TIZENKETTEDIK LEVÉL
Ugyanattól ugyanannak

Tam Luter volt a lantos ott,
   Hogy lelt már jó helyet,
És úgy hajhózott, harsogott,
   Hogy Towsie megveszett;
Vén Lightfoot abban lelt vigaszt,
   Hogy a francián kifogott -
Derék egy úr, az szentigaz -,
   S hogy víg táncot ropott,
              Hajhó,
Egy szép napon, Christ’s Kirk mezején.

I. JAKAB KIRÁLY

Folytatom hosszadalmas irományomat, noha meglehet, némiképp megcsappant tárgyam érdeke. Legyen tehát az elbeszélés varázsa s az aggódó figyelem, mellyel egymás ügyeit követjük, a jóvátétel történetem vérszegény voltáért. Mi, a képzelet bolondjai, kik, miként Malvolio, magunk szenvedjük kárát, amiért tulajdon képzelgéseinktől magunk félrevezettetni engedjük, mindazonáltal élvezői vagyunk ama előnynek, mellyel e világ bölcsei nem rendelkeznek, nevezetesen, hogy mindazt, mi örömünkre szolgál az életben, mi magunk birtokoljuk, és ezáltal a külvilág dolgainak csekély segedelmével is dús szellemi lakomán vendégelhetjük önnönmagunkat. Olyas étek ez, aminővel Barmecide szolgált Alnascharnak; s nem remélhetjük, hogy ily étrendre fogva hízásnak indulunk. Ellenben bennünket nem fog bántani az elteltség érzete, sem pediglen csömör, ami pedig oly gyakorta követendi a bőségesebb és anyagibb dáridókat. Mindezeket egybevetve, én ezentúl is csak az Óda a kastélyhoz szavaival fohászkodom:

Add gazdagságod, mely el nem repül:
   Reményed, melytől szív nem lesz beteg;
Látomásod üdvét, s ezen felül
   Barátságod, mely ínségben - meleg!

Ekképpen, fensőbbséges mosolyod és fejednek tudós ingatása ellenére, továbbra is igyekszem majd olyan természetű érdekességeket kiszemelgetni kisszerű kalandjaimból, aminőket éppen lelhetek, legyen bár az, mit én érdekesnek vélek bennük, tulajdon képzeletem teremtménye; s nem szűnök eztán sem hív baráti szemed ama árkus papirosok olvasásának kínos munkájával terhelni, melyekre beszámolómat rovom.

Legutóbbi levelem azon a ponton szakadt meg, amint éppen aláereszkedni készültünk a brokenburni horhosba azon a veszedelmes csapáson, melyet első ízben en croupe[67] tettem meg egy dühödt lovas háta mögött, s amelyre most egy világtalan kétes vezérlete alatt merészkedtem.

Már sötétedett; ám ez semmilyen módon nem hátráltatta vezetőmet, aki éppoly ösztönös biztonsággal lépdelt, mint eladdig, úgyhogy hamarosan megérkeztünk a horhos aljára, és én láttam, hogy fények hunyorognak a házban, mely egy korábbi alkalommal menedékhelyemül szolgált. Ám utunk nem ide vezetett. Bal felől magunk mögött hagytuk a Laird lakát, és a patak folyása mentén elfordulva hamarosan a kicsiny falu közelébe érkeztünk, mely a patak torkolatában épült, feltehetőleg azért, mivel oly alkalmas kikötőt kínált a halászcsónakoknak. Egy homlokzatával felénk forduló, nagy, de alacsony építésű ház teljes kivilágításban állt; és a fények nemcsak minden ablakából és silány falának minden repedéséből, de még a szurokkal átitatott zsindelyekből rakott, helyenként zsúppal és tőzeggel kijavított tetőzet réseiből, hasadékaiból is előcsillantak.

Míg az én figyelmemet eme látvány kötötte le, társamét azok a ritmikus dobbanások ragadták meg, melyek úgy hangzottak, mintha sokan ugrálnának a padlón, igen halk zeneszó kíséretében, mit mindazonáltal Willie éles füle nyomban felismert, és mindjárt okát is adta, míg én úgyszólván meg sem hallottam még a zenebonát. Dühös szenvedéllyel dobbantott botjával: - A kurafi halásznépség! Idehoztak nekem még egy hegedűst! Oly igen elvetemült csempészek, hogy már a muzsika se jó nekik, ha nem csempészik; de majd én ellátom a bajukat, jobban, mint akármelyik finánc. Várjon… - hallja - …még csak nem is hegedű… az a nyomorult tamburindobos van itt, Sowporti Simon a Nicol-erdőből; node majd én elhúzom a nótáját a tamburinján! Csak egyszer ragadja meg a bal kezem a kravátliját, majd meglátja, mit csinál a jobbom. Gyerünk, ifiúr… gyerünk, uracskám… most nem érünk rá keresgélni, hová lépjünk, hová ne. - És megindult nagy, határozott léptekkel, engem is maga után vonszolva.

Némiképp kínosan éreztem magam társaságában; mert most, dalnoki büszkeségében sértve, egészen kivetkőzött csendes, méltóságteljes, szinte azt mondhatnám, tiszteletre méltó mivoltából, amilyennek mesélés közben tűnt, és ádáz duhajjá, feslett csavargóvá változott. Úgyhogy mikor betoppant az óriási fészerbe, ahol már számos halász mulatozott feleségével és lányával evésbe, ivásba és táncba merülve, kicsit tartottam tőle, hogy társam heves indulatai miatt talán kedvezőtlen fogadtatásban lesz részünk.

Ám a mindenfelől felhangzó örömteli kurjantás, mely Vándor Willie-t fogadta, a szívből jövő üdvözlések, a többszörös „Hát megjöttél, Willie!” és „Hol jártál, te vak ördög?” kiáltások, a felszólítás, hogy koccintson velük - és mindenekfelett, hogy sürgősen elhallgattatták a számára gyűlöletes tamburint, oly hathatós bizonyítékát nyújtotta csorbítatlan népszerűségének és fontosságának, hogy ettől nyomban lecsitult benne a féltékenység, és a sértett méltóság helyett olyan hangon szólalt meg, mely inkább illett az ily szívélyes üdvözletek fogadására. Fiatal férfiak és nők sereglettek köréje, elmondani neki, mennyire aggódtak, hogy talán valamely szerencsétlen véletlen gátolja jöttében, és hogy két-három legény már el is indult keresésére.

- Nem esett énvelem semmi szerencsétlenség, áldott legyen érte az ég - mondta Willie -, hanem hogy az a lusta gazember Kóbor Robi, a társam, nem jött el a találkozóra a dűnék közé; no de azért kerítettem egy derék kísérőt a helyébe, aki többet ér, mint akár egy tucat Kóbor Robi, amilyen akasztófára való himpellér.

- No és ki az, akit idehoztál nekünk, Willie? - kérdezte egyszerre vagy tíz-húsz hang, miközben minden szempár szerény szolgád felé fordult, aki olyan megnyerő ábrázatot vágott, amilyen csak tőle kitelt, habár kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért ő lett a középpont, akire minden pillantás irányul.

- Megismerem a szegett nyakbavalójáról - szólt az egyik fickó -; Gil Robbes ez, a serény szabó Burghből… Isten hozott Skóciában, foltböködő - mondta és kinyújtotta felém elképesztő méretű mancsát, melynek színe leginkább a borz hátáéra emlékeztetett.

- Gil Robbes? Gil rosseb! - kiáltotta Vándor Willie. - Nemesúrfi ez, emberek, aki szerintem az öreg Józsua Geddesnél tanulja a kvéker mesterséget.

- Az meg miféle mesterség? - kérdezte a szőrösöklű.

- Kántálás meg hazudozás - felelte Willie, amit mennydörgő kacaj követett -; de én jobb mesterségre okítom, mégpedig a dáridózásra meg hegedülésre.

Ellenkezett egyezségünkkel, hogy Willie ily módon többé-kevésbé felfedte valódi kilétemet; mindazonáltal voltaképp örültem neki, hogy így cselekedett, mert mindkettőnk számára veszedelmes következményekkel járhatott volna, ha ezek a vad és goromba emberek felfedezik, hogy a bolondját járattuk velük, valamint így egyúttal a kínos fáradságtól is megkíméltettem, amit kitalált szerepem elhitetése jelentett volna. A társaság, legfeljebb egy vagy két fiatalabb nőszemély kivételével, kiknek tekintetében némi vágy tükröződött, hogy közelebbről megismerkedhessék velem, ügyet se vetett rám többé; hanem míg az idősebbek ismét elfoglalták helyüket, egy brandypunccsal teli hatalmas kondér avagy inkább párolgó üst körül, a fiatalok a terem közepén álltak fel, és hangosan noszogatták Willie-t, hogy kezdjen már rá.

Hozzám intézett rövid figyelmeztetés után, hogy „vigyázzak, mert ha a halaknak nincs is, a halászoknak van ám fülük”, Willie nagyszerű stílben rázendített, én pedig követtem, s bizonyára nem hoztam szégyent társamra, aki olykor-olykor elismerőleg biccentett felém. Természetesen skót jiget, kopogóst és „párost” játszottunk, közönként pedig strathpey-t jártak vagy matróztáncot; a mozdulatok kecséért pedig, melynek a táncosok híjával voltak, bőségesen kárpótolt jó hallásuk, lendületük és tánclépéseik határozott volta, valamint az az élénkség, mely az északiak táncát jellemzi. Az én kedvem is felderült a köröttem pezsgő vidámságban, valamint Willie csodálatos játékától és gyakori biztatásaitól, hogy „jól van, cimbora”; és az igazat megvallva, sokkalta jobban éreztem magam ebben a rusztikus vigalomban, mint a kimért mederben folyó bálokon és koncerteken, melyeket a te nagy hírű városodban látogattam némelykor. Meglehet, azért volt így, mert a Brokenburn-szurdoki dáridó védnökasszonya összehasonlíthatatlanul nagyobb becsben tartotta szerény személyemet, mint amilyenbe a magam erejéből valaha is kerülhettem volna a messze földön híres Nickie Murray kisasszony előtt, ki a ti edinburghi mulatságaitokon a bálanya tisztét viselte. Az említett hölgy harminc év körüli, dús keblű menyecske volt, ujjain számos ezüst- és három vagy négy aranygyűrűvel; bokája szabadon mutatkozott számtalan kék, fehér és vörös alsószoknyája alól, és a legfinomabb báránygyapjúból kötött harisnyában pompázott, mely viszont ezüstkapcsos, spanyol kordován bőrből készült cipellőből tűnt elő.

Ez az asszonyság pártomat fogta, és kijelentette, hogy „az a derék fiatalember pedig ne gyötörje magát halálra a muzsikálással, hanem forduljon egyet-kettőt ő is a táncban”.

- És énvelem meg mi lesz, Martinné asszonyom? - kérdezte Willie.

- Hogy teveled? - szólt az asszonyság. - Kénköves ménkű abba a vén szakálladba! Te aztán húsz óra hossziglan is eljátszanál egyvégtében, és félholtra táncoltatnád akár az egész grófságot, míg te magad közben le se tennéd a vonót, kivéve, amikor egy-két kortyot a gallérod mögé gurítasz.

- Ami igaz, az igaz - felelte Willie -, a ténsasszony nem is jár olyan messze az igazságtól; ha a társam táncba megy, nekem csak egy italt hozassanak, aztán húzom én tovább, mint annak a rendje.

Hamarost meghozták az italt; ám mialatt Willie ivott belőle, olyan társaság lépett be a szálába, mely nyomban magára vonta figyelmemet, és egyben gátat vetett annak, hogy mint terveztem, lovagiasan a pirospozsgás, dús idomú, fehér bokájú Thétisznek ajánljam fel kezemet, amiért mentességet szerzett számomra muzsikusi feladataim alól.

Nem kevesebb történt, mint hogy az az öregasszony, kit a Laird Mabelnek szólított, valamint az öreg szolga, Cristal Nixon, s velük az ifjú leány tűnt fel az ajtóban, aki áldást mondott étkünkre, amikor velük költöttem el estebédemet.

Ez a fiatal leány - Alan, te kicsit varázsló is vagy a magad módján -, nos ez a fiatal leány, akit nem írtam le neked, és akiről éppen ez okból te azt gyanítád, hogy személye nem közömbös számomra… nos, mi tagadás, sajnos, valóban kevésbé az, mint ahogy a józan megfontolás szerint lennie kellene. Ezúttal nem fogom a szerelem nevét említeni; hiszen már túlságosan gyakran neveztem szerelemnek futó szenvedélyeket és ábrándokat, semhogy megmenekülhetnék gúnyod elől, ha mostan ismét használni merészelném e szót. Oly szó ez, el kell ismernem, melyet sűrűn használtam eddigelé, megszentségtelenítettem, mondaná a beszélyek szerzője - túlságosan is gyakorta ahhoz képest, hogy mily kevés év múlt még csak el felettem. De komolyra fordítva a szót: Brokenburn szép káplánja nemegyszer megfordult fejemben akkor is, amikor pedig nem volt ott semmi keresnivalója; és ha ez szemedben magyarázatul szolgál arra, hogy miért barangolok itt e tájon, és miért veszem magamra Willie társának szerepét, nos, bújjon beléd az ördög, használd magyarázatul, ha kedved tartja - ezért az engedélyért nem szükséges hosszan hálálkodnod, mivel amúgy sem haboztál volna feltételezni mindezt, akár megkapod hozzá beleegyezésem, akár sem.

Ilyenek lévén érzelmeim, képzelheted, mily izgalom lett úrrá rajtam, midőn, miként a napnak sugarát egy felhőn, megpillantottam, hogy e rendkívüli szépségű leány belép a terembe, hol a tánc folyt - ám semmiképp sem úgy, mint aki a táncosokkal rangjában egyenlő, hanem, mint ki fölöttük áll, s most azért jött, hogy jelenlétével megtisztelje cselédei mulatságát. Amilyen bájosak voltak a leány pillantásai, olyan baljós tekintettel őrizte őt az öreg szolga s a vénasszony, akárha a két legzordonabb téli hó vigyázná a ragyogó szemű májust.

Mikor belépett - álmélkodj, ha tetszik - zöld köpönyeget viselt, olyast, amilyent leírásod szerint szépséges kliensed hordott, és ezáltal megerősítette, mit részben már kitaláltam szavaidból, hogy az én káplánom s a te látogatód egy és ugyanaz a személy. A pillanatban, melyben reám ismert, rebbenés futott át homlokán. Köpönyegét átnyújtotta kísérőjének, majd pillanatnyi habozás után, mintha nem tudná, mitévő legyen, továbblépjen-e avagy visszahúzódjék, méltóságteljes nyugalommal bevonult a terembe; az emberek pedig utat nyitottak előtte, a férfiak megsüvegelték, a nők tisztelettudóan bókolva hajlongtak előtte, miközben ő helyet foglalt egy székben, mit hódolattal hoztak elő számára, és a többiektől távolabb helyeztek el.

Ezután szünet következett, mígnem a serény hoppmesterné, ügyetlenül, ám kedvesen bókolva előtte, egy pohár bort kínált az ifjú hölgynek, amit az először visszautasított, aztán végül mégis elfogadott, de csupán a pohár peremét érintette ajkával, miután kissé meghajolva köszöntötte az ünneplő kompániát, jó egészséget és víg kedvet kívánván nekik, majd visszahelyezte poharát a tálcára. Újabb szünet következett, és én, megzavarodva e váratlan jelenéstől, nem vettem észre, hogy reám hárulna a feladat: megtörni a csendet. Összesúgtak körülöttem az emberek, mivel - az előbbi beszélgetés következményeként - azt várták tőlem, hogy bemutatom tánctudományomat, azaz inkább, hogy megnyitom a táncot.

- Az ördög bújjon a nyirettyűs legényébe - morogták nem is egyfelől -; ki látott már szégyellős hegedűst?

Végül is egy tisztes külsejű Triton, hozzám intézett felszólamlását azzal is megtámogatva, hogy jókorát csapott a vállamra, rám kiáltott: - Ki a középre, öcskös… ki a középre, aztán hadd lássuk, hogyan szaporázod; a lányok már nagyon várnak.

Felpattantam, lent termettem a deszkadobogóról, mely hangászkarunknak emelvényül szolgált, s miközben - amilyen sebesen csak tudtam - gondolataimat rendezgettem, a terem túlsó vége felé indultam, majd ahelyett, hogy az előbb említett fehér lábú Thetisznek nyújtottam volna kezemet, nagy merészen a Zöld Köpönyeg Hölgyét kértem fel táncra.

A nimfa elbűvölő szeme tágra nyílt, bizonyára a csodálkozástól, vakmerő ajánlatomra; és a köröttem felhangzó zsongásból azt is megértettem, hogy a halászokat is meglepte, sőt, talán sértette is merészségem. De a hölgy az első pillanatnyi megrökönyödés után most felszegte fejét, büszkén felállt, mint aki azt akarja, hogy mindenki lássa, tökéletesen tudatában van annak, mekkora kegyet gyakorol, aztán, akár egy hercegnő, ki leereszkedik egy közlovaghoz, felém nyújtotta kezét.

Mindez csak színlelés, gondoltam magamban, ha a zöld köpönyeg nem csal meg, mivel ifjú hölgyeknek nem szokásuk, hogy jogtudorokat látogassanak, avagy leveleket írogassanak nekik, hogy ezáltal olyasvalaki útjait kísérjék meg befolyásolni, kit oly kevésre tartanak, mint, úgy tűnik, e nimfa tart engem; de még ha tévútra vezetne is a köpönyegek hasonlósága, akkor is szeretném megmutatni, hogy nem vagyok egészen méltatlan a kegyre, melyben oly magas gőggel és oly igen tartózkodóan részeltetett. Régi skót jig következett, melyben, mint jól tudod, mindig nagy kedvemet leltem La Picque mester szalonjában, míg a te esetlen mozdulataidat nyirettyűjével kirótt körmösök formájában torolta meg a nagy professzor. A dal kiválasztása társamra, Willie-re bízatott, aki, miután lehajtotta italát, nagy gonoszul erre a jól ismert, népszerű táncdallamra zendített:

A kvékerné víg táncot járt,
S víg táncot járt a kvéker.

Irtóztató kacaj tört ki a rovásomra, és bizonyára megsemmisültem volna hatására, ha a mosoly, mely táncosnőm ajka körül bujkált, gúny helyett nem valami egyebet fejezett volna ki, láthatólag olyasvalamit sugallván, hogy „Ne vedd ezt szívedre”. Nem is vettem szívemre, Alan. Táncosnőm csodálatosan táncolt, én pedig úgy, mint aki feltette magában, hogy ha homályba borítja is egy tündöklőbb jelenlét - mi ellen semmit sem tehet -, azért azt nem engedi, hogy teljesen árnyékba szoríttassék.

Biztosíthatlak, hogy táncunk, akárcsak Willie muzsikája, értőbb nézőközönségre és hallgatóságra is rászolgált volna; habár akkor talán nem ünnepelnek bennünket oly lelkes kiáltásokkal, melyeknek kíséretében partnernőmet székéhez vezettem, majd helyet foglaltam mellette, mint akinek megvan a jogcíme arra, hogy az ily esetekben szokásos gavalléri figyelmességekkel szolgáljon. Az ifjú hölgy láthatólag elképedt merészségemen, de én eltökéltem, hogy nem tekintem zavarát, hanem megragadom az alkalmat, hogy kitudakoljam, vajon e szépséges teremtés lelke méltó-e arra az ékszerdobozra, melybe a természet belehelyezte.

Mindazonáltal bármily bátor lett légyen elszánásom, magad is könnyűszerrel kitalálhatod, milyen nehézségekbe ütköztem tervem kivitelében, hiszen nem nyilván mód gyakorolnom az érintkezést a szép nem bűverejű leányaival, félénk golyhó lettem, csupán alig valamivel kevésbé bumfordi, mint magad, ő pedig oly gyönyörű volt, oly méltósággal tekintett rám, hogy önkéntelenül is beleestem abba a végzetes hibába, hogy azt képzeltem, csakis valamely rendkívül szellemdús mondattal szólíthatom meg; márpedig bármily sürgetőleg törtem is a fejem e hitemtől sarkallva, egyetlen olyan gondolat sem ötlött eszembe, mit nem vetett el a józan meggondolás egyfelől mint túlságosan fellengzőset, vagy másfelől mint unalmas, ízetlen és elcsépelt elménckedést. Már-már úgy éreztem, nem vagyok ura többé elmémnek, hanem felváltva hol Aldiborontiphoscophornio, hol pediglen mókás cimborája, Rigdum-Funnidos uralkodik felette. Mennyire irigyeltem abban a percben barátunkat, Jack Olivert, aki oly boldog önelégültséggel ontja magából társalgási közhelyeit, és aki, minthogy sohasem kételkedik abbéli képességében, hogy társaságával mindenkit elmulattat, folyvást ezekkel traktál minden csinos nőszemélyt, akit csak megszólít, és a csevegés szüneteit a legyező, a flacon használatában és a cavalliere serviente [68] egyéb kötelességeiben való tökéletes jártasságának gyakorlásával tölti ki. Eme dolgok egyikével-másikával magam is megpróbálkoztam, de azt hiszem, nagyon ügyetlen lehettem; a Zöld Köpönyeg Hölgye legalábbis úgy fogadta széptevésemet, mint egy hercegnő az udvari bolond hódolatát.

Ezenközben a terem közepe üres maradt, és mivel némiképp alábbhagyott a vigalom, dernier ressort [69] gyanánt megkockáztattam, hogy egy menüettet ajánljak. Megköszönte, de meglehetősen gőgösen tudtomra adta, habár „azért jött el, hogy serkentse e jámbor emberek ártatlan örömeit, nem szándékszik a maga tánctudományának bemutatásával mulattatni őket”.

Gondolatnyi szünetet tartott, mintha arra várt volna, hogy újabb javaslattal álljak elő; de minthogy szótlan maradtam, miután így rám pirított, nyájasan meghajtotta fejét, és így szólt: - Ám nem akarván megbántani önt, szívesen eljárnék önnel egy paraszttáncot, ha kedve tartja.

Micsoda szamár voltam, ó, Alan, hogy nem találtam ki magamtól óhaját! Észre kellett volna vennem, hogy e gonosz ábrázatú pár, Mabel és Cristal szinte a királyi címert tartó bestiák módjára telepedett széke két oldalára! A férfi tömzsi volt, zömök, bozontos és torzonborz, mint az oroszlán; az öregasszony pedig aszott, pöffeszkedő, magas és keszeg, arca pedig kiéhezett, mint egy egyszarvúé. Gondolnom kellett volna rá, hogy két ily fülelő, özönvíz előtti vénség szigorú felügyelete alatt társalgásunk korántsem lenne egyszerű vállalkozás, főként míg egy helyben ülünk, és hogy a menüett sem a legjobb alkalom a beszélgetésre; míg a paraszttánc zsivaja, lendülete és kavargása, melyben a gyakorlatlan táncosok folyton egymásba ütköznek, és ezért a másik pár kénytelen minduntalan megállni egy-egy pillanatra, amellett, hogy a tánc maga is szüneteket enged rendszeres időközönként, a lehető legjobb alkalmakat nyújtja egy-két kellő időben elmondott szóra, melyet nem fenyeget a kihallgatás veszélye.

Alig tettünk meg egy fordulót, amikor máris adódott ilyen alkalom, és táncosnőm nyájasan, de tartózkodóan így szólt: - Talán helytelenül teszem, ha felismerni vélek egy oly ismerőst, ki nem fedi fel maga kilétét, de ugyebár Darsie Latimer úrhoz van szerencsém?

- Valóban, Darsie Latimer volt az, kit az imént az a megtiszteltetés és szerencse ért, hogy…

Tovább is nyargaltam volna félresikerült bókjaimon, de az ifjú hölgy szavamba vágott. - És miért - kérdezte -, miért van Latimer úr itt, és miért álöltözetben, vagy legalábbis oly minőségben, mi méltatlan egy tanult férfiúhoz? Bocsánatát kérem - folytatta -, nem akarom megbántani önt, de ilyenféle ember társául szegődni…

Willie barátom felé tekintett és elhallgatott. Mélyen elszégyelltem magam, és siettem a magyarázkodással, hogy mindez csak merő bohóság részemről, amire az elfoglaltság hiánya vitt rá, ám mit mindazonáltal nem bántam meg, hiszen ennek köszönhetem azt az örömet, melyben a percben is részem volt.

Anélkül, hogy jelét adta volna, meghallotta-e bókomat, a következő alkalmat ismét megragadta, hogy így szóljon hozzám: - Latimer úr bizonnyal nem veszi zokon egy idegentől, aki neki jóakarója, ha megkérdezi tőle, vajon helyesnek tartja-e, hogy tevékeny korában olyannyira híjával van a megfelelő foglalatosságnak, hogy még ily alpári társakhoz is kész csatlakozni, pusztán a léha időtöltés kedvéért?

- Ön nagyon szigorú hozzám, hölgyem - feleltem -; de én nem hihetem, hogy lealacsonyítanám magam azáltal, ha bármely olyan társaságba elegyedem, melyben találkozhatom…

Itt elharaptam szómat, mert észrevettem, hogy válaszom nem kívánatos fordulatot vett. Az argumentum ad hominem-et, mely a lovagias férfiú utolsó menedéke, igazolhatják a körülmények, de az argumentum ad faeminam-ot [70] csak ritkán vagy sohasem.

A hölgy maga fejezte be mondatomat: - Ahol velem találkozhatik, felteszem, hogy ezt akarta mondani, nemdebár? De az én esetem más, mint az öné. Szerencsétlen sorsom következtében kénytelen vagyok lépteimet mások akaratához igazítani, és oly helyeken élni, melyeket a magam jószántából boldogan elkerülnék. Emellett pedig, e néhány perc kivételével, magam nem veszek részt a dáridókban; néző vagyok csupán, szolgáim kíséretében. Az ön helyzete azonban más. Ön saját választásából van itt jelen, s nemcsak hogy részt vesz örömeikben, hanem maga is hozzájárul egy olyan néposztály mulatásához, melynek ön fölötte áll mind neveltetését, mind pedig születését és vagyonát tekintve. Meglehet, keményen szólok, Latimer úr - fűzte hozzá nyájas hangon -, de jó szándékkal.

Szavai, melyek „szigorúak valának ifjonti bölcsességükben”, zavarba ejtettek. Elszállt fejemből minden naiv s játékos gondolat, melyről korábban úgy véltem, leginkább illő az efféle társalgáshoz, s most az övéhez hasonló komolysággal válaszoltam: - Valóban műveltebb vagyok eme szegény embereknél, de egyéb dolgaimról kegyed, hölgyem, kinek intő szaváért hálával tartozom, bizonyára többet tud, mint jómagam. Nem merhetem kijelenteni, hogy fölöttük állok születésben, mivel mit sem tudok családomról; sem pedig vagyoni helyzetemről, mert áthatolhatatlan ködfátyol fedi emezt is.

- És vajon szabad-e engednie, hogy e kérdésekben való tudatlansága alantas társaságba és léha életmódba taszítsa? - kérdezte az ifjú hölgy, ki oktatómul szegődött. - Illő-é igazi férfihoz arra várni, hogy a szerencse reábocsássa sugarait, mikor saját képességeinek latba vetésével is kiemelkedhetne a többiek közül? Nem áll-e nyitva ön előtt az út, mely tudáshoz vezet… avagy ha férfiasabb becsvágy szítja… mely a harc mezőire? De nem… a háborút ne válassza, ön már túlságosan drágán megfizetett a háborúságért.

- Azzá leszek, mivé a kegyed óhaja lennem parancsol - válaszoltam hevesen. - Jelölje ki utamat, s meglátja, mily hévvel követendem, ha másért nem, mert kegyed parancsolta követnem.

- Nem azért, mert én parancsolom így - szólt a szűz -, hanem mert az eszélyesség, a józan megfontolás, a férfiúi virtus, egyszóval: tulajdon biztonságának érdeke is ugyane tanácsot adja.

- Legalább az engedtessék meg nekem, hogy kijelentsem, eszélyesség és józan megfontolás soha még ily gyönyörű alakot nem talált… érveinek - tettem hozzá sietve; mert a hölgy elfordult tőlem, s nem adott alkalmat folytatnom, mit mondani akartam, a tánc következő szünetéig, mikor is eltökélten, hogy a számomra leglényegesebb kérdésre terelem beszélgetésünket, így szóltam: - Kegyed férfiúi virtust említett, s ugyane lélegzettel valamely engem fenyegető veszélyről is szót ejtett. A virtus, amint én értelmezem, azt mondja, gyávaság meghátrálni valamely kétséges természetű veszedelmek elől. Kérem kegyedet, ki úgy tetszik, oly sokat tud sorsom felől, hogy bízvást hívhatom őrangyalomnak, nevezze meg nekem, melyek e veszedelmek, hogy magam ítélhessem meg, mit kíván tőlem a férfiúi virtus: szembeszállnom velük avagy megfutamodnom előlük.

Kérésem szemmel láthatólag meghökkentette.

- Ön, uram, igen drága árat fizettet velem, amiért arra vállalkoztam, hogy baráti jó tanáccsal szolgáljak - válaszolta nagy sokára. - Elismerem, hogy nem vagyok közömbös az ön sorsa iránt, noha nem merhetem közölni önnel, honnan ered eme érdekem; valamint az sem áll szabadságomban, hogy tudtára adjam, miért avagy ki részéről fenyegeti önt veszedelem; mindazonáltal ez nem csökkenti a veszély közelségét. Többet ne kérdezzen tőlem, hanem tulajdon érdekében hagyja el ezt a földet. Bárhol máshol biztonságban van; itt azonban csupán kihívja maga ellen a sorsát.

- Azt jelenti-e ez, hogy végzetem elhagyni kárhoztat a jószerével egyetlen emberi lényt, ki érdeklődést tanúsít jósorsom iránt? Kérem ne mondja, hogy igen… mondja, hogy ismét találkozni fogunk, s a remény lészen vezérlő csillagom, mely lépteim irányítja!

- Több, mint valószínű - mondta -, jóval több, semmint valószínű, hogy soha többé nem találkozhatunk. Ez a segítség, mit én most önnek nyújtok, minden, mi hatalmamban áll; úgy cselekszem, amiként segítségére sietnék egy világtalannak is, kit a szakadék széle felé látok közeledni. Amit tettem, nem ad okot sem meglepetésre, sem pedig hálára.

Így szólván ismét elfordult tőlem, s nem is szólt többé hozzám, mígnem a tánc már vége felé közeledett, amikor is ezt mondta: - Meg se kísérelje, hogy újra szóljon vagy közeledjen hozzám az este; távozzék innen, amint tud, de ne oly hirtelen, hogy szembeszökjék; és az ég legyen önnel!

Visszakísértem székéhez, de nem eresztettem el a szép kezet, melyet tenyeremben tartottam, anélkül hogy érzelmeimet egy röpke szorítással kifejezésre ne juttassam. Enyhén elpirult, és visszahúzta kezét, de nem haraggal. Látván, hogy Cristal és Mabel zordonan reám szegzik tekintetüket, mélyen meghajoltam, és elbúsuló szívvel, valamint, szándékom ellenére, elhomályosuló szemmel távoztam mellőle, miközben a tolongó forgatag mindinkább elrejtett bennünket egymás elől.

Vissza akartam lopózni társamhoz, Willie-hez, hogy ismét kézbe vegyem vonómat, bármilyen is a kedvem, noha e percben fele jövedelmemet is odaadtam volna egy szemhunyásnyi magányért. Azonban visszavonulásom útját Martinné ténsasszony állta el a maga parasztosan nyílt kacérságával - ha ugyan nincsen ellentmondásban e kettő -, mely nem hagy kétséget szándékai felől.

- Hej, te legény, úgy látszik, igen nagyon belefáradtál a táncba! Pedig többet ér az olyan gebe, amelyik átkocogja a napot, mint amelyik vágtat ugyan egy mérföldet, de azzal vége is az utazásnak.

Ez becsületes kihívás volt, és én nem utasíthattam el. Emellett azt is észrevettem, hogy a ténsasszony itt a duhajok királynője; és annyi durva, különös alak forgott köröttem, hogy semmiképp sem lehettem bizonyos abban, vajon nincsen-é szükségem némi oltalomra. Megragadtam tehát kínálkozó kezét, és beálltunk a táncolók közé, én pedig ha nem is igyekeztem oly pontosan betartani a lépéseket, s ügyelni mozdulataimra, mint kevéssel azelőtt, mindenesetre megfeleltem táncosnőm várakozásának, aki szinte esküdözve mondta, hogy „nagyon értem a módját”; úgy szökdécselt, akár egy csikó, csattogtatta ujjait kasztanyettaként, kurjantgatott, mint egy bacchánsnő, és úgy rúgta el magát a földtől, mint egy teniszlabda - mígnem harisnyakötője színe sem ment már titokszámba. Annál kevésbé rejtegette e ruhadarabját, mivel égszínkék volt, és ezüstpántlika szegte.

Volt oly idő, mikor mindez szerfelett nagy mulatságomra szolgált volna - jobban mondva, emlékezetem szerint, a tegnapi este volt az egyetlen oly alkalom az elmúlt négy év során, mikor nem derített jókedvre; és el nem mondhatom, mennyire áhítoztam megszabadulhatni Martin ténsasszonytól. Már szinte óhajtottam, ficamítaná ki valamelyik „csengettyűző” bokáját, mely oly fürgén szolgálta a táncban; és midőn táncosnőm legféktelenebb bakugrásai közepette azt kellett látnom, hogy előző hölgyem elhagyja a termet, tekintetét, miként én hittem, felém fordítván, vonakodásom a tánc folytatására oly fokra hágott, hogy majd magam színleltem ficamot vagy rándulást, ekképpen vetvén véget a mutatványnak. De tucatszám álltak köröttem az öregasszonyok, akik valamennyien úgy festettek, mint akik tudnak valamely balzsamot az efféle balesetekre, és emlékezvén Gil Blas-ra és színlelt bajára a rablóbarlangban, úgy gondoltam, okosabb, ha becsülettel kitartok a ténsasszony mellett, és ropom a táncot, mígnem ő úgy látja jónak, hogy utamra bocsásson. Eltökéltem, hogy amit teszek, a legnagyobb buzgalommal fogom végezni, és ugrándoztam is, sőt éppoly magasra s éppoly egyenes derékkal szökelltem, mint a ténsasszony maga, amiért, mondhatom neked, hatalmas tapsviharokat arattam, hiszen az egyszerű emberek mindig többre tartják az erőt s a fürge mozdulatokat, mint a tánclejtés kecsét. Végül is Martinné ténsasszony már nem bírta tovább, én pedig egy székhez vezettem, titokban ujjongva szabadságomnak, majd éltem azzal a kiváltsággal, hogy lovagi szolgálatot teljesítsek mellette.

- Hej - kiáltott fel Martin tekintetes asszony -, de jól kifáradtam! Igaz, ami igaz, majdhogynem halálra táncoltattál.

Csak úgy vezekelhettem le tréfálkozva felrótt bűnömet, hogy valami frissítőt hoztam neki, amit örömest meg is ízlelt.

- Szerencsém volt táncosnőimmel - mondtam -; először azzal a csinos ifjú hölggyel, majd kegyeddel, Martinné asszonyom.

- Elhallgass ezzel a hízelkedéssel - ripakodott rám a ténsasszony. - Menj már… ugyan menj már, te legény. Mit nem, csicseregsz itt az ember lánya fülébe; engem meg a Miss Liliast akár csak egy napon is emlegetni! Nem, nem te legény; hisz fiatalabb is, mint én, négy vagy öt esztendővel… no meg az ő úrias beszéde meg mivoltja.

- Miss Lilias a Laird lánya? - kérdeztem oly nemtörődöm hangon kíváncsiskodva, amilyen csak tőlem tellett.

- Hogy a leánya-e? Nem, dehogy, csupán az unokahúga… de azt hiszem, vérrokona.

- Valóban? - mondtam. - Én azt hittem, az ő nevét viseli.

- A saját nevét viseli, és Liliasnak hívják.

- És másik neve nincsen? - tudakoltam.

- Mi végre volna neki másik név, amíg nem talált férjet magának? - felelte Thétiszem, kicsinyég duzzogva talán, ha szabad az asszonyok szavával élnem, amiért előző táncosnőmre tereltem a beszélgetést, ahelyett hogy reá fordítottam volna a szót.

Rövid szünet következett, melyet Martinné ténsasszony tört meg, megjegyezvén, hogy: - Újra felállnak a tánchoz.

- Valóban - feleltem erre én, mivel nem éreztem kedvet megújrázni előbbi heves capriolé-mat, [71] hozzátettem: - Így hát mennem is kell, segíteni az öreg Willie-nek.

Alighogy sikerült elszakadnom tőle, hallottam, hogy szegény Thétiszem egy tengerészkék zekébe és nadrágba öltözött Tritont szólít meg (akinek kezét, mellesleg, az est folyamán egyszer már visszautasította), tudtára adván, hogy most lenne kedve egy fordulóra.

- Hát akkor csak forogjál, drágaságom - felelte a vizek bosszúra szomjazó ura, anélkül hogy kezét nyújtotta volna -, ott ni - mutatott a szála közepére -; elég tágas a kikötő, hogy farolgathass benne.

Egy ellenséget tehát már bizonyosan szereztem magamnak, de lehet, hogy kettőt is, ezért siettem vissza eredeti helyemre, Willie mellé, és a vonómat kezdtem táncoltatni. De láttam, hogy viselkedésem kedvezőtlen hatást tett; „hiú, öntelt ficsúr”… „pimasz uracs”… és végezetül pedig a még aggasztóbb jelző: „spion” kezdett zsongani a teremben, úgyhogy szívemből megörültem, amikor Sam tűnt fel az ajtóban, aki máris hatalmába kerített egy kanna puncsot, és derekasan apasztotta tartalmát, de jelenlétével így is megnyugtatott afelől, hogy menekülésem eszközei rendelkezésemre állnak. Ezt közöltem Willie-vel is, aki valószínűleg többet meghallott a halászok morgolódásából, mint én, mert ezt a választ suttogta: - Úgy, úgy… el innen… mielőbb… lopózzon ki ügyesen… de észre ne vegyék, hogy el akar iszkolni.

Egy fél guinea-t csúsztattam az öreg markába, aki így felelt: - Ccc! Ccc! Ostobaság! De nem utasítom vissza, mert tudom, hogy futja rá a kegyelmed erszényéből. Most pedig eredjen; és ha bárki az útját állná, csak kiáltson értem.

Tanácsa szerint végiglépkedtem a termen, mintha táncosnőt keresnék magamnak, csatlakoztam Samhez, akit csak nagy üggyel-bajjal sikerült elválasztanom kancsójától, majd mindketten távoztunk az épületből oly módon, hogy a lehető legkevesebb figyelmet vonjuk magunkra. A lovak egy szomszédos fészerben voltak kikötve, s mivel a hold már fenn járt, és én most már ismertem az utat is, pedig jócskán teli van buktatókkal, és ugyancsak tekervényes, hamarosan megérkeztünk Shephard’s Bushba, ahol az öreg fogadósné virrasztva várt bennünket, mégpedig nem is egészen nyugodt lélekkel, aminek magyarázatára nem habozott elmesélni, hogy már nemegyszer indultak az ő házából vagy a szomszédos városokból utasok Brokenburnbe, de azok nem tértek vissza ilyen épségben és biztonságban. - Úgy látszik - tette hozzá -, Vándor Willie személye volt uraságod oltalmazója.

Itt közbeszólt Vándor Willie felesége is, aki a kemencesutban pipázgatott, és magasztalni kezdte az ő „kedveskéjét”, ahogy ő nevezte a férjét, és megpróbálta újra felkelteni nagylelkűségemet azzal, hogy lefestette mindazokat a veszedelmeket, amelyektől, amint arra az asszony örömest hivatkozott, kétségkívül csakis a férje jelenléte őrzött meg. Én azonban ezúttal nem hagytam, hogy újfent pénzt szedjen ki belőlem, és különféle töprengésekbe merülten, sietve lefeküdtem.

Azóta már eltelt néhány nap, amit a Sáron Hegye és e fogadó között töltöttem, olvasgatva, e nagy fontosságú történetet írogatva, terveket koholva, miként láthatnám újra a bájos Liliast, és - azt hiszem, legalábbis részint az ellentmondás kedvéért - horgászgatva is egy keveset, Józsua minden aggálya dacára, bár most már sokkal jobban kedvelem ezt a mulatságot, mivel kezdek némi sikereket is elérni benne.

Most tehát, drága Alan, teljes birtokában vagy titkomnak; nyisd meg hát magad is éppily őszintén előttem kebeled rejtett zugait. Te miként érzel e szépséges ignis fatuus[72] irányában, a puszta eme lilioma iránt? Mondd meg őszintén; mert habár kísérteni fog talán gondolataimban emlékezete, a szeretet, mit Alan Fairford iránt érzek, felülmúlja egy nő iránt ébredt szerelmemet. Tudom azt is, hogy ha te szeretsz,

Egyszer szeretsz, de akkor mindörökre.

Ha egy mély, emésztő szenvedély egyszer fellobban egy oly állhatatos kebelben, mint tiéd, barátom, soha el nem alszik az, csak az élet mécsével. Az én természetem más, ingatagabb; és bár remegő kézzel és habozó szívvel fogom felbontani legközelebbi leveled, kívánom, hozna őszinte vallomást, hogy e szép ismeretlen mélyebb hatást tett józan lelkedre, semmint hitted volna, s meglátod, én képes leszek kitépni a nyilat sebemből. Míg válaszodra várok, bár már kikovácsoltam terveimet, hogy még egyszer láthassam őt, megbízhatsz bennem, egyetlen lépést sem fogok tenni megvalósításuk érdekében. Eddigelé is megtürtőztettem magam, és becsületszavamat adom, ezután is így teszek, bár semmi szükség rá, hogy további fogadkozásait hallgasd annak, ki oly határtalanul a tiéd, mint

D. L.

P. S. - Tűkön ülve várom válaszod. Újra és újra elolvasom leveled, de semmiféle igyekezettel sem tudom kihüvelyezni belőle, melyek valódi érzelmeid. Néha azt hiszem, tréfálkozva írsz róla, másszor pedig azt, hogy épp ellenkezőleg. Szerezz békességet lelkemnek, amint lehet.