TIZENKETTEDIK FEJEZET
Alan Fairford története
(Folytatólag)

Alighogy a szoba megürült Summertreesi Maxwell úr személyétől, a polgármester óvatosan körbetekingetett, felnézett, lenézett, aztán közelebb húzta székét megmaradt vendégéhez, és suttogva megszólalt, de olyan halk hangon, hogy attól még „a padlón illanó egérke” se riadt volna meg.

- Mr. Fairford - kezdte -, kegyelmed jólelkű ifjú; s mi több, régi barátom fia. Kegyelmed édesapja évek óta megbízottja városunknak, és jelentős szava van a tanácsban; ennélfogva úgyszólván kölcsönösen lekötelezettjei lettünk egymásnak… egyszer ezen az oldalon volt több, másszor a másikon; de mindig adódott valami szívesség. Én csak egyszerű ember vagyok, Mr. Fairford; de remélem, kegyelmed érti, mit akarok mondani.

- Elhiszem, hogy polgármester uram jó szándékkal van irányomban; és meggyőződésem - felelte Alan Fairford -, hogy soha jobban nem mutathatja ki szívességét, mint épp ez alkalommal.

- Éppen ez az… éppen ezt akarom én is, Alan úrfi - válaszolta a polgármester. - Amellett, amint az illendő is az én hivatalomat betöltő férfiúhoz, rendíthetetlen híve vagyok a hitnek és a királynak is, mármint a jelenlegi egyházat és államrendet értem ezen; ekképpen, amint mondottam már, kegyelmed rendelkezhetik legjobb… tanácsaimmal.

- Segítségében és együttműködésében is reménykedem - felelte erre az ifjú.

- Persze, persze - mondta az óvatos természetű magisztrátus. - Tudja kegyelmed, szeretheti valaki az Egyházat akkor is, ha nem gubbaszt örökké a templomban, és a Királyt is szeretheti, ha a nevét nem is vagdalja folyton erőszakkal a mások fejéhez, akik szerencsétlenek történetesen egy másik királyt jobban szeretnek. Vannak közöttük barátaim és kapcsolataim, aminthogy az ön édesatyjának is, Mr. Fairford, vannak közöttük kliensei… ezek a szegény jakobiták is hús-vér emberek… végtére ők is Ádám és Éva gyermekei; ennélfogva… remélem, ért engem uraságod? Én nyílt szavú ember vagyok.

- Tartok tőle, hogy nem egészen értem önt - mondta Fairford -; és ha valamit bizalmasan szeretne velem közölni, kedves polgármester úr, akkor leghelyesebb lenne, ha sürgősen előhozakodna vele, mert Summertrees Lairdje most már egy vagy két percen belül bizonyosan befejezi levelét.

- Cseppet se tartson ettől… Pate eszes ember, de a tolla nem szalad olyan sebesen a papiroson, mint az agarai a tinwaldi mezőn. Csipkelődtem is vele efölött, ha netán észrevette volna uraságod. Pácbaesett Pate-nek bármit mondhatok… hiszen közeli rokona a feleségemnek.

- No de milyen tanácsot akart adni, polgármester úr? - szakította félbe Alan, aki észrevette, hogy az érdemes magisztrátus, akár a félénk paripa, minduntalan visszahőkölt, valahányszor úgy tetszett, közelébe ért céljának.

- Én csak egyszerű szavakkal tudom előadni, mert én egyszerű ember vagyok. Tegyük fel, hogy valamelyik barátom, olyanforma, mint kegyelmed, belepottyant a Nith legmélyébe, és most kézzel-lábbal kapálódzik az életéért. No de ha egyszer már így áll a helyzet, nekem nemigen van módom segíteni kegyelmeden, mert rövid karú, kövér ember vagyok, és úszni sem tudok, vagyis mi haszna lenne annak, ha én is beugornék kegyelmed után?

- Azt hiszem, most már értem, mire céloz - mondta Alan Fairford. - Úgy gondolja tehát, hogy Darsie Latimer élete veszélyben forog?

- Én! Én nem gondolok semmit, Alan úrfi, de ha mégis így lenne, habár én bízom benne, hogy nem így van, magának mi dolga véle, hiszen nem vér a véréből.

- No de a kegyelmed barátja, Summertrees - folytatta az ifjú ügyvéd - levelet ad a kezembe ehhez a kegyelmedék Redgauntletéhez. Ehhez mit szól a polgármester úr?

- Én! - kiáltott fel a polgármester. - Én, Mr. Alan? Én nem mondok se szénát, se szalmát. De kegyelmed még nem tudja, mi dolog az, farkasszemet nézni egy Redgauntlettel; okosabb lenne, ha előbb a feleségemmel tenne egy próbát, aki pedig csak negyedfokú unokatestvérük, és azután merészkedne a Laird elé… csak mondjon előtte valamit a Forradalomról, és majd meglátja, milyen tekintettel fog kegyelmedre nézni.

- Ennek az ütegnek minden lövését kegyelmednek kell állnia egyedül - felelte Fairford. - De kérem, beszéljen nyíltan, amint férfihoz illik. Úgy gondolja, hogy megbízhatom Summertreesben?

- Hogy megbízhat-e… no még ilyet… hogy megbízhat-e? Én egyszerű ember vagyok, Mr. Fairford… de jól értettem, azt kérdezte, hogy megbízhat-e?

- Bizony - válaszolta Alan -, és fontos tudnom, hogy a válasz igen-e, s az ön számára is fontos lehet, hogy figyelmeztessen, ha nem; mert ellenkező esetben önt gyilkosságban való bűnrészesség terhelné, ami a körülményeket tekintve, súlyosan eshet latba.

- Gyilkosság!… Ki beszél itt gyilkosságról? - háborgott a polgármester. - Ilyen veszély nem fenyeget, Alan úrfi. Csupán ha én kegyelmed helyében lennék… hogy őszintén kimondjam, mi jár a fejemben… - Ekkor száját a fiatal ügyvéd füléhez közelítette, és további kínos vajúdás után a következő kurta szavakkal végre biztonságban eljutott tanácsa a címzetthez: - Pislantson bele Pate levelébe, mielőtt átadja.

Fairford összerezzent, kemény tekintettel a polgármester szeme közé nézett, de nem szólt semmit; miközben Mr. Crosbie az olyan ember önelégültségével, aki végre rábírta magát, hogy tekintélyes áldozatok árán eleget tegyen valamely súlyos kötelességének, bólogatva hunyorgatott Alanre, mintegy megerősítve elébbi tanácsát, majd lehörpintett egy nagy pohár puncsot, és nagyot sóhajtva, mint aki nagy tehertől szabadult meg, így fejezte be szavait: - Én egyszerű ember vagyok, Mr. Fairford.

- Egyszerű ember? - kérdezte Maxwell, aki ebben a pillanatban lépett be a szobába, kezében a levéllel. - Polgármester, én mindig csak olyankor hallottam tőled ezt, amikor valami huncutságban mesterkedtél.

A polgármester meglehetősen ostoba ábrázatot vágott, Summertrees Lairdje pedig éles és gyanakvó pillantást vetett Alan Fairfordra, aki a hivatásával járó rettenthetetlen nyugalommal állta tekintetét. Percenetnyi csend következett.

- Megpróbáltam lebeszélni fiatal barátunkat - magyarázta a polgármester - esztelen vállalkozásáról.

- Kezeskedem - mondta Maxwell -, hogy megóvom önt minden komolyabb következménytől… habár némi kellemetlenségekre fel kell készülnie.

- Ezeket eltűröm - mondta Fairford -, és kész vagyok vállalni a kockázatot.

- Nos, tehát - kezdte Summertrees -, önnek el kell mennie…

- Én most magukra hagyom az urakat - szólt közbe a polgármester felkelve az asztaltól -; ha végeztek a társalgással, megtalálnak az urak nejem teázóasztalánál.

- Soha nála ravaszabb öregasszony nem kortyolt még teát - szólt Maxwell, miután a polgármester becsukta az ajtót -; mindig ezé a Crosbie-é az utolsó szó, bárkivel beszél is… és mégis, amiért ilyen cirókás, mázos szavú ember, és meggyőzőn, tetszetősen beszél, meg sok jó ismerőse van, no meg kivált azért, mert még senki sem tudott rájönni, valójában whig-e avagy tory, immár harmadszor választották meg polgármesternek! No de térjünk a tárgyra. Ez a levél, kedves Mr. Fairford - s átadott egy lezárt borítékot -, amint láthatja, Mr. H– of B–nek szól, és az ön személyéről tanúskodik ezen úr előtt, aki családi nevén Redgauntletként is ismert, habár csak ritkán szólítják így, mivel bosszantó módon e név megemlíttetik bizonyos parlamenti okmányban. Nem kételkedem abban, hogy ő majd megnyugtatja önt barátja biztonságát illetően, és rövidesen őt magát is szabadon engedi… feltéve, hogy jelenleg az ő fogságában van. Most azonban az a kérdés, hogyan találja meg őt; ám mielőtt beavatom önt ezen feltétlenül szükséges titok ismeretébe, önnek becsületszavát kell adnia, hogy nem hozza tudomására senkinek, sem szóban, sem pediglen írásban, milyen expedícióra készül.

- Hogyan, uram? - álmélkodott Alan. - Hogyan várhatja el tőlem, hogy ily óvatlan legyek, és senkivel se tudassam, milyen útra indulok, hogyha valamely baleset érne, legalább az legyen tudott, merre vagyok, s mi céllal mentem oda?

- És ön talán elvárhatja tőlem - válaszolt Maxwell ugyanolyan hangnemben -, hogy barátom biztonságát nemcsak öntől, hanem még attól a személytől is függővé tegyem, kit ön bizalmasául választ, és aki e tudomását barátom romlására használhatja? Nem… nem; szavammal fogadtam, hogy önt nem éri bántódás, most önnek is szavát kell adnia, hogy titokban tartja utazását… tudja, kölcsönkenyér…

Alan Fairford önkéntelenül is arra gondolt, hogy a titoktartás e kötelezettsége új és gyanús színezetet ad az egész megbeszélésnek; de megfontolván, hogy talán barátjának szabadsága állhat azon, hogy ő elfogadja-e ezt a feltételt, végül is megtette, amire Maxwell kérte, és elhatározta, hogy tartani is fogja magát adott szavához.

- Nos, uram - kérdezte -, merre induljak ezzel a levéllel? Mr. Herries Brokenburnben van?

- Nincsen. Nem is hiszem, hogy idejön, amíg a dagályhálók ügye el nem csitul; és én magam se ajánlanám neki… a kvékerek minden jámborságuk dacára is éppoly sokáig tartják a haragot, mint akárki más. Bár én nem vagyok olyan elővigyázatos, mint a polgármester úr, hogy tudni se akarjam, hol rejtőznek a barátaim balsorsukban, nehogy véletlenül valaki megkérje, legyek segítségére, mégsem hiszem, hogy akár szükséges, akár okos dolog lenne túlságos intimitásba kerülnöm szegény Redgauntlet vándorlásaival, hanem inkább megőrzöm szabadságom azt válaszolni, ha megkérdeznek, hogy semmit sem tudok a dologról. Ezért tehát az öreg Tom Trumbullhoz kell mennie, Annanba… Garasos Tomnak is nevezik… és ő bizonyára tudni fogja, hol van Redgauntlet vagy legalábbis kerít valakit, aki sejti. De ne feledje, hogy az öreg Garasos nem válaszol ám semmi efféle kérdésre, hacsak nincsen hozzá útlevele, ami ezúttal az lesz, hogy megkérdezi tőle, hányadik negyedében jár a hold; és ha erre azt válaszolja, hogy „Sötét van ahhoz, hogy partra tegyük a rakományt”, kegyelmednek azt kell felelnie, hogy „Akkor a kolera essen az Aberdeeni Kalendáriumba”, minekutána már nyíltan fog szólni uraságoddal. Most pediglen azt tanácsolnám, hogy ne vesztegesse az idejét, mert gyakran változtatják a jelszót; s vigyázzon magára ezek között a szegénylegények között, mert ezek aztán nem tartják valami nagyra se a törvényt, se pedig a prókátorokat.

- Nyomban útnak indulok - mondta az ifjú ügyvéd. - Csak búcsút veszek a polgármestertől és Mrs. Crosbie-tól, s máris nyeregbe ülök, amint a George fogadó lovásza felszerszámozza paripámat. Ami pediglen a csempészeket illeti, én nem vagyok se finánc, se csendőr, és mint az egyszeri ember, aki összetalálkozott az ördöggel, ha ők nem szólnak hozzám, én sem szólok hozzájuk.

- Így beszél egy derék legény - mondta Summertrees láthatólag növekvő jóindulattal, ilyen fürgeség és a veszély ily megvetése láttán, mit Alan külleméből és hivatásából ítélve talán nem várt volna -; felettébb derék legény! Már szinte sajnálom, hogy… - Itt azonban elharapta a szót.

- Mit sajnál? - kérdezte Alan.

- Szinte sajnálom, hogy nem mehetek kegyelmeddel magam is, vagy hogy nem küldhetek legalább egy megbízható vezetőt.

Együtt mentek Mrs. Crosbie hálókamrájába, mert ez volt a szentély, ahol a kor hölgyei a teát felszolgálták, ha a társalgót a puncsostál foglalta el.

- Ma este jól viselték magukat az urak - fogadta őket Mrs. Crosbie. - Aggódom, kedves Summertrees, hogy a polgármester valami silány kotyvalékkal traktálta kegyelmedet; nem szokott ilyen hamar elvitorlázni a puncsostál partjaitól. Önnek nem mondok semmit, Mr. Fairford, kegyelmed még túl fiatal a kupák és kobakok összekoccintásához, de remélem, nem híreszteli majd el az edinburghi jó társaságban, hogy a polgármester kisiccében méri a borát, ahogy a nótában áll?

- Lekötelezettje vagyok a polgármesternek és önnek, asszonyom, szívességükért - felelte Alan -; de úgy áll a helyzet, hogy hosszú nyargalás vár rám még az éjjel, és mielőbb lóhátra ülök, annál jobb.

- Még ma este? - kérdezte a polgármester aggódva. - Nem lenne okosabb, ha napvilággal indulna, holnap reggel?

- Mr. Fairford az éj hűsében is éppoly jól üli meg a lovat - válaszolt Summertrees, Alan szájából kapva ki a szót.

A polgármester nem szólt többet, és neje sem kérdezett többet, sem pedig meglepetést nem mutattak vendégük hirtelen eltávozta felett.

Kihörpintvén teáját, Alan Fairford a szokásos szertartásossággal búcsút vett. Summertrees Lairdje ügyelt rá, nehogy Fairford és a polgármester további szókat válthassanak, és ott lebzselt a lépcső alján, míg emezek búcsúzkodtak; hallotta, amint a polgármester azt tudakolta, hogy vajon hamarosan szándékszik-e Alan visszatérni, és hallotta azt is, hogy az utóbbi azt válaszolta, bizonytalan, meddig lesz távol; tanúja volt búcsúkézfogásuknak, a polgármester szokásosnál forróbb kézszorításának és szavainak: - Az Isten áldja meg és oltalmazza kegyelmedet -, melyekkel útjára bocsátotta fiatal barátját. Maxwell egészen a George fogadóig elsétált Fairforddal, bár mindvégig ellenállt a fiatalember valamennyi kísérletének, hogy újabb felvilágosítást csikarjon ki tőle Redgauntlet dolgairól, Tom Trumbullhoz, alias Garasoshoz utasítva minden további részlet dolgában, melyet az ifjú szükségesnek vél megtudni.

Végül is elővezették Alan gebéjét - a nyaka túl hosszú volt, a csontjai kiálltak, oldalán két nyeregtáska, benne lovasának úti felszerelése. Büszkén felpattanva kevéske útipoggyásza tetejébe, és semmiképp sem röstelkedve az utazás eme módja miatt, melyet valamely mai Mr. Silvertongue a legmélyebb megaláztatásnak tartana, Alan Fairford elbúcsúzott a vén jakobitától, Pácbaesett Pate-től, és nekivágott az útnak Annan királyi városa felé. Lóháti töprengései semmiképp sem tartoztak a legkellemesebbek közé. Nem tagadhatta el maga elől, hogy némileg túlságosan meggondolatlanul és merészen adja magát törvényen kívüli és mindenre elszánt személyek hatalmába; mert nem gondolhatta, hogy Redgauntlet jelen állapotában más népséggel is összeadhatná magát. Egyéb oka is volt a balsejtelmekre. Éles szemét nem kerülte el, hogy Mrs. Crosbie és Summertrees Lairdje titkon számos jelet váltottak egymással; és világos volt számára, hogy a polgármester jóindulata, mit ugyan őszintének hitt, semmiképp sem lehet elég szilárd, ellenállni a felesége és a barátja s az egész titkos szövetség befolyásolásának. A polgármesternek, miként Macbeth-nek az Ámen, torkán akadtak búcsúszavai, és úgy tűnt, erősebben aggódik, mint ahogy hangoztatni merészelné.

Mindeme részleteket egymás mellé helyezve, Alan nem kevés balsejtelemmel szívében, Shakespeare emlékezetes sorára gondolt:

Vízcsöpp keres vízcsöppet óceánban…

Ám az állhatatosság erőteljes vonása volt az ifjú ügyvéd jellemének. Mindig is éppenséggel ellenkezője volt a „szalmaláng paripának”, mely elfárad, mielőtt még megdelelne, mert már a napnak elején kimeríti magát túl heves szökelléseivel. Ellenkezőleg; gyakorta úgy tűnt, hogy a kezdetkor mutatkozott erői elégtelenek lesznek a cél eléréséhez; és csak midőn növekedni kezdtek a feladat nehézségei, akkor termett elő benne a szükséges lelkierő, hogy megküzdjön a nehézségekkel, és legyőzze őket. Ezért tehát bármily aggodalmaktól gyötörve haladt is előre bizonytalan kimenetelű és veszélyekkel terhes felderítő útján, az olvasó mentse fel a vád alól, hogy netalán megfordult volna fejében, akár csupán egyetlen futó gondolat erejéig is, hogy felhagyjon a kereséssel, és sorsára bízza Darsie Latimert.

Néhány órai lovaglás után, hét és nyolc óra között megérkezett Annan kicsiny városkájába, amely a Solway partján fekszik. A nap már lenyugodott, de az este még nem vette kezdetét, s miután Alan a lóról szállva gondoskodott róla, hogy lova tisztes ápolásban részesüljön a helyiség legnagyobb fogadójában, könnyűszerrel talált embert, aki elirányította Mr. Maxwell barátjához, az öreg Tom Trumbullhoz, akit úgy látszott, mindenki jól ismer. A legénykétől, akit vezetőjéül fogadott, megpróbált kicsalni valamit ezen férfiú kilétére, állapotára és hivatására vonatkozólag; de oly általánosságokon kívül, hogy „igen jámbor ember”… „nagyon becsületes lélek”… „van mit a tejbe aprítania”… meg más efféle, egyebet nem tudott kihúzni belőle; és miközben Fairford aprólékosabb kérdésekkel próbálta folytatni a tudakozódást, a legény azzal vetett véget kérdezősködésének, hogy bekopogtatott Mr. Trumbull ajtaján, akinek szerény lakhelye kissé távolabb állott a várostól, és inkább a tengerhez esett közel. Egyike volt azoknak az apró házikóknak, melyeknek sora egész a vízpartig nyúlott, és mindük mögött kert látszott, meg a falusi udvarok szokott építményei. Mikor bekopogtattak, odabentről éppen egy skót zsoltár zengett, és a fiú azt mondta Alannek: - Lelkigyakorlatot tartanak - egyben érzékeltetve, hogy meglehet, nem is engedik be őket, míg nem végeznek az imádsággal.

Midőn azonban Fairford újra megkopogtatta az ajtót lovaglópálcája gombjával, az ének abbamaradt, és maga Mr. Trumbull jött elő, kezében zsoltároskönyvével, melyet a lapok közé helyezett mutatóujjával tartott nyitva, s tárt ajtót, hogy megtudja, mi légyen oka az alkalmatlankodásnak.

Mr. Trumbull külleménél mi sem különbözhetett volna jobban attól, amilyennek egy mindenre elszánt ember bizalmasát, törvénytelen üzelmeket folytató, törvényen kívüli árulók cinkosát bárki képzelhette volna. Magas, csontos, szikár férfiú volt, ősz haját arca két oldalán egyenesen lefelé fésülte, arca vasszürke, és vonásait - avagy inkább, ahogy Quin mondta Macklinről: ráncainak „kötélzetét” - oly igen eltöltötte vallási meggyőződésének, sőt, aszkézisének kifejeződése, hogy vakmerő bátorság avagy ravasz alakoskodás külső jelének már nem maradt rajta hely. Röviden szólva, Trumbull a merev, régi vágású skót presbiteriánus tökéletes megtestesítőjének tűnt, aki csak azt ejti ki a száján, amit igaznak és helyesnek vél, cselekedeteiben kizárólag a kötelesség vezérli, és ha hibázik, akkor is abban a meggyőződésben teszi, hogy istent szolgálja, nem pediglen az embert.

- Engem keres az úr? - kérdezte Fairfordtól, kinek vezetője a háttérbe húzódott, mintha a szigorú agg feddése elől bújna. - Ájtatos foglalatosságunkban zavart meg, s ma szombatnak estéje van.

Az agg külseje és modora oly mértékben megcsalta Alan Fairford előzetes várakozását, hogy egy pillanatig rémülten állt az ajtóban, és még egy szószékről aláereszkedő tiszteletest is inkább megszólított volna titkos jelszavával, mint ezt a tiszteletre méltó családfőt, kit imádságában zavart meg ügyével és ügye érdekében. Végezetül sebtiben arra a következtetésre jutott, hogy Mr. Maxwell valamely léha tréfát űzött vele, vagy talán ő vétette el a személyt, akihez irányították, s ezért megkérdezte, hogy vajon Mr. Trumbull-lal beszél-e.

- Thomas Trumbull-lal - válaszolta az aggastyán. - Mi járatban van az úr? - Szemével a kezében tartott könyvre pislantott, és felsóhajtott egy feloldozást áhító szent modorában.

- Ismeri ön Summertrees Maxwell urat? - kérdezte Fairford.

- Hallottam már, hogy lakik ilyen nevezetű úr a környéken, de magam nem vagyok ismeretségben vele - válaszolta Trumbull. - Pápista, mint hallom; mert a szajha, ki a hét hegyen ül, még mindig nem szűnt meg förtelmes poharának undok mocskát e földre öntözni.

- Ő mégis kegyelmedhez irányított engem, kedves barátom - mondta Alan. - Van-e más is Annan városában, ki az ön nevét viseli?

- Senki - felelte Trumbull -, mióta érdemes atyám eltávozott; ő valóban tündöklő lámpás volt. Jó estét kívánok az úrnak.

- Várjon még egy pillanatig - kérte Fairford -, élet és halál dolgában járok.

- Csakúgy, mint mi is, midőn bűneink terhét oda vetjük, hol helye kijelöltetett - válaszolta Trumbull, és be akarta csukni az ajtót látogatója előtt.

- Ismeri ön - kérdezte Fairford - Redgauntlet Lairdjét?

- Az ég őrizzen engem a pártütéstől s viszálytól! - kiáltott fel Trumbull. - Ifjú úr, ön terhemre van. Itt élem életem a magam népe körében, és nem adom össze magam jakobitákkal és más bálványimádókkal.

Úgy tett, mintha be akarná tenni a kaput, de mégsem csukta be, mely körülmény nem kerülte el Alan figyelmét.

- Mr. Redgauntletet olykor - folytatta - Birrensworki Herriesnek nevezik; talán ön is inkább e néven ismeri.

- Ifjú barátom, kegyelmed nem viselkedik ildomosan - felelte Trumbull -; becsületes embernek elegendő gond, hogy egy nevet megőrizzen szeplőtelennek. Én mit sem tudok olyan emberekről, kik kettőt viselnek. Jó estét önnek, testvérem.

Most már minden további teketória nélkül be akarta csapni az ajtót látogatója orra előtt, amikor Alan, kinek feltűnt, hogy a Redgauntlet név említésére az agg nem maradt olyannyira közömbös, mint színlelte, megakadályozta e műveletben azzal, hogy halkan ezt kérdezte tőle: - De azt legalább meg tudja mondani nekem, hogy hányadik negyedében jár a hold?

Az öregember megrándult, mint aki mély álomból ébred, de mielőtt válaszolt volna, éles, átható pillantással vizsgálta a kérdezőt, mely mintha azt tudakolta volna: „Valóban birtokában vagy a bizalmamhoz vezető kulcsnak, avagy csupán a véletlen mondatja veled ezt?”

E fürkésző tekintetre Alan értő mosollyal válaszolt.

Ám miközben mintegy mellékesen kiejtette száján a válaszjelt: - Sötét van ahhoz, hogy partra tegyük a rakományt -, az aggastyán arcán nem ernyedt vasizmainak feszessége.

- Akkor a kolera essen az Aberdeeni Kalendáriumba!

- Meg az olyan bolondba, aki az időt fecsérli - felelte Tom Trumbull. - Nem mondhatta volna ezt mindjárt elsőre? Ahelyett fecsérli itt az időt, méghozzá a nyílt utcán, idecsalogatva a bámészkodókat. Jöjjön… kerüljön beljebb.

Bevonta látogatóját a sötét kapualjba, és gondosan bezárta mögötte a kaput; majd bedugta fejét az egyik szobába, mely a kihallatszó halk beszédből ítélve a család tartózkodási helye volt, és fennhangon így szólt be az ajtón: - Elszólít a szükség s a könyörületesség. Malakiás, vedd a könyvet. Elénekeltek hat kettős verset a száztizenkilencesből; magyarázatot pedig a Sirámokból tarthatsz. És, Malakiás - ezt már halk hangon mondta -, a doktrínákból annyit adj fel nekik, amennyi eltart legalább addig, ameddig vissza nem jövök; mert különben ezek a hebehurgya süvölvények még szétszaladnak a házból, ki a községi legelőre, csak fecsérlik a drága idejüket, és talán még a reggeli imádság idejét is elmulasztanák.

A szobából kihangzó tagolatlan válasz jelezte, hogy Malakiás megnyugszik a rárótt parancsokban; Mr. Trumbull pedig az ajtót becsukva, valami olyasmit mormogott magában, hogy jobban húz a paripa, ha jó a hám, azzal megfordította a kulcsot a zárban, majd zsebre tette, aztán felszólítva látogatóját, hogy óvatosan lépkedjen, keresztülvezette házán, egy hátsó ajtón át, ki a szabadba, kicsi kertjébe. Keresztül a kerten sűrű fasor mentén vitt útjuk, anélkül, hogy bárki szomszéd megpillanthatta volna, ki jár ott, mígnem megérkeztek a kerítésbe vágott ajtóhoz, amely, miután kinyílt, egy háromállásos istálló oldalbejáratának bizonyult, őket pedig, belépvén, a három állás egyikében álló ló nyihogása fogadta. - Sssss, sssss! - csitította a vénember, és csendre buzdító szavát még azzal is nyomban hathatósabbá tette, hogy maréknyi szemet vetett a jászolba, s a paripa jelenlétük észrevételezését ekképp hamarosan abrakának elfogyasztásával járó szokott csámcsogó, őrlő hangokra váltotta.

Mivel most már gyorsan sötétedett, az öregember, aki sokkalta fürgébb volt, semmint merev tartású testét látva, bárki feltételezhette volna, egyetlen szempillantás alatt becsukta az ablak fatábláit, foszfort és gyúpálcikákat vett elő, meggyújtotta az istállólámpást, letette az abrakvödörre, majd Fairfordhoz fordult. - Itt magunk közt vagyunk; már amúgy is elvesztegettünk némi időt, ezért kérem, méltóztassék tudatni vélem, miféle küldetésben jár. Az üzlet dolgában, avagy a másik ügyben jött?

- Azért jöttem kegyelmedhez, Mr. Trumbull, hogy megkérjem, legyen segítségemre, hogy Summertreesi Maxwell úr levelét Redgauntlet Lairdjéhez eljuttathassam.

- Hm… bajos dolog! Pate Maxwell nem változott… még mindig a régi Pácbaesett Pate… nyakas ember. Hadd látom azt a levelet.

Gondosan megvizsgálgatta, forgatta kezében, tüzetesen tanulmányozta a pecsétet. - Úgy látom, minden rendben van; rajta a sürgősség titkos jele. Áldom érte a Teremtőmet, hogy magam nem vagyok nagy ember, s e nagy emberek cimborája; és ezért nem is kell többet gondolnom az efféle küldeményekkel, mint hogy segítsek eljuttatni őket oda, ahová kell. Kegyelmed ugyebár idegen erre mifelénk?

Fairford igenlően válaszolt.

- Soha ennél jobb választást. Kerítenem kell valakit, aki elirányítja kegyelmedet. Azt hiszem, oda kell mennünk hozzá. Kegyelmed jó ajánlólevelet hozott, s én bízom is kegyelmedben; különben talán többet látna, mint amennyit magam szeretnék megmutatni, vagy amennyit üzleti ügyben közönségesen mutatni szokásom.

Így szólván, a lámpást lehelyezte a földre az egyik üres állást a másiktól elválasztó cölöp mellé, megemelt egy csappantyút, amely a cölöpöt a padlóhoz erősítette, aztán félretolta az egészet, és kis ajtót tárt fel. - Kövessen - mondta és leereszkedett a föld alatti járatba, melynek a rejteknyílás volt bejárata.

Fairford utánabújt, noha nem is egy balsejtelem aggasztotta, ám eltökélt szándékában, hogy folytatja kalandját, meg nem ingott.

A lefelé vezető kürtő nem volt hosszabb hat lábnál, és egy igen szűk járatba torkollott, melyet mintha azzal a szándékkal építettek volna ilyenre, hogy kívül rekesszenek mindenkit, aki csak egyetlen hüvelykkel vastagabb derekában vezetőjénél. A folyosó végén kicsiny, talán nyolc négyzetlábnyi, boltozatos helyiség fogadta őket. Itt Mr. Trumbull magára hagyta Fairfordot, és egy percre visszament az úton, melyen jöttek, mint mondta, hogy bezárja a rejtekajtót.

Fairfordnak nem volt ínyére, hogy eltávozott, mivel így ő maga teljes sötétségben maradt; emellett légzését is nagyban megnehezítette a szeszek és más aromás portékák illata, mely erősebb volt, semmint a tüdő könnyen elviselhette volna. Nagyon megörült ezért, midőn meghallotta Mr. Trumbull közelgő lépteit, aki most ismét melléje érvén, kinyitott a falban egy erős, bár szűk ajtót, és Fairfordot egy hatalmas tárházba vezette, melyben szeszes hordók és más csempészáruk sorakoztak.

A zsúfolt pincesor végében piciny láng világított, mely egy halk füttyjelre táncolni kezdett, és megindult feléjük. Egy bizonytalan körvonalú alak lépett oda hozzájuk, aki kezében lámpást tartott, melynek fényét ernyő fogta le, s akit Mr. Trumbull ekképpen szólított meg: - Miért nem jöttél a szombat esti istentiszteletre, Jób?

- Swanson rakodta a Jennyt, uram! És itt kellett maradnom, kiadni az árut.

- Helyes… halaszthatatlan teendő, és az üzlet parancsa. Az Ugrabugra Jenny horgonyt szed a dagállyal?

- Igen, uram; vitorlát bont, és indul…

- Azt nem kérdeztem, Jób fiam, hogy hová vitorlázik - szakította félbe az agg. - Hálát adok Teremtőmnek, hogy mit sem tudok jöttükről-mentükről. Én csupán tisztes áron, közönséges kereskedő ember módjára eladom a portékámat, és minden egyébtől mosom kezeim. Hanem azt akartam megkérdezni, vajon az az úr, akit a Solway Tavak Lairdjének hívnak, még mostan is a határ túlsó oldalán leledzik-é?

- Igen, uram - felelte Jób -; tetszik tudni, a Laird is némileg egy húron pendül velem… egy kis csempészés meg miegymás. Statutum van ellene. De semmi az; az után a kis mulatság után, amit a kvéker hálóinál csaptak amott, csak kapta magát, és átsétált a fövenyen; mert olyan igaz lelke van ám a Laird úrnak, hogy mindig hű a maga földjéhez. Hanem… tiszta itt a levegő?

Így szólván, hirtelen Alan Fairford felé fordította lámpása világító oldalát, aki a lámpás suhanó fényénél, mely eközben rávetült hordozójára, hatalmas termetű férfit pillantott meg, aki legkevesebb hat láb magas volt, durva szőrkucsmát viselt a fején, és olyan arcvonásokkal rendelkezett, melyek tökéletesen megfeleltek behemót testének. Alannek úgy rémlett, pisztolyokat is látott övében.

- Ezért az úrért én felelek - nyugtatta Trumbull -; szólania kell a Lairddel.

- Csiklandós dolog - válaszolta a szolga -; mert úgy hallottam, amint a Laird meg a népe odaát voltak, máris nyakukba kapták a szárazföldi cápákat meg néhány lovasított rákot is Carlisle-ból; úgyhogy muszáj volt nekik szétugrani, és egy időre meglapulni. Mondják, hogy Londonból új seprűt küldtek, hogy kisöpörje őket az országból, és bizony, kemény cirokból fonták; meg azt is mondják, hogy egy legény vízbe fúlt… de nem a Laird népe közül való volt, vagyis hát nem nagyon számít.

- Kímélj! Kérlek téged, kímélj meg, Jób Rutledge - szólt a jámbor és békés természetű Mr. Trumbull. - Kérlek, ne feledd, hogy mit sem óhajtok tudni lármáitokról, csetepatéitokról, söprűtökről és imposztorságaitokról. Itt lakozom a magam népe körében, és eladom az árum bárkinek, aki meg akarja venni; mosom ezért kezeim mindentől, ami ebből eredeznék, amint az békességes alattvalóhoz és becsületes emberhez illő. Fizetséget mindig csakis készpénzben fogadok el.

- Jól van, jól van - mormogta a lámpa hordozója -, Trumbull tiszteletes úr igen érti az üzletet.

- Remélem, Jób fiam, egy napon te is megismered majd - felelte Mr. Trumbull - a törvények áthágásától mentes lelkiismeretet, amely nem fél se zsandárt, se fináncot, se adót, se vámot. Most azonban az a dolog, hogy ezt az urat Cumberlandbe juttassuk, mert fontos ügyben jár, és a Solway Tavak Lairdjéhez irányítsuk, hogy szólhasson vele… felteszem, hogy ennek nincsen akadálya. Azt hiszem, ha elvitorlázik a reggeli apállyal, Nanty Ewartnál nincsen is alkalmasabb ember arra, hogy ennek az úrnak vezetője legyen.

- Bizony igaz - mondta Jób -, soha ember még nem ismerte úgy a határvidéket, minden völgyet, hegyet, lápot, legelőt és szántót, mint Nanty; s ő mindig meg tudja találni a Lairdet, ha kegyelmed biztos abban, hogy az úrral minden rendben van. Habár inkább neki kellene vigyáznia magára; mert legyen bár a legderekabb legény egész Skóciában és ráadásul még annak az istenverte Bizottmánynak is az elnöke akár, meg lenne még hozzája ötven perzekútor a háta megett, akkor is rajtavesztene, ha hamis szándékkal akarná a Lairdet látogatni. Nanty pedig csak egyet szól, már oda is csap, mert bizony sokkal ádázabb legény, mint az a Cristie Nixon, aki körül olyan nagy hűhót csapnak. Magam szemével láttam mindkettejüket, amikor a nagy bajban…

Fairford úgy érezte, hogy neki is szólania kellene valamit; ám érzelmei, miután egyszeriben mindenestül egy kántáló képmutatónak és csatlósának hatalmába került, aki maga is mindenre elszánt haramiának látszott, valamint a förtelmes pára, mit emezek közönyösen szippantgattak, míg Alan lélegzeni is alig bírt, együttesen felettébb megnehezítették számára, hogy akár egy szót is kiejtsen a száján. Mindazonáltal sikerült kijelentenie, hogy semminemű gonosz szándékot nem táplál a Laird ellen, miként ezen embert ők nevezték, s mindössze egy levelet kell eljuttatnia hozzá valamely ügyben, Summertreesi Maxwell úr küldeményét.

- Jól van, jól van - mondta Jób -, nekem ennyi elegendő is; és ha Mr. Trumbull is úgy gondolja, hogy a deák, aki írta, megbízható, akkor felszállítjuk kegyelmedet az Ugrabugra Jennyre még ma hajnalban, és Nanty Ewart majd eligazítja, miként találhat rá a Lairdre, erről én kezeskedem.

- Úgy vélem, hogy addig egyelőre visszatérhetek a fogadóba, hol a lovamat hagytam, nemde? - kérdezte Fairford.

- Kérem, ne nehezteljen - felelte Trumbull -, de ehhez már túlságosan hosszan volt társaságunkban; hanem ehelyett majd Jób elvezeti kegyelmedet olyan helyre, ahol némi kényelmetlenségek közepette bár, de elalhat, míg Jób szólítandja. A kevéske poggyászt, melyre kegyelmednek szüksége leend, majd elhozom magam… mert hiába, nem szabad kényesnek lenni annak, aki ilyen küldetésre indul. Magam fogok gondoskodni lováról is, mert kegyes embernek barmával is kegyesen kell bánnia… olyasmi ez, mit mifelénk gyakorta elfelejtenek.

- Trumbull gazda, maga is tudja jól - feleselt Jób -, ha nyomunkban vannak, akkor nincsen idő bevonni a vitorlákat, és a fiúk bizony korbáccsal meg sarkantyúval noszogatják a lovakat… - félbeszakította mondókáját, mert észrevette, hogy az öregember eltűnt az ajtó mögött, melyen az előbb belépett. - Mindig ilyen az öreg Garasos - fordult Fairfordhoz -, azzal sose törődik, hogyan visszük az üzletet, mert őt csak a haszon érdekli. Engem meg itt emésszen el a kolera, ha nem tartom többre a mulatságot a haszonnál. No de jöjjön, virágszálam, biztonságban el kell raktároznom kegyelmedet, amíg ideje nem lesz hajóra szállni.