ÖTÖDIK LEVÉL
Alan Fairfordtól Darsie Latimernek

Megkaptam mindkét episztoládat, drága Darsie-m, de minthogy a harmadikra vártam, nem siettem a válasszal. Ne hidd, hogy hallgatásom olyasmit jelez, mintha lankadt volna érdeklődésem irányukban, mert, igaz szavamra, túlszárnyalják (noha e feladat nem volt csekély) eddigi szárnyalásaidat. Ama tökfilkó óta, aki elsőnek fedezte fel a hamvadó tűzben Milton sátánjának palotáját; ama lángeszű süvölvény óta, aki elsőnek fújt buborékot szappanból és vízből, nem volt, aki úgy értette volna a módját, mint te, barátaim legjobbika, hogyan kell történeteket koholni a semmiből. Ha te lennél az, aki a gyermekversben elülteti a babot, amint csírázni kezd, te biztosan úgy látnád, hogy már emelgeti is az óriás kastélyának bástyáit. Bármi történjen is veled, képzeleted nyomban hozzáadja a csodás és a magasztos színeit. Láttál-e már olyan üveget, amit a piktorok Claude Lorraine-üvegnek neveznek, s ami saját színárnyalatába vonja az egész tájat, mit rajta keresztül nézesz? Nos, te ilyen közegen át szemléled a köznapi eseményeket.

Gondosan áttanulmányoztam legutóbbi hosszú leveled tényeit, és szerintem semmiben sem különböznek attól, ami az Oskola bármely kis csavargójával megeshetik, aki elkujtorog a leithi dűnékhez, túl a rákászó pocsolyán, aztán összevizezi hátulgombolós nadrágját meg a cipellőjét, míg végül is egy feltűrt szoknyájú halaskofának megesik rajta a szíve, és hazacipeli, miközben egész úton átkozódik, amiért annyi bajt okozott neki a kis poronty.

Csodálatos látvány lehettél: az öreg cimbora háta mögött csimpaszkodva remegtél a drága életedért - miközben összeverődtek állkapcsaid a félelemtől, és izmaid görcsbe húzódtak a szorongástól. A förtelmes vacsora, mit elfogyasztottál, a roston sült lazac, ami önmagában is elegendő arra, hogy kalandod lidércnyomása még legalább egy esztendeig rendszeres látogatód legyen, igazi csapásnak tekinthető, de ami a múlt csütörtöki (úgy hiszem, ez volt a napja) vihart illeti, a Gyertyaöntő köz vén kéményei között éppúgy bömbölt, fütyült, süvített, és éppoly félelmetesen tombolt, mint a Solway partján, mert egy és ugyanaz az orkán volt - teste me per tot am noctem vigilante. [35] És aztán reggel újra, mikor - az ég áldjon meg! - érzelgős finomkodásodban istenhozzádot mondtál a szegény embernek anélkül, hogy legalább egy fél koronát adtál volna neki a vacsoráért és a kvártélyért.

Kinevetsz, amiért egy pennyt adok (bár a pontosság kedvéért hat pennyt kellett volna mondanod) egy vén éhenkórásznak, akit te, magasröptű eszményeiddel vacsora nélkül bocsátottál volna útjára, mert olyan volt, mint Szólón vagy Belizarius. De arról megfeledkezel, hogy ez a sértés áldásként szállt alá a vén csavargó bugyellárisába, és az öreg alig győzte áldani a nagylelkű adakozót - míg azt leshetted volna, Darsie, hogy köszönetet mondjon néked, amiért oly nagy, ám haszontalan tisztelettel viseltetsz szakálla és külsője iránt. Aztán kineveted jó atyám falkirki futását, mintha bizony tehetne bárki is okosabbat, mint hogy arrébbáll, ha kivont karddal, furinish-t kiáltozva, négy hegyi martalóc iramodik utána, akiknek kezük is éppoly gyors, mint a lábuk. Emlékezz, hogy mit mondott, amikor a bucklivati Lairdtől megtudta, hogy furinish azt jelenti: „állj meg egy percre”. - Mi az ördög - szólt meglepetve az eset körülményei közepette oly kevéssé ésszerű kéréstől, elképedésében kicsit kizökkenve presbiteriánus hitéhez illő makulátlan beszédmodorából -, csak nem azt akarták a gazfickók, hogy megállják és várjam meg, amíg levágják a fejemet?

Képzelj ilyen kíséretet a magad sarkába, Darsie, és tedd fel magadnak a kérdést, vajon nem ösztönöznéd-e te is lábadat éppoly gyors futásra, mint amikor a Solway dagályából menekültél. És te mégis kétségbe vonod atyám bátorságát. Én mondom neked, van benne elegendő bátorság, hogy megtegye azt, ami helyes, s hogy elutasítsa magától azt, ami helytelen - elegendő bátorság, hogy kezével és erszényével segítse az igaz ügyet, hogy a szegény pártját fogja elnyomója ellenében, anélkül, hogy megrettenne a reá háramló következményektől. A polgár bátorsága ez, Darsie; mert egyébiránt ebben a korban és ebben az országban vajmi keveset számít, hogy valaki birtokában van-e vagy volt-e a hadi bátorság erényének.

Ne hidd, hogy haragszom reád, amiért így próbálom kiigazítani atyámról alkotott vélekedésedet. Tudom jól, hogy egészében véve magam se tekinthetek reá több tisztelettel, mint te. Kérlek, legkedvesebb Darsie-m, míg ily komoly hangulatban leledzem, mit nem is oly könnyű megőriznem olyan valakivel szemben, ki minduntalan kacajra ingerel, ne engedd, hogy kalandvágyad ismét olyan csávába juttasson, mint amilyenbe a Solway dűnéin jutottál. Történeted folytatása merőben képzeleted terméke; de ha úgy fordul, az a viharos éj valóban „úszásra rút idő” lett volna, ahogy a bolond mondja Learnek.

Ami a többit illeti, ha titokzatos és regényes hősöket tudsz faragni mogorva, vén halászokból, én csak nyerek rajta, mert mulattat a metamorfózis! De jól ügyelj magadra! Még ebben sem felesleges az elővigyázatosság. Ez a női káplán - oly keveset mondasz róla, míg oly sokat mindenki másról, hogy ez kételyeket ébreszt elmémben. Nagyon csinos; és ez minden, mit közölni vélem érdemesnek tartottál. Vannak esetek, amikor a hallgatás mást is magába foglal, nemcsak beleegyezést. Restellenéd vagy félsz talán, Darsie, rábízni tolladra a csinos áldásmondó dicséretét? Úgy éljek én, hogy te most pirulsz! De hisz nem úgy ismerlek-e én téged, mint a hölgyek megrögzött hódolóját? Nem bírtam-é bizalmadat? Egy előkelő könyök, mely kivillant, míg az alak egyéb részeit bíborköpönyeg burkolta, vagy egy takaros, kecsesen lépő boka, mit véletlenül pillantottál meg, mikor tulajdonosa az Old Assembly Close-on [36] végigbukdácsolt, egy hétre is megzavarta az eszedet. Egy ízben, ha jól emlékszem, egyetlen pillantásával elbűvölt egy páratlan szem, mely, mikor a hölgy félrevonta fátylát, a szó szoros értelmében páratlannak bizonyult. Emellett nem gerjesztett-e szerelemre máskor meg egy hang - pusztán a hang, mely a Ferenc-rendiek templomának kórusából csendült ki -, míg ki nem derítetted, hogy az édes torok tulajdonosa Miss Dolly MacIzzard, aki „mint a piszkafa”, ahogy a szólás mondja?

Mindeme tényeket megfontolva és az áldásmondó Néreidáról való természetellenes hallgatásoddal összevetve, arra kell kérjelek, szólj világosabban e tárgyról legközelebbi leveledben, hacsak nem akarod, hogy azt a következtetést vonjam le, többet gondolsz, mint szólsz felőle.

Mitőlünk bizonyára nem is vársz sok újságot, hiszen tudod, mily egyhangúan folyik életem, és azt is tudod, hogy egyelőre a szakadatlan tanulásnak kell szentelnem. Magad mondtad ezerszer is, hogy én csakis gürcölve érhetem el célom, s ezért nincs más választásom, mint gürcölni.

Atyám, úgy látszik, sokkalta türelmetlenebbül viseli távollétedet, mint első eltávoztadkor. Érzi, azt hiszem, hogy magányos étkezéseinkből hiányzik a fény, mit víg kedélyed szokott volt reávetni, és mélabú fogta el, mint általában az embereket, mikor a nap sugarai már nem ragyogják be a tájat. Ha még ő is így érez, gondolhatod, hogy én még inkább szomorkodom, és elképzelheted, mennyire szívemből kívánom, hogy érne már véget bohó kalandozásod, és lennél te ismét a mi lakótársunk.

Néhány órai megszakítás után veszem ismét kézbe a tollat, hogy közöljem véled, oly esemény történt, amelyre te majd százával építed a légvárakat, és amelyről még nekem is, ki irigylem tőled eme alaptalan építményeket, el kell ismernem, hogy valóban nyújt némi alapot a találgatásra.

Atyám az utóbbi időben nemegyszer magával vitt a bíróságra abbéli igyekezetében, hogy minél alaposabban megismertessen mesterségem gyakorlati oldalával. Bevallom, úgy érzem, van valami túlbuzgóságában, ami mindkettőnket, nem félek kimondani, nevetségessé tesz. S hogy mi az oka idegenkedésemnek? Nos, atyám elcipel jogtudományáról híres tanácsadójához: - Készen áll ma a tárgyalásra, Mr. Crossbite? Ez itt a fiam, aki a jogi pályára készül. Azért bátorkodtam magammal hozni a mai konzultációnkra, hadd lássa, hogyan kell az ilyesmit intézni.

Mr. Crossbite mosolyog és hajlong, mert minden ügyvéd mosolyog az ügyészre, aki igénybe veszi szolgálatait, és esküszöm, közben nevet a markába, s odasuttogja az első arra haladó taláros kollégájának, hogy: - Mi az ördögöt képzel az öreg Fairford, hogy csak így rám szabadítja a kölykét?

Mellettük állva, túlságosan is bosszúsan attól a gyerekhez illő szereptől, amit reám osztottak, semhogy képes lettem volna túl sok bölcsességet leszűrni Mr. Crossbite figyelemre méltó érveiből, egy korosodó férfiút vettem észre, aki mereven atyámra szegezett szemmel állt, mintha már alig várná, hogy atyám befejezze, amit elkezdett, s ő megszólíthassa. Van valami, gondoltam, ami figyelmet parancsol emez úriember megjelenésében. Öltözéke nem a mai ízlés szerint készült, és bár valaha pompás lehetett, most már avítt és divatjamúlt volt. Kabátja mintás bársonyból, bélése szatén, dúsan hímzett lila selyemmellényt hordott, és a kabát anyagából készült térdnadrágot. Szögletes orrú cipőt viselt, cipőjén felkunkorodó nyelv, amit elősudárvitorlának hívnak; selyemharisnyája a térde felett volt megkötve olyan módon, ahogyan azt már bizonyára láthattad képeken vagy itt-ott egyik-másik különcön, akik azzal óhajtanak kitűnni, hogy Matuzsálem módjára öltözködnek. Chapeau bras[37] és kard egészítette ki ruháját, melyről, bár ódivatú volt, lerítt, hogy viselője nem közönséges ember.

Amint Mr. Crossbite befejezte mondanivalóját, ez az úriember nyomban odalépett atyámhoz, és így szólt hozzá: - Szolgálatjára, Mr. Fairford. Régen volt már, hogy mi ketten utolszor találkoztunk.

Atyám, aki, mint tudod, apróra betartja az udvariassági formákat, most meghajolt, a torkát köszörülte, és zavarban volt, míg végül bevallotta, hogy valóban oly régen volt már az, amikor találkoztak, hogy bár tökéletesen emlékszik az arcra, a név, bármennyire is restelli… valamiképp… kiesett az emlékezetéből.

- Elfelejtette Birrensworki Herriest? - szólt a koros úriember, és atyám még mélyebben meghajolt előtte, mint az előbb, bár úgy láttam, némiképp mintha megcsappant volna az a tiszteletteljes udvariasság, amivel régi barátját fogadta, amikor neve még ismeretlen volt előtte. Úgy tűnt, most már csak a szavak hordozzák az udvariasságot, amit a szív megtagadott volna, ha a jó modor engedi.

Atyám mindazonáltal újólag mélyen meghajolt, és kifejezte reményét, hogy jól szolgál Birrensworki Herries úr egészsége.

- Olyannyira jól, derék Fairfordom, hogy idejöttöm célja nem más, mint felújítani ismeretségem egy vagy két régi baráttal, jelesül pedig önnel. Ma vélem kell ebédelnie Petersen Kesely közi fogadójában. Közel van az ön divatos új lakához, és beszédem is lenne önnel.

Atyám tiszteletteljesen kimentette magát, de nem minden zavar nélkül, mert - úgymond - „otthon várják bokros teendői”.

- Akkor majd én fogok önnel ebédelni - mondta Birrensworki Herries úr. - Az a néhány perc, amit ebéd után szakít számomra, elegendő lesz ügyemre; és egyetlen perccel sem fogom tovább fenntartani dolgaiban… nem vagyok kullancstermészetű.

Gyakran megjegyezted, hogy bár atyám aggályosan betartja a vendégszeretet előírta szokásokat, inkább kötelességképpen, semmint örömmel gyakorolja e mesterséget; valóban, ha nem hallgatna lelkiismerete szavára, hogy enni adjon az éhesnek és fedelet az idegennek, ajtaja sokkal ritkábban nyílnék meg vendég előtt. Soha nem láttam még ily kirívó példáját furcsa természete megnyilvánulásának (mely furcsa természetet, meg kell jegyeznem, gúnyrajzzá torzítja a te leírásod), mint most abban a módban, ahogy jóváhagyta Herries úr magamagának adott meghívását. Meghökkent ábrázata és az erőltetett mosoly, mely szavait - „Tartjuk szerencsénknek, hogy vendégül láthatjuk kegyelmedet Brown’s Square-i házunkban délután három órakor” - kísérte, senkit sem téveszthetett meg, és nem vezette félre az öreg Lairdet sem. Megvető tekintettel így válaszolt: - Akkor addig nem is terhelem társaságommal, Mr. Fairford -; és egész tartása azt látszott mondani: „Nékem úgy tartja kedvem, hogy veled ebédeljek, és nem törődöm azzal, szívesen látott vendég vagyok-e avagy sem.”

Mikor elfordult tőlünk, megkérdeztem atyámat, hogy ki volt.

- Egy szerencsétlen sorsú úriember - hangzott a felelet.

- Szerencsétlen sorsához képest elég jól fest - feleltem. - Nem is gyanítottam volna, hogy ilyen cifra külső alatt üres a bendője.

- Ki mondta neked, hogy üres? - kérdezte atyám. - Ez az úr, ami az evilági javakat illeti, onmi suspicione major. [38] Remélhetőleg jó hasznukat veszi; bár ha valóban így történik, életében most először lesz így.

- Változékony volt tehát élete sora? - tapogatóztam.

Atyám azzal válaszolt, amivel mindig el szokta hallgattatni az olyfajta nem kívánatos kérdezősködést, mely akár a legcsekélyebb mértékben is szomszédaink valamelyikének fogyatékosságaira vonatkozott: - Ha csak a magunk hibáinak kijavításával foglalkozunk, Alan, akkor is van dolgunk elegendő mindannyiunknak, anélkül is, hogy mások fölött ülnénk törvényt.

Így tehát ismét elvesztettem a nyomot; de azért még egyszer nekibuzdulva megjegyeztem, úgy viselkedett, mint akinek magas a rangja, s előkelő családból származik.

- Magas címek birtokosa - felelte atyám -, hiszen a Birrensworki Herriesek közül való, amely família oldalága a nagy és valaha hatalmas Herries családnak, melynek ősibb ága Lord Robin, a filozófus anno domini ezerhatszázhatvanhétben bekövetkezett halálával beleolvadt a Nithesdale-házba.

- Még mindig az ő birtoka Birrenswork, melyről előnevét veszi? - kérdeztem.

- Nem - felelte atyám -; már atyja idejében is csak nevükben mondhatták magukénak, ugyanis az 1715-ös prestoni csata után elkobozták akkori birtokosától, Herbert Herriestől, aki követte a csatába vérrokonát, Derwentwater earljét. De nevükben továbbra is viselik a predikátumot, bizonyára abban a reményben, hogy majd egyszer, ha jobb idők köszöntének a jakobitákra és a pápistákra, felújíthatják követeléseiket; azok pedig, kik egyébként semmilyen módon nem osztoznak velük hóbortos vágyálmaikban ex comitate, ha ugyan nem ex misericordia [39] elnézik nekik önfejűségüket. De lenne bár maga a pápa és a trónkövetelő egy személyben, akkor is ebéddel kellene várnunk, ha már egyszer úgy vélte jónak, hogy asztaltársunkul ajánlkozzon. Siess tehát haza, fiam, és mondd meg Hannah-nak, Epps szakácsnak és James Wilkinsonnak, hogy tegyenek ki magukért; neked pedig arra legyen gondod, hogy kerüljön egy-két pint a Maxwell legjobbikából is. Az ötödik állványon találod a palackokat; itt vannak a borospince kulcsai. Nehogy a zárban felejtsed… ismered szegény James gyarlóságát, bár becsületes jószág minden más kísértés ellenében; és különben is már csak két palackkal maradt az óbrandyből. Azt pedig, Alan, meg kell őriznünk patikaszernek.

Elmentem utamra… megtettem az előkészületeket… eljött az ebéd órája és vele Birrensworki Herries úr.

Ha nekem is oly dús képzeletem lenne, mint teneked, Darsie, oly tehetségem a leírásra, bizony mondom, pompás, sötét és rejtelmes rembrandti portrét festhetnék az idegenről, mely annyival különb lenne a te halászodénál, mint egy páncéling a halászhálónál. Biztosítlak, hogy találna rajta tárgyat a festő; de ismerve hiányos képességeimet, én csak annyit mondok róla, hogy felettébb barátságtalannak és rossz modorúnak találtam. Nem, rossz modorú nem a helyes kifejezés; éppen ellenkezőleg, látszott rajta, hogy pontosan ismeri a jó modor követelményeit, csak éppen úgy véli, asztaltársainak rangja nem követeli meg tőle, hogy tartsa is magát hozzájuk - ami elmondhatatlanul nagyobb sértés, mintha viselkedése pusztán bárdolatlanságból és a vele járó durvaságból következnék. Miközben atyám az asztali áldást mondta, őlordsága épphogy nem fütyörészett, s amikor atyám óhajára én is hálát mondtam, ő a fogát piszkálta, mintha csak erre a pillanatra várt volna, hogy ezt a műveletet elvégezze.

Ennyit a skót egyházról; a királlyal még csúfosabb dolgok estek. Atyám, magad is tudod, különösen mély tisztelettel alkalmazkodik vendégeihez, és úgy látszik, ebben az esetben a szokottnál is inkább kerülni óhajtott mindent, ami vitára okot adhatott volna. Hajlandó volt annyi engedményt tenni királyhűségéből, hogy az ebéd utáni első poharat úgy köszöntötte, hogy „a királyra!”, nem pedig félreérthetetlenül, ahogyan egyébiránt szokása, „György királyra!” Vendégünk olyan mozdulatot tett poharával, hogy közben a pohár elhaladjon a mellette álló vizeskancsó felett, és hozzátette: - Arra, aki a vízen túl van.

Atyám elvörösödött, de úgy tett, mintha nem hallaná. Ám ennél még sokkalta több figyelmetlenség és tiszteletlenség is megnyilvánult az idegen társalgási modorában; úgyhogy, noha ismerem atyám elfogultságát rang és születés dolgában, s azt is tudom, hogy egyébiránt férfias szelleme sohasem volt képes egészen lerázni magáról a szolgai alázatot, mellyel a nagyokra tekint, mégis nagyon nehezteltem rá, amiért hajlandó volt eltűrni azt a temérdek orcátlanságot - mert ennek tűnt -, amivel ez a maga hívta vendég traktálta atyámat a tulajdon asztalánál.

Az ember elnézi egyazon postakocsiban utazó útitársának, ha a lábára hág véletlenül, de még akkor is, ha figyelmetlenségből teszi; ám egészen más a helyzet, ha az illető nagyon is jól tudva, hogy e láb meglehetősen kényes jószág, egyre csak tapos rajta patáival. Szerény véleményem szerint - pedig én béketűrő ember vagyok - ebben az esetben aligha kerülhető el a hadüzenet.

Azt hiszem, atyám kiolvasta gondolataimat tekintetemből; mert előhúzva óráját, így szólt: - Fél öt van, Alan. Már a szobádban kellene lenned… Birrenswork úr nem fog neheztelni távozásodért.

Látogatónk szórakozottan biccentett, és nekem nem volt többé ürügyem a maradásra. De a szobából távozóban tisztán hallottam, amint ez a nithesdale-i mágnás a Latimer nevet említi. Próbáltam időzni, de végül is atyám egy félreérthetetlen célzására visszavonultam a szobámba; mikor egy óra múltán újra hívatott, hogy együtt teázzunk, vendégünk már eltávozott. Ügyei estére a Fő utcába szólították, és annyira sietős volt a dolga, hogy még egy teát sem ihatott velünk. Nem állhattam meg, hogy meg ne jegyezzem, távozásával megkímélt bennünket attól, hogy továbbra is tűrnünk kelljen faragatlanságát. - Mi jogon merészeli felhánytorgatni nekünk - mondtam -, hogy a város egy kényelmetlenebb negyedéből egy megfelelőbbe tettük át lakásunkat? Mi köze neki ahhoz, ha nekünk úgy tartja kedvünk, hogy hasznát vegyük az angol házak egynémely berendezési tárgyának és kényelmének, ahelyett, hogy egymás fölött összezsúfolt lakásokban laknánk? Nemesi születése és főúri vagyona vajon feljogosítja-e őt arra, hogy ítéletet mondjon azok felett, akik tulajdon iparkodásuk gyümölcseit kedvükre óhajtják élvezni?

Atyám nagy adag tubákot csippentett fel, aztán így válaszolt: - Jól van, Alan... nagyon jól beszéltél. Kár, hogy Mr. Crossbite vagy Pest jogtanácsos úr nem hallott; ők is elismerték volna, hogy tehetséged vagyon a törvényszéki ékesszólásra; nem ártana, ha hébe-korba kicsit deklamálnál gyakorlásképpen idehaza, hogy megjöjjön a bátorságod, és el ne akadjon a lélegzeted. De ami szavaid tárgyát illeti, az nem ér meg egy pipa dohányt sem. Azt hiszed te, hogy én többet gondolok Birrensworki Herries úrral, mint bármely más úriemberrel, aki ügyes-bajos dolgait intézni jön hozzám, csak mert nem ugrom mindjárt a torkának, amiért fajankó módjára beszél, mint hogy az is? Ne is essen több szó róla, viszont szükségem van Darsie Latimer mostani címére; meglehet, a magam kezével kell majd írnom egy-két sort az ifiúrnak. Még magam sem tudom biztosan… mindenesetre add meg nekem a címét.

Így is tettem, és ha azóta hírt kaptál atyámtól, mint a föntiekből várható, te talán már többet is tudsz a levél tárgyáról, mint amennyit én írhatnék felőle. Ha viszont nem, akkor én most teljesítettem baráti kötelességemet, tudatván véled, hogy egészen bizonyosan van valami a zordon lord és atyám tarisznyájában, amiben te is érdekelt vagy, s nem is kevéssé.

Adieu! S bár most elláttalak egy olyan tárggyal, melyről álmodozhatsz, óvakodj tőle, hogy oly súlyos várat építs, mit nem bír meg alapzata, mely e pillanatban mindössze az, hogy a Latimer név elhangzott egy dumfriesshire-i nemesúr és egy edinburghi bírósági tisztviselő között. - Caetera prorsus ignora.[40]