NYOLCADIK FEJEZET
Darsie Latimer Naplója
(Folytatólag)

Visszatérve a lakrészbe, amit joggal nevezhetek tömlöcömnek, több mint egy órát azzal töltöttem, hogy lejegyezzem a rendkívüli jelenetet, melynek tanúja voltam. Úgy véltem, hogy most már valamelyes képet alkothatok magamnak Herries úr jelleméről, kinek nevére és helyzetére az imént lezajlottak nem kevés fényt vetettek - egyike tehát ama vakhitű jakobitáknak, ez nem is kétséges, akiknek fegyverei alig húsz évvel ezelőtt megingatták a brit trónust, s akik közt néhányan, noha pártjuk napról napra fogyatkozott számban, elszántságban s erőben egyaránt, még mindig megőrizték eltökéltségüket, hogy újfent kísérletet tegyenek arra, mi egyszer már reménytelenségbe fúlt. Tökéletesen különbözött azonban ama lelkes jakobiták fajtájától, kikkel eddig szerencsém volt találkozni. Gyakorta hallottam ezelőtt is, amint idős ladyk kínai teájukat kanalazva, s ősz fürtű lairdek punchukat kortyolgatva ártalmatlan kis felségáruló megjegyzéseket tettek, miközben az előbbiek révedezve emlékeztek, mint lejtettek táncot a Chevalier-val, s az utóbbiak elősorolták Prestonnál, Cliftonnál és Falkirknél véghezvitt tetteiket.

Az ilyen emberek hűtlensége azonban nem volt eléggé fontos ügy ahhoz, hogy felhívja magára a kormányzat figyelmét. Hallomásból tudtam viszont, hogy vannak még a Stuart-családnak merészebb és veszedelmesebb párthívei is - olyan férfiak, akik a Rómából kapott arannyal titkon és rangrejtve közlekednek a társadalom különféle köreiben, ahol élesztgetni próbálják pártjuk hunyó tüzét.

Könnyűszerrel megállapíthattam, hogy eme személyek között, kiknek hatóerejét és erőfeszítéseit csak azok nézik kétkedő szemmel, akik csupán a dolgok felszínét látják, fontos helyet foglal el eme Herries úr, kit lelki és testi erői, valamint erélye, úgy tűnik, egyaránt alkalmassá tesznek arra, hogy ily veszélyes szerepet játsszék; és azt is tudtam, hogy végig a nyugati határvidék mentén, Angliában és Skóciában sokan vannak, akik nem esküdtek fel a Hannoveri Házra, s így azon a vidéken tökéletes biztonságban ellakhatnak az ilyen személyek, hacsak a kormányzat különleges erőfeszítést nem tesz, hogy kezébe kaparintsa őket; de még ebben az esetben is könnyen kudarcot vallhat, akár azért, mert a kívánt személyt jó időben értesítik a tervről, akár pedig, mint Mr. Foxley esetében, mivel a vidéki magisztrátusok húzódoznak attól, hogy részt vegyenek az üldözésben, amit az emberek ma már szerencsétlen földönfutók után indított hajszának látnak.

Mindazonáltal az utóbbi időben híre járt, hogy az ország állapota, de legalábbis némely elégedetlen provincia helyzete, mely provinciák ugyan különféle okokból lázongtak, de kiváltképp a népszerűtlen kormányzat ellen, az efféle ágensek számára kedvező alkalmat kínál pártütésük felelevenítésére; ily válság idején pedig a kormányzat aligha tekint majd ezen személyekre olyan lenéző szánalommal, mint némely esztendővel ezelőtt, mikor is ez lett volna legmegfelelőbb büntetésük. Hogy találtatnak olyan férfiak, kik elég meggondolatlanok odadobni szolgálataik s életük egy reménytelen ügy oltárára, nem újdonság a históriában, mely bővelkedik a rajongó hit hasonló példáiban; s az, hogy Herries úr is ilyen vakhitű rajongó, nem kevésbé nyilvánvaló; ám mindez nem magyarázza azt a bánásmódot, mit nekem kell eltűrnöm kezétől. Ha az lett volna célja, hogy áttérítsen romlott ügye oldalára, az erőszak s a kényszer oly érv, mely aligha győzhet meg nemes lelkületű embert. Ám, ha talán mégis ez lett volna célja, vajon mi hasznot remélhet vonakodó új párthívétől, ki a maga személyén kívül senkit sem állíthat ki védelmére az ügynek, mit magáévá tett? Gyámom jogát követelte magának; nyomatékosan célzott rá, hogy elmebéli állapotom nélkülözhetetlenné teszi gyámi hatósága alá utaltatásomat. Valóban ő lenne az, ki ily elszántan követi céljait - ő, ki úgy tetszik, kész egymaga vállára venni az ügy terhét, mely már annyi ezerekre hozott romlást -, vajon valóban ő lenne az a személy, kinek hatalmában áll sorsom felett dönteni? Vajon őtőle erednek azon veszedelmek, melyektől, hogy biztonságban legyek, titokban s óvintézkedések közepette telt neveltetésem ideje?

S ha mindez valóban így áll, vajh mely természetű igényt támaszthat arra, hogy gyámom legyen? A rokonság jogán? S vajon vérem s talán vonásaim is rokonok e különös emberével? Bármily különösnek tetszhet, a borzongató ámulat, mely keresztülvillant agyamon, nem volt híjával egy fellobbanásnyi, rejtélyes forrásból fakadt bámulatnak, mi szinte az öröm érzésének magasságáig emelkedett. Eszembe jutott, milyen volt arcom, midőn a szóváltás közben ama meghökkentő pillanatban megláttam a tükörből visszaverődő mását, s nyomban kisiettem külső szobámba, hogy az ott függő tükörben ellenőrizzem, vajon tudom-e még egyszer ama különös haragvó ráncokba szedni, melyek oly igen emlékeztettek Herries félelmetes pillantására. De hiába gyűrtem homlokom ezernyi kusza barázdába, kénytelen voltam azt a következtetést levonni, hogy ama feltételezett jegy homlokomon merőben képzeletem szüleménye volt, vagy talán olyanfajta vonás, amit nem lehet szándékosan előidézni, vagy pedig, mi legvalószerűbbnek tűnt, oly hasonlóság csupán, aminőt a képzelet a zsarátnokban avagy a márvány erezetében vél felfedezni, s mi egyszer élénk, de aztán tünékeny, sőt láthatatlan másszor, aszerint, hogy a vonalak szövedéke miként vonja magára a szemet vagy ragadja meg a fantáziát.

Miközben eszelős színészként facsargattam ábrázatomat, hirtelen feltárult az ajtó, és a szobalány lépett be. Dühösen és restelkedve, hogy eme különös foglalatosságomban talál rám, sarkon perdültem, és azt hiszem, a véletlen arcomra varázsolta ama változást, mit hiába próbáltam nagy vesződséggel kikényszeríteni.

A lány visszahőkölt e szavakkal: - Ne nézzen így rám… ne, az ég szerelmére; most éppolyan, mint az öreg nagyságos úr… de ahol jön is már - kiáltotta, s fejvesztve iszkolt a szobából -; és kettejükön kívül én csak az öreg Harryről tudok, akinek ilyen homloka van.

Miközben a lány ezt sziszegte visszafojtott hangon, s kisietett a szobából, Herries lépett be. Midőn észrevette, hogy ismét a tükörbe nézek, el akarván kapni a pillantást, mely a cselédlányt megrémítette, Herries megtorpant. Úgy látszik, kitalálta, mi jár a fejemben, mivel mikor feléje fordultam, megjegyezte: - Ne is kételkedj benne, hogy ott van a homlokodon… fajtánk végzetes bélyege; noha egyelőre még nem oly szembeszökő, mint majd akkor leend, midőn a kor, a bánat s a viharos szenvedélyek, valamint a keserű penitencia is végigvonták barázdáikat.

- Titokzatos férfiú - válaszoltam -, semmit sem tudok arról, amiről beszél; szavai éppoly sötétek számomra, miként céljai.

- Akkor hát ülj le - mondta -, és hallgass végig; ennyire legalábbis félre kell vonnom a fátylat, melyről panaszkodtál. Merő bűn s bánat fog előtárulni mögüle… bűn, mit különös bűnhődés követett, s bánat, mit a gondviselés a gyászolók utódaira is rárótt.

Percnyi szünetet tartott, majd belekezdett elbeszélésébe, mit olyan ember hangján mondott el, kiben, bármily távol állnak is tőle az események, melyekről beszámol, mégis a legmélyebb érdeklődés él irántuk. Hangja, mely mint már említettem, zengő s erőteljes volt, rezdüléseivel nagyszerűen segített kiemelni történetének lényegét, amit most megkísérlek leírni, amennyire ez lehetséges, az ő tulajdon szavaival.

- Régtől fogva tudják már az angolok, hogy független szomszédaik leigázásának legtöbb eséllyel kecsegtető módja, ha pártütést és belviszályt szítanak közöttük. Szükségtelen, hogy emlékeztesselek, milyen szolgaságra jutott Skócia a Bruce és Baliol versengő pártjai között dúló szerencsétlen belháborúság folytán; vagy pedig arra, hogy miután a halhatatlan Bruce vezérletével és vitézsége révén Skócia felszabadult az idegen iga alól, a bannockburni győzelem minden gyümölcse odaveszett a Duplinnál és Halidonnál elszenvedett iszonyú vereségben, és egy rövid évadra úgy tűnt, hogy Edward Baliol, angliai névrokonának vazallusa és tányérnyalója biztonságban, senkitől sem vitatva birtokolja a trónt, melyen röviddel azelőtt még Európa legnagyobb hadvezére és legbölcsebb hercege ült.

A bitorló, Edward Baliol néhány kedves emberével éppen lakomázott, amidőn Annan várkastélyában meglepte őket a felkelt honfiak egy válogatott csapata, Douglas, Randolph, Moray fiatal grófja és Sir Simon Praser volt vezetőjük; és sikerük oly teljes, hogy Baliol szinte pőrén s futva kényszerült menekíteni a puszta életét is, oly lovon, mit felnyergelni sem ért rá. Fontos lett volna fogságba keríteni személyét, és egy normann vérből származó vitéz lovag, akinek családja már régtől fogva honos volt a dumfriesshire-i határvidéken, szorosan nyomába szegődve üldözte. A család normann őse Fitz-Aldin volt, de eme lovag arról a nagy vérengzésről, amit a déliek között véghezvitt, és arról a szokásról, hogy a véres korszak korábbi háborúiban is könyörület nélkül megtagadta ellenségeitől a kegyelmet, a Redgauntlet, azaz „Vörös Páncélkesztyű” nevet nyerte, s e nevet tovább örökítette leszármazottaira is…

- Redgauntlet! - kiáltottam fel önkéntelenül.

- Igen, Redgauntlet - ismételte meg a nevet állítólagos gyámom, és fürkészőn nézett rám -; talán valamely emlékeket ébreszt elmédben ez a név?

- Nem - feleltem -, csak épp nemrégiben hallottam valamely természetfeletti történetet, melynek hősét ugyanígy hívták.

- Sok efféle történet kering közszájon a családról - válaszolta, majd folytatta elbeszélését.

- Alberick Redgauntlet, az első, ki a családból e nevet viselte, mint az nevéből is kitetszik, zordon, engesztelhetetlen férfiú volt, s természettől való szigorát bizonyos családi viszály még keményebbé tette. Egyetlen fia, aki akkor tizennyolc esztendős volt, oly mértékben örökölte atyja dölyfét, hogy nem tűrte a szülői ház zsarnokságát, fellázadt az atyai tekintély ellen, s végezetül odahagyta házát, megtagadta atyja politikai hitét, és Baliol követőihez csatlakozván, kihívta maga ellen szülője végzetes haragját. Beszélték, hogy atyja haragjában megátkozta elfajzott ivadékát, és megesküdött, ha találkoznak, a fiú az ő keze által fog veszni. Közben a dolgok forgása kárpótolni látszott Redgauntletet eme nagy veszteségért. Hosszú évek múltán Alberick Redgauntlet hölgye ismét oly állapotba jutott, mely urát engedelmesebb örökös reményével töltötte el.

Ám figyelme s mély aggódása, mellyel feleségét körülvette, nem akadályozta meg Albericket abban, hogy részt vállaljon Douglas és Moray vállalatában. Legelső volt a várkastély rohamában, s legelső volt Baliol űzésében is, elszántan kergette s vágta azt a néhány merész harcost, akik óvni próbálták a bitorlót menekülésében.

Miután ezek sorban mindannyian legyőzettek vagy megölettek, a félelmes Redgauntlet, a Baliol-ház halálos ellensége egy szűk szorosban már két lándzsahossznyira megközelítette a menekülő Edward Baliolt, amikor egy ifjú, egyike az utolsóknak, akik kitartottak a bitorló mellett futásában, közéjük vetette magát, s fölfogta az üldöző döfését, ami kirepítette nyergéből. Sisakja legurult fejéről, és a Solway fölé hágó nap sugarainál Redgauntlet engedetlen fiát pillantotta meg, aki a bitorló színeit és címerét viselte.

Redgauntlet letekintett lova lába előtt heverő fiára, de látta még Baliolt is, a skót korona bitorlóját, akit még mindig a markában érzett, hiszen csupán lováról lebukott követője választotta el tőle. Meg sem torpanva, hogy megtudakolja, megsebesült-e az ifjú Edward, lova vékonyába vágta sarkantyúját, hogy átugrassa, de szerencsétlenségére az ugrás nem sikerült. A csatamén előrelendült, és nem tudta kikerülni az ifjú testét, és hátsó patájával homlokon rúgta, éppen mikor az felocsúdott volna ájultából. A rúgás halálos volt. Szükségtelen hozzáfűznöm, hogy az üldözés abbamaradt, és Baliol megmenekült.

Bármily vadnak írják is le Redgauntletet, az elkövetett bűn gondolata mélyen lesújtotta. Kastélyába visszatérve újabb bánat várta. Asszonya a szörnyű szerencsétlenség hallatán időnek előtte vajúdni kezdett. Fiának születése az anya életébe került. Redgauntlet huszonnégy óránál is tovább ült teteme mellett, nem változtatva sem arcának vonásain, sem testének helyzetén, amennyire a rémült házicselédség megfigyelhette. Dundrennan apátja hiába prédikált vigaszt. Douglas, aki szintén eljött meglátogatni a sorssújtotta honfit, több sikerrel próbálkozott felkelteni a gyászoló figyelmét. Kürtöseivel angol csatajelt fúvatott az udvarban, aminek hallatán Redgauntlet nyomban fegyverhez kapott, s úgy látszott, ismét visszatért eszmélete, melyet elveszített végtelen nyomorúságában.

Attól a perctől kezdve, bármit érzett is belül, semmiféle külső érzelemnek nem engedett folyást. Douglas megkérte, hozatná be csecsemő fiát, de még a vasszívű katonák is borzadva látták, hogy a természet titokzatos törvénye által a gyermek ártatlan arcán ott éktelenkedett a bélyeg; homlokán jól kivehetőleg egy parányi patkó lenyomata, apja vétkének bizonyítékaként, s jeleként annak, mi okozta anyja halálát. Redgauntlet maga hívta fel reá Douglas figyelmét, mondván, iszonyú mosollyal arcán: „Kár, hogy nem veres.”

Habár a megindultságig együtt érzett fegyvertársával, s a polgárháború megacélozta lelkét minden lágy érzelem ellen, Douglas mégis megborzongott a látványtól, s láthatólag szívesen távozott volna már a házból, melyet végzete ily borzalmak színhelyéül rendelt. Búcsútanácsként arra buzdította Alberick Redgauntletet, hogy zarándokoljon el Szent Ninian whiteherne-i templomába, mely akkoriban nagy tiszteletű, szent hely hírében állott; és oly sietséggel távozott, mely ha az még egyáltalán lehetséges lett volna, inkább súlyosbította boldogtalan barátja szánalmas helyzetét. De nem lehetett már az ő nyomorúságát fokozni. Leölt fiának és gyermeke anyjának tetemét Sir Alberick egymás mellé tétette a szolgákkal házának ősi kápolnájában, miután egy akkoriban ünnepelt seborvossal bebalzsamoztatta őket; és beszélték, hogy hosszú heteken át minden éjjel néhány órát ott töltött a kriptában, hol ezek ketten nyugodtak.

Végül is elindult a whiteherne-i zarándoklatra, mit barátja ajánlott, és szerencsétlensége óta először ezen a szent helyen gyónt meg, s nyert feloldozást bűnei alól egy agg szerzetestől, aki később csodatévő szent hírében halt meg. A legenda úgy tartja, akkor megjövendölték Redgauntletnek, hogy rendíthetetlen hazafisága jutalmaként családja hatalmas marad a jövendő változásai közepette is; de mivel oly engesztelhetetlen kegyetlenséggel bánt tulajdon ivadékával, az ég úgy ítélt, hogy nemzetségének vitézsége maradjon mindörökre meddő, s az ügy, mellyel eljegyzik magukat, sohase diadalmaskodjék.

- Vállalva a reá rótt penitenciát, Sir Alberick a közhiedelem szerint zarándokútra indult Rómába vagy éppenséggel magához a Szent Sírhoz. Mindenki holtnak hitte, és csak tizenhárom esztendővel utóbb, a nagy durhami ütközetben, amelyet David Bruce és Philippa, Anglia királynője vívott, tűnt fel a skót hadrend élén egy lovag, aki sisakdíszként egy lópatkót viselt, s vakmerő és elkeseredett vitézségével tüntette ki magát, s akiben, miután végül is legyűrték és megölték, a bátor s boldogtalan Sir Alberick Redgauntletet ismerték fel.

- És a végzetes jel - kérdeztem, miután Herries befejezte elbeszélését - továbbszállt e boldogtalan nemzetség minden leszármazottjára?

- Így tartja a régiségből reánk hagyományozott legenda, s még ma is mindenki így hiszi - válaszolt Herries. - Habár meglehet, hogy bizonyítékainak megalkotásában némi szerepet játszik a képzelet is, mely maga teremti meg azt, mit látni kíván. Kétségtelen, hogy amiként más családok is bírnak egyéni jegyekkel, melyek megkülönböztetik őket más családoktól, akképp a Redgauntlet-nemzetség legtöbb tagját homlokának egy bizonyos bemetszése jelöli, mely a közhiedelem szerint Alberick fiától, ősüktől származik, testvérétől a szerencsétlen sorsú Edwardnak, aki ily szánni való véget ért. Kétségtelen, hogy úgy tűnik, valamely átok ült a Redgauntlet-házon, mert mindig a vesztes oldalán állt csaknem valamennyi testvérharcban, mely David Bruce idejétől Károly Edward herceg legutóbbi merész és sikertelen kísérletéig a skót királyságot megosztotta.

Mély sóhajjal fejezte be szavait, mint akiben a tárgy fájdalmas gondolatok sorát indította el.

- Én tehát - kiáltottam fel - magam is e boldogtalan nemzetség leszármazottja vagyok? És őrizőm is e család tagja? S ha igen, miért szenvedek fogságot s méltatlan bánásmódot egy rokon kezétől?

- Most ne kérdezz többet - válaszolta. - A bánásmódot, melyben részeltetlek, nem a magam kénye, hanem a szükség szabja meg. Kényeztető anyád, aki képtelen volt felbecsülni azoknak érveit s érzelmeit, akik többre tartják a becsületet és elveiket, mint a vagyont s akár tulajdon életüket, féltésből és tudatlanságból kiszakított téged családi kötelékeidből és törvényes gyámod gondviseléséből. A fiatal sólymot, ki eddig csak anyja dédelgetéséhez szokott, sötétséggel és álmatlansággal kell betörni, mielőtt szárnyra kelhet a solymár célja szerint.

Rémület fogott el e kijelentés hallatán, mely úgy tűnt, hosszú rabsággal, majd vészterhes szabadulással fenyegetett. Mindazonáltal leghelyesebbnek véltem némi elszántságot tanúsítani, egyben békülékeny hangot is elegyítve szavaimba. - Herries úr - szólaltam meg -, ha ugyan megfelelőképpen szólítom e néven… beszéljünk a tárgyról titokzatosság és ijesztgetés nélkül, melybe úgy tűnik, ön oly szívesen burkolja mondandóját. Sajna, már nagyon régen megfosztattam a szerető anya gondosságától, kire ön utalt… régtől fogva idegenek felügyelete alatt élek… s elhatározásaimban kénytelen voltam csakis a magam eszélyére támaszkodni. Balsors… korai árvaság… felruházott azzal a joggal, hogy magam cselekedjem a magam ügyében, és semminemű fogság sem foszthat meg minden angol alattvalónak eme legszentebb privilégiumától.

- Az új idők szava - válaszolta Herries ingerülten. - Egyetlen halandó sem rendelkezhet a szabad akarat előjogával: kötelességeink bilincsei béklyóznak valamennyiünket; életutunkat a becsület rendelvényei tűzik ki; legközömbösebb tettünk is csupán újabb szál végzetünk hálóján, mely valamennyiünket körülvesz.

Sebes léptekkel járt fel s alá a szobában, s oly elragadott hangon folytatta, mely viselkedése egyéb vonásaival együtt túlhajtott képzeletvilágról látszott tanúskodni, habár szavainak és tetteinek értelme úgy tűnt, ellentmond ennek.

- Semmi - szólt komoly, ám mélabús hangon -, semmi sem véletlen műve; semmi sincs, ami valamely szabad akarat következménye lenne. Ama szabadságjogok, melyekkel az angol dicsekszik, éppoly kevés igazi szabadságot nyújtanak birtokosuknak, mint valamely Keleti Szultán zsarnoksága rabszolgájának. A bitorló, Nassaui Vilmos, vadászatra indult, és bizonyára azt képzelte, merőben királyi kénye rendeletére készítették elő számára meggyilkolt áldozatának paripáját e nagyúri mulatságra. De a menny másképp rendelt, és még mielőtt magasra hágott a nap, ugyanezen állat botlása egy jelentéktelenségében csak vakondtúráshoz mérhető akadályban, életébe és bitorolt koronájába került a dölyfös lovasnak. Azt hiszed talán, hogy egy gyeplőrántással elkerülhette volna ama elenyésző akadályt? Én azt mondom neked, oly kikerülhetetlenül keresztezte útját, akárha maga a Kaukázus hosszú láncolata lett volna. Igen, fiatalember, tetteinkben és szenvedéseinkben egyaránt azt a szerepet játsszuk, mit reánk osztott a Végzet, a különös színjáték rendezője; nem tehetünk többet, mint mi előíratott számunkra, nem mondhatunk többet, mint mi szerepünkben áll; és mi mégis szabad akaratról szájalunk, meg a gondolat és a tett szabadságáról, mintha bizony Richardnak nem pontosan akkor kellene meghalnia s Richmondnak győzedelmeskednie, mikor a Szerző döntött, hogy úgy legyen!

E szónoklat után is továbblépdelt a szobában karba font kézzel és leszegett tekintettel; lépéseinek dobbanása és hangjának neme emlékezetembe idézte, hogy egyszer már, midőn egy korábbi alkalommal találkoztam vele, már hallottam, amint e rendkívüli ember ilyes szózatokat tartott magányos kamrájában. Feltűnt nekem, hogy miként más jakobiták, Vilmos király emlékének megrögzött gyűlöletében, ő is osztotta ama pártos ítéletet, hogy a végzetes baleset napján az uralkodó olyan paripán lovagolt, mely egykor a szerencsétlen sorsú Sir John Friend tulajdona volt, akit 1696-ban végeztek ki felségárulás vádjával.

Célom nem az volt, hogy tovább mérgesítsem a helyzetet, hanem, hogy ha ez lehetséges, megbékítsem ezt az embert, kinek oly különös módon a hatalmába kerültem. Miután úgy gondoltam, hogy érzelmeinek magas lángja némiképp lelohadt, a következőképp válaszoltam: - Nincsen szándékomban… s voltaképp nem is érzem hivatottnak magam, hogy vitassam e tételt, mely oly kényes metafizikai kérdést firtat, mint a szabad akarat és predesztináció között húzódó határ titka. Reméljük, hogy leélhetjük becsületben életünket, és reménnyel szívünkben halhatunk meg, anélkül, hogy kénytelenek lennénk határozott véleményt formálni e tárgyról, mely meghaladja értelmünket.

- Bölcs megoldás - vágott közbe gúnyosan -, akárha holmi genfi szentbeszédet hallgatnék.

- Hanem - folytattam - felhívom figyelmét, hogy akárcsak kegyelmed, magam is indítékok hatására cselekszem, melyek viszont vagy tulajdon szabad akaratom termékei, vagy pediglen ama szerep folyományai, melyet eljátszani végzetem rendelt. Ezek meglehet… sőt bizonyos, hogy ellenkeznek amazokkal, melyek viszont az ön tetteit irányítják; és vajon miként dönthetnénk el, melyiknek van elsőbbsége? Ön talán úgy érzi, végzete azt rendeli, legyen foglárom. Jómagam éppen ellenkezőleg, úgy érzem, sorsom azt rendeli, kíséreljem meg a szökést. Valamelyikünk bizonyára téved, ám ki lehetne megmondhatója, melyikünk, mígnem az események döntöttek közöttünk?

- Úgy fogom érezni, végzetem azt rendeli, hogy a fogság szigorúbb módozataihoz folyamodjam - válaszolta Herries, ugyanabban a félig tréfálkozó, félig komoly hangnemben, mellyel magam is éltem.

- Ebben az esetben - feleltem - nekem azt rendeli végzetem, hogy tegyek meg mindent szabadulásom érdekében.

- Az enyém pedig azt, fiatalember - válaszolta mély és szigorú hangon -, hogy amennyiben rajtam múlik, inkább halálodat leld, semmint elérd célodat.

Ez valóban nyílt beszéd volt, és nem is hagytam válasz nélkül. - Hiába fenyeget - mondtam. - Hazám törvényei megoltalmaznak, s akit nem tudnak megvédeni, azért bosszút állnak.

Igen határozottan ejtettem ki a szavakat, s mintha egy pillanatra elnémították volna Herriest, és a haragos mosoly, mellyel végül is válaszolt, némiképp erőszakoltnak tűnt.

- A törvények! - kiáltott fel. - Mit tudhat egy ilyen tejfelesszájú a hazája törvényeiről? Vajon mit tanulhatott meg a jogtudományból egy olyan nemtelen születésű tintanyaló felügyelete alatt, mint Saunders Fairford? Vagy attól az üres lelkű, szőrszálhasogató és nagyképű frátertől, a fiától, aki most már ügyvédnek hívatja magát? Midőn Skócia még önmaga volt, és volt saját királya, törvényhozása, az ilyen paraszti tuskók nemhogy a szájukat se nyithatták volna ki a Legfelsőbb Bíróságon, hanem aligha nyerhették volna el azt a megtiszteltetést is akár, hogy az iratcsomókat cipeljék.

Alan, ezt nem viselhettem el, hanem méltatlankodva azt válaszoltam, hogy nem ismeri becsüket és értéküket azon embereknek, akiket ócsárol.

- Ezeket a Fairfordokat is éppannyira ismerem, mint téged - felelte.

- Épp annyira - mondtam -, azaz éppoly kevéssé, hiszen sem az ő valódi értékeiket, sem az enyémeket ön fel nem becsülheti. Tudomásom van arról, hogy ön felkereste őket, amikor legutóbb Edinburghben járt.

- Ha! - kiáltott fel, és kérdő pillantással fordult felém.

- Ez igaz - mondtam -, és ön nem tagadhatja; és miután imigyen feleltem ön előtt, hogy tudok egyet s mást útjairól, hadd figyelmeztessem, hogy rendelkezem a hírek továbbításának bizonyos módjaival, melyek ön előtt ismeretlenek. Ne kényszerítsen rá, hogy az ön kárára vegyem igénybe ezeket.

- Az én károm! - felelte. - Fiatalember, mosolygok botorságodon, és megbocsátok. Én is mondok neked valamit, amiről viszont neked nincsen tudomásod, nevezetesen, hogy ezektől a Fairfordéktól kapott levelekből gyanítottam meg először azt, amit náluk tett látogatásom megerősített, azazhogy te vagy az a személy, akit évek óta keresek.

- Ha ezt ön - mondtam - azokból az iratokból tudta meg, melyek nálam voltak aznap éjjel, amikor a szükség arra kényszerített, hogy vendége legyek Brokenburnben, akkor én egy cseppet sem irigylem öntől, hogy ilyen kevéssé válogatós értesülései beszerzésének módozatait illetőleg. Becstelen dolog volt…

- Csitulj, fiú - vágott közbe Herries, sokkalta higgadtabban, semmint várhattam volna -; e szó, hogy becstelenség, nem hangozhat el nevemmel kapcsolatban. Te a tárcádat a kabátod zsebében hagytad, és noha előttem szent lett volna, valaki másnak felkeltette kíváncsiságát. Szolgám, Cristal Nixon adta tudtomra az újságot azután, hogy te eltávoztál. Nekem sem volt kedvemre való a mód, ahogyan hozzájutottam az értesüléshez; mindazonáltal kötelességem volt, hogy ellenőrizzem igazságát, ezért Edinburghbe mentem. Reménylettem, hogy Mr. Fairfordot a magam oldalára állíthatom; de aztán úgy találtam, túl sok előítéletet táplál ahhoz, hogy beavathassam és megbízhassam benne. Nyomorúságos és egyben gyáva rabszolgája a jelen kormányzatnak, melynek uralma alatt szerencsétlen hazánk oly megalázó igába görbed; ostobaság lett volna s egyben veszedelmes is rábízni titkát akár annak is, hogy mely címen formálok jogot magamnak lépéseidet ellenőrizni, akár pedig annak titkát, mily módon óhajtom e jogomat gyakorolni.

Eltökéltem, hogy megpróbálok előnyt húzni beszédes kedvéből, és ha lehetséges, valamit felderíteni szándékaiból. A becsület kérdésében úgy látszott, könnyen hozzáférhetek, ezért úgy határoztam, hogy bár óvatosan és ügyelve érzékenységére, erre a tárgyra terelem a szót. - Ön azt állítja - válaszoltam -, hogy nem kedveli a fondorlatos praktikákat, és helyteleníti a módot, ahogy házicselédje megtudta nevem és állapotom; de vajon becsületes dolog felhasználni a becstelen úton szerzett értesülést?

- Merész a kérdés - válaszolta -; de bizonyos szükséges határok között szeretem a bátor vitát. E rövid társalgás során több jellembátorságról és erőről tettél tanúságot, mint vártam volna tőled. Bízom benne, hogy hasonlatos leszel a fái palántához, mit valamely tévedés folytán üvegházban neveltek, és ezáltal túlfinomult és kényes lett, ám egyetlen téli ég alatt töltött évszak során visszanyeri vele született szívósságát és ellenálló erejét. Világos választ adok kérdésedre. Üzleti ügyeinkben, akárcsak a háborúban, a kémeket és besúgókat afféle szükséges rossznak kell tekintenünk, akiket minden becsületes ember megvet, ám minden eszélyes ember kénytelen felhasználni, hacsak nem akar bekötött szemmel harcba szállni és cselekedni. Ám semmi sem igazolhatja a hamisságot és csalfa fortélyt a magunk tetteiben.

- Ön azt mondta az idősebb Mr. Fairfordnak - folytattam változatlan merészséggel, amely, mint kezdtem felismerni, legjobb fegyverem -, hogy Langcote Hall-i Ralph Latimer fia vagyok. Hogyan egyezteti ezt ön össze azzal az állításával, hogy nem Latimernek hívnak?

Elvörösödve válaszolt. - Az a kelekótya vén bolond hazudott neked, vagy talán félreértette, amit mondtam neki. Én azt mondtam, lehet, hogy a nevezett úriember az atyád. Az igazat megvallva csak azt akartam, hogy átjöjj Angliába, szülőhazádba, mert ez esetben ismét életbe lépnek fölötted gyakorolható jogaim.

E szavak hallatán végre maradéktalanul megértettem, miért intettek oly gyakran, hogy ha kedves számomra biztonságom, ne lépjem át a déli határt; és átkozni kezdtem botorságomat, hogy pilleként repkedtem a gyertyaláng körül, míg végezetül fondorlatosan belecsaltak a veszedelembe, mellyel tudatlan játszadoztam. - Mily természetű jogokat - kérdeztem - követelhet ön magának felettem? És mily célnak érdekében szándékszik élni velük?

- Az ok nyomós, ebben bizonyos lehetsz - válaszolt Herries úr -, de e percben még nem szándékszom közölni veled sem természetét, sem pedig mértékét. Önmagad is felbecsülheted fontosságát, ha azért, hogy maradéktalanul hatalmamba kerítsem személyét, még arra is hajlandó voltam, hogy leereszkedve közösködjem a halászlegényekkel, akik szétrombolták annak a nyomorult kvékernek a halásztanyáját. Igaz, magam is megvetettem, és nehezteltem rá kapzsisága miatt, ahogyan tönkretett egy férfias kedvtelést; de ha nem szolgálta volna veled kapcsolatos terveimet, felőlem állhattak volna hálói, amíg csak dagály jár a Solwayn.

- Ez csak megkettőzi bánatom; hogy akaratlanul is okozója lettem egy becsületes és barátságos férfiú szerencsétlenségének.

- Ezért felesleges bánkódnod - nyugtatott Herries -, a jámbor Józsua egyike azoknak, akik hosszú imáikkal özvegyasszonyok házát szerzik meg maguknak, hamar kiheveri veszteségeit. Ha valami veszteség éri, ő meg a többi gajdoló felírja a mennynek a „tartozik” rovatba, és aztán úgy hajtják be követelésüket, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül követik el gazemberségeiket, amíg helyre nem billen a mérleg, vagy inkább egy kicsit még a nyereség felé húz. Egyelőre ennyi elég. Most azonnal lakhelyet kell változtatnom; bár nem tartok attól, hogy akár Foxley bíró urat, akár az írnokát valamiféle végletes tettre ragadja a túlbuzgalom, az a szerencsétlen véletlen azonban, hogy a féleszű flótás felismert, esetleg megnehezíti számukra, hogy szemet hunyjanak szeszélyei felett, és nekem nem szabad túlságosan kemény próbának kitennem türelmüket. Neked is fel kell készülnöd rá, hogy elkísérj, akár fogolyként, akár útitársként; ha az utóbbi minőségben, becsületszavad kell adnod, hogy nem kísérelsz meg szökést. Ha mégis oly esztelen gondolatod támadna, hogy megszeged adott szavad, biztos lehetsz benne, hogy pillanatnyi habozás nélkül kiloccsantom az agyvelődet.

- Nem ismerem az ön terveit és szándékait - válaszoltam -; de feltételezem, hogy igen veszedelmesek. Nincsen szándékomban súlyosbítani jelen helyzetemet azáltal, hogy reménytelen ellenállást tanúsítok egy nálam hatalmasabb erővel szemben, mely rabságban tart; de nem fogok lemondani jogomról, hogy visszaszerezzem természetes szabadságomat, ha erre alkalom kínálkozna. Ezért inkább foglya leszek, semmint szövetségese.

- Ez becsületes beszéd - mondta -, bár nem nélkülözi az olyan ember ravaszkodó óvatosságát, aki jó Edinburgh városában nevelkedett. Magam részéről nem foglak kitenni semmiféle szükségtelen kényelmetlenségnek; ellenkezőleg, igyekszem oly kellemessé tenni számodra az utazást, amennyire ez a biztonság kívánalmaival összeegyeztethető. Elég erősnek érzed már magad arra, hogy lóháton utazz, avagy szívesebben jönnél hintón? Az utazás előbbi módja alkalmasabb azon a vidéken, melyen utunk keresztülvezet majd, mindazonáltal szabadságodban áll választani.

Így válaszoltam: - Érzem, hogy erőm fokozatosan visszatért, s ezért szívesebben utaznék lóháton. A hintó - tettem még hozzá - oly zárt…

- És oly könnyű őrizni - folytatta válaszképpen Herries oly pillantással, mintha gondolataimba látna -, hogy kétségkívül úgy számítasz, a lóháton való utazás több módot nyújthat a szökésre.

- Gondolom, amit gondolok - válaszoltam -, és bár ön fogságban tartja személyemet, gondolataim fölött nincsen hatalma.

- Ó, könnyűszerrel olvasom gondolataid könyvét - felelte -, anélkül is, hogy felnyitnám lapjait. Azt ajánlanám neked, ne tégy semmiféle elhamarkodott kísérletet, és gondom lesz rá, hogy olyan kísérletre pedig, mi sikerrel kecsegtetne, ne nyíljék alkalmad. Fehérneműről és más egyébről, amire jelen helyzetedben szükséged lehet, bőséggel gondoskodtunk. Cristal Nixon fog kísérni inasodként… vagy talán jobban mondva, femme de chambre [103] minőségében. Útiruhádat, meglehet, némiképp különösnek találod majd, de a körülmények ilyent kívánnak; és ha kifogásod van a számodra előkészített ruhadarabok ellen, kénytelen leszel ezt az utat is hasonlóan kényelmetlen körülmények között megtenni, mint amelyek közepette ideutaztál. Adieu; most már sokkal jobban ismerjük egymást, mint ennek előtte. Nem az én hibám leend, ha további baráti együttléteink nem vezetnek ahhoz, hogy kölcsönösen sokkal kedvezőbb véleményt alkossunk egymásról.

Ezzel, udvariasan jó éjszakát kívánva, magamra hagyott töprengéseimmel, s csak azért fordult vissza az ajtóból, hogy tudassa, utunkat legkésőbben másnap reggel napkeltekor folytatjuk - bár talán még korábban, mondta; de azzal bókolt, hogy feltételezte, testedzéshez szokott ember vagyok, aki bizonyára mindenkor kész a nyomban indulásra.

Tehát ez a különös ember s jómagam perben állunk. Személyes nézetei bizonyos mértékben magyarázatot kaptak. Egy ásatag és reményeit vesztett politikai irányzathoz csatlakozott, s valamely állítólagos gyámi vagy rokoni kapcsokra hivatkozva, amelyeket nem méltóztatik bővebben kifejteni, ám melyeket a jelek szerint mindazonáltal sikerült elhitetnie egy ostoba falusi bíróval és csalárd írnokával, jogot követel magának cselekedeteim ellenőrzésére és irányítására. A veszély, mely Angliában leselkedett reám, s melytől megmenekülhettem volna, ha Skóciában maradok, kétségkívül ennek az embernek a fennhatósága volt. De az, mitől szegény anyám gyerekségemben féltett; amitől angol barátom, Samuel Griffith próbált óvni ifjúkorom éveiben - mostan, úgy tűnik, rám szakadt és törvényes ürüggyel tartanak fogságban, bár bizonyára a legtörvénytelenebb módon; s rabtartóm ráadásul olyan személy, aki magatartásával eljátszotta a mentességet, mit múltbéli viselt dolgaiért járó büntetés alól kapott. Ám ez mit sem számít; eltökéltem magam - sem rábeszélés, sem fenyegetés nem kényszeríthet arra, hogy részt vegyek azokban a kétségbeesett cselszövényeiben, melyeket fejében forgat. Legyek bár oly jelentéktelen halandó, miként azt életem eddigi folyása tűnik mutatni, vagy legyek (amint az ellenfelem viselkedéséből sejthető lenne) fontos személyiség születésem avagy vagyonom révén, ami kívánatos szövetségessé tesz valamely politikai párt szemében, elhatározásom mindenképpen megváltoztathatatlan. Azok, kik majdan elolvassák a Naplót, ha pártatlan kezekbe kerül, bizonyára helyesen fognak megítélni; s ha bolondnak tartanak is, amiért szükségtelen kerestem a találkozást a veszéllyel, nem leend okuk gyávának bélyegezni, aki fordít egyet köpönyegén, amint bajba jut. Az uralkodó család szerető tiszteletére neveltek, s én ebben a szeretetben fogok élni-halni. Van okom hinni: Mr. Herries már rájött, hogy más és kevésbé hajlítható fémből kovácsoltak, mint előbb hitte volt. Drága barátom, Alan Fairford néhány levelét, melyekben tréfás képet fest állhatatlan kedélyemről, abban a tárcában őriztem, mely mint állítólagos gyámom maga ismerte be, cselédje kutató kezébe került azon éjszakán, melyet Brokenburnben töltöttem, ahol mint most már magam is emlékszem, ázott ruháimat zsebeim tartalmával egyetemben a fiatal utazó meggondolatlanságával elhamarkodottan bíztam az ismeretlen szolga gondjaira. Emellett talán kegyes barátom és vendégszerető házigazdám, Mr. Alexander Fairford is mondhatott e férfiúnak egyet s mást, és teljes joggal, bohóságaimról. De rá kell majd jönnie, hogy tévesen következtetett, midőn e nagyon is hihető beszámolókra alapította véleményét, mivel…

De most egyelőre félbe kell szakítanom az írást.