KILENCEDIK FEJEZET
Darsie Latimer Naplója
(Folytatólag)

Végre megpihenhetünk; végre sikerült legalább annyi időt magamra maradnom, hogy folytathassam Naplómat. Afféle kötelességszerű feladatom lett ez, melyet míg nem teljesítettem, úgy érzem, még nem végeztem be napi tevékenységemet. Igaz, meglehet, soha baráti szem nem látja majd e munkámat, mely egy boldogtalan rab magányos óráinak egyetlen mulatsága volt. Mégis úgy tűnik, a tollforgatás gyakorlása nyugtatólag hat zaklatott gondolataimra és kavargó szenvedélyeimre. Soha úgy le nem teszem a tollat, hogy ne izmosodnék általa eltökéltségem s reményem. Ezernyi homályos szorongás, vad reménység s emésztetlen terv rebben át gondolatainkon a kétely s veszedelem évadján. De ha röptükben megragadva feltartóztatjuk s papírra vetjük e gondolatszikrákat, s e gépies tevékenységgel arra kényszerítjük magunkat, hogy aggályosan s aprólékosan fontolóra vegyük őket, talán elkerülhetjük, hogy önnön felbujtott képzeletünk vezessen az együgyűek tévútjára; valamiként a fiatal csikót is így kúrálják ki a hőkölés bűnéből: arra kényszerítik, hogy mozdulatlan állva rövid ideig félretekingetés nélkül szemlélje riadalma tárgyát.

Egyetlen kockázatot kell csupán vállalnom; azt, hogy rajtakapnak. De amellett, hogy - mióta Mr. Fairford házának lakója voltam - nagy kiválóságra tettem szert a parányi betűk írására azon buzgalmam közepette, hogy lehetőleg minél több pergamentekercs tartalmát másoljam át egy árkus ívlapra; miként már máshol is említettem, az a megnyugtató tudat is eltöltött mind ez ideig, hogy ha hányattatásaim jegyzéke netán annak kezébe jutna, ki okozója balsorsomnak, csak azt tudhatná meg belőle, de anélkül, hogy ebből bárkinek is kára származnék, milyen is hát legbensőbb valójában, s miként érez az, ki foglya - s talán áldozata lett. Most azonban, hogy más neveket és szereplőket is elegyítek érzelmem változásainak eme lajstromába, fokozottabban kell vigyáznom ezekre az iratokra, és oly helyen kell őriznem őket, hogy ha bármikor felmerülne a felfedeztetés legkisebb veszedelme, pillanatnyi késedelem nélkül megsemmisíthessem valamennyit. Nem fogom egyhamar s könnyen elfelejteni azt a leckét, amire ennek a férfiúnak ágense és bűntársa, Cristal Nixon tanított Brokenburnben megmutatkozott kémkedő hajlamaival, melyek az elkövetkezőkben szenvedéseim eredő okának bizonyultak.

Annak, hogy legutóbb oly sietve tettem félre Naplóm, az volt az oka, hogy az udvarból, ablakom alól egy hegedű merőben szokatlan hangja ütötte meg fülemet. Akik maguk is folytattak zenei tanulmányokat, nem találják majd meglepőnek, ha néhány hang után egyszeriben biztosra vettem, hogy a muzsikus nem más, mint az a vándornyirettyűs, akiről már előbb is említést tettem, annak kapcsán, hogy jelen volt Józsua Geddes hálóinak lerombolásánál, s akinek fenségesen tiszta és erőteljes játékát oly biztonsággal felismertem, hogy ha zenekarban hallom is akár, kész vagyok megesküdni, hogy melyik dallamot játssza az ő vonója. Annál is kevesebb okom volt a kételyre kilétét illetőleg, mivel egymás után kétszer is eljátszotta a Vándor Willie című gyönyörűséges skót dalt; és én ebből csakis arra a következtetésre juthattam, hogy ekképp hozza tudtomra jelenlétét, hiszen a dal tartalmazta előadója nom de guerre-jét, [104] miként a francia mondja.

Szorultságunkban a remény akár a legsatnyább ágacskába is belekapaszkodik, melytől támaszt várhat. Bátornak és eszesnek ismertem ezt az embert, ki bár megfosztatott a látás adományától, tökéletesen betöltötte a vezető hivatalát. Úgy véltem, hogy mikor egy táncmulatságban felvállaltam kísérője szerepét, elnyertem jóindulatát is; és nem feledkeztem meg arról sem, hogy vadóc, hányt-vetett vándoréletükben az emberek, meglazulván azon kötelékek, melyek a társadalomhoz fűzik őket, a barátság szálait annál nagyobb szentségként tisztelik, úgyhogy olykor tolvajok között is találhatunk becsületre és hitre, valamint ragaszkodásra olyanokban, kiket a törvény csavargónak bélyegzett. Ugyanakkor Oroszlánszívű Richárd és Blondel nevű bárdjának története is eszembe ötlött, noha még azon pillanatban sem tudtam elfojtani mosolygásomat e példa fennköltségén, mit szerény személyemre és egy világtalan nyirettyűsre alkalmaztam. Mégis, volt a megjelenésében valami, ami felkelthette bennem a reményt, hogyha sikerülne érintkezésbe kerülnöm e szegény hegedűssel, talán segítségemre lehetne megszabadulnom jelen helyzetemből.

Hivatása is reménnyel töltött el, hogy talán létrejöhet közöttünk a párbeszéd, melyre annyira vágytam, hiszen köztudott, hogy Skóciában, hol oly bőségben vannak a népi dalok, melyeknek dallamát és szövegét széltében ismerik az emberek, afféle szabadkőművesség alakult ki e dalok előadói között, oly értelemben, hogy pusztán a dal megválasztásával sok mindent el tudnak mondani egymásnak. Gyakran tesznek ily módon, mégpedig nagy ügyességgel, tréfás személyes célzásokat is; és mi sem megszokottabb a nagy falusi ünnepségeken, mint az, hogy a pohárköszöntő kíséretéül játszott dalnak bókoló, tréfás vagy néha gúnyos új szöveget írnak. [105]

Miközben mindeme gondolatok gyorsan átfutottak agyamon, hallottam, hogy barátom odalenn harmadszor is rázendít a dalra, melyből talán maga is a nevét vette, mikor paraszti közönsége félbeszakította játékát.

- Ha nem tudsz mást játszani, akkor a legjobb lesz, ha szeded a sátorfádat. Mindjárt hazajön az Uraság vagy a Nixon úr, és akkor majd meglátjuk, hogy kinek lesz még kedve a muzsikálásra.

Ohó, gondoltam, ha élesebb fülektől nem kell tartanom, mint aminővel barátaim, Jan és Dorcas rendelkeznek, akkor megkockáztathatok egy próbát velük; és mint olyant, mi leginkább kifejezi rabságomat, elénekeltem három sort a 137. zsoltárból:

Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk…

A falusiak figyelemmel hallgatták énekemet, és amikor abbahagytam, hallottam, hogy szánakozó hangon összesúgnak: - Szegény feje! Ilyen nyalka legény, és meghibbant a szerencsétlen.

- Ha el is borult a kedélye - mondta Vándor Willie, olyan hangon, hogy az én fülemhez is elérjen -, tudom, hogy semmitől úgy meg nem vidámodik a lélek, mint egy ugrótánctól. - És nagy hévvel rázendített egy víg skót nótára, melynek szövege is nyomban eszembe jutott:

Ha füttyentesz, már itt vagyok,
Ha füttyentesz, már itt vagyok,
Apád-anyád bárhogy dohog.
Ha füttyentesz, már itt vagyok.

Hamarosan fatalpak csattogását hallottam az udvarból, amiből arra következtettem, hogy Jan és Dorcas odakint ropják a táncot cumberlandi klumpájukban. E lárma fedezete alatt olyan hangosan, ahogy csak bírtam, megpróbáltam fütyülve válaszolni Willie jelére:

Jöjj vissza és szeress,
a már mind elhagyott…

Erre ő, kizökkentve a táncosokat a ritmusból, ebbe a dalba csapott át:

Itt a kezem, nem csallak meg sosem.

Többé már nem kételkedtem benne, hogy sikerült: szerencsésen kapcsolatot teremtenem kettőnk között, és ha módom lenne szót váltani a szegény muzsikussal, bizonyára hajlandó lenne elvinni levelem a postára, és arra is kapható lenne, hogy valamely erélyesebb magisztrátus vagy a carlisle-i vár parancsnokának segítségét kérje, azaz röviden, megtenne bármit, amit kérnék: tőle, s neki módjában áll megtenni kiszabadításomra. Ám ha beszéddel próbálkoznám, vállalnom kellene annak veszedelmét is, hogy ezzel felébresztem Dorcas gyanúját, ha a még nála is ostobább Corydon talán nem is sejtene semmit. Szövetségesem világtalan volta megakadályozta, hogy az ablakból jelek útján érintkezzem vele - még ha az elővigyázatosság kívánalmait át nem hágva el is szánom magam arra, hogy jeleket adjak -; vagyis, noha az érintkezésnek ez a módja körülményes volt, és egyben a félreértésnek is kiváltképp sok alkalmát rejtette magában, nem láttam, mi okosabbat tehetnék, mint hogy folytatom, bízva a magam s szövetségesem eszességében, mellyel azt az értelmet olvassuk majd ki a nótákból, mit előadójuk dalával közölni óhajt. Arra is gondoltam, hogy valamely különösen alkalmas dalnak a szövegét is eléneklem, de tartottam tőle, hogy ezzel gyanút keltek. Ezért úgy próbáltam tudtára adni, hogy jelen tartózkodási helyemről rövidesen eltávozom, hogy azt a közös nótát fütyültem el, mellyel Skóciában a táncmulatságokat bevégezni szokás:

Hát jójcakát, jó cimborák,
Már nem maradhatok tovább;
Barát, ellenség azt lesi,
Hogy mikor állok már odább…

Kitűnt, hogy Willie esze sokkal fürgébb az enyémnél, és hogy miként a süket, ki megszokta, hogy jelekkel szólnak hozzá, az első hangokból megértette mindazt, amit tudtára akartam adni; és hegedűjével kísérte füttyöm, mintegy mutatva, hogy megértett, és ezzel egyben azt is megakadályozva, hogy füttyömre felfigyeljenek.

Válasza is csaknem azonnal jött a Csapd föl a kalapod című régi harci dal formájában. Gondolatban átfutottam a szöveget, és a következő strófánál állapodtam meg, úgy vélvén, hogy az az, amelyik leginkább alkalmazható állapotomra:

Csapd föl a kalapod, egyet se félj,
Határon átvág, aki legény.
Csapd föl, hé, Johnny, és legyen ott bárki,
Megtanul ma még kesztyűbe dudálni…

Ha ezek a dolgok, mint reménylem, arra utalnak, hogy valamely segítséget várhatok skóciai barátaimtól, akkor valóban nem zárult be még a remény s a szabadság minden ajtaja. Nyomban válaszoltam, ezzel a dallal:

Felföldre: oda, csak oda vonz a szívem!
Felföldre: oda, csak oda… Fegyveresen
Száguld a vadász… fut előtte az őz:
Felföldön a szívem, akárhol időz.

Felföld, Hegyeim, kik a hőst szülitek,
Hejhó, búcsúzom most: ég veletek!
Út bárhova, észak akárhova vet,
Felföld, Hegyeim, a szívem tietek! [106]

Válaszképpen Willie nyomban eljátszotta, de olyan tűzzel, hogy a testet öltött Kétségbeesés kebelében is reménység ébredt volna, ha ugyan feltehetjük a Kétségbeesésről, hogy megérti a skót dalokat, a szép, régi jakobita dalt:

Azért is, hej, csak azért is,
Akármi lesz, csak azért is…

Ezután megpróbáltam tudtára adni, hogy szeretnék értesítést küldeni barátaimnak állapotomról; és miután kétségbeesetten próbáltam olyan nótát találni, mely kellőképp kifejezi szándékomat, végül is egy olyan szakaszt énekeltem, mely különféle formában gyakran előfordul a régi balladákban:

Hol egy legény, ki ruhát, cipőt
     Gyorsan magára kap,
S Durisdeerből elhozza nekem
     Víg cimboráimat?

Versem végét elnyomta Willie hegedűje, aki nagy hévvel ezt játszotta:

Engem jó Robin szeret…

Ebből, noha gondolatban átfutottam valamennyi versszakot, semmit sem tudtam kiokoskodni; és még mielőtt kieszelhettem volna, mily módon adom tudtára értetlenségemet, kiáltás hangzott fel az udvarban, hogy Cristal Nixon közeledik. Hűséges Willie-mnek vissza kellett vonulnia, de előbb még félig hegedülve, félig dúdolva, a maga módján búcsút vett tőlem:

Válni szívem, tőled válni
     Én úgysem fogok,
Ha a csillagok kihunynak,
     Akkor sem fogok…

Ekképp tehát azt hiszem, biztos lehetek benne, hogy legalább egy hűséges barátom vagyon balszerencsém közepette; és bármily hóbortos dolognak tűnhet is ráhagyatkoznom valakire, aki ily henye mesterséget űz, és szeme világától is megfosztatott, lelkem mélyén erősen hiszem, hogy szolgálatai hasznosak és szükségesek is lehetnek még. De más égtáj felől is segédcsapatokat remélek, mint már említettem neked, Alan, Naplómnak nem egy passzusában. A napkelte utáni korai órákban az udvarban kétszer is láttam ezt a személyt, kire célzok, s ő válaszképpen kézmozdulataimra, melyekkel helyzetemet próbáltam megértetni vele, mindkét ízben jelét adta, hogy felismert, de mindkét alkalommal ajkára szorította ujját, mintegy felszólítva a csendre és hallgatásra.

Az a mód, ahogyan a Z. K. először lépett a színre, úgy vélem, jóindulatáról biztosít, már amennyire erejéből telik; de sok okom van feltételezni, hogy ez nem csekélység. Mégis, úgy tűnt, kapkodó és riadt volt találkozásunk röpke perceiben, s legutóbb, azt hiszem, nagy rémület fogta el, midőn éppen meg akart szólítani, s valaki belépett az udvarba. Felesleges megkérdezned, korán kelő vagyok-e, hiszen ilyesmit csak napkeltekor láthat az ember; és soha azóta többet nem láttam, okkal hiszem, hogy nincs tőlem távol. Mindössze három nappal ezelőtt történt, hogy az este megviselten fogságom egyhangúságától, csüggedtségemnek az előbbieknél több jelét mutattam, ami, gondolom, nem kerülte el a cselédek figyelmét, akik által ez a körülmény kiszivároghatott. Másnap reggel a következő sorokat találtam asztalomon; ám hogy miként jutottak oda, el nem képzelhetem. Gyönyörű, olasz betűvetéssel íródtak:

Mint földesúr ígérte szolgabér,
Most csak remény, amit a sors fizet,
A jelenben talán keveset ér,
De biztosít egy végső összeget.

Ember, ne hagyd el esküd esztelen,
Végső napod legyen bár messze még,
Társ-szenvedők közt bűn a félelem,
És nem tűri az ég.

Azt, hogy e sorok azzal a baráti szándékkal íródtak, hogy arra buzdítsanak, ne veszítsem el reményemet, abban nem kételkedhetem; és bízom benne, hogy a mód, miként viselni fogom magamat, megmutatja majd: megtartom a fogadalmat.

Megérkezett az öltözék, melyet maga választotta gyámom kénye az utazás időtartamára viselnem rendelt. És mit gondolsz, mi ez az öltöny? Egy szoknya vagy alsószoknya teveszőrből, olyan, amilyent a szerényebb rangú falusi hölgyek hordanak lovagláshoz, és egy álarc, amit szintén gyakran felöltenek utazáshoz, hogy szemük és orcájuk megóvják a naptól s a portól, olykor pedig, miként gyanítható, hogy mögüle incselkedhessenek. Gyanítom azonban, hogy ezen álarc használatának vígabb módozataira nemigen lesz alkalmam, mivel ahelyett, hogy mint az efféle közönségesen kartonpapírból lenne, mit fekete bársonnyal vonnak be, aggódva fedeztem fel, hogy emezt még egy acéllemez is vastagítja, ami, akárcsak Don Quijote sisakrostélya, arra szolgál, hogy keményebbé és szilárdabbá tegye.

Megpillantva e készséget, melyhez még acélpánt is tartozik, hogy a maszkot tarkómon lakattal szorosan fejemre csukhassák, félelmes gondolataim támadtak bizonyos szerencsétlen lényről, kinek sohasem engedték meg, hogy levegyen egy hasonló rostélyt, s aki a történelemben a közismert Vasálarcos jelzőt kapta. Egy pillanatig haboztam, hogy vajon meghajoljak-e az ellenem irányuló önkénynek olyannyira, hogy még ezt az álarcot is felöltöm, melyet természetesen a tulajdon céljaik érdekében eszeltek ki. De akkor eszembe jutott Mr. Herries fenyegetőzése, hogy zárt hintóban, fogolyként fognak szállítani, ha nem fogadom el a nekem szánt öltönyt; és úgy láttam, voltaképp könnyedén és előnyösen teszek szert arra a viszonylagos szabadságra, ami az álarc és a női ruha viseléséhez járul. Ezért most itt egyelőre szünetet kell tartanom, s megvárnom, mit hoz számomra a reggel.

*

(Alkalmatosabbnak tetszik, hogy most félretegyük a rab Darsie Latimer Naplóját, és helyette a barátja keresésére indult Alan Fairford dolgairól számoljunk be, az előttünk fekvő dokumentumokból, mely ezen elbeszélés másik fonalát alkotja.)