BEFEJEZÉS
Dr. Dryasdustnak
a Waverley szerzőjéhez intézett leveléből

Őszintén sajnálom, mélyen tisztelt és nagyérdemű uram, hogy gondos kutatással nem sikerült sem levél, sem napló, sem pediglen bármely egyéb feljegyzés formájában többet kiderítenem a Redgauntlet-család történetéből, mint amennyit eddigelé közzétettem. Azonban egy régi újságban, a Whitehall Gazette címűben, melynek néhány évfolyama szerencsére birtokomban van, felfedeztem egy híradást, mely szerint Campbell altábornagy úr a szalonban bemutatta Őfelségének Sir Arthur Darsie Redgauntletet - melyhez a szerkesztő azt a megjegyzést fűzi, hogy úgy látszik, remis atque velis, [159] magunk is sietünk a Trónkövetelő érdekeit pártolni, hiszen egy skót mutatott be egy jakobitát az Udvarnál. Sajnálom, hogy a terjedelem nem engedi (csak egy unciás levélre szól a bélyegem) felsorolnom további megjegyzéseit is, melyekből kitetszik az aggodalom, s megjegyzendő, akkoriban igen sok jószándékú ember osztozott benne, nevezetesen, hogy végül még magát az ifjú Károlyt is átcsábítják a Stuartok felekezetébe - mely szerencsétlenségtől a menny végül is kegyesen megőrizte e királyságokat.

Továbbá a családi levéltárban fellelhető bizonyos házassági szerződésből tudomásomra jutott, hogy körülbelül tizennyolc hónappal az uraságod által feljegyzett események után Miss Lilias Redgauntlet házasságot kötött Clinkdollari Nagys. Alan Fairford ügyvéd úrral, akit, úgy vélem, nem oktalan tarthatunk egy s ugyanazon személynek azzal az ifjúval, akinek a neve oly gyakorta előfordul az ön elbeszélésében. Legutóbbi edinburghi tartózkodásom alkalmával, nagy szerencsémre, egy öreg bírósági hivatalsegédre akadtam, akitől egy butélia whisky és egy fél font dohány árán sikerült megtudnom azt az igen fontos tényt, hogy ő maga is jól ismerte Peter Peeblest, és nem egy messzellyel megivott vele valaha még Fraser bírósági teremőr úr idejében. Ő mondta, hogy Peter Peebles még tíz évig élt György király trónralépte után, az ülések szakában napról napra, óráról órára várva, hogy végre megnyeri perét, míg végül egy bírói indítványra, hogy kössön egyezséget az alperessel, holtan esett össze, ismerősöm szerint „elhüledezésben”. Azért határoztam úgy, hogy magam is megtartom ismerősöm szóhasználatát, mert nem sikerült megnyugtatóan eldöntenem, hogy vajon a hűdés szó eltorzított alakjával állunk-e szemben, amiként barátom, Mr. Oldbuck véli, avagy valamely különös kór nevével, amely a bíróságok gyakori látogatóit támadja meg, aminthogy számos más foglalkozásnak és pályának is megvan a maga jellegzetes betegsége. Ugyanezen hivatalszolga emlékezett még Vak Willie Stevensonra is, akit másképp Vándor Willie-nek neveztek, s aki „nagy jómódban, Sir Arthur Redgauntlet háza sutjában” végezte napjait. „Valami nagy szolgálatot tett a családnak”, mondta, „akkor, amikor az egyik argylli uraság rárontott a gyülekezetükre, mert hát akkor még a régi bűnökben leledzettek, és el is csípte volna mind egy szálig, és le is nyakaztatta vagy felköttette volna őket. Hanem Willie meg egy cimborája, akit Kóbor Robinak hívtak, riasztották a kupaktanácsot azzal, hogy mindenféle nótákat játszottak nekik, azt, hogy Jönnek már Campbellék meg még mást is, így aztán amazok időben megtudták, hogy mi készül, és el is szeleltek.” Az ön figyelmét, mélyen tisztelt uram, bizonyára szükségtelen felhívnom arra, hogy ez a beszámoló a jelek szerint valamely pontatlan változata amaz eseményeknek, melyek iránt ön oly rendkívüli érdeklődéssel viseltetik.

Redgauntletet illetőleg, akinek további életpályájáról ön különös kíváncsisággal tudakolódik, egy kiváló személytől, ki maga is a ratisboni Skót Monostorban volt pap, mielőtt a rendházat feloszlatták, azt az értesülést nyertem, hogy a nevezett úr két vagy három évig a Chevalier családjának környezetében élt, s akkor is csupán e bús udvartartásban támadt valamely viszály következtében hagyta el fejedelmét. Amint arra Campbell generális előtt is célzást tett, rezidenciáját a kolostorra cserélte fel, ahol élete utolsó szakaszában különös gonddal ügyelt a vallási előírások betartására, melyeket pedig korábbi életében túlontúl is elhanyagolt, mivel mindenestül a politikai fondorlatokba és intrikába vetette magát. Prior rangjára emelkedett rendházában, mely a legszigorúbb regulákat tartó szerzetek közé tartozott. Olykor fogadta honfitársait, akiket a véletlen Ratisbonba vetett, s a kíváncsiság arra ösztökélt, hogy meglátogassák a –i kolostort. Azonban mindenkinek feltűnt, hogy bár érdeklődéssel és figyelemmel hallgatott, ha Britanniára vagy kivált Skóciára terelődött a szó, ő maga sohasem vetette fel e tárgyat, és sohasem próbálta tovább gombolyítani az erről folyó beszélgetés fonalát, sohasem használta az angol nyelvet, sohasem érdeklődött az angliai ügyek iránt, és mindenekfelett sohasem tett említést a családjáról. Szerzete előírásainak szigorú betartásáért halála után szerzetestársai úgy vélték, hogy némi joggal kérelmezhetnék szentté avatását, és a –i monostorbéli barátok valóban nagy erőfeszítéseket is tettek ennek érdekében, s néhány csoda hiteles bizonyítékával is szolgáltak. Egy körülmény azonban kételyeket ébresztett, és ezért a Konzisztórium nem teljesítette a jámbor barátok óhaját. Redgauntlet a csuhája alatt kicsiny ezüstszelencében egy hajfürtöt hordott, melyről a barátok azt állították, hogy ereklye. Azonban az Advocato del Diabolo, [160] vitatván (amint ez hivatali kötelessége) a jelölt jogcímét a szentségre, éppily valószínűvé tette azt a szuppozíciót is, hogy az állítólagos ereklye a megboldogult prior bátyjától származik, akit 1745-46-ban a Stuart-család iránt mutatott hűségéért végeztek ki; valamint a mottó, Haud obliviscendum [161] is túlontúl világias érzelmekről és az emlékezetben megőrzött sérelmekről tanúskodott, s ekképp mindez kétségessé tette, hogy vajon Hugo atya a kolostor csendjében és félhomályában elfelejtette-e a szenvedéseket és sérelmeket, melyek korábbi életében érték a Redgauntlet-családot.

1824. június 10-én.