HARMADIK LEVÉL
Darsie Latimertől Alan Fairfordnak

Shepherd’s Bush

Kézhez vettem kelekótya és módfelett öntelt episztoládat. Szerencséd, hogy Lovelace és Belford gyanánt megállapodtunk, miszerint megbocsátunk egymásnak mindenféle esetleges túlzott szabadosságot, melyre netalán egymással szemben ragadtatnánk magunkat, mert szavamra mondom, legutóbbi leveledben találtatik némely eszmefuttatás, mely különben arra késztetne, hogy nyomban visszatérjek Edinburghbe, pusztán csak azért, hogy megmutassam neked, nem az vagyok, akinek véltél.

Micsoda két mamlasznak festettél le minket! - én fejest vetem magam a bajba, de nincs merszem kimászni belőle; te pedig az éles elméddel nem mered egyik lábad a másik elé rakni, nehogy elszaladjon tőled, és ezért csak álldogálsz, mint valami pózna, mert erőtlen vagy, és nincs benned tűz, mialatt elszáguld melletted a világ. Te arcképfestő! Hidd el nekem, Alan, nálad sokkal különb festőt is láttam már, amint egy létra negyedik fokán ülve egy csupasz térdű felföldit festett, kezében akkora korsóval, mint jómaga, meg kurta parókás alföldit, aki hasonló űrtartalmú poharat szorongatott - mindez pediglen az Angyali üdvözletet volt hivatott jelképezni.

Hogy volt szíved úgy írni magadról, mint akinek, akár egy fabábnak, minden mozdulatát kötelesség, rosszallás és egyéb hasonló nevű emeltyűk irányítják, melyek nélkül, mert hiszen nem fér hozzá kétség, hogy ezt akarod elhitetni velem, egy hüvelyknyit sem moccansz. De nem láttam-e kikelni ágyából éjfélnek idején a Megfontoltságot? Azaz póriasan, kell-e emlékeztetnem téged némely bolondos kópéságokra? Te magad ugyan kimért és tartózkodó voltál, ajkaidon a legmélyebb érzeményekkel, de mindig is hajlottál a gonoszkodásra, noha szívesebben bocsátottad útjára, semminthogy te magad vigyed végbe; és kuncognom kell, ha arra gondolok, hogy hányszor láttam a nagytiszteletű tanár urat, valamely magas skót bíróság jövendő elnökét fújni és prüszkölni, henteregni, mint egy ügyefogyott igásló a mély sárban, amikor abbéli igyekezetében, hogy kikászálódjon, csak egyre mélyebbre taszította magát minden félszeg mozdulatával, mígnem valakinek - például nekem magamnak - megesett a szíve a nyögdelő szörnyalakon, és farkánál meg sörényénél fogva kirántotta.

Ami pedig engem illet, az én arcmásom még botrányosabban elrajzolt gúnykép. Még hogy én reszketek s lapulok, ha eljő a pillanat! Mutass rá jellememben akárcsak legcsekélyebb jelére is annak a gyávaságnak, mit felróttál nekem, pusztán csak azért (mint remélem), hogy kedvező színben tüntethesd fel tulajdon unalmas és érzéketlen méltóságod ostoba közönyét! Ha valaha is reszketni láttál, bizonyos lehetsz benne, hogy testem, miként ama régi spanyol generálisé, csak azon veszedelmek láttán remegett meg, melyekbe lelkem vezetni készült. Komolyra fordítva a szót, Alan, a lelki szegénység, mit nekem tulajdonítasz, cudar vád barátod ellen. Megvizsgáltam a lelkem, amilyen alaposan csak tudtam, mert az igazat megvallva, kicsit sértett, hogy ilyen súlyos gondolataid vannak felőlem, de esküszöm az életemre, nem találtam semmi okát. Elismerem, hogy állhatatos és közönyös természeted folytán talán némiképp előnyben vagy velem szemben; de megvetném magam, ha tudomásul venném bátorságom tökéletlen voltát, amivel te pedig oly könnyedén megvádolsz. Mindazonáltal felteszem, hogy e barátságtalan célzás csakis biztonságomért érzett őszinte aggodalmadból fakad; és így tekintve, lenyelem tehát, amiként egy barátságos doktor rendelte orvosságot is lenyelnék, még ha tudnám is szívem mélyén, hogy félreismerte panaszom.

Fátyolt borítva e sértő gyanúsítgatásra, köszönöm, Alan, episztolád többi részét. Szinte hallani véltem, hogy ejtette ki jó atyád Noble House nevét, hangjába sajnálkozást és neheztelést vegyítve, mintha a kis szegényes falucskának már csak a neve is gyűlöletes volna előtte, vagy mintha Skócia összes helysége közül éppen azt az egyet választottad volna, ahol semmiképp sem lett volna szabad ebédelned. Ám ha táplált is valamilyen ellenszenvet ama ártatlan falu és bánatos fogadója iránt, vajon nem ő tehet-e róla, hogy nem fogadtam el Glengallacher lordjának meghívását őzbakot lőni az „ő országában”, ahogy ellentmondást nem tűrően mondani szokta. Az igazság az, hogy erős vágyat éreztem eleget tenni őlordsága meghívásának. Őzbakra vadászni! Gondold csak meg, micsoda nagyszerű eszme ez olyan ember szemében, aki még soha verében kívül egyebet nem lőtt, és azt is csak nyeregpisztollyal, amit egy zsibárus bódéjában vett a Cowgate-nél! Te, aki oly nagyra tartod a bátorságodat, talán még emlékszel, hogy én vállaltam a kockázatot, és sütöttem el elsőnek az említett pisztolyt, míg te húszlépésnyire álltál tőlem; és amikor meggyőződtél róla, hogy elsül, anélkül, hogy felrobbanna, a nagyobb és erősebb jogán kívül minden jogról és törvényről megfeledkezve magad vetted birtokodba, engem megfosztva tőle a szünidő hátralevő napjaira. Az efféle rövid játszadozás korántsem megfelelő bevezető az őzcserkészés nemes művészetébe, ahogyan azt a Skót Felföldön űzik; de azért nem haboztam volna elfogadni a derék Glengallacher meghívását, és megkockáztattam volna, hogy életemben először elsüssek egy flintát, ha atyád úgy ki nem fakad ellene a Hannover-ház örökösödése, György királysága és a presbiteriánus hit iránti buzgó hevületében. Bárcsak kitartottam volna, hiszen oly keveset nyertem becsülésében azzal, hogy engedtem. A felvidékiekről alkotott véleménye csakis Negyvenötös emlékeiből táplálkozik, amikor önkéntes társaival egyetemben ő is nyomban visszavonult West Porttól saját lakának erődítményébe, amint meghallotta, hogy a kalandor klánjaival annyira megközelítette őket, hogy már Kirklistonhoz érkezett. A falkirki futás - parma non bene selecta[30] -, amelyből, azt hiszem, atyádurad is kivette részét vállvetve a rettenthetetlen nyugati hadsereggel, úgy látszik, nem növelte a felföldiek társasága iránt érzett rajongását (vajon örökség folytán szállt-e reád, Alan, az a bátorság, amivel annyira kérkedsz?), és a Rob Roy Macgregorról, valamint Alan Mhor Cameronról, [31] a strázsamesterről szóló történetek csak még jobban befeketítették őket képzeletében.

Nos, amennyire én megítélhetem, ezek az eszmék az ország jelen állapotára alkalmazva teljesen alaptalanok. A trónkövetelőre annyira sem emlékeznek a Felföldön, mintha ez a szegény úriember már meg is tért volna száznyolc őséhez, akiknek arcmásai Holyrood ősi falait díszítik; más kezek markolják már a pallost; a pajzsokkal ma már csak a vajköpülőket borítják le; és a faj zabolátlan martalócokból szelíd hamiskártyások nemzetévé süllyedt, vagy ha még nem, hamarosan odáig süllyed. Való igaz, részben magam is úgy véltem, nincsen sok látnivaló északon, és ily módon atyád következtetéseire jutván, noha más előzmények után, ebbe az irányba vettem utamat, ahol talán majd láthatok valamit.

Egy dolgot mindenesetre máris láttam, méghozzá nagy élvezettel, mely annál is leírhatatlanabb, mivel tilos volt lábammal tapodnom a földet, melyen szemem szabadon legeltethettem, miként a haldokló Próféta Piszga hegyének csúcsáról - egyszóval, láttam a jó öreg Anglia dúsan termő partjait, a jó öreg Angliát! A hont, melyet büszkén vallok szülőhazámnak, és melyre, noha dühöngő ár és csalóka futóhomok választ el bennünket, a kötelességtudó fiú gyermeki szeretetével tekintek.

Bizonyára nem felejtetted el, Alan - mert mikor felejted el te azt, ami barátodnak fontos -, hogy Griffith barátomnak ugyanaz a levele, mely megkettőzte jövedelmem, és cselekedeteimet szabad elhatározásomra bízta, egy tiltó záradékot is tartalmazott, mely, okot nem említve, megtiltotta, amennyiben méltányolom jelen biztonságomat és jövendő vagyonomat, hogy meglátogassam Angliát, míg szabad választást engedett a brit korona bármely egyéb országa, vagy egy európai utazás között. Hogy szól az a mese, Alan, arról az egyetlen letakart tálról egy királyi lakoma kellős közepén, mely azonnal magára vonzotta minden vendég tekintetét, akik nyomban megfeledkeztek az asztalra hordott többi ínyencségről? Ez a záradék, mely kitilt Angliából - szülőhazámból, a bátor, bölcs és szabad emberek országából -, mélyebben elszomorít, mint amennyire minden egyéb tekintetben elnyert szabadságomnak örvendek. Ekképpen a számomra tilos ország legszélső határait kutatván, a szegény, kipányvázott lóra hasonlítok, mely, miként talán te is megfigyelted, mindig a legszélén legelészik a körnek, melybe kötőféke szorítja.

Ne vádolj regényes érzelmekkel, amiért engedek délre húzó ösztöneimnek; s ne hidd, hogy a meddő kíváncsiság szülte képzelt vágyódásom kielégítésére kockára teszem jelen helyzetem biztos kényelmét. Bárki is lett légyen, ki mostanáig felügyelt lépéseimre, tanújelét adta, mégpedig meggyőző bizonyítékokkal, melyek súlyosabbak, mint az eleddig visszatartott biztosítékok, hogy legfőbb célja csakis az én javam. A bolondnál is bolondabb lennék hát, ha ellenkeznék hatóságával, még ha úgy tűnik is, némiképp szeszélyesen gyakorolja; mert hát az én koromban minden bizonnyal elvárhatnám, hogy amiképp teljesen rám bízták egyéb dolgaim intézését, éppúgy közöljék velem az okot is, amiért kitiltottak Angliából, őszintén és kertelés nélkül, melyből okulván, saját megfontolásom szerint cselekedhetnék. No de nem zsörtölődöm tovább. Egy nap amúgy is megtudom majd az egész történetet, és meglehet, amint te szoktad néha sejdíteni, végül is semmi rendkívülit nem fogok találni benne.

De az ember mégiscsak elcsodálkozik… a pokolba véle!… ha tovább csodálkozom, úgy tele lesz csodával a levelem, mint Katterfelte falragaszai. A feltevések és tilalmak örökös átkozott elősorolása helyett már réges-rég el szeretném mondani neked kis kalandomat, mely a minap esett meg velem, noha biztosan tudom, hogy szokásod szerint fordított látcsővel fogod vizsgálni szerény kis elbeszélésemet, és, more tuo, a legköznapibb esetté fogod silányítani, majd azzal vádolsz, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok ennek a körülménynek. Az ördög vigyen el, Alan, éppoly kevéssé vagy alkalmas arra, hogy egy szikrányi képzelőerővel rendelkező ifjú gavallér bizalmas barátja légy, mint Trebizondi Facardin vén és hallgatag titoknoka. Mindazonáltal, mindkettőnknek engedelmeskednünk kell végzetünknek. Én arra ítéltettem, hogy lássak, cselekedjem és elmondjam; te pediglen, mint egy gascogne-ival egyazon gyorskocsiba zárt hollandus, hogy végighallgasd a mesét, és a vállad vonogasd.

Dumfriesről, e grófság székvárosáról csak kevés mondanivalóm van, és nem fogok visszaélni türelmeddel oly módon, hogy emlékeztesselek, ez a város a nemes Nith folyó partján épült, és a temetőből, mely az óváros legmagasabb pontja, tág és pompás kilátás nyílik. Nem élek az utazóknak azzal a kiváltságával sem, hogy kirójam rád Bruce egész történetét, hogyan döfte le tőrével a Vörös Comynt a Domonkos-rendiek helybéli templomában, s hogy miként lett király és hazafi merőben csak azért, mert annak előtte gyilkolt, és megszentségtelenített egy templomot. Dumfries lakosai ma is emlékeznek a tettre, és jogosnak vélik, tekintve, hogy csak pápista templom volt - és bizonyságképpen oly tökéletesen lerombolták falait, hogy nyoma sem maradt. Vastag nyakú, igazi presbiteriánusok Dumfries polgárai; atyád szíve szerint való férfiak, buzgón helyeslik a protestáns uralkodó trónra léptét - annál is inkább, mert tartja magát a gyanú, hogy a környékbeli nagy famíliák másképpen gondolkoznak, hisz sokan közülük részt vettek a Tizenötös felkelésben, néhányan pedig a nem is oly régmúlt Negyvenötösben. Az utóbbit a város is megszenvedte, ugyanis Lord Elcho a lázadók egy csapatával súlyos hadisarcot vetett ki Dumfriesre, annak okán, hogy a polgárok háborgatták a Herceg utóvédjét, miközben ő Anglia felé masírozott.

Mindeme részletek nagyobb részét C– polgármester úrtól tudom, aki történetesen meglátott a piactéren, és emlékezvén, hogy közeli ismeretségben állok atyáddal, igen kedvesen meghívott vacsorára. Kérlek, mondd meg atyádnak, hogy jóságának következményei mindenhová elkísérnek. Mindazonáltal huszonnégy óra alatt ráuntam eme kedves kis városra, és továbbvándoroltam keletnek a part mentében, és régiségek fölkutatásával múlattam az időt, olykor pedig legalábbis megpróbáltam hasznát venni új horgászbotomnak. Egyébiránt az öreg Cotton útmutatásai, melyeket követve azt reméltem, érdemessé válhatok a horgászok nemes társaságának tagságára, egy fabatkát sem érnek ezen a délkörön. Véletlenül jöttem rá erre, miután már négy kibírhatatlanul unalmas órát töltöttem várakozással. Sohasem fogom elfelejteni azt az orcátlan süvölvényt, azt a marhapásztort, talán tizenkét éves lehetett - se lábbeli, se süveg, a lábszára meztelen, felemás szárú nadrágban -, milyen gúnyosan nevetett hálómon, ólomnehezékemen meg pazar légykészletemen, amit a folyó halainak romlására gyűjtöttem. Végül is nem állhattam meg, hogy odakölcsönözzem horgászbotomat a csúfolódó mihasznának, hogy lássam, mire megy vele; ő pedig nemcsak hogy egyetlen óra alatt félig megtöltötte kosaramat, de arra is megtanított, hogyan kell a szó szoros értelmében puszta kézzel kivégezni a pisztrángot. Ez, valamint hogy Sam rátalált a szalmakoszorú és a zabkalász jelére, és a sörről sem feledkezett meg, amely igen kiváló ebben a kis vendégfogadóban, nyomban megkísértett a gondolattal, hogy egy-két napra megpihenek itt, és azóta hat pennyt fizetek naponta egy pásztorgyereknek, hogy helyettesítse vigyorgó ábrázatú, elvetemült halászlegényemet, akit ilyeténképpen megszereztem a magam szolgálatára.

Egy figyelemre méltóan tiszta angol asszony látja el azt a kis házat, szobámat édes levendula illatosítja, ablaka tiszta, s mi több, falait a Szép Rosamond és a Kegyetlen Barbara Allan balladái díszítik. Az asszony kiejtése, noha eléggé durva, mégis igen kedves a fülemnek; mert mindmáig el nem felejtettem azt a szörnyű hatást, mit gyermeki érzékeimre tett, midőn mindenfelől a ti lusta, parasztos északi beszédeteket kellett hallanom, mely számomra egy idegen ország nyelve volt. Tudatában vagyok, hogy azóta magam is tökéletesen elsajátítottam a skótos kiejtést, s vele együtt számos skót fordulatot. És mégis, ha angol akcentust hallok, olyan az számomra, mintha régi barátot hallgatnék; még ha egy vándorló koldus szájából hallottam is, azon nyomban sikerült előcsalogatnia erszényemet. Ti, skótok, kikben oly hevesen lobog a nemzeti büszkeség, ne nehezteljetek, ha mást is hasonló érzelmek hevítenek.

Másnap reggel éppen elindultam volna a folyóhoz, ahol előző este belekezdtem a horgászásba, amikor eleredt a zápor, és én teljes délelőtt ki sem mozdulhattam szobámból, hanem egész idő alatt semmirekellő vezetőmnek a konyhából felhallatszó elvetemült élceit hallgattam, melyeken olyan nagyokat nevetett, mint egy szolgalegény a kakasülőn; szerénység és ártatlanság ily kevéssé társul a zárkózott és falusi élettel.

Mikor ebéd után kiderült, és mi végül is kiruccantunk a folyópartra, kiváló tanítómesterem újabb fortélyával találtam magam szemben. Láthatólag szívesebben horgászott ő maga, semmint hogy egy magamfajta ügyefogyott kezdő oktatásával bajlódjék, ezért abban reménykedve, hogy elfogy a türelmem, és lemondok horgászbotomról, amint azt előző nap tettem, ifjú barátom azt eszelte ki, hogy több mint egy óra hosszat csépeltette velem a vizet egy tompa hegyű horoggal. Végül is, amikor észrevettem, hogy a csibész mint vigyorog nagy élvezettel, látván, hogy egy óriási pisztráng kiemelkedik a vízből, majd háborítatlanul elúszik horgomról, rájöttem a csalafintaságra. Alaposan fejbe kólintottam, de a következő percben már meg is bántam, és hogy jóvátegyem, a délután hátralevő részére átengedtem neki a horgászbot tulajdonjogát, ő pedig nekikezdett, hogy pisztrángokat fogjon nekem vacsorára bűneinek jóvátételeképpen.

Miután ily módon - anélkül, hogy feladtam volna önbecsülésemet - sikerült megszabadulnom a gondtól, hogy olyasmiben keressem szórakozásomat, ami voltaképp nem vonz, a tenger felé irányítottam lépteim, jobban mondva Solway Firth felé, amely itt választja el egymástól a két testvérkirályságot, s ahová alig egy mérföldnyi kellemes sétaút vezetett rövid szárú fűvel borított dombokon át, melyeket ti fövenynek, mi, angolok pedig dűnéknek nevezünk.

De kalandom folytatása egészen elcsigázná ujjaimat, és ezért holnapra kell halasztanom, amikor majd ismét hallasz felőlem levelem folytatása révén, de addig is, hogy elejét vegyem az elsietett következtetéseknek, kénytelen vagyok legalábbis célozni rá, hogy még csak most érkeztünk annak a kalandnak a kezdetéhez, melyet neked elmesélni szándékozom.