TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Alan Fairford története
(Folytatólag)

A kis csempészbrigg fedélzetén hagytuk magára Fairfordot, mégpedig oly vigasztalan állapotban, melyben émelygés és rosszullét tört rá a felhevült testre és a zaklatott elmére. Amennyi azonban a tengeribetegségből Alannek kijutott, nem volt oly súlyos, hogy teljesen eltorzítsa érzékeit, avagy, hogy mindenestül elterelje figyelmét arról, ami körötte zajlik. Ha nem is tellett lelkierejéből, hogy élvezetet leljen abban, mily gyorsasággal s fürgén táncol a hullámokon a „kis fregatt”, avagy gyönyörködve szemlélje a körötte kitárulkozó tengeri látképeket, a távoli Skiddaw felmagasló homlokát, ahogy szinte dacolni látszott a Criffel-csúcs felhőkkel koszorúzott fennköltségével, mely a folyótorkolat skóciai partjáról uralkodott felette, elméje mégsem volt oly igen zaklatott s kába a láztól, hogy ne kövesse különös figyelemmel a hajó kapitányát, akinek jellemétől minden valószínűség szerint biztonsága függött.

Nanty Ewart már átadta a kormányt egyik emberének, egy vén, tar kobakú, ősz tonzúrájú cimborának, akinek egész élete a vámtörvények kijátszásában telt el, közben egyszer-másszor néhány hónapi pihenővel a tömlöcben, hivatali személyek elleni erőszakért, őrizetbevételnél tanúsított ellenállásért s más ehhez hasonló vétségekért.

Maga Nanty letelepedett Fairford mellé, kitöltötte teáját, s mindenféle harapnivalót is hozott, mit csak hamarjában előtalálhatott, és úgy tűnt, a maga módján őszintén igyekszik utasa helyzetét oly kényelmessé tenni, amennyire azt a körülmények engedik. Fairfordnak ekképp alkalma nyílott közelebbről tanulmányozni arcvonásait és természetét.

Kétségtelen volt, hogy Ewartnak, habár jó tengerész, mégsem ez volt a természetes eleme. Meglehetősen értett latinul, és láthatólag szívesen fitogtatta tudását, minduntalan visszakanyarogva Sallustiusra és Juvenalisra, habár másrészt nemritkán tarkította beszédét a tengerészek szavajárásával. Személyét tekintve délceg emberke volt, ahogy mondani szokás; de a trópusi nap eredetileg halovány bőrét bronzos vörösre égette, és az epe, mely egész szervezetében szétoszlott, sárgásfekete foltokban ütközött ki arcán; ahol pedig szeme fehérjének kellett volna lennie, ott a topázhoz hasonlatos mély árnyalat kéklett. Sovány volt, jobban mondva vézna; tekintete pedig, noha még mindig tükröződött benne az élénkség és a szellem, Ewart kedvenc serkentőszerének mértéktelen fogyasztása következtében, megtört fényével elcsigázott emberre vallott.

- Látom, tüzetesen szemügyre vesz - szólt Fairfordhoz. - Ha kegyelmed valami átkozott vámos lenne, vérebeim már ugatnának. - Kitárta zubbonyát, és két pisztolyt mutatott Alannek mellényén átkötött övében, miközben ujját az egyik kakasra tette. - No de kegyelmed becsületes ember, habár felettébb titokzatoskodik. Fura flótásnak tart engem bizonyára; de én csak azt mondom az úrnak, akik a kikötőből nézik a horgonyát felvonó hajót, csak nagyon keveset tudnak arról, miféle tengereken át viszi majd a vitorlája. Apámuram, aki becsületes úriember volt, bizony sohasem hitte volna, hogy úgy kell látnia a fiát, amint az Ugrabugra Jennyn kapitánykodik.

Fairford azt válaszolta, valóban teljesen nyilvánvaló, hogy Mr. Ewart műveltsége magasan felette áll annak a mesterségnek, melyet mostan folytat.

- Ó, szentséges Criffel és Solwayi-mocsarak! - kiáltott fel a másik. - Lehettem volna én az írás szavának hüvelyezője, fejem búbján olyan parókával, mint egy deres koszorú, s amolyan… amolyan… amolyan, mondjuk, évi száz fontnyi javadalmazással. Holott mostani mivoltomban akár háromannyit is költhetek. - Ekkor félbeszakítva magát, egy régi észak-humbriai dal egyik strófáját kezdte énekelni, a grófság szülötteinek raccsoló beszédét utánozva:

Willy Foster utra kél,
Ezüst kapcsok térdinél,
Majd elvesz, ha hazatér…
     Derék Willie Foster.

- Nem kétlem - mondta Fairford -, hogy jelen foglalkozása sokkalta jövedelmezőbb; habár úgy vélem, hogy a papi pálya talán inkább…

Elharapta a folytatást, mert eszébe ötlött, hogy nem okos bárminő bántót mondania.

- Azt akarta mondani, hogy tiszteletreméltóbb, nemdebár? - kérdezte Ewart bosszús mosollyal kisercintve fogai között a dohánylét; aztán egy pillanatig hallgatott, majd őszinte hangon, mit lelkiismeretének rezdülése sugalmazott, így folytatta: - Valóban tiszteletreméltóbb lenne, Mr. Fairford… és boldogabb is lenne életem ezerszeresen… noha most is élem világomat. Csak hát atyám (a Jóisten áldja meg szegény öreget!) a régi presbiteriánusok igaz ivadéka, úgy járkált egyházközségében, mint kapitány a tatfedélzeten, és mindig kész volt, hogy jót cselekedjék gazdaggal és szegénnyel egyaránt. A laird s a pór egyként sietett megsüvegelni a lelkipásztort. Bárki ha csak megpillantotta is… piha! mi dolgom nekem már ezzel?… Igen, olyan férfiú volt, akiről Virgil azt mondja: „Vir sapientia et pietate gravis.” [128] De bölcsebb lett volna tőle, ha otthon tart engem a szülői házban, ahelyett, hogy tizenkilenc éves koromban elküldött teológiát tanulni a Presbiter köz lépcsőjének legtetejére. Ezerszer is átkozott legyen az öregúr tévedése. Mire vezetett az, hogy Kittlebasketi Cantripsné úrasszony (mert ennél alább nem is adta), aki ötödfokú kuzinunk volt, s ezért heti hét shilling helyett hatért adott nekem kosztot és kvártélyt?… Nem volt áldás azon a pénzen, amit így megtakarítottam, kiderült a végén. Mégis, talán pusztán tekintélye is megtartott volna a regulában, mert soha mást nem olvasott, mint a Cambridge-i Bibliát, mely Daniel nyomdájában készült, és hímzett bársony volt a kötése. Szinte e percben is előttem van! Vasárnaponként pedig, amikor egy korsó híg kétpennys sört ittunk a zabkásánkhoz író helyett, mindig ezüstkupában szolgálták fel az italt. Neki ezüstkeretes pápaszeme volt, holott még atyám is csupán szaruba foglaltatta a szemüvegét. Mindeme dolgok először megtették reám hatásukat, de aztán fokozatosan hozzászoktam e pompához. Nos, jó uram!… Atyaisten, alig tudom folytatni a történetemet… fennakad a torkomon… muszáj kortyolnom egy keveset, hogy leöblítsem. Nos hát, ennek az asszonyságnak volt egy lánya… Jess Cantrips, kökényszemű, vidor kedvű leányzó… és az ördög nem alszik; öt emelet volt a lépcső… és az a lány mindig ott szaladgált fel-le; akár elmentem hazulról, akár hazafelé jöttem a Teológiai Fakultásról, ő mindig ott volt. Kerültem volna én azt a lányt, uram - lelkemre mondom, mert nálam ártatlanabb legény még nem jött ki Lammermuirból; de nem lehetett elbújnom, megszöknöm előle; hacsak nem növesztek szárnyakat, vagy létrán mászom meg hét emelet magas padlásszobámat. Fölösleges sokat magyarázkodnom. Kegyelmed is kitalálhatja, hogyan végződhetett volna a dolog. Én el is vettem volna a lányt, megkockáztattam volna… esküszöm, hogy megtettem volna! mert csinos lány volt, meg jó is, egészen addig, míg ő meg én összetalálkoztunk; de hát kegyelmed is ismeri a régi nótát: „Nem enged bennünket a pap.” Vagyonos úr az én helyemben egy kisebb összeggel elintézhette volna a dolgot a parókián; de ha a szegény teológus, a lyukas zsebű deák veszi el feleségül kittlebasketi kuzinját, arra bezzeg ráparancsolnak, hogy álljon ki az egész gyülekezet elé, és tanúskodjék asszonya gyarló erkölcseiről a presbiteriánus bűnbánat trónusához járulva, s így bizonyítsa meg mindenek füle hallatára, hogy mint Othello mondja: „Ringyót szeretett.”

Ilyen nyomorult helyzetbe kerülve nem mertem továbbra is ottmaradni, ahol eddig voltam, és úgy gondoltam, hogy hazamegyek atyámhoz. De elébb még rávettem Jack Hadawayt, aki velem egy faluból származott, s ugyanabban a pokolbéli házban lakott, ahol én, hogy tudakolódjék, miként fogadta az öregúr a dolgot. A válaszból hamarosan megtudtam, amire kíváncsi voltam, mégpedig gondolhatja az úr, hogy vigaszt kereső meditációim nagy megnövekedtére, azt ugyanis, hogy a derék öreg akkora lármát csapott miatta, mintha Ádám és Éva óta sohasem történt volna meg, hogy valaki úgy ette meg az esküvői ebédjét, hogy előtte elfelejtette elmondani az asztali áldást. Mást se csinált hat napig, csak siránkozott, hogy „Ikábód, Ikábód, odavan házamnak dicsősége!”, a hetediken meg prédikációt tartott, amiben az én esetemen szemléltette az emberi nem lealjasodásának egyik nagy okát és a nemzeti vész eredetét. Remélem, hogy mindez legalább neki magának vigaszul szolgált; az biztos, hogy én ez után a szentbeszéd után röstelltem odahaza mutogatni az ábrázatomat. Lementem hát Leithbe, és anyám szőtte habarcsszürke gúnyámat olyan kabátra cseréltem, mint ez, amelyik most van rajtam; amikor felcsaptam, falusi legénynek mondtam magam, és a kereskedelmi járattal Plymouthba hajóztam, ahol éppen akkor állítottak ki egy svadront a Nyugat-indiai-szigetekre. Behajóztak a Sosefélj fedélzetére, ahol Daredevil kapitány legénységében hamarosan megtanultam, hogy annyit se féljem a Sátánt (korai ifjúságom nagy mumusát), mint a legmarkosabb jankót a fedélzeten. Eleinte háborgott egy kicsit a lelkiismeretem, de aztán megtaláltam rá a gyógyírt - megpaskolta butykosát -, amit kegyelmednek is ajánlok, mert ez ám kigyógyítja az embert a lélek meg a test nyavalyáiból egyaránt. Hogyan, nem kér belőle?… Jól van, akkor majd magamban iszom. Egészségére.

- Attól tartok, neveltetésének kevés hasznát vette új foglalkozásában - mondta Fairford.

- Bocsánat - folytatta beszédét az Ugrabugra Jenny kapitánya -, az igaz, hogy a maréknyi latin tudományom, meg a csipetnyi görög, ami rám ragadt, annyit se ért, mint egy ócska kenderkötél; de hogy tudtam írni, olvasni meg számolni, az bizony hasznomra vált, és segített előrébb jutnom. Lehettem volna iskolamester… és idővel még magiszter is; csakhogy ez a derék itóka, a rum, túlságosan gyakorta győzedelmeskedett felettem, ezért aztán arra vitorláztam, amerre lehetett, és én mindig a szél alatt vitorláztam. Négy évig sültünk azon az átkozott éghajlaton, míg végül hazatértem az obsittal. Mindig motoszkált a fejemben, hogy helyrehozom a Presbiter közben történteket, és kibékülök atyámmal. Megkerestem Jack Hadawayt, aki tucatnyi cudar kölyökbe sulykolta a tudományt, és csokorra való remek történetet tartogatott készenlétben a fülem vidítására. Atyám hét egymás utáni vasárnapon az én úgynevezett „hitehagyásomról” prédikált, és amikor a hívei már kezdtek reménykedni, hogy véget ér a sorozat, a nyolcadik vasárnap reggelén holtan találták az ágyában. Jack Hadaway biztosított, hogy ha bűneimért az első mártír sorsát választva óhajtok vezekelni, akkor mindössze a szülőfalumba kell elmennem, ahol jöttömre még az utca kövei is kilódulnának helyükről, s maguktól hullanának reám, atyám gyilkosára. Szép kis helyzet! Egy óra hosszat szólni se tudtam, mert szájpadlásomhoz tapadt a nyelvem, és végül is csak Mrs. Cantrips nevét tudtam kinyögni. Ez persze újabb tárgy volt Jób vigasztalójának. Váratlan távozásom s atyám nem kevésbé váratlan halála megakadályozta a kosztomért és kvártélyomért járó fizetség kiegyenlítését. A ház egy szatócsé volt, akinek a lelke éppoly hitványnak bizonyult, mint a muszlin, amivel kereskedett. Tekintet nélkül korára és nemes rokonaira, Lady Kittlebasket nénikémet bizony kitessékelték tágas lakából, és zabpelyhes tálát, ezüstkupáját, ezüstkeretes pápaszemét, Daniel-féle Cambridge-i Bibliáját elkótyavetyélték az Edinburghi Keresztnél annak, aki a legtöbbet kínált értük, őt magát pedig bedugták a dologházba, ahová csak nagy nehezen akart bemenni, de egy hónap múltán már könnyűszerrel hozták ki olyan igen halottan, hogy annál holtabbnak már a legjobb barátai se kívánhatták volna. Vidám hírek voltak ezek az én fülemnek, aki magam voltam mindennek átkozott - itt egy pillanatra elhallgatott - „origo mali”-ja… [129] Istenemre mondom, jobban hangzana ez a gyónás latinul, mint angolul!… No de a legjobb tréfa még hátravolt. Már csak annyi erőm maradt, hogy Jessről dadogjak valamit. És ő erre is tudott egy történetet! Az egyik mesterségre magam tanítottam ki, s amint az okos lányhoz illik, Jess keresett magának egy másikat is. Sajnos, mindkét mesterséget tiltotta a törvény; és így Jess Cantripset, Lady Kittlebasket leányát az a tisztesség érte, hogy szajhaságért és zsebtolvajlásért a gyarmatokra toloncolták, mindössze hat hónappal azelőtt, hogy én partra szálltam.

A színlelt vidámság keserű hangjáról megpróbált kacajra váltani; aztán napbarnította kezével végigsimította barna arcát, és sokkal természetesebb hangsúllyal így szólt: - Szegény Jess!

Rövid szünet következett a beszélgetésben, míg Fairford, akinek megesett a szíve a szegény emberen, és úgy vélte, valami olyasmit fedezett fel benne, ami - ha ifjúkori botlása és az ebből következő feslett élet nem juttatja tönkre - nemes és kiváló férfiúvá tehette volna Ewart kapitányt, azzal lendítette tovább a társalgást, hogy együttérzően megkérdezte tőle, hogyan volt képes elviselni ennyi sorscsapás terhét.

- Nagyon jól - hangzott a tengerész válasza -, felettébb jól… akár egy szilárd törzsű hajó a szélvihart. Hadd emlékezzem, hogy még higgadtan köszönetet is mondtam Jacknek az érdekes és színes beszámolóért. Aztán elővontam vászonerszényemet, benne portugál aranyban fizetett részemet, és kettőt kivéve magamnak, megkértem Jacket, őrizné meg a többit, míg vissza nem jövök érte, mivel elszegődtem egy útra Edinburghból valahová a környékre. A szegény ördög aggódva nézett rám, de én gyorsan kezet ráztam vele, aztán leszaladtam a lépcsőn oly zavarodottan, hogy a hallottak ellenére is minden sarkon azt vártam, hogy Jessbe ütközöm… Vasárnap volt, és a Kereszt körül a szokott számban gyülekeztek a gazemberek s a bolondok. Feltűnt, hogy mindenki furcsálkodva néz rám, s úgy vettem észre, némelyek ki is kacagtak. Felteszem, hogy eléggé furcsa fintorokat vághattam, és talán beszéltem is magamban. Amikor láttam, hogy ekképp csúfot űznek belőlem, kinyújtottam öklöm, leszegtem fejem, és rohanni kezdtem, megkergült kos módjára, végig az utcán, szétszórva a viharverte lairdek és parókás polgárasszonyok csoportjait, s leütöttem mindenkit, aki elém került. Hallottam a kiáltást: - Fogják meg, őrült! -, és hallottam, hogy a városi poroszlók kelta beszédükkel visszhangozzák: - Fokják mek, őrült! -, de hiába volt az üldözés és a feltartóztatás. Továbbrohantam; azt hiszem, a tenger illata vezethetett el Leithbe, ahol rövidesen azon vettem észre magam, hogy nagyon nyugodtan sétálgatok a kikötőben, és a hajók erős és tartós kötélzetét nézegetem azon töprengve, miként festene végükön egy hurok, s abban egy ember afféle bojtként.

…Éppen szemközt álltam meg a toborzóhivatallal, korábbi menedékemmel. Belöktem az ajtót… találtam odabenn egy-két régi cimborát… szereztem fél tucat újat… két napig ittam… aztán felraktak egy kereskedelmi hajóra… gyerünk Portsmouthba… végül a Haslar Ispotályban kötöttem ki oly forró lázzal, hogy csak úgy sistergett. Ügyet se vetettem rá… jobban lettem… velem semmi sem tud elbánni… aztán újra a Nyugat-indiai-szigetekre vetett a sorsom; mivel nem kerültem el arra a túlvilági lakhelyre, amelyre rászolgáltam, helyette valami közelítőleg hasonló evilági lakás jelöltetett ki számomra… szénfekete ördögökkel lakótársul… lángoló, rengő földdel a talpam alatt. Tudod, testvér, valamit mondtam vagy talán elkövettem… magam sem tudom, micsodát… hogyan a pokolba tudnám, hiszen olyan részeg voltam, mint a csap… de mindenesetre megbüntettek; megcsókoltatták velem a menyecskét, aki csak akkor szól, ha pöröl, azaz a muskétás lányát, pajtás. Bizony, a… mindegy hogyan hívják a falut… szóval az ottani lelkipásztor fiának hátán máig is meglátszik a macska kaparása! Ettől haragra gerjedtem; és amikor kikötöttünk, derekas birok után három hüvelykre döftem a tőröm abba a fickóba, akit leginkább ludasnak tartottam a dologban, aztán bevettem magam a bozótba. Sok zabolátlan legény járta akkoriban azokat a partokat, és… hadd tudja meg bárki… én is közébük álltam; fekete lobogó és a keresztbe tett velőscsontok jelvénye alatt hajóztam; jóbarátom volt a tenger, és ellenségem mindenki, aki járta.

Fairford, noha lelke mélyén kicsit nyugtalan volt, amiért ügyvéd létére egyszeriben azon találja magát, hogy ilyen meghittségben társalog egy ennyire törvényen kívüli személlyel, mégis úgy vélte, hogy az a leghelyesebb, ha jó arcot vág a dologhoz, és tőle telhetőleg közömbös hangon megkérdezte Mr. Ewarttól, hogy vajon „szerencsével járt-e tengeri kalandozásain”?

- Nem, nem; az ördög vigye el - felelte Nanty. - Az ördög zsírjából se csurrant-cseppent nekem semmi se. Nem volt közöttünk semmi rend… aki ma kapitány volt, holnap talán már a fedélzetet súrolta. Ami pedig a zsákmányt illeti… beszélik, hogy az öreg Avery meg még egypáran, akik fösvény módon kuporgattak, megszedték magukat; de az én időmben el is ment a pénz, úgy, ahogy jött… nem is ok nélkül, mert ha valamelyikünk összegyűjtött volna akár csak öt dollárt, elvágták volna a torkát érte éjszaka a függőágyában. Kegyetlen, véres munka volt. No de ne is emlegessük többet. Végül aztán szakítottam velük, mert olyasmit műveltek egy hajó fedélzetén… egyre megy, micsodát… elég csúnya dolgot, ha még én is elrémültem tőle. Csendben, feltűnés nélkül elillantam, és épp akkorra értem haza, amikor kihirdették a közkegyelmet, úgyhogy ami a szigeteken történt, azt most már magam mögött tudom. Mostan meg az Ugrabugra Jenny kapitánya vagyok… kis lélekvesztő, de úgy szeli a habokat, akár egy delfin. Ha nem lenne az a képmutató annani gazember, aki bezsebeli a haszon öregebbik felét, de mit sem vállal a kockázatból, elég jól megvolnék… jobbat nem is kívánhatok. Itt sohasem szenvedek hiányt legjobb cimborámban - s megsimogatta butykosát -, de az igazat megvallva, ő meg én már annyira megszoktuk egymást, hogy kezdem azt hinni, olyan, mint egy igazi komédiás, aki úgy megnevetteti az embert, hogy az oldala is sajog belé, ha csak hébe-korba látja, de ha egy fedél alá költözik vele az ember, csak elbutul tőle. De az biztos, hogy a vén cimbora végtére is megteszi majd velem a legnagyobb jót, amit csak tehet.

- És mi légyen az? - kérdezte Fairford.

- MEGÖL - felelte Nanty Ewart -; és csak azt sajnálom, hogy olyan igen ráérősen végzi.

Így szólván talpra ugrott, és föl-alá járva a fedélzeten, szokása szerint világos és határozott parancsokat osztogatott a tekintélyes mennyiségű ital ellenére, amit sikerült lehörpintenie történetének elbeszélése közben.

Habár korántsem érezte jól magát, Fairford nagy nehezen feltápászkodott, és előresétált a brigg orrába, hogy megcsodálja a gyönyörű látványt, s egyben valamelyes fogalmat alkothasson magának arról, mely irányt tart a hajó. Nagy meglepetésére, ahelyett, hogy merőlegesen a szemközti partra nézett volna a hajó orra, a brigg az öböl torkolata felé haladt, és nyilvánvalóan az ír-tenger felé igyekezett. Odakiáltott Nanty Ewartnak, és kifejezve az irány feletti meglepetését, megkérdezte, miért nem kelnek egyenesen át a torkolaton valamely cumberlandi kikötőbe.

- Ez aztán a bölcs kérdés - válaszolta Nanty -; mintha bizony egy hajó is olyan egyenesen nekivághatna a kikötőjének, mint a ló az istállókapunak, vagy mintha bizony egy csempészbárka is olyan szabadon parádézhatna a Solwayn, mint a király csatahajója! Megmondom, cimbora, ha nem látok füstöt Bowness fölött… az a falu ott, ni, ott a földnyelven… akkor még legalább huszonnégy óra hosszat a tengeren tanyázhatunk, mert a szél felől kell maradnunk, ha sólymok röpködnek a környéken.

- És ha megpillantja a jelet, hogy biztonságban kiköthet, akkor mi a teendője, kapitány úr? - folytatta a kérdezősködést Fairford.

- Abban az esetben még estélig kinn maradok a tengeren, és aztán kegyelmeddel, a hordókkal meg a többi kacattal horgonyt vetek Skinburnessnél.

- És ott fogok találkozni azzal a Lairddel, akinek a levelet hozom? - folytatta Fairford.

- Az még csak ezután következik majd - mondta Ewart. - A hajónak megvan az útvonala… a kereskedőnek a kikötője; de azt már nem ilyen könnyű megmondani, hogy merre lehet a Laird. Mindenesetre nem lesz tőlünk húsz mérföldnél messzebbre; és az én feladatom lesz hozzá vezetni kegyelmedet.

Fairford nem tudta legyűrni magában az átcikázó riadalmat, amikor ekképp emlékezetébe idézték, hogy tökéletesen hatalmában van egy olyan embernek, aki tulajdon beszámolója szerint kalózokkal cimborált, s aki minden bizonnyal jelenleg is a törvényen kívül él, és egy csempészhajó kapitánya. Nanty Ewart kitalálta okát akaratlan borzongásának.

- Mi az ördögöt nyernék azzal - mondta -, ha kijátszanék egy olyan gyarló kártyalapot, mint kegyelmed? Talán nem volt már adu ász is a kezemben, és nem játszottam-e akkor is becsületesen? Mindig mondom, hogy az Ugrabugra Jenny nemcsak hordókat, hanem más rakományt is el tud vinni. Biggyesszen az Ewart elejére egy szigmát és egy taut, és úgy próbálja kiolvasni. Most már ért engem kegyelmed?

- Sajnos, nem - mondta Fairford -; teljességgel felfoghatatlan számomra, hogy mire utal uraságod.

- Esküszöm a Mindenhatóra - kiáltott fel Ewart -, kegyelmed vagy a legravaszabb, vagy a legegyügyűbb fickó, akivel valaha is összeakadtam… vagy lehet, hogy még sincsen valami rendben kegyelmed körül. Kíváncsi vagyok, hogy Summertreesnek honnan jutott eszébe pont egy ilyen zöldfülűt keríteni. Megmutatná nekem azt a levelet?

Fairford nem habozott teljesíteni óhaját, mivel tudta, nem lenne könnyű ellenkeznie vele. Az Ugrabugra Jenny kapitánya nagyon figyelmesen tanulmányozta a címzést, aztán megforgatta a levelet, tüzetesen szemügyre vette az írás minden cirkalmas kanyarulatát, mintha valamely kalligrafált kéziratot kellene kibetűznie, aztán egyetlen szónyi megjegyzés nélkül visszaadta Fairfordnak.

- Most már minden rendben van körülöttem? - kérdezte a fiatal ügyvéd.

- Ami a levelet illeti - felelte Nanty -, az bizonyosan rendben van; hanem hogy kegyelmed körül minden rendben van-e, az inkább a kegyelmed dolga, nem pedig az enyém. - Azzal egy kés fokával rávágott tűzkövére, rágyújtott egy ujjvastagságú szivarra, és nagy elmélyedéssel szívni kezdte.

Alan Fairford továbbra is őt nézte mélabús gondolatokkal elméjében, melyek megoszlottak a szerencsétlen sorsú férfiú iránt ébredt érdeklődése és nagyon is természetes aggodalmai között, melyekkel saját kalandjának kimenetelét latolgatta.

Ewart, bár kedvenc időtöltése valamelyest eltompította már szellemét, úgy látszik, kitalálta, mi járhat utasa fejében, mert miután egy ideig csendben szemlélték egymást, váratlanul a földhöz csapta szivarját, és így szólt: - Rendben van, ha kegyelmed megszánt engem, akkor én is megszánom kegyelmedet. Csapjon belém a mennykő, ha fikarcnyit is törődtem bárki anyaszültével, amióta két évvel ezelőtt újra bekukkantottam Jack Hadawayhez. Akkorára hízott, mint egy norvég bálna… elvett valami hollandus némbert, aki hat porontyot kölykezett neki. Azt hiszem, hogy meg sem ismert, és azt gondolta, ki akarom rabolni a házát. Jámbor képet vágtam, és megmondtam neki, ki vagyok. Erre szegény Jack szállást meg ruhát kínált, és a portugál aranyakról kezdett hadarni, amelyek a bankban várnak rám, amikor csak szükségem van rájuk. De a kutyafáját, amint elmondtam neki, miféle életet éltem, rögtön másképp kezdett beszélni, és már csak arra vágyott, hogy kifizesse a pénzemet, és mielébb megszabaduljon tőlem. Soha olyan rémült ábrázatot még nem láttam. Arcába nevettem, és megmondtam neki, hogy csak a bolondját járattam vele, és az összes pénz az övé, nem is kérem többé vissza; azzal otthagytam. Mielőtt behajóztam, az egyik emberünkkel még elküldettem neki egy kis zsák teát meg egy hordócska brandyt… szegény Jack! Azt hiszem, uraságod a második, aki tíz éve csak egy fikarcnyit is törődött Nanty Ewarttal.

- Talán az az oka, Mr. Ewart - mondta Fairford -, hogy ön jobbára olyan emberek között él, akiket túlságosan is elfoglal az, hogy a maguk pillanatnyi biztonságával törődjenek, s ezért nem sokat gondolnak a mások nyomorúságával.

- Hát kegyelmed vajon kikkel állt össze? - vágta rá Nanty. - Összeesküvőkkel, akiknek csak annyira futja az összeesküvésükből, hogy a végén felköttessék magukat, meg bujtogatókkal, akiknek minden mesterkedése csak annyit ér, mintha nyirkos taplóra csiholnák a szikrát? Elébb támasztanák fel a holtakat, mint a Felföldet; elébb kapnak választ a halottól, mint segítséget Wales-ből vagy Cheshire-ből. Azt képzelik, hogy amiért forr a katlan, mindenképp a kegyelmedék tajtékja fog legfölül kicsapódni… Tudom én, amit tudok… Mindezeknek a lármás handabandázásoknak, zendüléseknek, melyekről azt képzelik, hogy a kegyelmedék malmára hajtják a vizet, semminemű közük sincsen amaz érdekekhez, és az lenne a legjobb módja újra összebékíteni a királyságot, ha rájuk ijesztenének valami olyas vállalkozással, amilyent ezek az öreg legények próbálnak nyélbe ütni.

- Valójában nem vagyok beavatottja ilyen titkoknak, mint amilyenekre ön, úgy vélem, céloz - mondta Fairford; s egyben elhatározta, hogy megpróbálja kihasználni Nanty beszédes kedvét, amennyire ez lehetséges, és mosolyogva hozzátette: - És még ha valóban tudomással bírnék e titkokról, akkor sem tartanám okos dolognak beszélgetés tárgyává tenni őket. De biztos vagyok benne, hogy oly józan ítéletű férfiak, mint Summertrees és a Laird igazán levelezhetnek egymással az álladalom károsodása nélkül is.

- Értelek, cimbora, értelek - mondta Nanty Ewart, akire az ital és a dohányfüst végül mégis kezdett tetemes hatással lenni. - Arról, hogy bizonyos úriemberek miről, miről nem leveleznek, felfüggeszthetjük a vitát, ahogy öreg professzorom szokta volt mondogatni a Teológián; ami pedig a vén Summertreest illeti, nem szólok egy szót sem, mert tudom, hogy nagy róka őkelme. De azt bizony kimondom, hogy ez a Laird lázítja a népet, járja az országot, és bujtogatja a derék embereket, akiknek csendben kellene iszogatniuk a brandyjüket, de ő az őseik történeteivel meg Negyvenötös mesékkel szítja őket; mert minden patakkal a maga malmát próbálja hajtatni, és minden szélnek kifeszíti a vitorláit. És amiért a londoniak zúgolódnak egy-két tüske miatt, amely szúrja a talpukat, azt hiszi, hogy megnyerheti őket magának, ha azt ígéri nekik, hogy kihúzkodja a tövist. És némelyek bátorítják is, mert némi pénzt akarnak kapni tőle; mások pediglen azért, mert valaha maguk is küszködtek az ügyért, és most röstellenének meghátrálni; megint mások, mert már nincsen vesztenivalójuk; néhányan pedig, mert elégedetlenkedő bolondok. De ha kegyelmedet vagy bárki mást, nem mondom, kicsodát, azzal csalt be ebbe a kutyaszorítóba, hogy azt ígérte, itt az ország javára tehet, akkor ez az ember közönséges szédelgő, és előttem nincsen más neve; kegyelmedék pedig esztelen verebek, akik lépre mentek neki, ami pedig sokkalta rosszabb, mint széltoló bitangnak lenni. Éppen ezért igyunk most harmadik György király és az egyedül igaz Presbiteriánus Egyház üdvére és a Pápa, az Ördög meg a Trónkövetelő romlására! Mondok én valamit kegyelmednek, kedves Mr. Fairfolt; én csak tizedrész tulajdonosa vagyok ennek a hajócskának, az Ugrabugra Jennynek… csak tizedrésze az enyém… és oda kell vitorláznom vele, ahová a tulajdonosok parancsolják. Ám ha az egész az enyém lenne, én nem hagynám, hogy ebből a briggből a magafajta jakobita, pápista népség komphajója legyen, kedves Mr. Fairfok… nem én, lelkemre mondom, hogy nem; felőlem akár a víznek mehetnének, amint náluk derekabb embereket is láttam beleugrálni, amikor még az alatt a hogyishívják lobogó alatt szolgáltam. De mivel a jakobita is csempészáru, és felrakták a hajómra, és kezemben az útiparancs, én szállítom őket, ahogy a parancs rendelkezik… Hé, te, John Roberts, tartsd ezt az irányt még egy darabig… Vagyis, kedves Fairföld, amit teszek, szigorúan csak azért teszem, ahogy az a vén gazember Garasos mondaná, mivel az üzlet parancsa.

Az utolsó öt percben már némiképp nehezen forgott a nyelve, és most végre végigdőlt a fedélzeten, eléggé elcsendesedve attól a tetemes mennyiségű italtól, amit benyakalt, noha anélkül, hogy akár pillanatra is megmutatkozott volna rajta a részeg ember víg vagy hóbortos kedélye.

Az öreg tengerész odalépett hozzá, és ráborította a tengeri köpönyeget az alvó vállára, miközben Fairfordra pillantva így szólt: - Kár, hogy megvan ez az egy hibája, mert különben nem lenne nála derekabb legény, azok között, akik valaha is bivalybőr csizmában a pallókra léptek.

- Most mit fogunk tenni? - érdeklődött Fairford.

- Vitorlázunk fel s alá, míg biztosak nem leszünk a dolgunkban, azaz amíg meg nem pillantjuk a jelet, akkor aztán úgy teszünk, ahogy a parancs szól.

Így szólván, a vén tengerész ismét dolgához látott, és egyedül hagyta az utast, hogy az a maga elmélkedéseivel múlassa az időt. Kisvártatva könnyű füstoszlopot láttak felszállni a kis földnyelvről.

- Megmondhatom én az úrnak, hogy mit fogunk most tenni - mondta az öreg tengerész. - Egyelőre kifutunk a nyílt tengerre, aztán majd az esti dagállyal visszajövünk, és Skinburness felé fordítjuk a vitorlánkat; vagy ha nem látjuk a fényt, felhajózhatunk a Wampool folyón is, és valahol Kirkbride vagy Leaths táján is partra tehetjük uraságodat a csónakkal.

Fairford, aki már addig is rosszul volt, úgy érezte, hogy ez a kitérő oly hosszan tartó gyötrelmekre kárhoztatja, melyeket felkavarodott gyomra és fájó feje aligha lesz képes elviselni. Azonban nem volt rá más ellenszer, csakis a türelem és az a tudat, hogy a barátság nevében szenved. Amint a nap magasra hágott, Alan közérzete tovább romlott. Szaglóérzéke szinte betegesen kiélesedett, mondhatnánk, csupán csak azért, hogy annál kínosabban érezze s annál pontosabban tudja megkülönböztetni a körötte terjengő párákat, a szurok illatától a raktárban szagló valamennyi áru más-másfajta bűzéig. Szíve is hevesebben dobogott a forróságban, s úgy érezte, kifeszített vitorlákkal száguld a magas láz felé.

A tengerészek, akik hivatásukhoz képest udvariasak és figyelmesek voltak vele, észrevették szenvedését, és egyikük egy ócska vitorlából megpróbált valamiféle sátrat eszkábálni számára, másikuk pedig limonádét kevert, mely a hajón fellelhető italneműek közül az egyetlen volt, aminek fogyasztására Alant rá lehetett venni. Miután kiitta a poharat, sikerült néhány órára zaklatott álomba merülni, habár ez sem hozott számára felüdülést.