ÖTÖDIK FEJEZET
Darsie Latimer Naplója
(Folytatólag)

Két-három napot, talán többet, avagy lehet, hogy kevesebbet, töltöttem az ágyban gondos kezelésnek és ápolásnak alávetve, mit véleményem szerint pontosan annyi szakértelemmel végeztek, amennyit esetem megkívánt, míg végül megengedték, hogy felkeljek ágyamból, habár a szobát nem szabadott elhagynom. Ekképp több alkalmam nyílott megfigyeléseket tennem, rabságom színhelyét illetőleg.

A szoba megjelenését és berendezését tekintve egy parasztház tisztaszobájára emlékeztetett; az ablak, két emelet magasságból, valamely hátsó udvarra nézett, melyet háziszárnyasok nagy sokasága töltött be. Ebben az udvarban álltak a falusi házak szokásos melléképületei. Megismertem a serfőzdét, a csűrt és egy távolabbi építményből kihallottam a tehenek bőgését és más falusi zajokat is, melyek mind egy nagy, jószággal is jól ellátott parasztgazdaságról tanúskodtak. Ez a látvány és ezek a hangok eloszlattak volna bármely rossz előérzetet, mely közvetlen fenyegető erőszaktól tart. Ám a ház avítt volt s erős; a tetőzet egy részén lőréses oromzat húzódott, és a falak is nagy vastagsággal bírtak; végül pedig némiképp kellemetlen meglepetésemre felfedeztem, hogy szobám ablakait nemrégiben erősítették meg vasrudakkal, és hogy a cselédek, akik élelmet hoztak számomra vagy egyéb alantas teendők miatt felkeresték szobámat, mindig kulcsra zárták maguk mögött az ajtót, miután eltávoztak.

Szobám kényelme és tisztasága, amihez foghatót ritkán láttam a Tweed túlpartján, igazi angol házról tanúskodott; az ősrégi deszkapallókat, melyek a padlót borították, és a fal burkolatát olyan buzgalommal súrolták tisztára, amennyi fáradságot skót háziasszony legdrágább bútordarabjaira sem áldoz.

A használatomra bocsátott lakrész hálószobámból és egy ebből nyíló kicsiny nappaliból állott, melyből egy további, még kisebb kamra nyílott keskeny ablakkal, amit valaha lőrésnek használhattak, és ekképp csak igen szerény mértékben engedte be a levegőt s a fényt, és látni sem lehetett belőle semmit, kivéve a kék eget, azt is csak székre állva. Jelek arra utaltak, hogy volt e kamrának még egy bejárata azon kívül, mely a nappaliba nyílt, de amazt nem sokkal korábban befalazták, mint megállapítottam, lefejtvén egy darabkáját a tapétának, mely a friss kőművesmunkát eltakarta. A kamrában megtaláltam öltözékem néhány darabját is, mellette vászonneműt s némely más ruhadarabot, valamint írómappámat, benne tollat, tintát s papírt, ami lehetővé teszi, hogy üres óráimban (melyek bizony ugyan zavartalanok) e feljegyzéseket készítsem rabságom idejéről. Gondolhatod azonban, hogy nem bízom íróasztalom biztonságos voltában, hanem a megírt lapokat állandóan magamnál hordozom, úgyhogy csakis erőszakkal foszthatnak meg tőlük. Ezenkívül arra is ügyelek, hogy mindig csak kicsiny kamrámban írjak, hogy meghalljam, ha bárki közeleg felém szobáimon át, és még legyen elegendő időm elrejteni Naplóm, mielőtt rám bukkannak. A cselédek, egy vaskos parasztlegény és egy felettébb csinos, fejőlány külsejű fruska, akik kiszolgálnak, igazi falusiaknak látszanak, s ekképp keveset gondolnak és fikarcnyit se vágynak mindarra, ami kívül esik kötelességeik s mulatságaik szűkös körén, és semminemű kíváncsiságot sem árulnak el a mások dolgait illetőleg. Velem szemben tanúsított magatartásuk nagyon szíves, de egyben nagyon bosszantó is. Asztalom bőséggel ellátják, és úgy tűnik, e tekintetben igyekszenek ízlésem szerint tenni. Ám ha bármit kérdezek azon kívül, hogy „mi van vacsorára?”, a nagydarab golyhó legény Nem t’om-mal utasítja vissza kérdésemet, és ha nagyon kitartóan szorongatom, higgadt nyugalommal hátat fordít, és kimegy a szobából. A lány is igyekszik éppoly együgyűnek látszani, mint a legény, de dévaj mosolya, mit nem sikerül mindenkor magába fojtania, mintha arról árulkodna, hogy tökéletesen érti szerepét a játékban, és eltökélt szándéka, hogy engem megtart tudatlanságomban. Mindketten, de kiváltképp a némber, úgy bánnak velem, mint valami elkényeztetett gyermekkel, azaz bármit kérek, sohasem tagadják meg tőlem kereken, de egyúttal arra is ügyelnek, nehogy szavukon foghassam, s kérésem teljesítésére kényszeríthessem őket. Így aztán, ha arra vágyom, hogy kimenjek, Dorcas megígéri, hogy majd este sétálhatok a kertben, és megnézhetem az esti fejést, épp ahogyan egy gyereket hitegetnek ilyen mulatsággal. Ám mindig gondja van rá, nehogy véletlenül betartsa szavát, ha ugyan egyáltalán hatalmában lenne beváltani ígéretét.

Ezenközt észrevétlen valamely szabadságom iránti közömbösség lopta be magát lelkembe, valamely közöny helyzetemet illetőleg, melyről magam sem tudok számot adni, hacsak nem írom gyengeségem és a vérveszteség rovására. Olvastam férfiakról, kik rabságra jutván, elképesztették a világot leleményükkel, mellyel sikerrel felülkerekedtek a szökésük útjába állított legborzasztóbb akadályokon is; és ily történeteket hallgatva, én is azt mondtam magamnak, hogy kinek csak öklömnyi kődarab vagy egyetlen rozsdás szög is birtokában van, amivel, hiszen minden idejét e feladatra áldozhatja, lereszelheti a szegecsek fejét, és kinyithatja a zárakat, annak nem kell tovább tömlöcben sínylődnie. Én pedig most itt ülök börtönömben nap mint nap, s mit sem teszek szabadulásom érdekében.

Tétlenségem mindazonáltal nem csüggedtségből ered, hanem, legalábbis részben, merőben más természetű érzelmek következménye. Történetem, mely mindig is titokzatos volt, úgy érzem, most valamely különös fejlemény küszöbére érkezett, s fennkölt sejtések töltenek el, hogy meg kell várnom az események természetes folyását, amely ellen küzdenem annyi volna, mintha a magam gyarló erőit próbálnám a fátum vasakaratával szembeszegezni. Te, Alan, közönyös belenyugvásomat gyávaságnak tartod majd, mely zsibbasztó ájulatként ereszkedett alá reám; ám ha eszedbe idézed, mily látomások zaklatták betegágyam, s csupáncsak arra az eshetőségre gondolsz, hogy a Z. K. szomszédságában (talán vele egyazon fedél alatt) vagyok, elismered, hogy a csüggeteg kishitűségen kívül bizonyos mértékben más érzemények is közrejátszottak abban, hogy megbékéltem sorsommal.

Mindazonáltal elismerem, hogy férfiatlan dolog türelemmel alávetnem magam rabságomnak. Szívem lázad ellene, különösen olyankor, amikor leülök, hogy feljegyezzem szenvedéseim e Napló-ba; ezért csak az elhatározást forgatom fejemben, hogy szabadulásom felé tett első lépésként eljuttatom leveleimet a postaállomásra.

Csalódott vagyok. Mikor a Dorcas nevezetű leányzó, akire leginkább számítottam mint küldöncre, meghallotta, hogy valami levél postázásáról beszélek, készséggel felajánlotta szolgálatait, és oly széles mosollyal, amely valamennyi hófehér fogát kimutatta, elvette a koronást is, amit jutalmul adtam neki (ugyanis erszényemnek nem kelt lába értékesebb tartalmú levéltárcámmal együtt).

Midőn azonban azzal a szándékkal, hogy talán megtudhatok valamit jelen szállásomról, megkérdeztem, hogy melyik postavárosba fogja küldeni vagy elvinni a levelet, azt felelte közönyösen: - Nem t’om -, amiből láttam, hogy vagy nem tudja, mi fán terem a postaváros, vagy pedig szándékosan tetteti magát tudatlannak. - Buta liba! - mondtam némi éllel a hangomban.

- Jóságos ég, uram! - felelte a lány elsápadva, mint mindig, valahányszor akár csak szikrányi haragot is mutattam. - Ne izgassa fel magát! Be fogom tenni a levelet a többi levél közé.

- Micsoda! És azt sem tudod, mi a postaváros neve? - mondtam türelmem vesztve. - Hogy az ördögbe akarod akkor postázni?

- Jaj, istenem, fiatalúr, miért ijesztgeti az ilyen szegény lányt, aki nem járt ám iskolát, csak épp valamicskét a Saint Bees-i alapítványnál.

- Mondd csak, Dorcas, Saint Bees messze van innen? Oda szoktátok beküldeni a leveleket? - kérdeztem tőlem telhetőleg behízelgő, ám egyben közönyös hangon.

- Saint Bees! Jaj, Istenem, ilyet is csak egy bolond kérdezhet!… Már megbocsásson nagyságod… de van annak már húsz éve is, hogy apámmal Saint Beesben laktunk, és húsz vagy negyven vagy nem is tudom, hány mérföldnyire van innen nyugatnak, lenn a tengerparton; én magam el se jöttem volna Saint Beesből, csak hát apám…

- Az ördög bújjon az apádba! - kiáltottam dühösen.

Amire ő azt válaszolta: - Lehet, hogy uraságod egy kicsit olyan hogyismondjákos, de azért igazán nem kellene átkoznia az ember szülőapját… és én nem is fogom eltűrni!

- Ezer bocsánatot kérek! Nem kívánok apádnak semmi rosszat se égen, se földön; a maga módján biztosan nagyon becsületes ember volt.

- Méghogy volt! - kiáltott fel (mert úgy látszik, hogy a cumberlandiek, akárcsak szomszédaik, a skótok, nagyon érzékenyek az őseik dolgában). Most is legalább olyan becsületes, mint akárki más, aki lovakat visz a Staneshaw Bank-i vásárra! Becsületes lócsiszár.

- Jól van, jól van - csitítottam. - Tudom. Hallottam már hírét apádnak… ő is éppoly becsületes, mint akármelyik másik lócsiszár. Akarok is venni tőle egy lovat.

- Senki nála rendesebben ki nem szolgálja nagyságodat - sóhajtott fel Dorcas -, majd ha már újra egészen jól lesz nagyságod; de ha hibázik is még valami uraságodnál, akkor sem fogja jobban becsapni, mint…

- Jól van, jól van, majd megalkuszunk, lányom, ebben biztos lehetsz. No de mondd csak… ha én most odaadnék neked egy levelet, mit tennél vele, hogy továbbítsad?

- Hát beraknám az Uraság postazsákjába, ami ott lóg a csarnokban - felelte szegény Dorcas. - Mi mást tehetnék? Hetente egyszer beküldi a leveleket Bramptonba vagy Carlisle-ba, aztán onnan mennek tovább a levelek isten hírével.

- Ahá! - mondtam. - És bizonyára a kedvesed, John viszi a zsákot, nemde?

- Nem; nem is tudom. De meg a Jan nekem már nem kedvesem, amióta az anyja neve napján csak a Kitty Rutledge-dzsel táncolt, engem meg hagyott petrezselymet árulni… mert azt tette.

- Nos, ez gyalázatos dolog volt Jantól, és én nem is hittem volna róla, hogy ilyesmire képes - feleltem.

- Pedig ezt tette… elnézte, hogy ott üljek a székemen egész este.

- Nos, szép virágszálam, kapsz te még sokkal nyalkább legényt is, mint Jan. Most már látom, hogy Jan nem is hozzád illő.

- Nem is - válaszolta a fruska -; pedig hát sokaknak bizony elég jó lenne. Nem mintha fikarcnyit is törődnék vele; mert hiszen itt van a molnár fia, aki nagyon tette nekem a szépet a legutóbbi applebyi vásáron, amikor a nagybátyámmal mentem, az meg olyan nagyeszű, nagy öklű legény, amilyent ritkán látni.

- Biztosan szép szál legény. Gondolod, hogy ő vállalkozna rá, hogy elvigye a levelemet Carlisle-ba?

- Carlisle-ba? Vinné az ingyen is, csak a tapsra vár, ahogy mondani szokás. Csakhogy az apja széthasítaná, ha bemenne Carlisle-ba, hacsak nem azért, hogy vásárkor megverekedjen a díszövért, vagy valami más efféléért. De van ám nekem más legényem is; itt van az iskolamester is, az majdnem olyan jól tud írni, mint kegyelmed.

- Akkor éppen őreá kell bíznunk a dolgot, hisz ő maga is tudja, mennyi gonddal jár megírni egy levelet.

- De még mennyit ír, csakhogy neki négy órába telik, amíg négy sort leír. De azt aztán olyan szép, nagy, kerek betűkkel írja, hogy könnyű olvasni, nem úgy, mint nagyságod betűit, amik olyanok, mint a légypiszok. De Carlisle-ba nem tud bemenni, mert ijedős, meg aztán a lába is olyan pókos, mint az Eckie kancájának.

- Az isten szerelmére - fakadtam ki -, hogyan akarod tehát levelemet a postára juttatni?

- Hát csak úgy bedugom az Uraság leveles zsákjába - felelte ismét Dorcas. - Cristal Nixonnal szokta beküldeni a postára, amikor kedve szottyan rá.

Így álltam tehát, nem sokkal okosabban attól, hogy szert tettem Dorcas gavallérjainak névsorára, míg mindannak tekintetében, mit megtudni vágytam, egyetlen tapodtat sem jutottam előbbre. Mindazonáltal nem volt lényegtelen számomra az sem, hogy rászoktassam a leányzót a velem való bizalmas társalgásra. Ha sikerülne, olykor bizonyára megfeledkezne az elővigyázatosságról, gondoltam, és elejtene valamely olyas megjegyzést, mit előnyömre fordíthatnék.

- És az Uraság sohasem szokott belenézni abba a leveles iszákba? - kérdeztem tőlem telhetőleg közönyt színlelve.

- Dehogynem - felelte Dorcas -; a múltkor is kidobta egy levelemet, amit a molnár Raftnak írtam, mert azt mondta, hogy…

- Nos, akkor én inkább nem alkalmatlankodom a magaméval - mondtam -, hanem, Dorcas, ahelyett inkább neki magának fogok írni. De hogyan címezzem a levelet?

- Hogy is? - húzódott vissza mentsvárába Dorcas.

- Azt kérdem, hogyan hívják?… Mi a neve?

- Azt bizony uraságodnak kellene legjobban tudnia - felelte.

- Még hogy nekem? Az ördögbe is! Kihozol a béketűrésből.

- Nem, nem. Dehogyis hozom ki uraságodat a béketűrésből… csak azt ne - könyörgött a leányzó. - Azt beszélik, hogy nemcsak egy neve van, hanem másképp hívják Westmorelandben, és megint másképp a skót határon túl. De csak ritkán van itt nálunk, kivéve a vadászat évadját; akkor meg csak úgy hívjuk, hogy Uraság, a gazduram meg az asszonyom is csak így hívják.

- És mostan itt van? - kérdeztem.

- Nincsen; azt mondják, szarvasvadászaton van valahol Patterdale felé. De csak jön mindig, mint a szélvész, aztán újra itt sincsen.

Felhagytam a társalgással, miután rávettem Dorcast, hogy fogadjon el tőlem egy kis ezüstpénzt színes pántlikákra, aminek annyira megörült, hogy így kiáltott fel: - Uramisten! Mondjon csak Cristal Nixon annyi rosszat kegyelmedről, amennyit csak akar, kegyelmed azért mégiscsak jóra való úriember, akármit is beszéljen az a vénség, és azt is tudja, hogy kell illendően bánni az asszonyfélével.

Nem okos dolog túlságosan illendően bánni a fehérnéppel, ezért aztán egy csókkal is megtoldottam az ezüstömet; és azt hiszem, Dorcasban párthívet szereztem magamnak. Legalábbis elpirult a leányzó, egyik kezével zsebébe tette kicsiny jutalmát, míg a másikkal eligazgatta piros pántlikáit, melyek kicsit szétzilálódtak a birkózás közben, mely nélkül nem sikerült volna az ilyetén való búcsúzkodás kegyét elnyernem.

Miközben kulcsával kinyitotta az ajtót, hogy távozzék szobámból, hátrafordult, és nagy együttérzéssel tekintetében, eme igen figyelemreméltó szavakat mondta: - Bizony mondom, lehet, hogy kegyelmed bolond, lehet, hogy nem… de azért mindenképpen derék, tüzes egy legény.

Volt valami baljóslatú értelem búcsúszavaiban, melyek mintegy feltárták előttem, mily ürüggyel tartanak elzártságban. Lehet, hogy valóban eszelős módjára viselkedtem, midőn egyaránt szított a láz őrjítő mámora s a rendkívüli helyzet támasztotta aggodalom. De vajon lehetséges-e, hogy elmebéli állapotomra hivatkozva most is koholhatnak valamely ürügyet elzárásomra?

Ha valóban ez az ürügy, mellyel megfosztanak szabadságomtól, akkor csakis higgadt s megfontolt magaviselettel oszlathatom el ama előítéleteket, melyeket a körülmények ébreszthettek mindazokban, kik betegségem idején megfordultak közelemben. Hallottam már - minő iszonyú gondolat! - olyan emberekről, akiket különféle okokból ravasz csalással magántébolydák ápolóinak őrizetébe juttattak, s kiknek elméje évekig tartó nyomorúságuk után végül is valóban meghibbant, ama nyomorú teremtmények lebírhatatlan rokon hatása következtében, kikkel azonos sorban tartották őket. Ha erős belső eltökéltség képessé teheti az emberi természetet ellenállni külső s fertőző erők rokon hatásának, az én sorsom nem leend hasonló.

Miközben ekképp elmélkedtem, leültem, hogy rendbe szedjem s formába öntsem gondolataimat folyamodványom számára, mit fogláromhoz - hiszen másképp nem nevezhetem - szándékoztam intézni, s kit a következő modorban szólítottam meg; miután számos piszkozat után végül is rátaláltam a szavakra, melyek némiképp enyhítették a levelem első fogalmazványaiban izzó haragot, s igyekeztem békülékenyebb hangot megütni. Felemlítettem azon két esetet, midőn kétségkívül az életemet mentette meg, melyet végveszély fenyegetett; s hozzátettem, bármi legyen is célja a fogságnak, mit rám mértek, semmiképp sem irányulhat személyem épsége ellen, amint éppen ő hozta tudomásomra. Talán összetévesztett másvalakivel, írtam, s ezért elősoroltam mindazt, mit elmondhattam helyzetemről és neveltetésemről, hogy ily módon kiigazítsam e lehetséges tévedést. Ezután azt a feltételezést kockáztattam meg, hogy talán azt hiszi, túlságosan gyenge vagyok az utazásra, s nem tudom gondját viselni önmagamnak; majd esdve bizonygattam, hogy egészségem tökéletesen helyreállt, s képesnek érzem magam az úti fáradalmak elviselésére. Végül pedig határozott, ám megfontolt szavakkal emlékeztettem, hogy fogságban tartásom törvénybe ütköző cselekedet, s elkövetőire súlyos büntetést rónak az alattvalók szabadságjogait oltalmazó rendszabályok. Azzal a követeléssel zártam levelem, hogy vezessen a magisztrátus elé; vagy legalábbis fogadjon személyes kihallgatáson, s világítsa meg előttem, milyen szándékai vannak velem.

Meglehet, levelem túlságosan szerény hangnemben íródott ahhoz képest, hogy én voltam a sértett fél, s magam is e véleményen vagyok, midőn most összefoglalom tartalmát. De mi mást tehettem volna? Olyan ember hatalmában voltam, kinek szenvedélyei, úgy tetszik, éppoly hevesek, mint amilyen határtalannak tűnnek eszközei, melyekkel kielégíti szenvedélye parancsait. Emellett okom volt hinni, hogy (te, Alan, megérted, mire célzok) családjának nem minden tagja helyesli a durva bánásmódot, melyben engem részeltetett. Célom végtére is a szabadság, s ki nem áldozna mégoly sokat is, hogy megszerezze.

Nem volt más választásom, mint így címezni levelem: „Az Uraságnak, saját kezébe.” Nem lehetett távol, mert huszonnégy órán belül választ kaptam. Címzése Darsie Latimernek szólt, és az üzenet a következőket tartalmazta: „Ön kihallgatást kért tőlem. Követeli, hogy vigyék magisztrátus elé. Első óhaját teljesítem - talán a másodikat is. Addig pedig ne kételkedjék abban, hogy ön ez idő szerint illetékes hatóság foglya, s hogy e hatóságnak elegendő erő is áll rendelkezésére. Ezért óvakodjék attól, hogy harcba szálljon oly erővel, mely összezúzhatja önt, hanem hagyatkozzék az események folyamára, mely mindkettőnket magával sodor, s melynek egyikünk sem szegülhet ellene.”

E titokzatos szavakat küldőjük nem írta alá semmilyen néven, s nekem nem volt mit tennem, legföljebb annyi, hogy felkészüljek az ígért találkozásra. Ez okból most meg kell szakítanom az írást, és kéziratomat biztonságba helyeznem - amennyire egyáltalában bármi felől is biztos lehetek jelen helyzetemben -, elrejtve kabátom bélésében, hogy tüzetes kutatás nélkül senki se akadhasson rá.