HARMADIK FEJEZET
Darsie Latimer Naplója
(Az itt következő ünnepélyes felszólítást a Naplót
tartalmazó boríték belső oldalára írta fel szerzője)

Az, kinek e lapok kezébe jutnak, megismerheti belőlük egy szerencsétlen sorsú fiatalember történetét, akit egy szabad ország kellős közepén, s anélkül, hogy bármely bűnökkel vádolnák, törvénytelen és erőszakos módon fogságban tartanak. Esdekelve kérem azt, aki felnyitja e levelet, hogy folyamodjék a legközelebbi magisztrátushoz, s követvén az útmutatásokat, miket e lapokon talál, fáradozzék kiszabadításán annak, ki nemcsak joggal tart igényt mindama segedelemre, mi kijár minden elnyomott ártatlannak, hanem hajlandósága és eszközei is megvannak, hogy hálás legyen annak, ki e segítséget meghozza neki. Az esetben, ha az, kinek ezen iratok birtokába kerülnek, hiányában van akár a kellő eltökéltségnek, akár az eszközöknek, hogy kiszabadítsa szerzőjüket, esdekelve kérem minden halandónak embertársai iránti kötelezettségei nevében, ama szeretet nevében, mely minden keresztényt összefűz az ugyanazon szent hitet vallókkal, hogy a legsürgősebb módon gyorsan s biztonságban juttassa el ezen iratokat Tek. Alan Fairford ügyvéd úrnak, ki atyja, Tek. Alexander Fairford fiskális úrnak házában, a Brown’s Square-en, Edinburghben lakik. Bizton számíthat nagylelkű jutalmukra, amellett, hogy lelkiismeretének jutalma ama tudat leend, hogy valóban nagy szolgálatot tett az egész emberiségnek.

Drága Alan!

Neked, ki iránt kételyeim s balsorsom közepette is éppoly hő érzelmekkel viseltetem, mint barátságunk legderűsebb napjaiban, neked címezem e történetet, mely mindazonáltal meglehet, nagyon is nem kívánt kezekbe jut. Hajdani kedvem egy cseppje száll vissza tollamra, ha leírom neved, s azt a boldog gondolatot dédelgetve magamban, hogy talán te leszel megszabadítóm jelen kénytelen vészterhes helyzetemből, valamint te valál vezérlőm s tanácsadóm mindenkor eddigelé, leküzdöm magamban a búskomorságot, mely különben elárasztaná lelkemet. Ezért, s mivel időm is van hozzá, a Mennybéli a megmondhatója, mily igen sok, megkísérelem gondolataimat oly szabadon s maradéktalanul, kiönteni mint valamikor régen, habár talán amaz időknek boldog s könnyed gondtalansága nélkül.

Ha ezen iratok más kezébe s nem hozzád jutnának, akkor sem fogom megbánni, hogy így feltártam érzelmeim; mert azon kívül, hogy bőséggel kivettem részem az oktalan bohóságból, mely velejárója az ifjúságnak s a tapasztalatok hiányának, nem félek attól, hogy sok röstellnivalóról kellene számot adnom elbeszélésemben; mi több, azt remélem, hogy ama kendőzetlen s nyílt őszinteség, mellyel beszámolok majd e lapokon mostoha s elcsüggesztő körülményeimről, még egy idegent is megnyerhet ügyemnek, s hogy a látszólag jelentéktelen események tömegében, melyekről hosszas részletességgel fogok beszámolni, talán fellelhető valamely kulcs, mi megnyitja börtönöm.

Egy másik lehetőség is kétségkívül fennáll - Naplóm, mint nevezhetném, meglehet, sohasem jut sem a drága barát kezébe, kinek címezem, sem pediglen valamely közömbös idegenébe, hanem azok zsákmányául esik, kik e percben is foglyukként tartanak. Ám legyen úgy. Kevés olyasmit tudhatnak meg belőle, miről eddig nincsen tudomásuk; csupáncsak azt, hogy mint ember s angol, lázadó lelkem teljes hevével tiltakozom a bánásmód ellen, miben részeltettek; hogy eltökéltem, minden lehetséges módon megkísérlem visszaszerezni szabadságomat; s habár nem kétséges, hatalmukban áll rabságomat meggyilkolásommal tetézni, még mindig az a szándékom, hogy ügyem hazám igazságszolgáltatása elé terjesztem. Mivel nem rettent el a lehetőség, hogy irataim talán elragadják tőlem, s legfőképp, hogy egy bizonyos személy szemei elé kerülnek, ki, bár ok nélkül, máris ellenségem, s talán még nagyobb haragra gerjed ellenem, amiért feljegyzem megpróbáltatásaim történetét, folytatom a történtek elbeszélését, melyek azóta estek meg velem, mióta befejeztem drága Alan Fairford barátomnak írott utolsó levelemet, ha nem csalódom, augusztus folyó havának 5-ik napján.

A mondott levél dátumát megelőző estén léha mulatozás céljából egy táncvigalomban vettem részt Brokenburn falvában, körülbelül hat mérföldnyire Dumfriestől. Itt bizonyára sokan láttak, amit arra az esetre említek, ha e tény elég fontosnak tűnnék ahhoz, hogy tárgyában valamely vizsgálat szüksége merülne fel. Táncoltam, hegedültem, s körülbelül éjfélig vettem részt a mulatozásban, mikor is szolgám, Samuel Owen meghozta lovaimat, s én visszalovagoltam egy Shepherd’s Bush nevű kicsiny fogadóba, melynek bizonyos Gregsonné a tulajdonosa, s mely az elmúlt két hét során alkalmilag szálláshelyemül szolgált. A reggelt s a délelőtt egy részét ama, hozzád, drága Alan, tehozzád címzett levél írásával töltöttem, melyet már említettem, s melyet, mint hiszem, azóta bizonyára rendben kézhez kaptál. Miért is nem fogadtam meg oly sokszor lelkemre kötött tanácsodat? Miért is vesztegettem időm ama veszedelem tőszomszédságában, melytől pedig egy kedves hang óva intett? Hasztalan kérdések ezek most már. Balvégzetemben elvakíttatva éji pilleként táncoltam a gyertya lángja körül, mígnem megperzselődtek szárnyaim.

Eltelt már nagyobb fele a napnak, s én nehezen vártam az idő múlását. Talán pironkodnom kellene, visszagondolván arra, amiért oly gyakran korholt az a drága barátom, kinek e levelet címzem - nevezetesen, hogy nemtörődöm perceimben mily készségesen engedem, hogy másvalaki, bárki, aki történetesen mellettem van, irányítsa lépteimet, ahelyett hogy a magam ügyében magam vállalnám a töprengés és döntés feladatát. Vezető és küldönc minőségében néhány napja szolgálatomban állt egy Benjamin nevű legényke, bizonyos Coltherdné nevű özvegyasszony fia, aki Shepherd’s Bush mellett lakik; s visszaemlékezve magamnak is feltűnő, hogy azokban a napokban mennyivel gyakrabban tűrtem el, hogy befolyással legyen cselekedeteimre, semmint az korunk s állapotunk különbözőségéhez illendő lett volna. Akkor éppen azt próbálta elhitetni velem mindenáron, hogy a lehető legjobb mulatság végignézni, mint emelik ki a halakat a Solway medrében apály kezdete előtt elhelyezett hálókból, és oly állhatatosan unszolt, mennénk oda aznap este, hogy önkéntelenül is arra gondolok, viselkedésének valamely különös oka lehetett. E részleteket azért említem, hogy ha irataim baráti kezekbe jutnának, a fiút előkeríthessék s egzamináció alá vethessék.

Mivel ékesszólásával nem tudott rávenni, hogy a dagály visszahúzódtával a hálókban maradt halak hasztalan vergődésében gyönyörködjem, ravaszul azt hozta fel, hogy Mr. és Miss Geddes, a szomszédságban jól ismert, tiszteletre méltó kvéker család tagjai, kikkel magam is szoros barátságot kötöttem, bizonyára megneheztelnének, ha hamarosan nem tenném tiszteletemet náluk. Mint mondotta, mindketten felettébb érdeklődtek, mi okból hagytam el házukat oly igen váratlanul az előző nap. Ezért úgy határoztam, hogy felsétálok Sáron Hegyére, s előadom mentségemet; s abba is beleegyeztem, hogy a fiú kísérőmül szegődjék, s megvárjon, míg kijövök a kvéker család otthonából, mivel haza útban, Shepherd’s Bush felé menet esetleg horgászgatom majd keveset, mely mulatságra, miként a fiú biztosított, az estéli óra kiváltképp alkalmas. Ezt az apró részletet azért említem, mert erősen gyanítom, hogy a fiú sejtette, miként fog végződni számomra az este, s azt az önös, habár gyermeki reményt melengette szívében, hogy ekképpen az utánam maradó szabad prédából megszerzi magának horgászbotom, melyet már oly sokszor megcsodált. Lehet, hogy igaztalanul vádolom a fiút, de már korábban is megfigyeltem, hogy némely apróságok elérésén, melyekre, miként az korához illett, gyerekesen áhítozott, nagyon is módszeresen buzgólkodott, mely viszont egy sokkal érettebb életkor sajátja.

Miután útra keltünk, rápirítottam, mondván, hogy az évszakhoz képest hűvös este, a keleti szél és egyéb körülmények aligha kedveznek a horgászásnak. Ő azonban kitartott a maga igaza mellett, és néhányszor horgát is bevetette, mintegy meggyőzni akarván tévedésemről, de nem fogott semmit, s miként ma már meggyőződéssel hiszem, inkább azzal törődött, hogy engem figyeljen, semmint halakat fogjon. Mikor ismételten kinevettem hiábavaló próbálkozását, haragos mosollyal azt válaszolta: - Azért nem harapnak a halak, mert égzengés van a levegőben - mely burkolt célzása bizonyos tekintetben nagyon is beigazolódott.

Megérkeztem Sáron Hegyére, barátaim szokott szívélyességükkel fogadtak, s miután kevés ideig ártatlanul elcsúfolódtak rajtam, amiért előző este oly hirtelen távoztam, beleegyeztem, hogy náluk szállok meg az éjszakára, és így teszem jóvá vétkem; a süvölvényt pedig, ki horgászbotommal várakozott rám, Shepherd’s Bush-ba menesztettem, hogy vigye meg a hírt. Azonban kétséges, vajon oda ment-é, avagy más irányba vette útját.

Nyolc és kilenc óra között, mikor sötétedni kezdett, kisétáltunk a teraszra, hogy megcsodáljuk a mennybolt tízmilliónyi tündöklő csillagát, melyek a korai fagy enyhe érintésétől tízszeres ragyogással fénylettek. Miközben e tüneményes látványt bámultuk, azt hiszem, Miss Geddes volt, ki elsőnek hívta fel álmélkodó figyelmünket egy hullócsillagra, mely, mint mondta, hosszú csóvát vont maga után. A mennynek azon sarkába pillantva, merre Miss Geddes mutatott, egymás után két petárdát láttam felkúszni, majd szétpukkadni az égen.

- Ezek a meteorok - mondta Mr. Geddes válaszul húga felfedezésére - nem a mennyben fogantak, és nem sok jót jövendölnek a föld lakói számára.

Míg szólt, az égbolt egy másik szegletébe pillantottam, s szinte válaszjel gyanánt az előző kettőre, újabb petárdát láttam felszállni s szétpukkadni, mintegy a csillagok között.

Mr. Geddes néhány percre mélyen gondolataiba merült, majd így szólt húgához: - Noha későre jár már, Rachel, le kell mennem a halászhelyre, s a felügyelő kamrájában töltenem az éjt.

- Akkor most már - felelte az ifjú hölgy - bizton tudom, hogy Béliál fiai fenyegetik hálóink s egyéb halászszerszámainkat. Józsua, te a béke embere vagy, s mégis tudva s önnön akaratodból oda mégy, hol a benned lakozó Ádámtól megkísértve talán viszályba s békétlenségbe veted magad?

- Valóban a békesség embere vagyok, Rachel - felelte Mr. Geddes -, mind, a végső határig, mit barátaim elvárhatnak emberségemtől; és soha nem folyamodtam, s Isten segedelmével soha nem is fogok folyamodni a hús fegyveréhez, hogy általa verjem vissza vagy bosszuljam meg a rajtam ejtett sérelmeket. Ám ha szelíd érveléssel és eltökéltséggel megkímélhetem azon durva embereket egy bűn elkövetésétől, valamint megelőzhetem a magam s mások tulajdonának károsodását, megteszem azt, mi minden embernek s kereszténynek kötelessége.

E szavakat kiejtvén, nyomban a lovát kérte; húga pedig felhagyott érvei sorolásával, hanem keblén keresztbe téve karját, beletörődő, ámde szomorúsággal teljes tekintetét a mennyekre függesztette.

Jelentéktelennek tűnhetnek e részletek; de jelen állapotomban okosabb, ha az elmúltakra való emlékezéssel, valamint emlékeim lejegyzésével foglalom le elmémet, semmint hogy a jövendőmet illető hiábavaló s aggasztó töprengésekre pazaroljam erőimet.

Úriemberhez méltatlan cselekedet lett volna, ha ottmaradok a házban, melynek urát a szükség ily hirtelen elszólította; ezért kérve kértem, engedné meg, hogy elkísérjem a halászóhelyig, ezzel egyszersmind húgát is megnyugtatva, hogy személyem kezességül szolgál bátyja biztonságára.

Úgy tűnt, ajánlatom nagy örömet szerzett Miss Geddesnek. - Legyen úgy, bátyám - mondta -, legyen meg az ifjú ember szívének óhaja, hogy tudhassak legalább egy hív tanút, ki melletted áll a szükség óráján, s majd beszámol róla, miként alakult sorod.

- Nem, Rachel - szólt az érdemes férfiú -, vétkezel, ha azért, hogy elcsitítsad jósorom feletti aggodalmaid, belétaszítod a veszedelembe… ha ugyan veszedelemnek bizonyul… ezen ifjút, vendégünket; kiért, ha szerencsétlenül járna, nem kétlem, éppannyi szív sajogna, mint amennyit az én balsorsom fájdítana.

- Nem, drága barátom - mondtam, megragadva Mr. Geddes kezét -, nem vagyok oly boldog ember, mint te hiszed rólam. Véget érne bár életem e mai estén, nagyon kevesen tudnák csak azt is, hogy húsz éven át egy ilyen nevű lény létezett a föld színén; és e kevesek közül is csupán egy lenne, ki őszintén sajnálkozna felettem. Ne tagadd meg tehát tőlem a kiváltságot, hogy elkísérhesselek s hajlandóságomról e csekély figyelmességgel bizonyságot tegyek, mert habár barátom kevés vagyon, legalább örömest szolgálom őket.

- Bizony mondom néked, jó szívvel áldott meg az Ég - szólt Józsua Geddes viszontszorítván kezem. - Rachel, ezen ifjú velem jön. Miért ne nézhetne szembe a vésszel, hogy igazságot tegyen, s megőrizze a békességet? Kebelemben bévül érzem - fűzte hozzá, míg égre tekintő arcán oly rajongás suhant át, amit azelőtt sohasem figyelhettem meg nála, ám melynek hiánya talán inkább felekezetének volt sajátja, semmint az ő természetének -, bizony mondom, valami azt sugallja nékem, tomboljanak bár az istentelenek, miként az óceáni szélvihar, nem lészen hatalmukban győzedelmeskedni felettünk.

Így szólván Mr. Geddes egy lovacskára mutatott, hogy szerszámozzák fel használatomra, s miután egy kosárban némi elemózsiát vett magához, valamint egy szolgát, hogy majd visszahozza a lovakat, számukra nem lévén födél a halászhelyen, körülbelül estéli kilenc órakor elindultunk, és mintegy háromnegyed órai poroszkálás után megérkeztünk úticélunkhoz.

A halásztanya négy-öt halászt befogadó kunyhókból áll, avagy inkább csak állt valamikor, továbbá egy bognárműhelyből, néhány fészerből s egy jobbféle házból, melyben a felügyelő lakott. Lovainkat átadtuk a cselédnek, hogy vigye vissza őket Sáron Hegyére - útitársam igen emberséges módon aggodalmát fejezte ki biztonságuk miatt -, és bekopogtattunk a házba. Először csak kutyaugatást hallottunk; de aztán az ebek kiszimatolva az ajtó alatt, s tudomásul véve, hogy barátok érkeztek, nyomban elcsendesedtek. Ekkor egy rekedtes hang, meglehetősen barátságtalan modorban, megkérdezte, hogy kik vagyunk és mit akarunk; s csak miután Józsua megnevezte magát, s felszólította felügyelőjét, hogy nyisson ajtót, csupáncsak ekkor jelent meg ez utóbbi a ház ajtajában három újfundlandi eb kíséretében. Kezében fáklya, övébe tűzve két nagy és súlyos tengerészpisztoly. Keménykötésű, idősebb férfi volt, ki, mint megtudtam, korábbi életében tengerészként szolgált, most pediglen nagy bizalomban állott a Halászati Társaság vezetői között, kiknek érdekeire a Mr. Geddestől kapott utasítások szerint felügyelni tartozott.

- Nem vártál ma este, ugye, Davies barátom? - kérdezte kísérőm az öregembertől, aki éppen székeket húzogatott számunkra a tűz mellé.

- Nem, Geddes úr - felelte -, nem vártam, s az igazat megmondva nem is nagyon kívántam a jövetelét.

- Ezek aztán egyenes szavak, John Davies - válaszolta Mr. Geddes.

- Igenis; tudom én, hogy tisztelendőséged nem szereti a hosszúra nyújtott vasárnapi prédikációkat.

- Gondolom, magad is kitalálod, mi az, ami ily későn este ide hoz bennünket, ugye, John Davies? - kérdezte Mr. Geddes.

- Kitalálom én, uram - felelt a felügyelő -, azért jöttek kegyelmedék, mert hogy ezek a f… ette csempész, hajóroncsrabló parti zsiványok petárdákat eregetnek, hogy összegyűjtsék az erőiket, mint azelőtt való éjjel, mikor amoda túl a gátat szétrombolták. Ha mostan ugyanefféle lenne a ricsaj oka, akkor kétszeresen azt kívánom, bárcsak maradtak volna kegyelmedék távol; mert úgy hiszem, tisztelendőséged nem hoz fegyvert a fedélzetre, márpedig efféle szerszámokra munka vár itt, még mielőtt megvirrad.

- A tisztelet csak a mennynek jár ki, John Davies - intette Geddes. - Mindig kértelek, hogy szűnj meg engem így szólítani.

- Akkor hát nem fogom - válaszolt John -; nem akartam megsérteni uraságodat; de hát hogy a pokolba is válogathatná meg az ember a szavait, amikor éppen vihar van kitörőben?

- Reméljük, nem fog kitörni - felelte Józsua Geddes. - Hívd be a többieket, hogy utasításokat adhassak nekik.

- Kiabálhatnék én akár ítéletnapig is, Geddes úr, míg egyvalaki is felelne. A gyáva patkányok mind vitorlát bontottak… a bognár is, meg az összes többi… amint meghallották, hogy tengerre szállt az ellenség. Beugrottak a mentőcsónakba, és otthagyták a hajót magára a hullámok között; csak a kis Phil meg jómagam maradtunk a vártán, mert ezek aztán… esküszöm a…!

- Ne esküdözzél, John Davies; te becsületes ember vagy, és én elhiszem neked esküd nélkül is, hogy bajtársaid jobban féltik a saját bőrüket, semmint az én lábatlan jószágom. Tehát imigyen teneked nincsen semmi támaszod a kis Philen kívül száz vagy talán kétszáz ember ellenében?

- Dehogynincs, hisz tudhatja nagyságod, hogy itt vannak még a kutyáim is, Neptun és Thetisz… meg a kölyökkutya is segíthet valamit; meg aztán, habár tisztelendőséged… bocsánat… nagyságod nem is nagy hadakozó, ez a fiatalember azért biztosan elbír egy kardot.

- Igen, s látom, hogy magad is el vagy látva fegyverekkel - mondta Mr. Geddes -; hadd látom, mifélék.

- Ezek bizony harapnak is, uram, nemcsak ugatnak. Ha ezek megszólalnak, legalább két zsivánnyal többé nem lesz gondom. Szégyen lenne, ha megcsáklyáznának egyetlen lövés nélkül. Vigyázzon nagyságod, kétlövetű mind a kettő.

- Jól van, John Davies, majd én vigyázok rájuk - s azzal a két pisztolyt bedobta a mellette álló vizeshordóba -; és bárcsak minden atyafiságukat is használhatatlanná tehetném ekképpen most ezen percben.

Visszatetszés mély árnya suhant által John Davies viharcserzette arcán. - Ilyképp tehát úgy vélem, hogy nagyságod veszi át a parancsnokságot - szólalt meg kisvártatva. - Nos, én mostan már nem sok hasznot hajthatok; és mivel tisztelendőséged vagy nagyságod vagy mit tudom én, kicsoda, zátonyra akarja futtatni a hajót, azt hiszem, nélkülem jobban megteheti, mert nem tagadom, én bizony nem nagyon tudom türtőztetni magam. De parancs nélkül sohasem fogom elhagyni kijelölt posztomat.

- Akkor most tőlem megkapod a parancsot, John Davies, hogy nyomban eredj Sáron Hegyére, és vidd magaddal a Phil gyereket is. Hol van?

- Odakinn őrködik, nem jön-e ez a reves népség - felelte Davies. - De nincs miért tudnunk, mikor jönnek, ha nem akarjuk fegyverrel védeni magunk.

- Mi csak a józan ész és értelem eszközeihez folyamodunk, John.

- Akárha borsót falra hánynának, ha józan észt meg értelmet emlegetnek az efféléknek.

- Úgy legyen - hagyta rá Józsua -; most pediglen, John Davies, ki tudom, olyan ember vagy, kit a világ deréknek nevez, s én magam is mindig becsületes embernek ismertelek, megparancsolom neked, hogy menj Sáron Hegyére, Philt fektesd le a part oldalában… de gondolj vele, hogy kapjon egy viharkabátot az a szegény fiú… és onnan figyelje, mi történik, és aztán vigye meg neked a hírt; és ha valami kárt tennének javainkban, a te hűségedre bízom, hogy húgomat Dumfriesbe vigyed, barátaink, Corsackék házába, és tudasd a városi hatóságokkal, milyen gonosztett esett.

A vén tengerész nem válaszolt azonnal. - Nehéz nekem - mondta - itthagynom nagyságodat a bajban; mégis, ha itt maradnék, csak rontanék azon, mi már anélkül is elég rosszul áll. Meg nagyságod húgára, Miss Rachelre is vigyázni kell, ez biztos; mert ha ezek a zsiványok egyszer beleártják magukat a gonoszságba, felmennek még Sáron Hegyére is, miután feldúlták és elpusztították ezt a viharvédett kis kikötőt, ahol azt hittem, éltem fogytáig lehorgonyozhatok.

- Jól van, jól van, John Davies - mondta Józsua Geddes -; és a legjobb lesz, ha a kutyáidat is magaddal szólítod.

- Úgy bizony, uram - mondta a viharedzett vén tengerész -, mert az ő eszük is olyanformán jár, mint az enyém, és nem kushadnak csendben, ha gazemberséget látnak, így hát könnyen eshetnének gazemberek áldozatául a szegény néma teremtmények. Az Isten áldja meg hát nagyságodat… akarom mondani tisztelendőségedet… nem áll rá a szám, hogy istenhozzádot mondjak… Ide, Neptun… Thetisz! Gyertek, kutyáim, gyertek.

Így szólván, John Davies, csüggedt ábrázattal bár, eltávozott a kunyhóból.

- Íme, itt megyen az egyik leghűségesebb és legjobb teremtés, ki valaha is e világra született - szólalt meg Mr. Geddes, amint a felügyelő behúzta maga mögött az ajtót. - A természet oly szívvel áldotta meg, hogy még egy légynek se tudna jólélekkel ártani, ámde látja, Latimer barátom, hogy amiként az emberek tüskés nyakörvet adnak bulldogjaikra, és acélsarkantyúkkal fegyverzik fel harci kakasaikat, hogy ezzel segítsék őket a küzdelemben, azonképpen a neveléssel megrontják természettől legjobb s legszelídebb embertársaikat is, mígnem bennük a lelkierő s az állhatatosság merő konoksággá s kegyetlen vadsággá változik. Higgyen nekem, Latimer barátom, inkább zavarnám hűséges házőrző kutyám reménytelen harcba hordányi farkas ellen, semmint kitegyem eme hív teremtést a feldühödött tömeg haragjának. De kevés szükség van e tárgyról szólnom kegyelmednek, Latimer barátom, mivel alighanem abban a hitben nevelték, hogy a bátorság s a becsület nem abból ismerszik meg, hogy tesszük s elszenvedjük férfimód azt, mit az igazságosság tennünk rendel s sorsunk elszenvedni ránk mér, hanem ön is kész erőszakkal megtorolni az erőszakot s a legcsekélyebb sértést is elégséges oknak tartja a vérnek ontására… sőt azt az élet kioltására. Ámde hagyjuk e vitás kérdéseket beszédre alkalmasabb évadra, s lássuk, mit tartalmaz elemózsiás kosarunk; mert az igazat megvallva, Latimer barátom, én azok közé tartozom, kiket sem félelem, sem pediglen aggodalom nem foszt meg közönséges étvágyuktól.

Meg is leltük a kosárban a jókedv szereit, melyekben Mr. Geddes szemmel láthatólag éppoly élvezetét lelte, mintha legtökéletesebb biztonságban fogyasztotta volna el - sőt, társalgása még kedélyesebbnek tűnt, mint egyébként. Elköltvén vacsoránkat, együtt kisétáltunk a házból, és néhány percig a tengerparton lépdeltünk. Dagály volt, s az apály még nem kezdődött el. Kereken s fényesen sütött a hold a Solway torkolatának békés színére, mely csak a cölöpöknek a hullámok fölé alig észrevehetően kimagasló hegyénél fodrozódott enyhén s a sötétlő bójáknál, melyek a hálókkal körülzárt mederszakasz felső szélét jelölték. Sokkalta távolabbról - mert e helyütt igen széles a torkolat - az angol partok vonala látszott, hasonlóan ama ködszirtekhez, melyekre, mint beszélik, a tengerészek meresztik kémlő tekintetük, nem tudván, földet látnak-e avagy csupán a lég megtévesztő tüneményét.

- Még néhány óra hossziglan zavartalan lesz nyugalmunk - mondta Mr. Geddes -; addig nem fognak ránk törni, míg a dagály miatt nem tudják lerombolni a hálókat. Hát nem különös elgondolni, hogy az emberi szenvedély e csendes tájat hamarost a pusztulás és konfúzió tartományává fogja változtatni?

Valóban fenséges nyugalom ült a tájon - oly igen, hogy még a Solway sohasem pihenő hullámai is, nem aludni bár, de szenderegni tűntek. Egyetlen éji madár sem hangzott a partról, a kakas se kukorékolta még el első reggeli énekét, s mi magunk is csöndesebben lépdeltünk, mint nappal, akárha lépteink zaját a bennünket körülvevő derűs békességhez s nyugalomhoz akarnánk igazítani. Végül is panaszos kutyavonítás törte meg a csendet; s visszatérvén a felügyelő házához, ama három állat legifjabbikára bukkantunk, melyek John Daviesszel távoztak, s melyeknek e legkisebbje, mivel talán nem szokott még a hosszú utakhoz s kutyák kötelességéhez gazdáik nyomát követni, elkóborolt társaitól, s miután nem tudott ismét rájuk találni, visszabandukolt születése helyére.

- Újabb gyarló utánpótlással gyarapodott gyarló helyőrségünk - szólt Mr. Geddes, s megsimogatva a kutyust, beeresztette házunkba. - Szegény kis jószág! Mivel magad nem vagy képes gonosz tettekre, remélem, magadnak sem kell majd ily tetteket elszenvedned. Ám talán jó szolgálatot tehetnél nekünk az őrszem tisztén, hogy nyugodt pihenést élvezhessünk a biztos tudatban, hogy te majd riadóztatsz bennünket, ha már közel az ellen.

Két ágy állt a felügyelő kamrájában, s mi leheveredtünk ezekre. Mr. Geddes boldog egykedvűségében öt perc múltán már aludt. Én még valamennyi ideig ébren feküdtem kétely s aggodalom között, a tüzet nézve s a nyugtalanul izgő-mozgó állatot, mely talán John Davies távollététől felzaklatva elébb ide s tova járkált a tűzhely s az ajtó között, utóbb ágyamhoz jött, megnyalta kezem s arcom, végezetül pedig, mivel nem utasítottam el közeledését, letelepedett a lábamnál s elaludt, majd példáját hamarosan magam is követtem.

A mesélés dühe, kedves Alan - mert sohasem fogom feladni a reményt, hogy irományom egy nap eljut még kezedbe -, még fogságomban sem hagyott el, s a bőséges, ám érdektelen részletek miatt, melyeknek leírásába belevetettem magam, arra kényszerülök, hogy új lapot nyissak. Gyöngybetűimből szerencsére igen sok elfér egy kicsiny ívlap papirosán is.