyargalt a lovakkal, mivel hallottam, amint tocsogva átgázolnak a nedves homokon és a sekély tócsákon.

A lőfegyverek durrogása nem szűnt, de csaknem teljesen beléfúlt a közelgő ár robajába. Kétségbeesett erőfeszítéssel felemeltem magam, és sikerült ülő helyzetbe jutnom, amely azonban pusztán azt a célt szolgálta, hogy láthassam, mily mérhetetlen veszedelemben vagyok. Amott feküdt szülőhazám - Angliám -, a föld, hol születtem, mely felé óhajaim a nemzeti érzés minden részrehajló szeretetétől ösztönözve kora ifjúságom óta szálltak… amott feküdt, alig két mérföldnyire attól a helytől, hol én voltam; oly közelségben, hogy egy gyermek percnyi iramodással ott termett volna, s mégis, e kicsiny táv oly sorompó volt, mely örökre elválasztott Angliától s éltemtől is. Kisvártatva már nemcsak hallottam e szörnyű áradat moraját, de a szeszélyesen elővillanó hold sugaránál meg is pillantottam a mind több földet elnyelő hullámok taraját, amint valamely kiéhezett farkashorda dühével és sebes futásával közeledtek felém.

Az a tudat, hogy a remény leghalványabb sugarától s minden küzdő erőmtől mcgfosztattam, teljesen lebírta férfias szilárdságom, mit addig sikerült megőriznem. Szemem előtt elmosódott a világ… fejem elkábult a félelemtől, és az őrület környékezett… fecsegő szavakat kiáltoztam, s üvöltve beszéltem a bömbölve tomboló tengernek. Egy vagy két nagy hullám már a szekérig ért, amikor mintegy varázslat folytán megjelent oldalamon kísérőim vezetője, kiről már oly sok szót ejtettem. Lováról átugrott a szekérre, elvágta kötelékeimet, melyek a szekérhez béklyóztak, s rám kiáltott, hogy az ördög nevében keljek fel, és szálljak át a lovára.

Látván, hogy képtelen vagyok engedelmeskedni parancsának, megragadott, mintha csupán féléves gyermek lennék, keresztben átvetett lova hátán, mögém pattant, s míg fél kézzel engem tartott, a másikkal paripáját irányította. Kiszolgáltatott és fájdalmas helyzetemben nem voltam tudatában, mily veszélynek tettük ki magunkat; de azt hiszem, hogy a ló egy alkalommal már úszni vagy csaknem úszni kényszerült, hogy szigorú és nagy erejű megmentőm csak nehézségek árán tudta fejem a víz fölött tartani. Kiváltképp élesen emlékszem arra a rémületre, mit akkor éreztem, mikor az állat partot érve ki akart kapaszkodni a vízből, felágaskodott, s csaknem hanyatt esett terhére. Csupán két avagy három percet tölthettem ebben az iszonyú helyzetben, de annyi borzalommal és halálfélelemmel volt teljes, hogy emlékeimben ennél sokkalta hosszabb időszakaszként jelenik meg.

Miután ekképpen megmenekültünk a pusztulástól, csak annyi erőm maradt, hogy oltalmazómnak (avagy rabtartómnak, mert tőlem mindkét nevet kiérdemelte) azt mondjam: - Tehát valóban nem tervezi megölésemet?

Nevetve válaszolt, de olyan nevetéssel, mit aligha vágyom újra hallani: - Úgy gondolja, hogy máskülönben hagytam volna, hogy a hullámok megtegyék dolgukat? Ne feledje, a pásztor is megmenti birkáit az ártól… de vajon azért-e, hogy megőrizze életüket? Most azonban hallgasson s tartózkodjék kérdéstől s könyörgéstől egyaránt. Hogy mit tervezek önnel, azt ön éppúgy nem fedheti fel s nem akadályozhatja meg, amiként puszta tenyerével sem merheti ki a Solwayt.

Túlságosan kimerült voltam, semhogy képes lettem volna tovább folytatni a vitát, és mivel még mindig béna zsibbadtság nyűgözte minden tagom, vonakodás nélkül tűrtem, hogy felemeljenek egy ló hátára, mit e célból hoztak elő. Félelmetes megmentőm lovagolt egyik oldalamon s egy másik férfiú túlfelől, egyesült erővel tartván egyenesen a nyeregben. Ily módon utaztunk viharos sebességgel különféle mellékutakon, melyekkel kísérőm, úgy tűnt, éppoly ismerős, mint a Solway medrének veszedelmes csapásaival.

Végezetül, miután végigbotorkáltunk a sötét s mélyen bevágódott utak hosszú labirintusán, gyakorta vad és kopár tetőket szelve át, egy országút szélén találtuk magunkat, hol egy négylovas hintó várakozott, mint kiderült, a mi jöttünkre. Nagy megkönnyebbülésemre, mert kábulatom és fejfájásom oly mértékben tért vissza, hogy immáron képtelen lettem volna tovább megtartani ültöm a ló hátán, még a kettős segítséggel sem, lovunkat most már felcserélhettük csézára.

Kétes és veszedelmes kísérőm intett, hogy lépjek fel a kocsira. A férfi, ki addig lovam bal oldalán lovagolt, szintén fellépett utánam, és félrevonván a kocsi függönyét, jelt adott a nyombani indulásra.

Mikor egy elsötétített lámpa fényénél a hajtók kinyitották a kocsi ajtaját, sikerült egy pillantást vetnem új útitársam arcára, és csaknem biztosra vettem, hogy a zsiványok vezérének házicselédjét ismertem fel benne, kit a brokenburni házban láttam egy korábbi alkalommal. Hogy bizonyságot szerezzek gyanúm jogosságáról, megkérdeztem, nem Cristal Nixonnak hívják-e.

- Minek törődik az olyan a mások nevével - válaszolt mogorván -, ki a tulajdon apját s szülőanyját se tudja megnevezni?

- De maga talán tudja, kik voltak - kiáltottam fel hevesen -; maga tudja, kik voltak! És vajon ez a titok a magyarázatja a bánásmódnak, melyben most van részem? Csak így lehet, mert soha életemben senkinek sem ártottam. Mi balsorsom oka, mondja meg, kérem… avagy inkább segítsen visszaszereznem a szabadságomat, és én dúsan megjutalmazom.

- Úgy, úgy - válaszolt foglárom -, de mi végre adjak én szabadságot az olyannak, aki nem tudja, hogyan kell úriemberhez méltón felhasználni, hanem kvékerekkel, nyirettyűsökkel meg más efféle népséggel tölti az idejét? Ha én az úrnak lennék… khm, khm, khm!

Cristal Nixon magába fojtotta a szót, s nekem úgy tűnt, éppen akkor, mikor valami olyas volt a nyelve hegyén, amiből megtudhattam volna valamit. Ösztökéltem, viselkedjék jó barátként, és odaígértem neki mindazt a nem csekély összegű pénzt, ami nálam volt, ha segítségemre lenne szökésemben.

Végighallgatott, miből úgy tűnt, ajánlatom valamelyes érdekkel bírt számára, majd némiképp enyhültebb hangon válaszolt: - Csakhogy nem lehet ám mérő vízből puliszkát főzni, fiatalúr. Aztán hol van az a pénzmag, ami úgy húzza a zsebét?

- Nyomban megkapja a foglalót, méghozzá bankjegyekben - mondtam, ám benyúlván oldalzsebembe, meghökkenve tapasztaltam, hogy pénztárcám eltűnt. Még meggyőztem volna magam, hogy csupán zsibbadt ujjaim nem találják, de Cristal Nixon, kinek arcán az a fajta szenvtelen, gonosz cinizmus ült, mely leginkább az emberi nyomorúság láttán örvend, nem türtőztette tovább kacaját.

- Hohó, fiatalúr! - mondta. - Volt ám gondunk rá, hogy ne rendelkezzék az úr oly eszközökkel, melyekkel megvásárolhatná a szegény emberek hűségét. Nekik is van lelkük, mint mindenki másnak, és rávenni őket, hogy szegjék meg hűségesküjüket, halálos bűn. Ami pedig engem illet, fiatalúr, ha a Saint Mary templomát színültig töltené arannyal, Cristal Nixon csak annyit törődne vele, mint megannyi kaviccsal.

Nem lankadtam volna, ha remélhetem, hogy elejt egy-két szót, arról, mit leginkább vágytam tudni; de Cristal Nixon véget vetett minden társalgásnak, rám parancsolván, hogy dűljek hátra a sarokban, és próbáljak elaludni.

- Amúgy is elég hígvelejű a fiatalúr - tette még hozzá -, és még egészen megzápul a kobakja, ha nem pihen egy kicsit, amint a természet megkívánja.

Valóban szükségem volt a pihenésre, sőt alvásra is. Még mindig hatott az orvosság, amit Willie felesége itatott velem, és mivel lélekben megnyugodtam, hogy nem készül merénylet életem ellen, a halálfélelmem sem küzdött tovább a mindinkább felém kerekedő zsibbadt ájulat ellen. Elkábultam és aludtam mélyen, de az álom ismét nem hozott enyhet.

Mikor felébredtem, nagyon rosszul éreztem magam. A múlt képei és a jövő képzeletbeli jelenetei suhantak át agyamon rendetlen összevisszaságban. Mindazonáltal érzékeltem, hogy körülményeim sokkal kedvezőbbek lettek. Befüggönyözött, kényelmes ágyban feküdtem; suttogó hangokat és óvatos lépteket hallottam, bizonyára szolgálókat, kik, úgy tűnik, tekintettel voltak nyugodalmamra; és én mindebből úgy véltem, vagy barátok kezében vagyok vagy olyan emberekében, akik nem törnek romlásomra.

Csak pontatlanul tudok beszámolni az ezután következett két vagy három, töredezett, lázas napról, melyeket ámbátor jobbára rémálmok és látomások tarkítottak, olykor inkább kedvemre való képek is megjelentek szemem előtt. Alan Fairford bizonyára megérti, ha azt mondom, meggyőződéssel hiszem, hogy az emlékezetemből kihullott időszakaszban láttam a Z. K.-t. Orvosi kezelésben is részesültem, és, ismétlem, eret vágtak rajtam. Egy fájdalmas operációra is emlékszem, mit a fejemen hajtottak végre, midőn a zendülés éjjelén kapott súlyos sebet kezelték. Rövidre nyírták hajamat, és megvizsgálták koponyacsontom, nem sérült-e meg.

Meglátván az orvost, természetes lett volna, hogy hozzá folyamodjam fogságom ügyében, de emlékszem, hogy egyszer vagy kétszer valóban meg is kíséreltem, hogy így tegyek. Ám a láz gonosz varázzsal nyűgözte le nyelvem, és valahányszor az orvos segítségéért akartam esedezni, elkalandoztam a tárgytól, és azt sem tudom, miféle ostobaságokat hordtam össze. Úgy tűnt, valamely erő, melynek nem tudok ellenállni, más mederbe tereli szavaim, mint szándékomban volt; és, noha legalábbis részben tudatában voltam a kudarcnak, képtelen voltam bármit is tenni, hogy helyrehozzam a hibát, és ezért végezetül úgy döntöttem, hogy türelemmel leszek, míg visszanyerem képességem a gondolkodásra s gondolataim kifejezésére, valamint helyreáll egészségem is, mely hányattatásaim során súlyosan károsodott. [93]