Bevezető a „Redgauntlet”-hez
A tizennyolcadik századi jakobita felbuzdulás, különösen az 1745-ös rebellió, oly tárgyat kínált megtörtént vagy megtörténhető eseményeken alapuló regényes feldolgozásra, melynél nagyszerűbbre talán nem is eshetett volna választásunk. E polgárháborúra és nevezetes mozzanataira visszaemlékezvén, a ma élő nemzedék lelkében nem érződik keserűség, mely pedig oly gyakran kísérője a belviszálynak. A skót felföldiek, akikből Károly Edward hadának főereje verbuválódott, ősi és nemes lelkű nemzetséget alkottak, s szokásaik hadban s békében egyaránt sajátosak, maguk regénybe illően bátrak lévén, olyan jellemről tanúskodtak, melynek sarkalatos pontjai jobban illenek a költészethez, mint a való élet prózájához. Hercegük ifjú és vitéz volt, tűrte a fáradalmakat, és megvetette a veszélyt, gyalog vezette seregét a legkimerítőbb menetekben is, és három csatában győzött a reguláris erőkön - oly körülmények ezek, melyek méltán megragadták a képzeletet, s az ifjú és szenvedélyes lelkeket érthető módon odacsábították amaz ügy oldalára, melyben mindezek szövetségre léptek, noha a józan ész és a bölcsesség ellene szólott a vállalkozásnak.
A kalandos természetű Herceg, amint az jól tudott, azon történelmi személyiségek egyikének bizonyult, akiknek élete egy tündöklően fényes és soha vissza nem térő szakaszában felível, miként a meteor csillagpályája, mit az emberek rövidségéért s fénye ragyogásáért egyaránt csodálnak. Hosszú sötétség borította homályba a férfiú további életét, aki ifjúságában oly alkalmasnak mutatkozott nagyszerű vállalkozások vezetésére; és mi anélkül, hogy magunkra vennők a fájdalmas feladatot, hogy tovább kövessük élete útját, elmondhatjuk, hogy a boldogtalan Herceg későbbi tettei és viselt dolgai fájdalmas tanúvallomások egy megtört szívről, mely önnön gondolatai elől hitvány vigalmakba menekült.
Mindazonáltal hosszú idő telt el, míg Károly Edwardról kiderült, hogy ennyire elfajzott valódi önmagától, és talán addig is hosszú idő telt el, míg idáig jutott, mivel egy ideig még élvezte azt a ragyogást, mely vállalkozásának előrehaladtát s végét övezte. Azokat, kik úgy vélték, hogy későbbi viselkedésében érzéketlenséget tapasztalnak követőinek szenvedései iránt, párosulva a saját érdekeinek önző szem előtt tartásával, amit gyakorta róttak fel a Stuart-családnak, ami egyébiránt természetes következménye amaz eszményeknek, melyek szerint nevelkedtek, azaz, hogy isten kegyelméből való joguk van az uralkodásra; a többség elégedetlen és békétlen embereknek tartotta, akik csalatkozván kalandjuk kimenetelében, és egy hanyatló ügy omladékai alatt találván magukat, oly vádaskodásba kezdtek vezérük ellen, amire az nem szolgált rá. Valóban, ily gáncsoskodás semmiképpen sem volt gyakorinak mondható éppen azon hívei között, akiknek, ha igaz volt, amit felhoztak ellene, a legtöbb okuk lehetett a panaszra. Eme szerencsétlen sorsú urak többsége méltósággal tűrt, és vagy túlságosan is büszke volt, semhogy figyelemre méltassa a rossz bánásmódot, melyben Hercege részeltette, vagy eléggé megfontolt ahhoz, hogy tudatában legyen, panaszaira csekély rokonszenvet remélhet a világban. Még azt is hozzátehetjük, hogy a száműzött jakobiták - bármily magas rangú és jelentős személyiségek - többsége nem tartózkodott oly közelségben a Herceghez, hogy jellemének és magatartásának befolyása alá kerüljön, lett légyen az bölcsen mérsékelt avagy másmilyen.
Ezenközben a nagy jakobita összeesküvést, melynek az 1745-46-os felkelés csupán kicsiny része volt, és amelynek kitörését egy sokkalta nagyobb szabású terv kudarca siettette, ismét felelevenítették és újra szervezni kezdték az angliai jakobiták, akiknek erejét soha nem sikerült megtörni, mivel igen bölcsen sohasem állították csatasorba. 1745-46-ban a csekély eszközökkel elért meglepő hatás reményt ébresztett bennük jelentősebb sikerekre, melyek most elérhetőnek tetszettek, midőn a királyt el nem ismerő egész brit nemesség, ami - mint abban az időben vélték - egyet jelentett a földbirtokos nemesurak nagy többségével, fellépni készült, hogy bevégezze azt, amibe a Skót Felföld néhány törzsfője oly vitézül belevágott.
Valószínű, hogy az akkori jakobiták nem fontolták meg azt a körülményt, hogy a felkelés váratlan sikerének igen nagy részben éppen a vállalkozás szerény mérete volt az oka. Az a szokatlan gyorsaság, amellyel a felkelők meneteltek, az az egyedülállóan szilárd fegyelem, melyet sikerült megőrizniük, az az egység, mely egy ideig haditanácsaikat hevítette, jószerint mind csak számuk csekély voltának eredménye volt. Habár Károly Edward vereséget szenvedett, azok az urak, akik nem ismerték el a királyt, még sokáig koholták törvénytelen cselszövevényeiket, s mondtak felségáruló pohárköszöntőket, mígnem lassacskán lebírta őket az öregség. Felcseperedett egy másik nemzedék, mely már nem osztotta érzelmeiket; s végezetül a hűtlenség zsarátnoka, mely még sokáig parázslott, de sohasem izzították fel annyira, hogy lángra lobbanjon, teljesen kihunyt. Ám a politikai szenvedélyek annak arányában, ahogy fokozatosan elhaltak a közönséges vérmérsékletű emberek körében, úgy kezdték hatalmukba keríteni a felfűtött érzelemvilágú s zsenge értelmű személyeket, és ily módon vad tervek születtek, éppoly kétségbeesettek, mint amilyen kalandosak.
Egy ifjú skót nemesemberről például azt beszélték, odáig süllyedt, hogy azt tervezte, rajtaüt a St. James-palotán, és meggyilkolja a királyi családot. Míg az effajta átgondolatlan és kétségbeesett összeesküvések híre elterjedt ama néhány jakobita között, akik egyre csökönyösebben ragaszkodtak céljukhoz, nem is kétséges, hogy egyéb konspirációk is eljuthattak volna a nyílt robbanásig, ha Sir Robert Walpole politikája nem arrafelé hajlik, hogy inkább megelőzze vagy megakadályozza az összeesküvőket fondorlataikban, semminthogy mendemondákat terjesszen a veszedelemről, melyet éppen azért az emberek sokkal szélesebb körben elterjedtnek hittek volna, mint az valójában volt.
Mindössze egy ízben történt eltérés az ügyeknek ezen igen megfontolt és emberséges vezetésétől, és ez az eset is csak megerősíteni látszott az általános irányvonalat. Az 1745-ös felkelésben való részvételért halálra és jogfosztásra ítélt dr. Archibald Cameront, ama ünnepelt lochieli Donald Cameron fivérét, aki egy bajtársával a Loch Katherine-t környező vadonban bujdosott, egy csapat katona öt vagy hat esztendővel a cullodeni ütközet után foglyul ejtette. Abból, amennyit ügyéből a közvélemény tudomására hoztak, úgy tűnt, hogy oly körülmények is közrejátszanak, amelyek nagy rokonszenvet ébresztettek irányában, s melyek az ellene lefolytatott bírósági eljárást oly színben tüntették fel, mintha az a kormányzat részéről hidegvérű bosszú műve lenne; és az itt következő érvelést, melyet egy buzgó jakobita mondott el védelmében, dr. Johnson és más személyiségek is, akik joggal tarthatnak igényt a pártatlan névre, perdöntőnek fogadták el. Dr. Cameron sohasem fogott fegyvert, bár részt vett a lázadásban, orvosi tudományával megkülönböztetés nélkül szolgálta mindkét fél sebesültjeit. Skóciába való visszatértét kizárólag családi ügyeknek tulajdonították. Viselkedése a vádlottak padján illendő, határozott és tisztességtudó volt. Felesége három különböző alkalommal is II. György és családja lábaihoz vetette magát, de ridegen elutasították színük elől, és végül is férjével egy tömlöcbe zárták, ahol, úgy mondják, rideg szigorúsággal tartották rabságban.
Dr. Cameront végül is, alkalmazva a felségárulási törvény teljes szigorát, kivégezték, és halála a közvélemény szemében mindig is sötét folt lesz II. György emlékén, mert az ítéletet majd mindenki annak az alantas és személyes okokból fakadó gyűlöletnek tudta be, amit a király lochieli Donald Cameron, a halálraítélt hősies fivére iránt érzett.
Ám az igazság az, hogy akár politikai, akár egyéb okai voltak Archibald Cameron kivégzésének, az ítélet bizonyára igazolható lett volna, ha a király miniszterei, országos természetű okokra hivatkozva, másképp nem látják jónak. A szerencsétlen elítélt nemcsak saját ügyében utazott a Skót Felföldre, amint azt általában hitték; mégis úgy szólt a döntés, hogy meggondolatlanság lenne az angol minisztérium részéről közhírré tenni Archibald Cameron útjának valódi célját, melynek értelmében egy bizonyos tekintélyes pénzösszeg felől kellett kérdezősködnie, amit Franciaországból juttattak a száműzött család barátai kezéhez. Azonkívül megbízása volt arra is, hogy kapcsolatba lépjen a nagy hírű Clunyi M’Phersonnal, a Vourich klán főnökével, akit a Chevalier hagyott hátra Skóciában 1746-ban történt eltávoztakor, és aki tízesztendei üldöztetés és veszedelem közepette, egyik helyről a másikra bujkálva a Skót Felföldön, mindvégig szakadatlan fenntartotta a levelezést Charles és barátai között. Az, hogy dr. Cameronnak feladata lett volna támogatni ezt a törzsfőt a lázadás szétszórt zsarátnokainak összegyűjtésében, önmagában teljesen természetes, és tekintve politikai meggyőződését, semmi szín alatt sem sérti emlékét. De azt sem szükséges II. György rovására írni, hogy Archibald Cameronnak azt a sorsot kellett elszenvednie, amit a törvény azokra ró, akiket rajtakapnak megszegésén. Midőn elvesztette kockázatos játszmáját, dr. Cameron csak azt az árat fizette, amivel magának is számolnia kellett. A miniszterek mégis okosabbnak vélték inkább titokban tartani dr. Cameron újabb terveit, semminthogy szétkürtölvén azokat, felfedjék azt a csatornát, melyen át, mint az ma már közismert, értesültek Charles Edward valamennyi ármányáról. Mindazonáltal éppoly meggondolatlan, mint dicstelen cselekedet volt feláldozni a király jellemét a kormányzat politikájának. Mindkét ügy előnyös fordulatot vesz azonban, ha az ítélet után megkímélik dr. Cameron életét, és büntetését örökös száműzetésre korlátozzák.
Eme egymást követő, ismétlődő jakobita összeesküvések úgy röppentek fel és pattantak szét, mint vízbuborékok egy szökőkút sugarában; ám legalábbis egyet közülük a Chevalier elég fontosnak ítélt ahhoz, hogy arra késztesse, vállalva a kockázatot, bemerészkedjék a brit főváros veszedelmes falai közé. Mindez kiderül dr. King anekdotagyűjteményéből.
„1750. szeptembere - üzenetet kaptam Lady Primrose-tól, hogy tüstént látni óhajt. Amint megérkeztem, azonnal bevezetett öltözködőkamrájába, és bemutatott a –nak (a Chevalier-nak, kétségkívül). Az is eléggé meghökkentett, hogy ott találtam, de amikor megismertetett az okokkal, melyek arra indították, hogy megkockáztasson egy angliai utazást ebben a kritikus helyzetben, még inkább elképedtem. Száműzött híveinek türelmetlensége kivihetetlen tervet fiadzott, s noha úgy, ahogyan neki előadták, kivihetőnek tűnt, igazában nem történt semmiféle előkészület, és semmi sem állott készen a megvalósításra. Hamarosan meggyőződött róla, hogy csak ámították, és ezért, mindössze ötnapos londoni tartózkodás után, visszatért arra a helyre, ahonnan érkezett.” Dr. King 1750-ben ügybuzgó jakobita volt, amint az a Hercegnél ily körülmények között tett látogatásából kitűnik, valamint abból, hogy egyike volt a szerencsétlen sorsú Trónkövetelő választott levelezőtársainak is. Ő is, akárcsak más eszélyes és tisztán látó férfiak, lassacskán kezdte feladni a reményt, hogy az általa választott fél oldalán valaha is ráköszönt a jószerencse. Az ügy máskülönben eléggé veszedelmes is volt, hiszen az imént leírt rövid látogatás alkalmával is feltűnt dr. King egyik szolgájának, hogy az idegen menynyire hasonlít Károly herceghez, akit a mindenfelé elterjedt mellszobrokról ismert.
Az esetet, mely a Stuart-párt felbomlásához vezetett, dr. King saját szavaival ismertetjük: „Amikor Károly Edward Skóciában tartózkodott, volt egy metresze, akit Walkinshaw-nak hívtak, és akinek nővére abban az időben kulcsárnő volt a Leicester House-ban, és még ma is az. A Herceg néhány évvel azután, hogy kiszabadult a börtönből, és kiutasították Franciaországból, elküldött a leányzóért, aki hamarosan annyira hatalmába kerítette, hogy tudomással bírt valamennyi tervéről, és még legtitkosabb levelezésébe is bepillantást nyert. Amint ezt Angliában megtudták, mindama jelentős személyiségek, akik hozzá húztak, igen megrémültek. Úgy vélték, hogy ezt a némbert az angol miniszterek küldték a Herceg családja körébe, és tekintve nővére helyzetét, úgy tűnik, gyanújuknak volt is némi alapja; miért is egy urat Párizsba menesztettek, ahol a Herceg akkoriban tartózkodott, és ezt az urat utasították, ragaszkodjék ahhoz, hogy Walkinshaw kisasszony bizonyos időre vonuljon kolostorba. Ám a hölgy gavallérja kereken megtagadta, hogy teljesítse ezt a követelést; és noha Mr. M’Namarának, akit elküldtek hozzá, vele született tehetsége volt az ékesszólásra, s kiváló szellemi képességekkel rendelkezett, és igen nyomós érveket hozott fel, latba vetve a rábeszélés művészetének valamennyi fogását, hogy meggyőzze a Herceget, váljon el kedvesétől, sőt még odáig is elment, hogy instrukcióinak megfelelően tudtára adta, visszautasításának elkerülhetetlenül az lesz a következménye, hogy leghatalmasabb angliai barátai nyomban megszakítják vele a levelezést, azaz röviden, hogy pártja, mely napról napra növekszik, szét fog hullani, ő mindazonáltal hajthatatlan maradt, és M’Namara minden könyörgése és intelme hatástalannak bizonyult. M’Namara az előírt időnél néhány nappal tovább időzött Párizsban, és megkísérelte jobb belátásra bírni a Herceget; de minthogy úgy találta, makacsul ragaszkodik első válaszához, telve aggodalommal és méltatlankodással, távozott. Elmentében így szólt: »Mit véthetett az ön családja, felség, hogy ennyi századon át minden ága magára vonta a menny haragját?« Érdemes megjegyezni, hogy minden egyes találkozón, amit ez ügyben M’Namara és a Herceg tartottak, az utóbbi hangoztatta, hogy sem heves szenvedély, sem különösebb tisztelet nem fűzi őt Walkinshaw kisasszonyhoz, és hogy nem rendítené meg, ha a hölgy elkerülne a környezetéből, ám senki emberfiától nem hajlandó elfogadni magánéletére vonatkozó utasításokat. Alidon M’Namara visszatért Londonba, és beszámolt a Herceg válaszáról azoknak az uraknak, akiktől megbízatását kapta, valamennyiüket megdöbbentette és zavarba ejtette a hír. Mindazonáltal hamarosan eldöntötték, miként kell cselekedniük a jövőben, és elhatározták, hogy nem szolgálnak tovább olyan embert, akit nem lehet rábírni, hogy tulajdon javát szolgálja, és inkább dönti veszedelembe legjobb és leghűségesebb barátainak életét, semminthogy megváljon egy cédától, akit, amint azt maga is gyakran hangoztatta, sem nem szeret, sem nem becsül.”
Ebből az anekdotából, mely lényegét tekintve kétségbevonhatatlanul igaz, teljesen nyilvánvaló Károly Edward természetének legfőbb hibája. Önnön fontosságának túlértékelése és a csökönyös ragaszkodás ahhoz, amit egyszer elhatározott - oly tulajdonságok ezek, melyek, ha merész kísérlete sikerrel jár, kevés reményt nyújtottak volna a nemzetnek arra nézve, hogy királya mentes lesz előjogainak imádatától, és nem fog önkényuralomra áhítozni, mint boldogtalan sorsú nagyatyja. Akkor is ékes példával igazolta, mennyire ez legfőbb jellemvonása, mikor semmiféle néven nevezendő, ésszerű ok nélkül egymaga akaratát szembefordította Franciaország érdekeivel, mely, hogy békét szerezzen, amire a királyságnak nagy szüksége volt, azzal kényszerült Anglia jóindulatát keresni, hogy kitiltotta Károlyt minden francia birtokról. Hiába próbálták a franciák kisebbíteni az e lépésből reájuk háramló gyalázatot azzal, hogy a leghízelgőbb ajánlatokat tették a Hercegnek abban reménykedve: ezzel arra késztethetik, szabad akaratából hagyja el a királyságot, és ezzel maga vágjon elébe annak a kénytelen választásnak, melynek, ha komolyan keresztül akarnák vinni, amint az valószínű volt, semminő eszközzel ellenállni nem tud. Ám Károly, feltüzelve öröklött csökönyösségének rossz szellemétől, inkább a hasztalan ellenállást választotta, semmint a tisztes megadást, és céltalan virtuskodásainak sorozatával arra kényszerítette a francia udvart, hogy lefogassa hajdani szövetségesét, és a Bastille-ban tartsa szigorú őrizet alatt, ahonnan később kitoloncolták francia területről, hasonló módon ahhoz, ahogy a fegyenceket szállítják úticéljuk felé.
Meggondolatlan és makacs természetének ismételt megnyilvánulásain kívül dr. King a Herceg jellemének olyan állítólagos hibáit is felsorolja, melyek kevéssé illenek magas születéséhez és magának igényelt méltóságához. Ez a szerző azt mondja róla, hogy fösvény volt, vagy legalábbis szűkmarkú, egészen az aljasságig, úgyhogy még akkor sem tett semmit azok szenvedésének enyhítésére, akik az ő balszerencsés kísérletében veszítették el vagyonukat, és őérette áldozták fel mindenüket, amikor pedig bőséges eszközök álltak rendelkezésére. [1]
Némi gyanakvással kell azonban fogadnunk mindazt, amit dr. King mond erről a tárgyról, ugyanis nem szabad elfelejtenünk, hogy ő végül is elhagyta, ha épp el nem árulta a szerencsétlen Herceg zászlaját, s így nem olyan ember, aki képes lenne pártatlanul megítélni erényeit és hibáit. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy bár meglehet, keveset adott a száműzött Herceg, keveset is adhatott, különös tekintettel arra, mily sokáig dédelgette egy újabb skóciai hadi vállalkozás tervét, melyre hosszú ideig próbált elegendő pénzt felhalmozni.
Azt is el kell ismernünk, hogy Károly Edward helyzete nehéz volt. Sokakat kellett kielégítenie, akiknek, miután az ő ügyét védelmezve veszítették el mindenüket, ezenfelül még azt is látniuk kellett, mint hamvadnak el reményeik, melyeket már csaknem bizonyosságnak hittek; közülük néhányan talán követelőzőek is voltak folyamodványaikban és bizonyosan elégedetlenek sikertelenségükkel. A Chevalier magatartásának más elemei is tápot adhattak olyan vádaknak, hogy érzéketlen odaadó követőinek szenvedései iránt. Egyike volt ezeknek egy olyan eszmény, mely ugyan híján van minden nemeslelkűségnek, mégis minden bizonnyal azon eszmények egyike, melyek között az ifjú Herceg felcseperedett, s melyet talán szintén családjára jellemzőnek nevezhetünk, lévén hogy ennek tagjai valamennyien a szótlan engedelmesség magasztos elve szerint nevelkedtek. Ha a boldogtalan Herceg fenntartás nélkül hitt ama államférfiak tanításainak, akik ily elveket vallottak, amint azt egész viselkedése is mutatja, ez csakis ahhoz a rút, noha természetes következtetéshez vezethetett, hogy a király alattvalójának szolgálataiért, bármilyen romlásba is döntötték ezek az alattvalót, adósa semmiképpen sem lehet. Az ilyen mindössze azzal dicsekedhet, hogy megtette kötelességét; nincsen jogcíme nagyobb jutalmat követelni, mint amekkorát a Herceg kénye neki juttat, avagy, hogy uralkodóját adósának tartsa azokért a veszteségekért, melyeket ő hűsége folytán elszenvedett. A jakobita eszmények, mondhatni, szükségképp elvezettek az uralkodó ily rideg és önző gondolkodásmódjához; ám, noha magától értetődően sajnálkozunk a szorult helyzetben levő királyi személy állapota felett, mégsem bátorkodunk kétségbe vonni, hogy Károly leginkább arra használta ezt az eszményt, hogy elaltassa vele érzelmeit, látván követőinek nyomorúságát, amikor pedig, bár nem nagy mértékben, de rendelkezett az eszközökkel, hogy több vigaszt nyújtson nekik, mint tette. Életének története azután, hogy elhagyta Franciaországot, rövid és szomorú. Úgy tűnik, egy ideig még szilárdan hitt benne, hogy a gondviselés, amely oly sok veszedelmen átsegítette, még mindig tartogat számára valamely távoli alkalmat, mikor majd hatalma is lesz, hogy kivívja a születésének kijáró megbecsülést. De lehetőség lehetőség után múlt el, valóra váltatlan, és atyjának halála szolgáltatta végül is számára a döntő bizonyítékot, hogy ez esemény után valószínűleg Európa egyetlen jelentős hatalma sem fogja érdekeltté tenni magát vitás ügyében. Megtagadták, hogy elismerjék Anglia királyának, és végül, a maga részéről csökkentve igényét, már csak azt kérte, ismerjék el Walesi Hercegnek.
A megcsalatott becsvágy fullánkjai mellé a családi viszály is odadöfte a magáét; és, bármennyire is megalázó körülmény, mindenki elismeri, hogy Károly Edward, a vakmerő, a lovagias, a daliás, egy ősi és vitéz nemzetség vezére, melyből a Herceg halálával mintegy kipusztultak a regényes vonások, késői napjaira átengedte magát a részegeskedés lealjasító szenvedélyének, melybe a legsilányabb halandók szokták belefojtani csalódásaik és nyomorúságuk emlékeit. Ily körülmények között a boldogtalan Herceg elveszítette még ama leghűségesebb követőinek barátságát is, akik pedig a legodaadóbban szentelték magukat balsorsának, és néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, hitványabb emberekkel vette magát körül, mit sem törődve a jellemmel, amit többé már ő maga sem volt képes megőrizni.
A szerző értesüléseivel egybevágó tény, hogy ilyen kiváltságra teljesen alkalmatlan és méltatlan embereket is bevezettek a boldogtalan Herceg elé, bármiféle bemutatkozásra teljesen alkalmatlan percekben. Eme felhőkben hunyt ki végül is az a fáklya, mely egykor oly borzasztó fénnyel lobogott egész Britannia felett, és önnön hamvába hullt, csaknem elfeledve és csaknem észrevétlen.
Mialatt Károly Edward csalódott magányban fecsérelte életét, azoknak száma, akik megosztották vele balsorsát s a veszedelmeket, maroknyi hadastyánra zsugorodott, egy rég elregélt történet megmaradt hőseire. Skót olvasóim közül azok, akik már hatvan esztendőt számlálnak, bizonyára emlékeznek ifjúkoruk sok köztiszteletben álló ismerősére, akik, amint azt a bevett szólás finoman megfogalmazza, benne voltak a Negyvenötösben. Politikai nézeteik és terveik többé nem nyertek új híveket, és rémületet sem keltettek - azoknak pedig, akik magukénak vallották a nézeteket, többé nem kellett félniük a megtorlástól. A társadalom úgy tekintett a jakobitákra, mint olyan férfiakra, akik egyenes jellemüket azzal bizonyították, hogy feláldozták érdekeiket elveiknek; és jól nevelt úri társaságban kicsit bárdolatlannak tartották azt, aki megsértette érzelmeiket, vagy nevetségessé tette megalkuvásaikat, amiknek árán megpróbáltak a friss áramlat felszínén maradni. Efféle kibúvót talált magának például egy jómódú perthshire-i úr is, aki mikor újságokat olvastatott fel magának, a királyt és királynőt csak a kezdőbetűvel, k-val engedte említeni, mintha az egész szó kiejtése esetleg azt sejtethetné, hogy megbékült a Hannover-család bitorlásával. III. György hallván ez úr fent említett és egyéb szokásairól, meghagyta Perthshire parlamenti követének, hogy vigye el üdvözletét az állhatatos jakobitának - „azazhogy - mondta a nagyszerű agg király - nem Anglia királyának üdvözletét, hanem a Hannoveri Választófejedelemét, és mondja meg neki, milyen nagyra becsülöm, amiért ilyen állhatatos elveiben”.
Azok, akik még emlékeznek ilyen öregekre, valószínűleg egyetértenek majd velem abban, hogy az idő előrehaladta, miközben mindüket elszólította a világból, egyben a régi erkölcsök egy különös és sajátságos vonását is eltüntette. Az a mód, ahogyan azt a régen elmúlt kort szerették, ahogy meséikben vissza-visszatérnek a józan ésszel vakmerőn dacoló véres csatákhoz, ahogy kegytárgyként imádtak hajtincseket, képeket, gyűrűket, pántlikákat és más emlékeket abból a korból, melyben mintegy továbbra is éltek, nem köznapi rajongásról tanúskodott; és bár politikai eszményeik - atyáink idejében - veszedelmessé tehették volna őket a jelen dinasztia számára, ma mégis úgy emlékezünk reájuk, hogy el sem tudjuk képzelni, élhet-e a föld kerekén olyan ember, aki náluk alkalmasabb lenne a jóságos és tiszteletre méltó nagyatya szerepére.
E dolgokról elmélkedvén fogott bele a szerző Redgauntlet című regényébe. De írás közben felmerült különféle körülmények arra késztették, hogy jelentősen megváltoztassa regénye eredeti tárgyát, s hogy a cselekményt egészen addig az időpontig kövesse, mikor Károly Edward, a Chevalier, noha napja lehanyatlott már, még mindig egy második próbálkozás tervét latolgatta, mely ugyan aligha kecsegtetett volna több sikerrel, mint az első, de amelyre mindazonáltal, mint láttuk, a szerencsétlen Herceg még egészen ezerhétszázötvenháromig reménnyel és bizakodással tekintett.
1832. április 1.