TIZENHARMADIK FEJEZET
Alan Fairford története
(Folytatólag)

Fairford megindult nyers modorú kalauza nyomában a kisebb és nagyobb hordók labirintjában, melyekbe beleütközve nem is egy ízben csaknem betörte az orrát, majd innen egy másik helyiségbe értek, mely a lámpás ugráló fényében pillanatra felsejlő asztalból és a rajta heverő írószerszámokból ítélve valamely iroda lehetett az üzleti ügyek lebonyolítására. Úgy tűnt, innen nincsen kijárat; azonban a csempész (vagy a csempészek cimborája) létrát kerített elő, leemelt a falról egy avítt képet, mely mögül, körülbelül hét lábnyira a padozattól, ajtó tárult elő, és Fairford, még mindig Jób nyomában, újabb kanyargó és sötét járatban tapogatózott, amely akarva-akaratlan is Peter Peebles perére emlékeztette. Az újabb útvesztő végében, mikor már aligha sejthette, hogy hová vezették, és ahogy a francia mondja: teljesen desorienté [118] volt, Jób egyszer csak letette a lámpást, és meggyújtva két szál gyertyát, melyek egy asztalon állottak, megkérdezte Alant, hogy nem enne-e valamit, s mindenesetre ajánlotta, hogy hörpintsen egy korty pálinkát, elhessegetni a hűvös éjszakai levegőt. Fairford egyikből sem kért, hanem poggyásza iránt érdeklődött.

- Majd az öregúrnak lesz rá gondja - nyugtatta Jób Rutledge, és visszahúzódva arra, amerről beléptek a helyiségbe, egyszerre eltűnt a szoba túlsó végében, ám hogy mi módon, afelől Alan a gyertyák tökéletlen fényénél semmi bizonyosat sem állapíthatott meg. A kalandos ifjú jogtudor imigyen magára maradt a szobában, hová ily különös módon kalauzoltatott.

E helyzetben Alannek első dolga volt, hogy némi tüzetességgel szemügyre vegye tartózkodási helyét, ezért megtisztítva a gyertyákat, a szoba méreteit és tartozékait vizsgálgatva lassan körbejárt. Olyas kisebbfajta ebédlőnek tűnt, amilyen a jobbmódú iparosok, boltosok és más efféle emberek házában találtatik, végében kis fülke nyílt, s berendezése egészében a szokásos egyszerű bútorzatból állt. A vizsgálódó egy ajtóra is talált, amit azonban hiába próbált kinyitni, mert kívülről volt bereteszelve. A szobának ugyanazon a falán egy hasonló ajtón át egy kamrába nyitott be, melynek elülső polcain puncsostálak, poharak, teáscsészék és más edények sorakoztak; míg oldalfalán a legdurvább szövetből varrott lovaglóköpönyeg lógott, melynek zsebéből két nyeregpisztoly kandikált elő, a padlón pedig sárral befröcskölt lovaglócsizma állt, a kor szokott lábbelije, legalábbis hosszas utazások alkalmával.

Minthogy nem nagyon nyerte meg tetszését a faliszekrény tartalma, Alan Fairford becsukta az ajtót, és a falak mentén folytatta vizsgálódását, hogy kiderítse, mi módon távozott Jób Rutledge. A rejtekajtót azonban nagy ügyességgel födözték el, és az ifjú ügyvéd nem tehetett egyebet, mint hogy eltöprengett jelen helyzete különös voltán. Régóta tudta, hogy a fogyasztási adók egyenlőtlen kivetése élénk csempészkereskedelmet indított meg Anglia és Skócia között, mely akkor is, akárcsak manapság, virágzott és virágzani is fog mindaddig, amíg el nem törlik amazon esztelen rendszert, mely más-más adókat vet ki ugyanazon királyság két tartományában; a rendszert, amely mellesleg szólván, felettébb emlékeztet arra az ökölvívóra, aki lekötözi egyik karját, hogy annál jobban küzdhessen a másikkal. Arra azonban nem volt Fairford felkészülve, hogy a törvénytelen kereskedelmet ilyen költséges és jól kiépített hálózat bonyolítja le, valamint nem képzelte volna, hogy a befektetett tőkéből telik ilyen terjedelmes és a titkos jövésmenést szolgáló fortélyos járatokkal ellátott építményekre is. Eme körülményeken töprengett, nem minden aggodalom nélkül utazásának folytatását illetőleg, amikor felemelvén tekintetét, egyszerre az öreg Mr. Trumbullt pillantotta meg a szoba túlsó végében, egyik kezében kicsiny batyuval, a másikban pedig a lámpással, melynek fényét, miközben közeledett feléje, egyenesen Fairford arcába irányította.

Habár éppen erre a jelenésre várt, a marcona, zordon vénember ily hirtelen való előtűnte mégis felkavarta érzelmeit; kivált midőn belegondolt, mi pediglen a magafajta kegyes neveltetésben részesült ifjú számára különösen elborzasztó volt, hogy az ősz üstökű képmutató bizonnyal csak az imént állt fel a mennybe küldött imájától, azzal a céllal, hogy mindenre elszánt zsiványok törvénytelen titkos üzelmeihez nyújtson segédkezet.

Az aggastyán tekintetét, aki megszokta, hogy éles szemmel arcukból ítéljen azoknak, kikkel ügyleteit bonyolította, nem kerülte el Fairford némileg zaklatott viselkedése. - Megbánta már, amire vállalkozott? - kérdezte tőle. - Lenyergelné már a kancát, és szívesebben odahagyná, amibe belekezdett?

- Soha! - felelte Fairford eltökélten, mert nyomban feléledt benne természettől való bátorsága és barátjának emlékezete. - Soha, míg élek, és van erőm, hogy keresztülvigyem!

- Hoztam kegyelmednek - mondta Trumbull - tiszta inget meg harisnyát, melynél nagyobb csomagot csak bajosan hordozhatna, s majd ráveszem valamelyik legényt, hogy kölcsönözze oda a lovaglóköpönyegét, mert anélkül bizony bajos vitorlázni meg lovagolni; poggyásztáskája pedig oly biztonságban lesz szegényes házamban, lenne bár színültig Ophir aranyával, akárha tárna mélyén heverne.

- Nem kétlem - mondta Fairford.

- Most pediglen - folytatta Trumbull - arra kérem, közölné velem kegyelmed, mely néven ajánljam Nanty (azaz Anthony) Ewartnak?

- Alan Fairford néven - felelte az ifjú ügyvéd.

- De hiszen ez - szólt Trumbull - a valódi neve kegyelmednek.

- Mi más nevet kellene adnom? - kérdezte a fiatalember. - Gondolja, hogy okom lehet valamely alias-t használni? És különben is, kedves Mr. Trumbull - tette hozzá Alan, gondolván, hogy egy csípős célzással meggyőző példáját adhatja az agg előtt töretlen bátorságának -, kegyelmed csak az imént bizonygatta, hogy nincsenek olyan ismerősei, akik annyira bemocskolták a tulajdon nevüket, hogy kénytelenek újat választani maguknak.

- Igazat szól, nagyon igazat - mondta Mr. Trumbull. - Az én ősz fejem ment a bűntől; mert amíg szőlővenyigém vagy fügefám tövében üldögélve észak tüzes vizét aranyra váltom, mit árául kapok, hála a mennynek, senki ember fia előtt sem kell álorcát öltenem, és mindenek a magam nevén Thomas Trumbullnak ismernek, attól sem kell tartanom, hogy szenny tapad e névre. Ellenben kegyelmed, aki nemtelen utakon fog járni az idegen emberek között, talán okosan tenné, ha két névvel is felruházkodna, amiként két inge is van, hogy az egyik bizonnyal megmaradjon tisztának.

Így szólván kuncogó mordulást hallatott, amely pontosan annyi ideig tartott, mialatt az inga oda-vissza lendül, s amely a nevetés egyetlen formája volt, mire ismerőseinek tudomása szerint az öreg Garasos, mert e gúnynéven ismerték, valaha is ragadtatta magát.

- Ön nagyon elmés, Mr. Trumbull - mondta Fairford -; de az élc nem érv. Megtartom a saját nevem.

- Ahogy óhajtja - mondta a kalmár -; mert egy Név van csupán, amely stb. stb. stb.

Nem követjük végig a vén képmutató szenteskedését, mellyel szavait megtoldotta, hogy ekképp zárja le a kérdést.

Alan hallgatag borzadállyal követte a benyílóba, ahol a pohárszék állt, de ezt is oly művészettel készítették, hogy elrejtsen egy újabb titkos ajtót, melyekben az épület oly igen bővelkedett. Ezen az ajtón ugyanarra a tekervényes folyosóra léptek ki, melyen az ifjú ügyvédet idefelé is vezették. Most azonban más irányban indultak el az útvesztőben, mint amerről Rutledge idekalauzolta. Ez a járat felfelé vezetett, és egy padlásablak alatt végződött. Trumbull kitárta, és fürgébben, semmint kora sejtette volna, kimászott az ereszre. Ha Fairford útja eddig föld alatti járatok dohos levegőjében vezetett, úgy mostan épp eléggé tágas, magaslati és szellős helyeken vitt, mivel ereszeken, palatetőkön át követte vezetőjét, melyeken a vén csempész egy macska ügyességével közlekedett. Való igaz, járását megkönnyítette, hogy pontosan tudta, hol vannak elhelyezve a lábtartók, melyekre Fairford nem talált rá éppoly könnyedén; de három háztetőn át vezető fáradságos és nem is veszélytelen útjuk végén egy világítóudvaron át valahára ismét bemásztak egy padlásszobába, innen pedig lépcsőkön egy csapszékbe érkeztek, legalábbis az ajtó csengettyűjének csilingelése s a vendégek füttyentgetése, kurjantgatása: „Pincér, pincér, sört ide!”, valamint a kórusban dalolt tengerészénekek és más efféle lárma mind erre utalt.

Megérkezvén az emeletre, egy szobába léptek, melyben lámpa égett, s az öreg Mr. Trumbull itt háromszor egymás után megrántotta a csengettyűt, de minden rándítás között kimérten és lassan kimondta a húszas számot. Nyomban a harmadik csöngetés után lopakodva megjelent a kocsmáros, gömbölyded ábrázatán a titokzatosság kifejezésével. Mély tisztelettel köszöntötte Mr. Trumbullt, akitől, mint kiderült, a csapszéket bérelte, és kifejezte meglepetését, hogy amint mondotta, „szombat estéjén” ily későn itt látja.

- Nekem viszont, Robin Hastie - szólt a háziúr bérlőjéhez -, nagyobb a meglepetésem, mint az örömem, amiért ilyen zenebonát hallok a házadban, mikor pedig már közelg a Sabbath megszentelt napja; és emlékeztetlek, hogy ez ellenkezik az árendás szerződéssel is, mely kiköti, hogy szombatonként legkésőbben kilenc órakor be kell zárnod a csapszékedet.

- Igenis, uram - szólt Robin Hastie, aki cseppet sem rémüldözött a komor hangú feddéstől -; de ne tessék elfelejteni, hogy senki mást, csakis tisztelendőségedet engedtem be kilenc óra után. - Mr. Trumbull mellesleg maga bocsátotta be magamagát. - Mert ezeknek az embereknek a legtöbbje már órák óta itt van, mivelhogy a brigg rakodása miatt meg másért jöttek. Még nincs benn egészen a dagály, és én igazán nem tehetem ki őket az utcára. Ha megtenném, elmennének egy másik csapszékbe, és a lelkük akkor se járna jobban, az én erszényem viszont annál rosszabbul; mert hogyan fizessem az árendát, ha nem adom el a pálinkát?

- Akkor jól van - mondta Thomas Trumbull -, ha a szükség parancsolja, és becsületes az üzlet, nem kétséges, hogy van még balzsam Gileádban. De kérlek, Robin, megnéznéd-e, hogy Nanty Ewart, amint az felettébb valószínű, itt van-é ezen boldogtalan borisszák között, s ha igen, mondd meg neki, hogy vigyázatosan kerüljön errefelé, ahol is ezen ifjú úr és jómagam szólhatunk véle. És hogy ne száradjon ki a torkunk, Robin, hozzál nekünk egy tál puncsot… tudod, hogyan szeretem.

- Akár messzely, akár gallon, ismerem nagyságod ízlését - mondta a kocsmáros -, és felakaszthat a cégéremre, ha egy cseppel több citrom vagy egy szemernyivel kevesebb cukor lesz benne, mint éppen ahogy Mr. Trumbull szereti. Uraságodék hárman vannak… bizonyára a régi skót pintes mércével [119] óhajtják az utazás sikere érdekében.

- Inkább imádkozunk érte, semmint iszunk rá, Robin - mondta Mr. Trumbull. - Veszedelmes mesterség a tiéd, Robin, bajt hoz mindenkire; vendégre is, fogadósra is. A kék tálat hozzad, Robin… a kéket… az majd eloltja mindünk szomját, s majd elejét veszi, hogy szombat estéjén bűnös módon újratöltsük kupáinkat. Hanem, Robin, kár ezért a Nanty Ewartért… Nanty nagyon is szívesen emelgeti a poharát, de nekünk nem szabad engednünk, mert kell, hogy maradjon még egy kevéske józan esze, különben hogy fogja elkormányozni a hajóját.

- Nanty Ewart hibátlanul átvezetné hajóját a Pentland-szoroson, ha annyi szeszt benyelne is, mint a Balti-tenger - mondta Robin Hastie, és már szaladt is fürgén lefelé a lépcsőn, aztán jött vissza íziben alkatelemeivel az itókának, amit ő tűzlevesnek hívott, s ami egy hatalmas kék tálba kitöltött fél gallonnyi pálinkából állott, meg a puncs egyéb tartozékaiból, hasonlóképp iszonytató mennyiségben. Egyúttal Mr. Anthony avagy Nanty Ewartot is bemutatta, kinek személye, habár elméjét már ugyancsak megülte az ital, mégis más volt, mint amilyennek Fairford elképzelte. Öltözéke olyanforma, amit rendesen kopott eleganciaként szokás leírni: zubbonyát gyűrött csipke díszítette, s kicsi, szögletes kalpagját is hasonlóképp; zubbonya alatt kifakult hímzésű, skarlátvörös mellényt viselt; térdnadrágja ugyanebből az anyagból készült, két ezüstcsattal a térdénél; s ezenkívül kecses tengerészkardot hordott és mocskos kardkötő-övében egy pár pisztolyt.

- Már itt is vagyok, kedves gazduram - mondta és kezet rázott Mr. Trumbull-lal. - Látom, grog van a fedélzeten.

- Nem szokásom, Mr. Ewart - válaszolta az aggastyán -, amint azt jól tudják mindenek, hogy dőzsöljek és tivornyázzak szombatnak ily késő estéjén, azonban ez alkalommal szeretném figyelmébe ajánlani kegyelmednek ezen ifjú barátunkat, aki egy bizonyos útra készül, hogy elvigye barátunkhoz, a Lairdhez, ama Pácbaesett Pate nevezetű uraság levelét.

- Valóban? Nagy bizodalmat élvezhet ilyen ifjú ember létére… Sok szerencsét, uram - mondta, meghajtva magát Fairford felé. - Csúf végre juttat egy szép nyakat, ahogy Shakespeare mondja… No de, kedves gazduram, igyunk Mr. Hogyishívják egészségére… mi is a neve? Már mondta volna? És én máris elfelejtettem?

- Mr. Alan Fairford - mondta Trumbull.

- Igen, Mr. Alan Fairford… az annyi, mint tisztagázló… találó név tisztességes kalmárembernek… Mr. Alan Fairford; kívánom, hogy még soká tartson, míg felhághat becsvágya céljához, mely feltehetőleg egy bizonyos lajtorja legfelső fokán lelhető.

Mialatt beszélt, kézbe fogta a merőkanalat, és a poharakat kezdte töltögetni. Mr. Trumbull azonban lefogta kezét, míg, ahogy mondotta, meg nem szenteli az italt, amit nyomban meg is tett, hosszú áldást mormogva, minek közben valóban még szemét is lehunyta, ám orrlikai kitágultak, mintha valamely különös élvezettel szippantgatná az illatozó nedű páráját.

Mikor végre befejezte az áldást, a három barát nekiült a tálnak, és invitálták Alan Fairfordot is, hogy csatlakozzék hozzájuk. Ő azonban, kit aggasztott helyzete, és visszariasztott e kompánia, inkább arra vágyott, hogy kinyújtózhassék a szobában álló heverőn, amihez végül, fáradtságára és a melegre hivatkozva nagy nehezen meg is kapta az engedélyt, így megpróbálhatott legalább egy keveset pihenni, míg be nem áll a dagály, amikor is a hajónak indulnia kellett.

A kapott kedvezménnyel élve végignyúlt a heverőn; egy ideig még a víg társaságra függesztette tekintetét, s a füleit hegyezte, hogy ha lehetséges lenne, valamennyit elkapjon a társalgásukból. Ez azonban hamarosan oktalan reménynek bizonyult; mert ami elért is füléhez, annak értelme a tolvajok nyelvének szavaiba burkolva oly tökéletesen rejtett maradt előtte, hogy ha a szavakat hallotta is, a csempészek társalgásának mibenlétéről éppoly kevés sejtelme volt, mint valaha. Végezetül álomba merült.

Három vagy talán négy óra hosszat tartó szendergéséből riadt fel a hangokra, melyek arra serkentették, hogy keljen fel, és készüljön az indulásra. Felkelt ágyáról, és ugyanazon ivócimborák között találta magát, akik épp akkor végeztek a hatalmas tálnyi punccsal. Alan meglepetésére az ital alig valamelyes hatást tett ezen férfiak elméjére, kik megszokták, hogy a nap bármely órájában italozzanak, mégpedig elképesztő mennyiséget eresztve le torkukon. A kocsmáros ugyan kicsit nehézkesen beszélt, Mr. Trumbull nyelve pedig kicsit botladozva ejtette ki a szent szövegeket; Nanty azonban azon borisszák közül való volt, akik hamar eláznak, ahogy a bons vivants [120] nevezik ezt az állapotot, de attól kezdve napokon és éjszakákon át megmaradnak az ittasságnak ezen a fokán; és aminthogy ritkán látni az ilyen embert teljesen józannak, azonképpen csak ritkán kerülnek a teljes részegség állapotába is. Valóban, ha Fairford nem tudta volna, mivel töltötte Ewart az idejét azalatt, míg ő aludt, szinte megesküszik, hogy amikor felébredt, a kapitány józanabb volt, mint amikor először lépett be az ajtón.

Ebbéli véleménye megerősödött, mikor lementek a lépcsőn, s két vagy három tengerész- és haramiakülsejű egyén toppant elébük, akik az ő parancsaira várakoztak. Ewart maga vállalta az irányítás feladatát; rövid parancsokat osztogatott, és ügyelt, hogy ezeket oly hangtalan és szaporán végre is hajtsák, amint ezt a döntő percek megkövetelik. Valamennyiüket elküldte a briggre, mert a vitorlás, miként Fairford megtudta, kevéssel lejjebb horgonyozott a folyón, amelyen könnyű terhű hajók egy mérföldnyire is megközelíthették a várost.

Kilépvén a csapszékből, a kocsmáros búcsút vett tőlük. Az öreg Trumbull kis darabon elkísérte őket, de a friss levegő feltehetőleg erős hatással volt elméje állapotjára, mert miután emlékeztette Alan Fairfordot, hogy a következő nap már a megszentelt Sabbath lesz, felettébb terjengős beszédbe kezdett, hogy arra buzdítsa, szentelje meg maga is e napot. Végül is, midőn talán észrevette, hogy beszédje alig érthető, nagy csuklások közepette egy kötetet nyomott Fairford kezébe e szavakkal: - Jó könyv… jó könyv… derék énekeskönyv… igen illő a megszentelt Sabbath napjára, mely holnap vár reánk. - Ekkor az idő vasnyelve ötöt ütött Annan városának tornyában, Mr. Trumbull kuszált gondolatainak még nagyobb zavarára. - Nocsak? Eljött s már el is múlt a vasárnap? Dicsőség érette a mennynek! Csak azt csodálom, hogy ily sötét a délután az évnek ebben a szakában. Csendben elmúlt a Sabbath, de van rá okunk, hogy dicsérettel illessük magunk, mert nem telt haszontalan. Nem sokat hallottam a szentbeszédből… biztos valami rideg erkölcscsősz tartotta… no de… az imádság… azt el nem felejtem, akárha a tulajdon számmal mondtam volna. - Itt elismételt egy-két könyörgést, melyek talán a közös családi áhítatossághoz tartoztak, honnan, ahogy ő mondaná, az üzlet parancsa szólította el. - Nem emlékszem, hogy életemben valaha is ilyen hirtelen elmúlott volna a Sabbath. - Ezután kicsit összeszedte magát, és így szólt Alanhez: - Azért holnap is olvasgathatja azt a könyvet, kedves Mr. Fairford, bár akkor már hétfő lesz; mert ugyebár szombaton történt, hogy együtt voltunk, most pediglen vasárnap van, méghozzá sötét éjszaka… vagyis hát a Sabbath átfolyt szépen az ujjaink között, valamint víz a szitán, mert az ember fel nem tartóztathatja, és holnap reggel újra kell kezdenünk a fáradságos, alantas, hitvány, földi robotunkat, ami méltatlan a halhatatlan lélekhez… mindig kivéve persze azt, mit az üzlet parancsol tennünk.

Három hajóslegény jött éppen szembe velük, a város felé igyekezve, és Ewart parancsára véget vetettek a pátriárka jóra buzdító beszédének, oly módon, hogy karon fogták és visszavezették saját lakába. A kompánia maradék tagjai folytatták útjuk a brigg felé, mely már csak az ő érkeztükre várakozott, hogy útra keljen a folyó torkolata felé. Nanty Ewart maga vállalta a kormányzás feladatát, és amint megragadta a kereket, olybá tűnt, puszta érintése eloszlatta az elfogyasztott ital maradék hatását is, hiszen a tekervényes, nehezen hajózható csatornában tökéletes pontossággal és biztonsággal kalauzolta hajóját.

Alan Fairford egy ideig, kihasználva a nyár reggeli levegőég tisztaságát, az elmosódó körvonalú partokat nézte, melyek között haladtak, s melyek egymástól távolodván egyre fakóbbak lettek, majd ezután párna formájúvá idomítva kicsiny batyuját, maga köré csavarta a nagykabátot, amellyel az öreg Trumbull látta el, s lefeküdt a fedélzetre, hogy megpróbálja folytatni az álmot, melyből az előbb felverték. Alig kezdett azonban az álom szemére telepedni, amikor arra lett figyelmes, hogy valami motoz személye körül. Nyomban kitisztultak gondolatai, és helyzetére is nyomban visszaemlékezett, s úgy döntött, hogy nem árulja el ijedelmét, míg el nem válik e matatás célzata; ám hamarosan megkönnyebbült az aggodalomtól, mert amire felriadt, az csupán Nanty figyelmességének jele volt, mellyel az ő kényelmére, tőle telhető óvatossággal és gyengédséggel egy nagy tengerészkabátot bugyolált köréje, hogy megóvja a hajnali levegőtől.

- Kakaskodsz, kakaskodsz - mormogta magában -, de azért kár lenne érted, ha lebillennél a kakasülőről, mielőtt még többet is látnál a világ napos meg árnyas oldalából… bár, bizony mondom, ha neked is csak annyi jut a jóból, mint a legtöbbnek, talán jobb is lenne, ha valami láz kényére hagynálak.

Ezen szavak s a kis brigg kapitányának esetlen kedvessége, amellyel a viharköpenyt Fairford köré gyömöszölte, oly teljes biztonságérzettel töltötte el az ifjút, amilyet a korábbiakban nem volt alkalma tapasztalni. Jóleső bizalommal nyúlt végig a kemény pallókon, és hamarost el is aludt, bár álmát lázak gyötörték, s nem hozott felüdülést.

Már egyéb helyütt utaltunk arra, hogy Alan Fairford kényes alkatot örökölt édesanyjától s hajlamot a görvélykórra; és mivel egyetlen gyermek volt, s emellett még ily okot is adott az aggodalomra, különös gonddal, mondhatni, nőies kényeztetéssel óvták a nyirkos ágyaktól, vizes lábbeliktől s mindama veszélyektől, melyekhez a sokkal magasabb születésű, ám egészségesebb természetű caledóniai süvölvények többnyire hozzászoktak. Emberben a lélek ereje tartja fenn a gyenge testet, amiként a szárnyas nemzetségben a tollak emelik a magasba a csontokat s a húst. Azonban ezen erők sem kiapadhatatlan forrásból táplálkoznak; amiként végül elfáradnak a madár szárnyai is, azonképp az emberi testben küzdő vis animi [121] is megroppan a nem szűnő fáradalmakban.

Midőn utazónk a már fennen járó nap fényére felébredt, szinte elviselhetetlen főfájást érzett, forróság és szomjúság kínozta, nyilallott háta és ágyéka s egyéb, súlyos lázzal kísért hűlésről valló tüneteket tapasztalt magán. Az a mód, ahogyan az előző napot s éjjelt töltötte, habár ugyanez meg se kottyant volna a legtöbb ifjú embernek, az ő kényes testalkatára és nagy gonddal ápolt szervezetére súlyos, mi több, veszedelmes következményekkel járt. Maga is érezte, hogy ez következett be, mégis készséggel vállalta, hogy megküzd rosszulléte tüneteivel, melyeket, való igaz, jórészt a tengeribetegségnek tudott be. Felült és körültekintett a tájon, miközben a kis hajó levitorlázván a Solwayn a kedvező északi szellővel, éppen kezdett dél felé fordulni, elhaladva a Wampool folyó torkolata előtt, hogy majd megkerülje Cumberland legészakibb csücskét.

Ám Fairfordra oly teherrel nehezedett a halálos rosszullét, valamint a lesújtó és aggasztó fájdalom, hogy sem az egyik felől méltósággal kiemelkedő Criffel, sem Skiddaw-nak és Glaramarának a másik oldalon, habár távolabb kibontakozó még festőibb körvonalai nem ragadhatták meg figyelmét akképp, amiként a szép tájak, kivált ha az újdonság s ritka érdekesség varázsával hatottak, más időben tették volna. Alan Fairford természete azonban nem engedte, hogy a csüggedtség lebírja, még ha fájdalom kínozta is. Legelébb is kicsiny Sallustiusához folyamodott, melyet magával hozott az útra, hogy kedvenc klasszikusának forgatása segítsen elűzni a súlyos órákat, de helyette az állítólagos énekeskönyvet húzta elő, melyet néhány órával ezelőtt kapott ajándékba ama mértékletes és aggályos erkölcsű férfiútól, Mr. Thomas Trumbulltól, alias [122] Garasostól. A könyv kötése fekete volt és külleme zsoltárkönyvhöz is illendő lett volna. Ámde mily nagy volt Alan elképedése, midőn a címoldalon e szavakat olvasta: Víg gondolatok víg kedélyű személyeknek; avagy Éjfél Hölgyének ajándéka a hajnali órákra, s mikor lapjait is forgatni kezdte, undor fogta el az erkölcstelen adomák és a még fajtalanabb énekek láttán, melyeket infámiában a szöveghez illő ábrák díszítettek.

„Jóságos Isten! - gondolta. - És ez az ősz gazember összegyűjtötte családját, és ily gyalázattal terhes kebellel merészkedett a Teremtő trónusa elé?”- Bizonnyal így volt. A könyv kötése az ájtatos tárgyaknak szentelt művek mintájára készült, s e nyomorú vétkes ittasságában összekeverte a magával hordott könyveket, amiként a hét napjait is. Eltelve az undorral, mellyel a nemes lelkű ifjúság az előrehaladottabb kor vétkeit rendszerint szemléli, miután sietősen és megvetéssel átforgatta a könyv lapjait, Alan olyan messzire eldobta magától, amilyen messzire csak tudta, be a tengerbe. Ezután Sallustiushoz folyamodott, melyet elébb hiába keresett. Amint kinyitotta a könyvet, Nanty Ewart, ki addig válla fölött átpillantva figyelte, mit tesz Alan, fennhangon is hallatta véleményét.

- Tudod, testvér, ha te ennyire megbotránkozol egy kis paráznaság felett, amiből végtére is senkinek se származik semmi baja, inkább nekem adhattad volna azt a könyvet, mint hogy a Solwaybe hajítottad.

- Remélem - mondta Alan udvariasan -, hogy uraságod ennél jobb könyveket szokott olvasni.

- Azt hiszem - felelte Nanty -, némi genfi textus segedelmével én is éppúgy el tudom olvasni azt a Sallustiust, mint kegyelmed - azzal kikapta a könyvet Alan kezéből, és skótos kiejtéssel olvasni kezdte: „Igitur ex divitiis juventutem luxuria atque avaritia cum superbia invasere: rapere, consumere; sua parvi pendere, aliena cupere; pudorem, amicitiam, pudicitiam, divina atque humana promiscua, nihil pensi neque modarati habere.” [123] Arculcsapása ez minden becsületes legénynek, aki valaha is kalózkodással kereste a kenyerét! Talán azt akarod mondani, hogy sose tudott megtartani egyetlen garast se abból, ami az övé volt, s hogy ha meglátta a szeme, a keze nem hagyta ott a másét? Ejnye, enyje, kedves Crispus barátom, erkölcsbölcseleted is éppoly nyakatekert és fennkölt, mint stílusod… éppoly kevés az irgalom az egyikben, mint a kecs a másikban. Esküszöm, fölöttébb illetlen dolog személyes megjegyzéseket tenni egy régi ismerős terhére, aki csupán rövidke okos társalgásra vágyik véled húszévi távollét után. Lelkemre mondom, Sallustius mester inkább megérdemli, hogy a Solway hullámain ringatózzék, mint akár maga az Éjfél Hölgye.

- Talán bizonyos tekintetben mégiscsak jobb bánásmódra szolgált rá éppen a mi kezeinktől - mondta Alan -, mert habár világos szókkal beszámol a bűnről, úgy vélem, azért tesz így, hogy annál inkább visszaborzassza tőle olvasóit.

- Nos - szólt a tengerész -, hallomásból ismerem a Sortes Virgilianea-t és mondhatom, a Sortes Sallustianea [124] hajszálnyira éppoly igaz. Önszántamból kukkantottam bele a derék Crispusba, és lám, fáradságomért ökölcsapás volt a jutalmam. No de nézzed, testvérem, a te kedvedért újra felcsapom, és hallgassad, mi az, ami legelőbb szemembe ütközik! Figyelmezz: „Catilina… omnium flagitiosorum circum se habebat.”[125] Majd újfent: „Etiam si quis a culpa vacuus in amicitiam ejus inciderat, quotidiano usu par similisque caeteris efficiebatur.”[126] Ezt nevezem én egyenes beszédnek, Mr. Fairford. Mellesleg kegyelmednek szerencséje van a nevével, kívánni sem lehet jobbat egy ügyvédnek.

- Valóban ügyvéd vagyok - mondta Fairford -, de nem értem kegyelmed burkolt célzását.

- Nos, akkor - mondta Ewart - próbálkozhatom másfelől is, ahogy a vén képmutató Gazember Garasos tenné. Megmutathatom kegyelmednek, hogy a Bibliában is éppoly ismerős vagyok, mint Sallustius barátom műveiben. - Azzal kenetes orrhangon, kántálva az Írás szövegét kezdte idézni: - „Elméne ezért Dávid, és Adullán barlangjába menekítette magát. És mindenek, akik szomorúságban valának és mindenek, akik adósságban valának és mindenek, akik elégedetlenkedének, összegyülekezének köréje, és ő hadnagy leve felettük.” Nos, ehhez mit szól uraságod? - kérdezte hirtelen hangot váltva. - Most megfogtam kegyelmedet?

- Messzebb jár a céltól, mint valaha - felelte Fairford.

- Mi az ördög! És még kegyelmed állítja, hogy Summertrees és a Laird között kereskedik, mint valami fregatt két kikötő között?! Ezt mesélje kegyelmed a halaknak… mert a tengerészek nem hiszik el. No de igaza van, ha óvatos, ha egyszer az ember maga se tudja, kinek van igaza, kinek nincs. Hanem betegnek látszik kegyelmed; biztosan a hideg reggeli levegő teszi. Nem kér egy kupa flippet vagy egy pohár forró rumot?… Vagy inkább ebből húzna egyet? - (Pálinkásbutykost mutatott neki.) - Vagy ráharapna egy kis bagóra… rápillantana?… Kér egy szivart?… Vagy legalább egy csipetnyi burnótot, hogy kitisztuljon az elméje, és élesedjék az értelme?

Fairford elutasította mindeme baráti ajánlatokat.

- Nos - folytatta Ewart -, ha kegyelmed semmit akar tenni a szabad kereskedelemért, akkor magamnak kell pártfogásomba vennem.

Így szólván, lehörpintett egy nagy pohár brandyt.

- Kutyaharapást szőrével - folytatta -, meg a holnapi kutyaharapásra is; mert én, fajankó, mindig hagyom, hogy itt ólálkodjon a sarkamban. De hát a régi nóta is azt mondja, hogy - és énekelni kezdett, mégpedig szépen:

Igyunk, igyunk, amíg tart földi éltünk;
Hideg, hideg ital lesz síri bérünk…

- Ez a ráolvasás persze - folytatta - mit sem segít kegyelmed főfájásán. Bárcsak lenne valamim, ami jót tenne. Hitemre, kávé meg tea is van a rakományban! Azonnal kibontok egy ládát vagy egy zsákot, és máris hozom kegyelmednek. Ebben a korban az ifjak még inkább az efféle főzetet kedvelik, mint a jobbfajta itókát.

Fairford megköszönte a kapitány kedvességét, és elfogadta a felkínált teát.

Kisvártatva felhangzott Nanty Ewart kiáltása: - Törd fel azt a ládát… merj ki belőle a sipkáddal, te anyaszomorító orangután; még máskor is szükségünk lehet rá. Elfogyott a cukor?… Az összesből grogot főztetek, mi? Hát akkor törj össze még egy süveget, nincsen annyi eszed magadtól? És lobogjon már a tűz a kanna alatt, te pokol csemetéje!

Erélyes intézkedéseinek hatására nem sokkal utóbb már indulhatott is, kezében a csésze, azaz egy kanna teával, ugyanis az Ugrabugra Jenny fedélzetén mindent nagyban mértek, vissza oda, ahol utasa hevert betegen és kimerülten. Alan mohón itta s szemmel láthatólag oly igen felfrissítette, hogy Nanty Ewart megfogadta, hogy maga is megkóstolja, csak éppen, ahogy ő mondta, kicsinosítja előbb egy pohárka brandyvel. [127]