HUSZADIK FEJEZET
Darsie Latimer története
(Folytatólag)

Soha még azóta, hogy kéményei először felmeredtek a Solway partján, Joe Crackenthorp fogadójában ilyen elegyes vendégsereg még nem ütött tanyát, mint aznap délelőtt. Többen közülük olyan emberek voltak, akiken látszott, hogy állapotjuk följebb való, semmint azt öltözékük avagy utazásuk módja sejtetné. Az őket kísérő szolgák személye is ellene mondott a gazdáik gúnyájából levonható következtetéseknek, s a szivárvány lovagjainak szokása szerint sűrűn célozgattak arra, hogy ők nem olyan legények, akik más urat is szolgálhatnának, mint csupán a legelőkelőbb nagyságot. Ezek az urak, akik legfőképp azért jöttek ide, hogy Mr. Redgauntlettel legyen találkozásuk, gondterheltnek s aggodalmasnak látszottak; együtt társalogtak és sétáltak fel s alá - láthatólag elmerülve a beszédben -, és minden érintkezést kerültek azokkal az utasokkal, akiket a vakvéletlen hozott aznap délelőttre ugyanazon útszéli pihenőhelyre.

Mintha a Fátum megesküdött volna, hogy meghiúsítja a jakobita összeesküvők terveit, aznap a szokottnál is jóval nagyobb volt a betérő vendégek száma, s e tisztes küllemű utasok színültig megtöltötték a fogadó ivóját, mert a szobákat a politika dolgában járó urak jobbára már mindet elfoglalták.

Egyebek között a jámbor Józsua Geddes is ide érkezett lelkének nagy szomorúságában utazgatva, ahogy ő maga szokta mondogatni, és könnyezve Darsie Latimer sorsa felett, akárha a maga elsőszülött gyermeke lenne. Végigjárta a Solway egész partvidékét s emellett többször a szárazföld belsejébe is beutazott ily alkalmakkor, még attól sem riadva vissza, hogy kitegye magát a gúnyolódok kacajának, sőt, mi több, komoly személyes veszedelmeknek is azáltal, hogy felkereste a csempészek, lókötők és egyéb törvényen kívüli egyének tanyáit, akik gyanakvó szemmel nézték kéretlen jöttét, és hajlottak arra, hogy kvékerbőrbe bújt fináncnak tekintsék. Hiába volt azonban minden fáradozás és kockázat, mit magára vállalt. Semmiféle kutatással nem sikerült felderítenie Darsie Latimernek még hírét sem; s ilyenformán már kezdett attól félni, hogy szegény fiatalembert külföldre szöktették… az emberrablás gyakorlata ugyanis nem volt ritkaság azokban az időkben, kivált Britannia nyugati partjainak mentén… ha ugyan sikerült elkerülnie valamely kurtább s véresebb végzetet.

Súlyos szívvel adta át paripáját, a derék Salamont a fogadós gondjaiba, és belépvén az ivóba, reggelit és különszobát kért a gazdától. Kvékerek s az olyan vendégfogadósok, mint az öreg Crackenthorp Apó, nem oly lelkek, kik békésen megférnének egymással. Az utóbbi válla felett sandán vendégére pillantott, és így felelt: - Ha itt akarsz reggelizni, akkor ott eszed meg, ahol a többi népek.

- És miért ne kaphatnék - kérdezte a kvéker - különszobát a pénzemért?

- Azért, Jonathan barátom, mert itt majd elébb kivárod a sorod, amíg a rendes emberek megkapják, amit rendeltek, ha meg nem tetszik, akkor mehetsz a magadfajták közé.

Józsua Geddes nem vitatta tovább a kérdést, hanem csendben leült egy padra, ahová Crackenthorp mutatta, és egy pint sörért kiáltott, kevés kenyeret, vajat és holland sajtot kért hozzá, azzal nekilátott, hogy lecsillapítsa étvágyát, melyet a reggeli levegő szokatlanul felcsigázott.

Mialatt a derék kvéker ekképp foglalatoskodott, egy másik idegen lépett az ivóba, s letelepedett annak az asztalnak a közelébe, melynél Józsua falatozott. Sűrűn tekingetett a kvéker felé, meg-megnyalogatta tikkadt, cserepes ajkait, látván, hogy amaz mint harap bele a kenyérbe s a sajtba, és maga is beszippantotta vékony ajkait, mikor Mr. Geddes szájához emelte a fedeles kupát, mintha a másik ember eme tevékenységei szerfeletti mértékben felébresztették volna emésztőszerveinek rokonszenvű működését. Végül, mikor már láthatólag képtelen volt legyűrni vágyakozását, elhaló hangon megszólította az óriás termetű fogadóst, aki hatalmas teste minden ingerültségével dübögve járta az ivót, hogy… kaphatna-e fekete pástétomot?

- Még csak nem is hallottam fekete pástétomról - felelte a gazda, és már tovább akart menni, amikor a vendég belekapaszkodva a fogadósba, zamatos skót beszéddel ezt kérdezte tőle: - Akkor biztosan nincs ebben a házban író se, meg savó se, de egy kis malactarját se tudna hozni nekem, mi?

- Azt se tudom, miről beszél itt nekem az úr - mondta Crackenthorp.

- Nem tud tehát olyan reggelit adni nekem, amire egy skót shillingből is futja?

- Ami annyi, mint angol pénzben egy penny - felelte Crackenthorp mérgesen felkacagva. - Nem bizony, nagyuram, megmondom én úgy, ahogy van; ezt a mulatságot nem engedhetjük meg magunknak. Node azért kaphat valamit a hasába szerelemből, ahogy a bikaviadalban mondják.

- Becsületes ajánlatot sohasem szoktam visszautasítani - mondta az ínséges vendég -; és meg kell hagyni, hogy bármilyen átkozott ördögfajzat is az angol, tisztességgel bánik az olyan úriemberrel is, aki elől a fellegek éppen eltakarják a napot.

- Úriember!… mi a csuda! - fortyogott Crackenthorp. - Egy vörös petákja sincsen, de azért úriembernek képzeli magát! - Aztán megfogott egy tányért, melyen egy valaha felséges birkapástétom még mindig tekintélyes maradványai díszelegtek, és letette az asztalra, az idegen elé, így szólván: - Itt van uraságodnak; többet ér ez, mint a világ minden birkafejből főzött fekete pástétoma, ahogy arra maguk felé mondják.

- Nem rossz azért a birkafej se - felelte a vendég, de mivel nem mondta oly hangosan, hogy vendéglátó gazdája zokon vegye, e kis közbevetést tekinthetjük magánjellegű tiltakozásnak az égbekiáltó sértés ellen, mely Caledonia nemzeti eledelét érte.

Ennek előrebocsátása után nyomban hozzálátott, hogy a birkapástétom maradványait a tányérról a szájába telepítse, de oly hatalmas koloncokban, mintha háromnapi böjt után töltekezne ismét, és most az egész elkövetkezendő Nagyböjtre akarna előre készleteket felhalmozni.

Józsua Geddes elképedéssel szemlélte szomszédját, mert arra gondolt, hogy soha még az ínség ily kifejezését nem látta falatozó ember arcán. - Barátom - szólította meg, miután néhány percig figyelte -; ha ekképpen tömöd magad, bizonyosan megfulladsz. Nem innál egy kortyot az én kupámból, leöblíteni azt a temérdek száraz falatot?

- Való igaz - mondta az idegen, és félbeszakítva a lakmározást, a barátságos indítvány szerzőjére pillantott -; és nem is rossz javaslat, ahogy az Országgyűlésen mondanák. Hallottam már okosabb embertől is ennél botorabb javaslatot.

Mr. Geddes rendelt egy fél pint házi főzetű sört Peter Peebles barátunk asztalára, hiszen bizonyára már az olvasó is kitalálta, hogy a kérdéses vándor nem más, mint a szerencsétlen sorsú pereskedő.

Thémisz áldozata alig pillantotta meg a korsót, ugyanazzal a lendülettel, mellyel a pástétomra vetette magát, már meg is ragadta, lefújta habját, de olyan eréllyel, hogy egy kevese Mr. Geddes feje búbján állapodott meg, majd hirtelen visszaemlékezve, mit rendel ilyen esetben a jómodor, így szólt: - Egészségére, barátom! Micsoda! Olyan nagyra tartod magad, hogy még válaszra se méltatsz? Vagy talán süket vagy, s nem hallod?

- Kérlek, fogyaszd italod, barátom - mondta a derék kvéker -; te jó szándékkal mondtad, tudom, de mi magunk nem élünk ily léha szokásokkal.

- Micsoda! Akkor te kvéker vagy? - kiáltott fel Peter, és minden további ceremónia nélkül szájához támasztotta a kupát, és el se vette onnan, míg egyetlen cseppnyi „árpálé” is maradt még benne, - Ez aztán vérré vált - mondta, és nagyot szusszantva letette a korsót -; hanem másfél pint világos sör két embernek cseppnyivel talán kevesebb a kelleténél. Mit szólna kegyelmed még egy korsóhoz, vagy kérjünk mindjárt egy boldogságos skót pinttel? Nem fog kárba veszni az a sör.

- A magad zsebére azt rendelsz, kedves barátom, amit a kedved megkíván - mondta Geddes -; ami engem illet, örömest adakoztam természetes szomjad oltására, de félek, nem lenne ily egyszerű feladat eleget tenni a szokásoddá lett korhelység mértéktelen követelőzésének.

- Azaz magyarán szólva, visszavonod a kezességet, amit értem vállaltál, így van? Álnok vigaszt nyújtotok a népnek, ti kvékerek; no de mivel ennyi sok hideg sört megitattál velem… velem, aki nem szoktam effélét délnek előtte… azt hiszem, most már igazán megkínálhatnál egy pohárka brandyvel vagy törköllyel is. Én nem vagyok finnyás ember… megiszok én mindent, ami folyik és ízlik.

- Az én költségemre egyetlen cseppet sem - szóla Geddes. - Öreg ember vagy, és meglehet, hosszú és nehéz út áll még előtted. Ráadásul honfitársam is vagy, amiként nyelved forgásából ítélem, s én nem óhajtok módot nyújtani arra, hogy meggyalázd ősz fejed egy idegen országban.

- Ősz fejem, földi! - mondta Peter odakacsintva a körben álldogálóknak, akik kezdtek érdeklődést mutatni a társalgás iránt, abban reménykedve, hogy végignézhetik, amint a félnótás koldus, mert annak tűnt Peter Peebles, a bolondját járatja a kvékerrel. - Ősz hajam! Az a Magasságos Mennybéli billentse helyre a szemed látását, földi, ha nem tudod megkülönböztetni az ősz hajat a parókától! - Hatalmas kacaj követte az élcet, és, ami a száraz tapsnál jóval kedvesebb volt Peter fülének, egy közelükben álldogáló tengerész így kiáltotta el magát: - Crackenthorp Apó, hozz egy kancsó brandyt a komának. Én fizetem, ha csak ezért az egy szóért is.

Egy leányzó, aki az italt mérte, nyomban meghozta a brandyt, és Peter, arcán boldog vigyorral, töltött magának egy pohárral, kihörpintette, aztán így szólt: - Jóságos ég! Be illetlen voltam, hogy nem az úrra köszöntöttem. Egész megkótyagosodtam a kvéker fránya löttyétől. - Még egy pohárkával akart tölteni magának, de új barátja lefogta kezét, és figyelmeztette: - Nem, barátom; mindenkinek egyenlő esély jár… várd ki a sorod, ha nem veszed zokon - s azzal magának töltött, és oly derekasan felhörpintette, hogy Peter se tehette volna különbül. - És te barátom, mit szólasz ehhez? - folytatta a kvékerhez fordulva.

- Semmit, barátom - felelte Józsua -; a te torkodon csúszott le, nem az enyémen, és nem szoktam szólni semmit ahhoz, ami nem az én dolgom; de ha emberséges ember vagy, akkor nem látod el ezt a szegény embert a kicsapongás eszközeivel. Gondold meg, hogy részegen majd elkergetik az ajtótól, mint valami gazdátlan kóborkutyát, és talán el is pusztul valahol a dűnék között a réten. És ha az okozza halálát, amihez te segítetted hozzá, akkor a te lelkeden szárad a vére.

- Bizony istenemre, Nagykalap, neked igazad van, és nem is kap több vigasznedűt tőlem ez az aranyszőke fürtű, élemedett úriember. No meg dolgunk is van még mára, és akármilyen hibbant a képe, hátha mégis van valami spiritusz a fejében… Ide hallgass, öregapám; hogy hívnak, és mi szél hozott ebbe az eldugott fészekbe?

- Nem áll szabadságomban kitérni nevem ismertetésére - mondta Peter -; ami pedig az ügyemet illeti… van ott még egy picurka brandy a kancsó alján. Nem lenne helyes a lánynak hagyni; csak erkölcstelenségeket tanulna belőle.

- Megkapod a brandyt, ha elmondod, hogy mit művelsz itt, aztán nem bánom, álljon beléd a görcs tőle.

- Egy fiatal prókátort keresek, akit Alan Fairfordnak hívnak, és aki azt hitte, hogy kifoghat rajtam, és én most el is mondom kegyelmednek az egész ügyet - mondta Peter.

- Egy prókátort, jó ember! - kiáltott fel az Ugrabugra Jenny kapitánya… mert ő volt az s nem más, akinek megesett a szíve Peter szomján. - Az Isten áldjon meg, eredj a Solway túlpartjára a prókátorodat keresni, aki ha jól tudom, skót ügyvéd, nem pedig angol.

- Az angol ügyvédek, még mit nem! - kiáltott fel Peter. - Ördögöt vannak ügyvédek Angliában!

- Lelkemből kívánom, bárcsak igazad lenne - mondta Ewart -, de ezt meg ki az ördögtől hallottad?

- Carlisle-ban sikerült elcsípnem az egyik ügyész frakkját, és ő mondta nekem, hogy egész Angliában nincsen több ügyvéd rajta kívül, aki tudná, mi fán terem a zálogosítás! És amikor elmondtam neki, hogy ez a csalárd fickó, ez az Alan Fairford miként látta el az én védelmemet, azt mondta, hogy kiegészítő eljárást indíthatok… mintha nem lenne ennek az ügynek már amúgy is annyi kiegészítő eljárása, amennyit csak egy per elbírhat. Szavamra mondom, jó per az enyém, és a régi szép napokban bizony nem egy eljárást kölykezett; node az öszvér is az utolsó szem gabonától roskad össze, és én bizony nem vagyok hajlandó a beleegyezésemet adni ahhoz, hogy még megtetézzék valamiféle eljárással.

- És ez az Alan Fairford? - kérdezte Nanty. - Gyere, szopjad ki azt a csepp brandyt, aztán mesélj nekem róla, meg hogy javára vagy bánatára keresed-e.

- A magam javára, az ő bánatára - felelte Peter. - Otthagyta a gazember a peremet kifacsarva félúton a vesztés meg a nyerés között, és megugrott előlem Cumberlandbe az után a kergebirka legény, a Darsie Latimer után.

- Darsie Latimer! - szaladt ki Mr. Geddes száján a szó. - Tud uraságod valamit Darsie Latimerről?

- Lehet, hogy tudok, lehet, hogy nem - felelt Peter. - Nem áll szabadságomban válaszolni mindenki faggatózására, hacsak nem törvényhatósági helyről és jogi formában hangzik el a kérdés… kivált olyan helyen, ahol a népek olyan fene sokat képzelnek egy korsó savanyú sörről meg egy kupica brandyről. De egy igazi úriembernek, aki a reggelinél megmutatja, hogy valójában úriember, és amikor eljön a déli kortyintás ideje, akkor is kimutatja majd úriember mivoltát, annak talán méltóztatnék egyet-mást elmondani az ügyről, már ami úgy tűnhet, hogy érinti a felvetett kérdést.

- Nem vagyok kíváncsi én semmi másra, cimbora, csak arra, hogy azért keresed-e ezt a Mr. Alan Fairfordot, hogy a javára tégy, avagy azért, hogy a kárára. Mert ha jó szándékkal vagy, akkor talán elintézhetem, hogy szólhass vele. Ám ha valami gazságra készülsz, én bizony átbillentelek a Solway túlpartjára, és még azzal is megtoldom, hogy vissza ne gyere ilyen járatban, mert legközelebb megjárod.

Ewart kedélye és szavai arra késztették Józsua Geddest, hogy óvatosan lapítson, és hallgasson csendben, míg nem tudja világosan kideríteni, hogy a tengerész segíteni fogja-e avagy inkább gátolni Darsie Latimer felkutatásában. Elhatározta hát, hogy figyelmesen fülelni fog mindarra, ami Peter és a másik között elhangzik, és kilesi az alkalmat, amikor az előbbi elválik új barátjától, és akkor majd maga is kifaggatja.

- Semmiképp se akarnék én komoly kárt tenni a szegény Fairford fiúban - mondta Peter Peebles -, aki bizony sok jó guinea-met bezsebelte már, akár előtte az apja; hanem csak visszavitetném, hogy folytassa az ügyemet, meg a maga dolgát. És talán még a kártérítéshez se ragaszkodnék, csak a díjat kérném vissza, na meg a perben szereplő összeg éves kamatját attól a naptól számítva, amelyen nekem az ő jogtanácsosi ténykedése folytán a pénzem birtokába kellett volna jutnom; és azt már kegyelmed is beláthatja, hogy ez igazán a legkevesebb, amit kérhetek nomine damni; [150] egyszóval, kérem, nékem eszemben sincsen összetörni a fiú csontjait. Élni és élni hagyni, ez az én elvem… bocsássuk meg, ami történt, és felejtsük el.

- Akármi legyek, Nagykalap koma - mondta Ewart a kvékerre pillantva -, ha értem, hogy mit akar ez a vén madárijesztő. Csak tudnám, hogy nem származik belőle semmi kár, ha ez a jóember találkozik Fairford urammal… mert akkor… nos, talán tehetnénk valamit a dolog érdekében. Te tudsz valamit az öregről?… Az elébb mintha pártfogásodba vetted volna.

- Nem különbül, mint bárkivel megtettem volna, aki ínséget szenved - mondta Geddes, aki egy cseppet sem bánta, hogy Nanty éppen őhozzá fordult -; de megpróbálom, hátha kideríthetem, kicsoda és mi járatban van ebben az országban. De nem volna jobb, ha kissé félrevonulnánk a nyilvánosságtól?

- Okos gondolat - mondta Nanty, és szavára a csapos leányzó egy oldalt nyíló kamrába vezette őket, és a nyomukban lépkedő Petert, akit az a reménység hozott, hogy bizonyára isznak még valamit, mielőtt elválnak. Alig telepedtek le, amikor az imént elhagyott ivóból hegedűszó hangzott fel.

- Én visszamegyek - mondta Peter felállva az asztaltól -; hegedűszót hallok, és ahol muzsika van, ott mindig kerül valami enni-innivaló.

- Éppen most akartam rendelni valamit magam is - mondta a kvéker -; de addig is, van valami kifogása az ellen, kedves barátunk, hogy megmondja nekünk a nevét?

- Semmi a világon, ha uraságodék teljes nevemen akarnak emlegetni a pohárköszöntőkben - felelte Peebles -, de máskülönben szívesebben elkerülném a válaszadást.

- Barátom - mondta a kvéker -, egyáltalában nem válik ugyan egészségedre, mert látom, hogy máris eleget ittál; hanem azért… Csapos, hozz nekünk egy-egy pohárka sherryt.

- A sherryt ugyan inkább kancsószám isszák, és egy pohárka vajmi kevés, hogy úriemberek eltereferéljenek mellette a megismerkedésük örömére… No de lássuk azt a hitvány sherryt - mondta Peter Peebles, előrenyúlva hatalmas kezével, hogy megragadja az aprócska cinpoharat, melybe a kor szokása szerint egyenesen a hordóból fejtették a nemes italt.

- Megállj, barátom - mondta Józsua -, még nem mondta meg, hogy milyen néven szólítsam kegyelmedet.

- Ravasz ez a kvéker - mondta Nanty félrevonulva -, megfizetteti vele az italt, mielőtt odaadja neki. Én meg vagyok akkora bolond, hogy biztosan hagytam volna berúgni, de annyira, hogy már a száját se tudja kinyitni, mielőtt eszembe jut, hogy kérdezzek is tőle valamit.

- Peter Peebles a nevem - bökte ki a perek lovagja meglehetősen morcosan, mint aki úgy véli, hogy túlságosan szűken mérték számára az itókát -, na és most mit szólnak hozzá az urak?

- Peter Peebles? - ismételte Nanty Ewart, és látszott tekintetén, hogy elréved valamin, amit ez a név idézett fel az emlékezetében, mialatt a kvéker tovább folytatta az egzaminációt.

- No de kedves Peter Peebles barátom, ezenkívül miként neveztetel? Hiszen tudhatod, hogy hazánkban az embereket mesterségük és hivatásuk szerint különböztetik meg; ezen a módon vannak vargák, halászok, takácsok meg egyebek; mások pedig földbirtokuk után neveztetnek (ami hívságra vall). Nos, téged vajon miként különböztetnek meg a többi hasonnevűtől?

- Peter Peebles vagyok, a Szegénysorú Peter Peebles contra Plainstanes et per contra híres perének felperese. Innen veszem úri címzetem; örökös dominus litis[151] vagyok.

- Soványka uraság lehet - mondta Józsua.

- Mondja csak, Mr. Peebles - szólt közbe Nanty, váratlanul félbeszakítva a társalgást -; nem volt kegyelmed valaha edinburghi polgár?

- Hogy voltam-e? - méltatlankodott Peter. - És mostan vajon miért ne lennék az? Nem tettem azt hiszem semmi rosszat, hogy eljátszottam volna ezt a jogomat, amivel egyszer a polgármester felruházott.

- Nos, kedves polgár uram, mondja csak… aztán nincsen kegyelmednek véletlenül háza is abban a városban? - folytatta Ewart.

- De még mennyire, hogy van… azazhogy mielőtt ez a balszerencse reám szakadt volna, nem is egy, de három szép bérházam is volt ott azokban a kanyargós utcákban, no meg a boltom és fölötte az emelet. De aztán a Plainstanes kirakott a szabad ég alá. No de sebaj, most majd én kerekedem fölébe.

- Nem volt kegyelmednek valaha háza a Presbiter közben? - kérdezgetett tovább Nanty.

- Ördöge van, habár kegyelmed éppenséggel nem látszik presbiteriánusnak - mondta Peter. - Igyunk a házam emlékezetére… (Hűha! Már a száján majd kiugrik a szíve ennek a rusnya kis pohárnak!) …a küszöbtől az ereszig számítva legalább tizennégy fontnyi bért hozott évente, és még ehhez jött a pince, amit Lucky Littleworthnek adtam bérbe.

- És arra emlékszik-e, hogy volt egy szegény asszony bérlője, bizonyos Kittlebasketi Mrs. Cantrips? - kérdezte Nanty, aki már alig tudta leküzdeni feltörő érzelmeit.

- De még mennyire hogy emlékszem rá! Jó okom van rá, hogy ne feledjem - mondta Peter. - Adósom maradt a vén lotyó! A törvény pedig ezek után csak annyit tett a kielégítésemre, hogy elzálogosították és dobra verték a holmiját, és abból próbáltak kifizetni, ő meg elszökött előlem a dologházba, és húsz skót fonttal adósom még a mai napig is. Bizony gyalázat és visszaélés, hogy a dologház befogad tönkrement adósokat is, akik nem tudnak fizetni a becsületes és jóhiszemű hitelezőiknek.

- Úgy vélem, barátom - mondta a kvéker -, hogy önnön rongyaid megértésre taníthatnának felebarátaid mezítelensége iránt.

- Rongyaim! - kiáltott fel Peter, aki szó szerint értette Józsua feddését. - Van talán olyan épeszű ember, aki a legjobb ruháját ölti fel az utazáshoz, amikor mindenféle kvékerekkel meg más útszéli bitangokkal hozza össze a sorsa?

- Úgy hallom, hogy az öreg hölgy meghalt - mondta Nanty mérsékletet erőltetve magára, melyet azonban meghazudtolt szenvedélytől remegő hangja.

- Felőlem élhet is, halhat is - felelte Kegyetlen Peter. - Minek éljen az olyan, aki nem tud a törvény szerint élni, és nem fizet a becsületes hitelezőjének?

- És most… most, hogy magad is ugyanolyan nyomorúságba taszíttattál, most sem bánod, amit ellene elkövettél? Most sincsen benned bűnbánat, amiért halálát okoztad annak a szerencsétlen özvegynek?

- Miért bánnám? - csodálkozott Peter. - A törvény az én oldalamon volt… esküdtszéki ítélet, utána árverés és dologház… fizetési kötelezettségek szándékos elmulasztása, tiszta sor, hiszen a fizetési felszólításokat mind rendben találta a bíróság… több pénzembe került az a banya, mint amennyit az egész cókmókja ért.

- Istenemre mondom! - kiáltott fel Nanty. - Ezer guinea-t adnék, ha lenne ennyi pénzem, hogy érdemes légy az eldöngetésre! Ha azt mondtad volna, hogy most már bánod, akkor már csak Isten és a magad lelkiismerete előtt kellene számot adnod róla; de hogy még hencegsz is a gazemberségeddel! Azt hiszed talán, semmi az, hogy éhínségre kárhoztattad az öreget, és züllésre a fiatalt… hogy az egyik asszonyt halálra juttattad, a másikat romlásra, egy férfit pedig száműzetésbe és kétségbeesésbe kergettél? Esküszöm a Teremtőre, hogy most nem menekülhetsz előlem!

- Hogy én?… Megtiltom, hogy hozzám nyúljon! - kiáltozott Peter. - Tanúmul hívom ezt a becsületes embert, hogy ha csak egy ujjal is hozzám nyúl, beperelem testi sértésért, testi sértéssel való fenyegetésért, becsületsértésért és tettlegességért. Szép kis lármát csap itt egy vénasszony miatt, aki már régen elpatkolt, és a lotyó lánya miatt, aki kiállt a sarokra, meg egy kicsapott teológus miatt, aki a tengerre szökött, még mielőtt felkötötték volna!

- Most aztán már megelégeltem - fohászkodott Nanty -; és mivel nem tanulsz a magad bajából, és képtelen vagy megbánni, amit elkövettél, majd megpróbálok én egy kis emberséget verni a fejedbe.

Míg beszélt, lecsatolta tengerészkardját; és Józsua - aki hiába próbálta félbeszakítani a szóváltást, melynek erőszakos végét előre látta -, bár bevetette magát Nanty és a vén pereskedő közé, ezzel sem tudta megóvni ez utóbbit két vagy három kardlap-ütéstől.

Peter Peebles, aki éppoly dicstelenül viselkedett szorultságában, mint amilyen önhitt pimaszsággal magára idézte a bajt, üvöltve iszkolt ki a szobából, de még a házból is, sarkában Nantyvel, akinek gerjedelme most már túlságosan heves volt, semhogy hajlott volna a mérsékletre; legvégül futott Józsua, aki még mindig közvetíteni próbált bármi áron, és egyre azt kiáltozta Nanty után, hogy tekintse a bűnös korát és nyomorúságos állapotját, Peter után pedig azt, hogy álljon meg, és helyezze magát az ő védnöksége alá. A ház előtt azonban Peter Peebles az érdemdús kvékernél sokkal nagyobb hatalmú védnökre talált.