NYOLCADIK LEVÉL
Alan Fairfordtól Darsie Latimernek

Verdess csak szárnyaiddal és kukorékolj, ahogy kedved tartja. Te útra kelsz, hogy kalandokat hajhássz, nekem viszont helyembe jönnek, anélkül, hogy kutatnom kellene utánuk. És ó! mily kellemdús alakban; mivel engemet egy kliens képében látogatott meg a kaland - méghozzá igen csinos kliens képében! Ehhez mit szólsz, Darsie, ki oly esküdt lovagja voltál a hölgyeknek? Nem ér-e fel az én kalandom a te lóhátas lazachalászoddal? És nem halványodik-e el fényében akár egy egész törzsre való széles kalpagú martalócról szóló történeted? No de módszeresen kell belefognom az elbeszélésbe.

Midőn ma hazatértem az egyetemről, megrökönyödésemre, széles vigyor pukkasztotta a hűséges James Wilkinson mogorva ábrázatát, ami azért lepett meg, mert ritkán esik meg egynél többször egy év leforgása alatt. Sőt mi több, sokat tudó szemmel nézett rám, amit pedig egy néma pincértől, egy ételfelvonótól (mely berendezési tárgyhoz James közönséges állapotában nyugodtan hasonlítható) sem vártam volna inkább, mint éppen őtőle. - Mi az ördög történt, James?

- Amennyire én tudom, tán még az ördög keze is benne van a dologban - mondta James, újra bosszantóan elvigyorodva -, mivelhogy egy nőszemély járt itt, és kegyelmedet kereste, Alan ifiúr.

- Egy nőszemély keresett engem - szóltam és meghökkentem; mert mint magad jól tudod, az öreg Peggy néni, aki vasárnaponként hozzánk jár ebédelni, és a még nála is öregebb Lady Bedrooket kivételével, aki évente tízszer keres fel bennünket, a negyedévi négyszázmárkás özvegyi járandóságáért, asszonynép nemigen lépi át a küszöbünket, ugyanis női klienseit atyám mindig a saját otthonukban keresi fel. James azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy egy lady járt nálunk engem keresvén. - Olyan helyre kis menyecske volt - fűzte hozzá -, amilyent azóta se láttam, hogy leszereltem a Királyi Lövészektől és még Peg Baxternek csaptam a szelet. - Neked is adódott épp elég alkalom megismerned James katonai szolgálatának vidám emlékeit, mivel úgy látszik, a mi szolgálatunkban eltöltött évek annál unalmasabbak voltak.

- Nem hagyta meg a hölgy sem nevét, sem címét?

- Azt ugyan nem - felelte James -, de megkérdezte, hogy mikor lesz idehaza az ifiúr; én meg tizenkét órát mondtam neki, amikor csendes a ház, édesatyja pedig a bankban van.

- No de, James! Hogyan merészelted te azt képzelni, hogy atyám holléte bármiféle következménnyel bírhat erre az ügyre? A hölgy természetesen tisztességes személy, nemdebár?

- Én annak néztem, uram; nem olyan fajta, mint amilyenek kegyelmeddel… tyuhé - James e helyt halk füttyöt eresztett meg. - De én igazán nem tudhatom… a gazdám nagy patáliát csap, ha nőszemély jön ide.

Bementem a szobámba, és igazán nem volt ellenemre, hogy atyám távol időzött, noha helyesnek véltem megfeddni Jamest, amiért ekképpen intézte a dolgot. Keresetlen rendetlenséget teremtettem könyveim közt, hogy megejtő konfúzió képét keltsék asztalomon… vívótőreimet (melyeket távozásod óta senki sem használt) kitettem a kandalló párkányára, hadd lássa a hölgy, hogy tam Marte quam Mercurio [45] vagyok… megpróbáltam ruházatomat is oly ráncokba szedni, hogy előkelő reggeli neglizsére emlékeztessen… hajamat enyhén berizsporoztam, mert erről ismerszik meg az úriember… órámat és pecsétnyomóimat az asztalra helyeztem, amivel arra szándékoztam célozni, hogy tudatában vagyok, mily érték az idő; és miután megtettem mindeme előkészületeket, melyekért kicsit szégyenkezem, ha rágondolok, nem volt más dolgom, mint az óra számlapját lesnem, míg a mutató a tizenkettesre ugrott. Elmúlt öt perc, amit én annak tudtam be, hogy az órák nem járnak egyformán; további öt perc múltán már aggódni és kételkedni kezdtem; és újabb öt perc már türelmetlenné tett volna.

Nevess, ahogyan jólesik; de ne feledd, Darsie, ügyvéd voltam, ki legelső kliensére várakozott - ifjú ember, kinek szigorú neveltetésére szükségtelen emlékeztetnem téged, aki egy fiatal és gyönyörű hölggyel folytatandó magánbeszélgetésre várt. De mielőtt a harmadik öt perc is letelt volna, meghallottam, hogy halkan és szerényen, mint félénk kéz érintésére, felcsilingel a csengő.

James Wilkinson semmiben sem serény, de amint tudod, kiváltképp lassú az ajtónyitásban, miért is én úgy számítottam, jó öt percig eltart, míg komótos lépteivel felballag a lépcsőn. Úgy gondoltam, van még elegendő időm, hogy kikandikáljak a zsalugáteren, és siettem is az ablakhoz ekképpen. Ám gazda nélkül csináltam meg a számítást; ugyanis James, aki éppoly kíváncsi volt, mint jómagam, ott lapult perdu[46] a kapu mögött, készen, hogy az első csilingelésre kitárja, és már tessékelte is látogatómat: - Erre tessék… Igenis, hölgyem… A hölgy, Mr. Alan - még mielőtt székembe telepedhettem, ahol szándékom szerint jövetele ért volna, teljes jogászi méltóságomban. Az a tudat, hogy félig-meddig rajtakaptak a leselkedésen, hozzájárulván velem született feszengő bátortalanságomhoz, melytől, mint vigasztaltak, a jog majd hamarosan megszabadít, mi tagadás, zavarba hozott és lecövekelt a szoba közepén, míg a hölgy, ki szintén zavarban volt, megtorpant a küszöbön. James Wilkinson, aki talán a legkevésbé vesztette el lélekjelenlétét, és bizonyára szívesen is maradt volna még a szobában, buzgólkodva széket húzott a hölgy számára, és ezzel eszembe idézte neveltetésemet. Hellyel kínáltam látogatómat, és felkértem Jamest, hogy hagyjon magunkra.

A hölgy tagadhatatlanul úri dáma volt, sőt valószínűleg rangban jelentősen meghaladta a közsorsúakat; és igen tartózkodó is, a mozdulataiban megnyilvánuló keccsel vegyes félénkségből ítélve. Felszólításomra helyet foglalt. Ruhája csinos és egyben divatos, amennyire megítélhettem, ugyanis ékesen hímzett, zöld selyemből készült porköpeny burkolta egész alakját, bár némiképp meleg volt már az évszakhoz képest az ilyen öltözék, mit még csuklyával is ellátott a szabó.

Az ördög vigye azt a csuklyát, Darsie! Mert miatta csak annyit tudtam kivenni, olyan mélyen behúzta arcába a hölgy, hogy kétségkívül a legcsinosabb orcák egyikét rejti, mit valaha láttam, s hogy ez orcát a zavar pírja festi bíborvörösre. Láttam, hogy gyönyörű, hogy álla nemesen ívelt, ajka korall, és fogai az elefántcsonttal vetekszenek. De ennél többről nem tanúskodhatom, mert az ismeretlen nyakán egy zafírral ékített aranykapocs fogta össze az irigy köpönyeget, és az átkozott csuklya teljesen elrejtette előlem arcának felső részét.

Egy dolog bizonyos, nekem kellett volna elsőnek szólanom; ám mielőtt szép rendbe szedhettem volna mondataimat, az ifjú hölgy, kit tétovázásom alighanem még inkább feszélyezett, maga nyitotta meg a társalgást.

- Attól tartok, uram, rátörtem önre… azt hittem, egy idősebb úriembert fogok itt találni.

Ettől magamhoz tértem. - Asszonyom, kegyed talán atyámra gondol. Érdeklődni azonban Alan Fairford iránt kegyeskedett… atyám neve Alexander.

- Kétségtelenül, Mr. Alan Fairford az, kivel szólni óhajtottam - majd egyre zavartabban -; de engem úgy tájékoztattak, hogy az illető úriember élemedett korban van.

- Azt hiszem, hölgyem, hogy valamely tévedés foroghat fenn atyám és a magam személyét illetőleg; keresztneveink kezdőbetűje megegyezik, ám másképp végződnek. Én… én… én… fölöttébb szerencsés félreértésnek tartanám, ha az a megtiszteltetés érne, hogy bármiben is, amivel kegyednek szolgálatot tehetnék, helyettesíthetném atyámat.

- Ön nagyon lekötelez, uram. - Szünet következett, mely alatt úgy tűnt, tétovázik, felkeljen-e avagy ülve maradjon.

- Rövidesen magam is ügyvédi pályára lépek, hölgyem - mondtam reménykedve, hogy ez majd eloszlatja aggályait, s feltárja előttem ügyét -, és ha tanácsaim vagy véleményem a legcsekélyebb hasznára is válhatnának kegyednek, habár semmiképp sem merészelhetem azt állítani, hogy tanácsaim teljesen megbízhatóak lennének, mégis…

A hölgy felállt. - Nagyra értékelem az ön kedvességét, uram, s a legkevésbé sem kételkedem talentumában. Őszinte leszek. Valóban önt akartam felkeresni; mindazonáltal most, hogy találkoztunk, úgy vélem, sokkal jobb lesz, ha mondanivalómat írásban közlöm önnel.

- Remélem, hölgyem, nem lesz hozzám ily kegyetlen… nem tesz ki ily tantaluszi kínoknak, mondhatnám. Mérlegelje, hogy kegyed az én első kliensem… a kegyed ügye az első, melyben tanácsot kérnek tőlem; ne bántson meg azzal, hogy megvonja tőlem bizalmát, amiért néhány évvel fiatalabb vagyok, mint ahogy, úgy tűnik, várta volna. Gondosságom pótolja majd tapasztalataim hiányát.

- Ebben nem kételkedem - mondta a hölgy komoly hangon, hogy ezzel gátat szabjon a gáláns modornak, mellyel megpróbálkoztam. - Ha majd kézhez kapta levelem, megtalálja benne jó okát annak, miért felel meg céljaimnak leginkább a közlés írott formája. Jó napot kívánok önnek, uram. - És azzal távozott, szegény, elképedt, hajbókoló jogtanácsosát magára hagyva, ki bocsánatát esedezte mindenért, mi talántán nem nyerte meg tetszését… habár úgy tűnt, azzal sértettem meg leginkább, hogy kiderült rólam, fiatalabb vagyok atyámnál.

Nyílt az ajtó… ő kilépett rajta… végiglépkedett a járdán, befordult a sarkon, és én úgy éreztem, hogy mikor eltűnt előlem, zsebébe dugta a napot is, oly hirtelen telepedett rá a térre a mélabú s félhomály az ő eltűntével. Egy percig még ott álltam, mint a szélütött, s nem is ocsúdtam rá, mily nagy mulatságára voltam alighanem a tér túlfelén lakó éber barátainknak. Aztán eszembe villant, hogy követhetném, s legalább azt kideríthetném, hogy kicsoda voltaképp. Nekieredtem hát… végigiramodtam a térre nyíló utcácskán, de ő már eltűnt a szemhatárról, s én a kékfestő egyik legényét próbáltam kifaggatni, nem látott-e egy hölgyet a sikátorban, vagy nem emlékszik-e, merre fordult.

- Egy hölgyikét! - mondta a kékfestő, rám meredve szivárványszínű ábrázatával. - Mi lelte kegyelmedet, Mr. Alan, hogy kalap nélkül rohangál itt az utcában, mint az eszehagyott?

- A pokolba a kalapommal! - feleltem, de azért visszafutottam megkeresni; felcsaptam és újra nyakamba szedtem a lábam. De mire ismét elértem a sikátor végét, már megjött a józan eszem annyira, hogy rájöjjek, most már hiába lenne mindenféle keresés. Amellett megpillantottam barátomat, a vándor kékfestőlegényt, amint bizalmas sugdolózásba merült egy borsózöld színű szakmájabélivel, és világos volt számomra, akár a vakablak, hogy rólam folyik a szó, mivel módfelett kacarásztak. Nem óhajtottam volna másodszori hirtelen feltűnésemmel igazolni a hírt, hogy Fairford ügyvéd úr „meghibbant”, ami addigra már bizonyára a Campbell utca végétől a Mealmarket lépcsőig széltében-hosszában elterjedt, visszahúzódtam tehát odúmba.

Első dolgom az volt, hogy eltüntessem minden nyomát holmijaim káprázatos és elegáns elrendezésének, amitől oly nagy hitelt reméltem; mert most már szégyenlettem és dühös voltam, amiért egy percig is gondoltam azzal, miképp fogadjam a látogatást, mely oly kedvemre való módon kezdődött, ám olyannyira kedvem ellenére végződött. Fóliánsaimat visszaraktam a helyükre… a vívótőröket bevágtam ruháskamrámba, s közben mindegyre azzal a meddő kétellyel kínoztam magam, hogy vajon valamely lehetőséget szalasztottam-é el, avagy valamely cselszövénytől menekültem-e meg, vagy talán az ifjú hölgy valóban annyira meghökkent-e, amint azt sejtetni látszott, választott jogtanácsosának szerfelett ifjú voltától. Eléggé természetes módon segítségül hívtam a tükröt, és a belső titkos kamarai tanácsos meglehetősen alacsonynak, zömöknek mutatott s oly arcvonások birtokosának, melyek, meghiszem, inkább illenek a tárgyalóterembe, semmint a bálterembe; bár nem vagyok eléggé jóképű, hogy piruló szüzek epekedjenek érettem, vagy mondvacsinált ügyet koholjanak, amivel belépést nyerhetnek ügyvédi dolgozószobámba, eléggé csúf sem vagyok, hogy elriasszam azokat, akik valódi üggyel jönnek hozzám… ábrázatom valóban nem tündöklő, de - nigri sunt hyacinthi [47] - vagyis mondhatnánk egyet s mást küllemem védelmében.

Végül is - minthogy a józan ész mindig győzedelmeskedik, ha egy férfiú a tisztesség szabályai szerint bánik vele - kezdtem magam úgy látni, igen rosszallóan, hogy szamár voltam a találkozás előtt, mert túlságosan sokat vártam… szamár voltam a találkozás közben, mert nem sikerült kiderítenem a hölgy valódi szándékait… és különösen nagy szamárként viselkedem most, hogy túl vagyok rajta, mert olyan sokat töprengek felette. Mégis, képtelen vagyok másra gondolni, éppen ezért eltökéltem, hogy valamely nemes célnak vetem alá töprengésemet.

Emlékszel Murtough O’Hara iratára, melyet a gyónás katolikus szentségének védelmében írt, azt állítván, hogy „lelkének bűnei mindig súlyos teherként nehezedtek elméjére, mígnem elmondta mindet a papnak; de miután meggyónta bűneit, soha többé nem is gondolt rájuk…” Ezért hát kipróbáltam az általa ajánlott medicinát; és most, hogy beléöntöttem titkos búmat hűséges füledbe, többé nem gondolok e ködleányra, ki

Arctalan bár, arcátlan rám pirított.

Átkozott legyen zöld köpönyege… nem lehetett más, csakis boszorkány… megbabonázott, s még mindig rajta jár az eszem! Iszonyú mód szórakozott voltam egész ebéd alatt; ám szerencsére atyám merengésemet a vinco vincentem, ergo vinco te [48] nevezetű doktrína módfelett elvont természetének tudta be, ugyanis a professzor ma délelőtt épp a jognak e virányáról tartott előadást. Úgyhogy hamar elbocsátott kamrámba, s most itt vagyok, s tanulom a vincera vincentem-et, jórészt azért, hogy végre felülkerekedjem kíváncsiságom botor szenvedélyén… azt hiszem… azt hiszem, ennél többről nincsen szó… mely annyira hatalmában tartja képzeletemet, és egyre azzal a kérdéssel gyötör: ír-e vagy sem? Nem fog írni… nem fog! Így szól az Eszély, és még hozzáteszi: Ugyan, miért venné magának a fáradságot, hogy levelezgessen valakivel, ki ahelyett, hogy bátor lett volna, figyelmes és gáláns, nyúlszívű süvölvénynek bizonyult, és őreá hagyta a magyarázkodás egész visszás feladatát, jóllehet félúton elébe kellett volna mennie? A Szeszély viszont azt mondja erre, hogy igenis, fog írni, mert cseppet sem volt olyan, mint amilyennek nagy bölcsességében ön képzeli, tisztelt Eszély úr. Eléggé zavart volt anélkül is, hogy én még tetéztem volna kínos helyzetét valamiféle tolakodó viselkedéssel. És fog írni azért is, mert… Magasságos mennyek, Darsie, már itt is a levél, és milyen hosszú! Itt van a levele előttem, a konyhaablakon dobta be egy küldönc, aki túlságosan hűséges, semhogy megvesztegethessem akár pénzzel, akár whiskyvel, és többet mondjon annál, hogy egy hatos kíséretében kapta egy közönséges külsejű asszonytól, miközben a rendes helyén álldogált a Kereszt közelében.

ALAN FAIRFORD NAGYS. ÜGYVÉD ÚRNAK

Uram!

Bocsássa meg mai balfogásomat. Véletlenül jutott tudomásomra, hogy Mr. Darsie Latimer közeli jóbarátját és társát tisztelte egy bizonyos Mr. A. Fairfordban. Amikor egy ilyen nevezetű személy után tudakozódtam, a Keresztnél (azt hiszem, így hívják az önök városában a Börzét) megmutatták nekem az illetőt, egy tiszteletre méltó, idősebb úr személyében - aki az ön atyja volt, mint most már tudom. Mikor a Brown’s Square-en utánatudakozódtam, ahol, mint értesültem, az illető lakik, a teljes, Alan nevet mondtam, s ebből természetesen következett a látogatás, mellyel önt ma háborgattam. További kérdezősködésem eredményeképp azt kell hinnem, hogy valószínűleg ön a legilletékesebb személy abban az ügyben, melyre most figyelmét felhívni szándékozom; és módfelett fájlalom, hogy bizonyos körülmények, melyek különleges helyzetemből következnek, megakadályoznak abban, hogy személyesen közöljem önnel azt, amit most tudomására hozok e tárgyban.

Az ön barátja, Mr. Darsie Latimer, oly helyzetben van, mely jelentékeny veszélyeket rejt. Ön kétségtelenül tisztában van azzal, hogy intették, ne merészkedjék Angliába. Nos, ő, ha nem is szegte meg a baráti parancsolatot, olyannyira megközelítette a fenyegető veszedelmet, amennyire csak tehette, a tiltás betűjének szoros értelmében. Reá nézve rendkívül veszedelmes környéken ütötte fel táborhelyét; és csak úgy tud megmenekülni azoknak mesterkedései elől, kiknek ellenséges érzelmeit félnie kell, ha sürgősen visszatér Edinburghbe, vagy legalábbis félrehúzódik Skócia valamely távolabb eső részébe. Kénytelen vagyok rejtélyekben beszélni, de szavaim ettől nem veszítenek bizonytalanságukból; azt hiszem, ön eleget tud barátja sorsáról ahhoz, hogy általértse, ennyit sem írhatnék, ha nem lennék még önnél is mélyebben beavatva.

Ha barátunk nem képes vagy nem akarja megfogadni ezt a tanácsot, szerintem önnek csatlakoznia kell hozzá, mégpedig késedelem nélkül, hacsak lehet, hogy személyes jelenlétével és kérlelésével támogassa az érveket, amelyek írásban talán hatástalanok maradnak. Még egy szó, és itt az ön nyílt szívéhez esedezem: kérem, értse úgy, ahogy én gondolom. Senki sem feltételezi, hogy Mr. Fairford buzgalmát barátja szolgálatában zsolddal kecsegtetve kellene élesztgetni. De híreim szerint Mr. Fairford, ki még nem kezdte meg hivatott pályáját, ez okból talán híjával van a szükséges eszközöknek, bár bizonyára nem hiányzik kebeléből a szándék, hogy nyomban cselekedjék. Kérem önt, Mr. Alan Fairford, hogy a mellékelt bankjegyet tekintse pályája első tiszteletdíjának; mert az, aki küldi, reméli, hogy nagy sikerek kedvező előjelének bizonyul, még ha az adományozó oly ismeretlen is, mint

A ZÖLD KÖPÖNYEG VISELŐJE

Egy húszfontos bankjegyet találtam a borítékban, és szólni sem tudtam, annyira elképedtem a levél tartalmától. Képtelen vagyok újraolvasni levelem elejét, mely e különleges közlés bevezetőjét tartalmazza. Csak azt tudom, hogy bár nagy kvantum badarságot hordtam össze benne (a Teremtő a tanúm rá, mennyire különböznek akkori ábrándjaim mostani érzelmeimtől), kielégítően pontos leírást ad arról a rejtélyes személyről, akitől ez a levél érkezett, s hogy nekem most nincsen sem időm, sem türelmem elválasztani a zagyva kommentártól magát a textust, melyet oly fontos, hogy mielőbb tudomásodra hozzak.

Add össze ezt az oly különös módon hozzád juttatott figyelmeztetést londoni ágensed intelmeivel, melyek eltiltanak attól, hogy Angliába látogass… valamint a Solway Tavak Lairdjének jellemével… a határvidék lakóinak törvénytelen üzelmeivel… azzal, hogy ezen a vidéken semmiféle parancsot nem lehet egykönnyen végrehajtani, mert mindkét ország féltékenyen őrködik, nehogy a másik beleavatkozzék az ő törvényes jogaiba; ne feledd, hogy Sir John Fielding is azt mondta atyámnak, hogy még egy haramia után se folytathatna nyomozást a dumfriesi hídon túl; gondolj arra, hogy whigek és toryk, pápisták és protestánsok viszályai még mindig bizonytalan és úgyszólván törvények nélküli állapotban tartják azt a vidéket - gondold meg mindezt, drága Darsie-m, és ne feledd, amíg ezen Sáron Hegyén tartózkodol, olyan családnál szállsz, kiket fegyveres erőszak fenyeget, s akiktől, bár csökönyösségük kihívja maga ellen az erőszakot, elveik azt követelik, hogy tartózkodjanak az ellenállástól.

Mint jogász pedig hadd közlöm veled, hogy a halászat ama módjának törvényességét, melyet a te Józsua barátod gyakorol, legkiválóbb jogtudoraink erősen vitatják; s hogy ha a folyó torkolatában felállított cövekhálók valóban jogtalan akadálynak minősülnek, úgy a hálók lerombolásának és megsemmisítésének céljából via facti [49] eljáró csoport tagjait a törvény nem tekinti lázadás vétségében bűnösnek. Tehát azáltal, hogy ott tartózkodol, könnyen belekeveredhetsz egy olyan vitába, melyhez semmiféle közöd sincsen, s ily módon alkalmat szolgáltatsz ellenségeidnek, bárkik légyenek is, arra, hogy az általános kavarodás zűrzavarában végrehajtsák személyes biztonságod ellen forralt esetleges ármányaikat. Az orvhalászok, orvvadászok és csempészek nem olyanfajta úriemberek, akiket visszatarthatna akár a te kvékered szent beszéde, akár a te lovagiasságod. Ha oly Don Quijote-i hajlamaid vannak, hogy dárdáddal a cövekhálók és gyászszínű gúnyák népének védelmében állj sorompóba, én máris elveszettnek nyilvánítalak; mert, mint már említettem, kétlem, hogy azok, akik elhivatottak lennének orvosolni a sérelmeket, kötelességüknek tartják majd, hogy közbelépjenek. Egyszóval, térj vissza, drága Amadisom; a Solway halászhálóinak kalandja nem méltóságodnak való. Gyere haza, és én hűséges Sancho Panzád leszek majd egy több reménnyel kecsegtető kalandozásban. Együtt fogjuk keresni Urgandánkat, a Zöld Köpönyeg Ismeretlen Hölgyét, ki megfejti majd neked sorsod rejtvényét, jobban, mint a bölcs Buckhaveni Eppie [50] vagy Kasszandra maga.

Kész örömest élcelődnék, Darsie - mert aki véled vitatkozik, néha többet elérhet tréfával, mint érvekkel -, de elszorul a szívem, s nem tudok tovább tréfálkozni. Ha valamit is jelent számodra az a barátság, mit oly sokszor esküvel fogadtunk egymásnak, engedd, hogy most az egyszer felülkerekedjenek óhajaim kalandos és regényes természeteden. A legkomolyabb meggyőződéssel hiszem, hogy az, amit ez a bizonyos Mr. Herries közölt atyámmal, és az ifjú hölgy intő levele egyazon tárgyra vonatkoznak, s hogy, ha itt lennél, egyikből vagy a másikból, esetleg mindkettőből megtudhatnál valamit, ami talán fényt vetne születésedre és szülőid kilétére. Csak nem fogsz holmi haszontalan szeszélyt követni inkább, semmint az ekképp eléd tárt lehetőséget?

Kedvem szerint s összhangban a célzással, mit az ifjú lady, kit méltán illetek e címmel (mert nem kételkedem benne, hogy rangbéli hölgy), tett levelében, már régen nálad lennék, hogy személyesen ösztökéljelek minderre, ahelyett, hogy a papirost szántom érveimmel. De tudod, hogy megpróbáltatásom napja kijelöltetett. Már azon is átestem, hogy bemutattak vizsgáztatóimnak, és tételeimet is kiosztották rám. Mindez együttesen sem tarthatna itthon, ám atyám ez alkalommal bármely helytelenkedést halálos csapásnak tartana, mely halomra zúzza egész életében nagy szeretettel dédelgetett reményét - nevezetesen, hogy nem érdemtelenül fogadnak a jogászok testületének tagjául. Magam részéről jól tudom, hogy nem sok nehézséggel jár letenni e merőben formai vizsgákat, különben miként mehetett volna át rajtuk ismerőseink egynémelyike? Ámde atyám szemében ezek a formaságok valamely fenséges és komoly, ünnepi alkalom részei, melyre már régóta készül; és ha én elmaradnék erről az eseményről, az csaknem a tébolyba kergetné. Mindazonáltal útra kelek, legyek bár tébolyult magam is, ha nem küldesz nyomban megnyugtató hírt, hogy útban vagy errefelé. Közben már felszólítottam Hannah-t, hogy tegye nyoszolyádat a lehető legtökéletesebb rendbe. Képtelen vagyok megtudni, vajon atyám írt-e már neked, s azóta nem is említette Birrensworkkel folytatott beszélgetését; ám ha elejtenék előtte egy-két célzást, miféle veszedelmeknek vagy kitéve, tudom, hozzád intézett kérésem, hogy jöjj vissza azon nyomban, az ő szívből jövő támogatását is élvezné. Még egy érv: amint az szokás, a testületbe való befogadásom alkalmából vacsorát kell adnom barátaink részvételével; atyám pedig, félretéve szokásos takarékossági megfontolásait, azt óhajtja, hogy a lakoma a lehető legünnepélyesebb legyen. Jöjj tehát, szeretett Darsie-m, vagy hozzád protestálok, és vizsgát, vacsorát, barátokat elküldök a pokol fenekére, hogy személyesen menjek érted, miként a bosszú angyala. - Mélységesen aggódó barátod,

A. F.