TIZENHETEDIK FEJEZET
Darsie Latimer története

Történetünk most, ahogy a régi románcok szerzői szokták volt mondani, „adós marad” Alan Fairford vándorlásainak elbeszélésével, s helyette azon kalandokkal ismerteti meg az olvasót, melyek Darsie Latimerrel estek, akit legutóbb önkéntes gyámjának, a Solway Tavak Lairdjének kétes őrizetében hagytunk, s kinek önkényével Latimer egyelőre kénytelen volt megalkudni.

Bölcs elhatározása folytán, noha nem minden szégyenkezés és megalázottság nélkül, Darsie magára öltötte a számára kijelölt álruhát, s engedte, hogy Cristal Nixon arcára helyezzen, majd tarkóján zsineggel megkössön egy olyan álarcot, aminőt a hölgyek gyakorta viselnek, hogy általa óvják arcbőrüket, melyet a hosszas lóháti utazásokon szabadon lengedez körül a lég. Némiképp hevesebben tiltakozott a hosszú lovaglószoknya ellen, mely deréktól lefelé asszonyformát kölcsönzött személyének, azonban kénytelen volt engedni e kérdésben is.

Ezzel a metamorfózis máris teljes volt; ugyanis tájékoztatnunk kell a nyájas olvasót, hogy azon nyers időkben a hölgyek, ha abban a kegyben részeltették a férfiúi öltözéket, hogy valamely darabját magukra öltötték, csakis olyan kalapot, kabátot, zubbonyt vettek magukra, aminőnek maguk a hímnemű egyedek is hasznát vették, és sejtelmük sem volt női és férfiúi öltözék ama előkelő harmóniájáról, mely manapság par excellence[140] a divat rangjára jutott. Lomposan festhettek anyáink hosszú, szögletes szabású, gallértalan kabátjaikban, alatta zubbony jókora zsebekkel, melyek derekuktól messze lecsüngtek. Mindazonáltal némi előnyt remélhettek a tüneményes színekből, csipkedíszekből és vidám hímzésből, melyekkel akkoriban a férfiak öltözéke ékeskedett; emellett, amint az egyéb hasonló esetekben is előfordult, a kelmék finomsága is némiképp kárpótolhatta őket a szimmetriáért és kecsért, melynek maguk e gúnyák híjával voltak. Node eltértünk a tárgytól.

Az ósdi kúria udvarában, mely ház felerészt kastély volt, felerészt parasztház, de leginkább enyészettől kikezdett úrilak, melyet valamely cumberlandi földbérlő átépített a maga hajlékául, számos felnyergelt paripa álldogált. Négy-ötüknek nyergében szolgák vagy rangban alantasabb kísérők ültek, s mindegyikük alaposan fel volt fegyverkezve karddal, pisztollyal és muskétával. Két ló azonban hölgyek használatára volt felszerszámozva - egyiken női nyereg, másikon pedig a nyereg mögé szíjazott lovaglóvánkos.

Darsie szíve hevesebben kezdett dobogni. Könnyűszerrel kitalálta, hogy a két ló egyikét neki szánták; s reményei azt sugallták, hogy a másiknak utasa a szép Zöld Köpenyes Hölgy lesz, akit régi szokása szerint szíve királynőjének tett meg, noha nem volt több alkalma érintkezni vele, mint egy ízben egy hallgatagon elköltött vacsora során, másodszor pedig egy hamarjában ellejtett paraszttánc közben. Az ily szenvedély azonban nem volt szokatlan Darsie Latimer kebelében, ki fölött Cupido oly diadalmakat aratott, amik csak valamely Mahratta hódító győzelmeihez foghatók, ki villámként rontott rá a kiszemelt provinciára, ám mindössze igen rövid ideig képes birtokában tartani. Ez a szerelem azonban némileg komolyabbnak ígérkezett, mint amelyek előzőleg horzsolták szívét, s amelyekből barátja, Fairford oly kedvvel űzött gúnyt. A leányzó is komoly érdeklődést mutatott iránta; s a titokzatosság ama fátyla, melybe érdeklődését burkolta, Latimer élénk képzeletében gyönyörű női mivolta mellett jóságos és óvó szellemmé is avatta.

Ama románcok, melyek korábban rövid életű vonzalmait kísérték, a maga képzeletének teremtményei voltak, és szétfoszlottak, amint megközelítette szerelme tárgyát, kit felruházott velük. Ez alkalommal azonban a románc valóban külső körülmények összejátszásából szövődött, s nehezebben ébredő érzelmek érdeklődését is felkeltette volna, még Darsie Latimerénél kevésbé élénk képzeletű ifjúban is, ki végtére fiatal volt, tapasztalatlan és könnyen hevülő.

Ezért hát izgatottan leste, kinek a szolgálatára rendeltetett a másik női nyerget hordó poroszka. De mielőtt bárki nőnemű lény feltűnhetett volna, hogy a helyet elfoglalja, őt magát szólították, hogy üljön fel a vánkosra Cristal Nixon mögé, s régi ismerősünk, Jan vigyorogva ugrott oda, hogy Darsie-t lovára felsegítse, miközben Dorcas féktelen kacajra fakadt, s ez alkalomból olyan fogsort tett közszemlére, mely méltán vetekedhetett volna az elefántcsonttal.

Latimer abban a korban volt, melyben köznevetség tárgyának lenni még béreslegények és fejőlányok számára sem közömbös dolog, és hősünk is szívből vágyakozott arra, hogy lovaglóostorát megtáncoltathassa Jan hátán. Ez azonban olyan vigasz volt érzelmeire, melynek abban a pillanatban csak a puszta gondolatával kellett beérnie; és Cristal Nixon különben is rögvest véget vetett kellemetlen helyzetének azzal, hogy indulást parancsolt a lovasoknak. Cristal megmaradt a csoport közepén, előtte lovagolt két ember, mögötte is kettő, akik, legalábbis Darsie-nak így tűnt, szüntelenül őrajta tartják a szemük, hogy elejét vegyék bármely szökési kísérletnek. Olykor-olykor, valahányszor hosszabb egyenes útszakaszon jártak, vagy egy emelkedő valamelyes kilátáshoz segítette őket, Darsie látta, hogy körülbelül negyed mérföldnyi távolságban egy másik, három-négy lovasból álló csoport halad utánuk, akik között jól kivehetően felismerte Redgauntlet magas alakját és nemes, fekete paripájának erőteljes ügetését. Jószerével biztosra vette, hogy a Zöld Köpenyes Hölgy is egyike a lovascsapatnak, bár őt nem tudta kivenni a többiek között.

Ilyen módon utaztak reggel hattól csaknem délelőtt tíz óráig, anélkül, hogy Darsie bárkivel egyetlen szót váltott volna; mert a gondolat is undorral töltötte el, hogy társalgásba bocsátkozzék Cristal Nixonnal, aki ellen mintegy ösztönös averzióval viseltetett, s emellett a cseléd komor és barátságtalan modora sem bátorított volna senkit ilyen közeledésre, még ha Darsie-nak megfordul is fejében, hogy megszólítja.

Végül a csapat megpihent, hogy némileg felfrissítsék magukat; ám amiként eddig is elkerültek minden falut és lakott helyet, most is ama nagy és romladozó hollandus mintájú pajták egyikénél állapodtak meg, melyek olykor a nyílt mezőn állnak, távol a tanyától, amelyhez tartoznak. Ezen az elhagyatott helyen mégis valamely előkészületek történtek fogadásukra; a pajta végében kasok álltak abrakkal rakva, és a széna nyalábjaiból, melyekbe az elemózsiás kosarakat rejtették, a lovasoknak is elegendő táplálék került elő. A legjobb falatokat Cristal Nixon kiválogatta és félretette, a többiek pedig rávetették magukat a maradékra, melyet vezetőjük kényükre hagyott. Néhány perccel utóbb a másik csapat is megérkezett, leszállt lováról, és maga Redgauntlet lépett be a házba, oldalán a Zöld Köpenyes Leánnyal, akit e szavak kíséretében mutatott be Darsie-nak:

- Ideje, hogy jobban megismerkedjetek. Bizalmat ígértem neked, Darsie fiam, s most eljött az idő, hogy kimutassam. De előbb megreggelizünk, és ha majd újra nyeregbe szállunk, elmondom azt, mit tudnod szükséges. Lilias, üdvözöld Darsie-t.

E parancs váratlanul érte s meglepte Darsie-t, akinek zavarát csak növelte Lilias természetes nyíltsága, mellyel orcáját és kezét egyszerre kínálta, és hogy megszorítván az ifjú kezét, hiszen inkább ő volt az, s nem Darsie, aki megragadta a másikét, minden teketória nélkül így szólította meg: - Drága Darsie-m, úgy örülök, hogy nagybátyánk végre megengedi nekünk, hogy megismerkedjünk!

Darsie-val megfordult a világ, s talán jó is volt, hogy Redgauntlet éppen ekkor invitálta, hogy telepedjék le, mivel ekképp e mozdulattal elrejthette zavarát. Jól mondja egy régi dal:

…s ha igent mond a lány,
A legény mit tesz? Néz bután.

Ugyanezen okból Darsie Latimer tekintete, melyet e váratlanul szívélyes és nyílt fogadtatás csalt arcára, csodálatosan illő ábra lett volna e passzus szemléltetésére. „Drága Darsie-m…” és ily készséges, mi több, mohó csók és kézfogás! Mindez igen kegyes volta hölgy részéről, ez nem is kétséges, és nagy hálával illett volna fogadni; ám olyan ember szemében, kinek lelki alkata hősünkéhez hasonló, mi sem lehetett kiáltóbb ellentétben érzeményeivel. Ha egy remete lép hozzá, és botjával leüti egy kancsó sörért, az sem foszlathatta volna szét alaposabban Darsie-nak a szentségről alkotott képzelmeit, amiként szegény Lilias balul sikerült szívélyes üdvözlete egyetlen pillanat alatt fakóvá sorvasztotta a Zöld Köpenyes Hölgy istennői lényét. Felkavarva a hölgy szabadosságától, megszégyenülve a felismeréstől, hogy ismét becsapta önmagát, Darsie alig fojthatta magába két sorát a dalnak, melyet egyszer már idéztünk:

A rázás nélkül is lehulló
Gyümölcs túl érett már nekem.

Mindamellett szánalom is volt szívében. Lilias szerfelett csinos teremtés volt - e tekintetben aligha becsülte túl Darsie szerelmes képzelete; kissé zilált gyönyörű barna fürtjei, melyek természetes gyűrűkben szökdöstek elő lovaglókalapja alól, valamint a pír, melyet a vágta festett orcájára, még a szokottnál is elbűvölőbbé tették, s még Redgauntlet is enyhítette tekintete szigorát, mikor feléje fordította, és ha hozzája szólt, hangja is puhább volt, s nem szokott mély basszusa. Még Cristal Nixon mord vonásai is meglágyultak, ha reája pillantott, s ha valaha, hát ekkor előfordult, hogy embergyűlölő ábrázatán valamely rokonszenv tükröződött az emberiség többi tagja iránt.

„Hogyan lehet - gyötrődött magában Latimer - ily angyali tünemény, s mégis oly igen gyarló földi teremtés? Küllem hogy tükrözhet ennyi erényt, s hogy lehet lénye mégis oly szabados, mikor pedig az illem szűzies tartózkodást kívánna? Hogyan egyeztessem össze e hamari csókot magaviseletének korábbi bájával s előkelőségével?”

A gondolatoknak az a kusza forgataga, mely Darsie elméjében kavargott, tekintetét is dúlttá tette; s az, hogy oly kevéssé figyelmezett az eléje helyezett ételre, valamint hallgatag volta s elmélázó szórakozottsága arra indította Liliast, hogy aggódva tudakolja, nem érzi-e valamelyes visszatértét a testi gyengeségnek, melyből csupán nemrégiben épült fel. E szókra Redgauntlet, aki látszólag maga is tépelődéseibe temetkezett, felemelte tekintetét, s némi érdeklődéssel hangjában szintén eziránt kérdezősködött. Latimer mindkettőjüket megnyugtatta, hogy tökéletesen jól érzi magát.

- Helyes - mondta Redgauntlet -, mert olyan feladat áll előttünk, amely nem tűr halasztást semminemű gyengélkedés miatt… ahogy Hővér mondja: „Betegségre ki ér rá ily nehéz időben?” [141]

Lilias a maga részéről megkísérelte rábírni Darsie-t, hogy egyék az ételből, mit felkínált neki, tette ezt pedig oly szívélyes és szeretetteljes nyájassággal, mely ugyanoly meleg érdeklődésre vallott, mint aminőt találkozásukkor mutatott, ám oly természetes volt, oly ártatlan és tiszta, hogy a legönhittebb ficsúr sem magyarázhatta félre kacérságnak, avagy arra irányuló vágy jelének, hogy a hölgy oly értékes pályadíjat óhajt elnyerni, mint az ő arszláni vonzalma. Darsie, aki nem hitt többet magáról, mint ami meghaladta volna a józan ész határait, s amiben osztozik véle a legtöbb ifjú, ha eléri huszonegyedik esztendejét, nem tudta mire magyarázni a hölgy viselkedését.

Néha kísértést érzett, hogy azt gondolja, ha mégoly kurták voltak is a találkozásaik, az ő férfiúi erényei láncolták ennyire magukhoz az ifjú hölgy érzelmeit, aki feltehetőleg a világ s a világi szokások felőli teljes tudatlanságban nevelkedett, s így képtelen elrejteni vonzódását. Máskor viszont gyanú ébredt benne, hogy gyámja parancsára cselekszik ekképp, aki tudván, hogy Darsie tekintélyes vagyon várományosa, ilyen merész húzással gondolja összeházasítani őt s a maga közeli rokonát.

Ám e feltételezések egyike sem illett a szereplők egyikének jelleméhez sem. Lilias kisasszony viselkedése, bár szelíd volt és természetes, könnyedségével és hajlékonyságával azt mutatta, hogy a hölgy nem csekély mértékben ismerős a világi szokásokkal, és ama néhány szóban, melyet a reggel folyamán mondott, bölcs tapasztalat és éles értelem elegyedett, mellyel aligha rendelkezhet olyan nőszemély, aki ilyen fellengzősen és otrombán alakítja a románcok szerelemtől megittasult hősnőjének ostoba szerepét. Redgauntletet pedig, e méltóságteljes férfiút, kinek homlokán a végzetes jel, s szeméből parancs és fenyegetés sugárzik, képtelenség, vélte Darsie, azzal vádolni, hogy célja elérésére titkos mesterkedésbe kezd. Akárha azt tételezné Cassiusról, hogy nem tőrt ránt Caesarra, hanem kizsebeli a diktátort.

Míg Darsie ekképp tépelődött, s közben nem tudott sem enni, sem inni vagy akár Lilias szívélyességére válaszolni, az ifjú hölgy hamarosan felhagyott szólongatásával és a továbbiakban maga is hallgatagon ült.

Közel egy kerek órát időztek pihenőjükön, mikor Redgauntlet így szólt Cristal Nixonhoz: - Eredj ki, és tekints körül. Ha nem kapunk hírt a Fairladiesből, folytatnunk kell utunkat.

Cristal az ajtóhoz lépett, de nyomban visszatért urához, és durva ábrázatához illő nyers hangon így szólt: - Gilbert Gregson jön; a lova már olyan fehér a tajtéktól, mintha maga az ördög lovagolná.

Redgauntlet nyomban félrelökte a tálcát, melyről falatozott, és gyors léptekkel a pajta ajtaja felé indult, melyen éppen ebben a pillanatban lépett be a kurír - délceg lovas legény, fején fekete bársony vadászsipka, derekán pedig szorosra húzott széles öv, melyről a leveles tarsoly fityegett. A sokszínű sár, mely sapkájától sarkantyújáig befröcskölte, arról tanúskodott, hogy viharos és sürgős volt az útja. Hódolattal átnyújtotta a levelet Mr. Redgauntletnek, majd visszavonult a pajta végébe, ahol a többi lovasember is üldögélt vagy heverészett a szétterített szalmán, hogy étellel-itallal frissítse fel magát fáradalmai után.

Redgauntlet sietősen feltörte a levél pecsétjét, és feldúlt, aggodalmas tekintettel olvasta tartalmát. Midőn másodszor is végigolvasta, úgy tűnt, tovább nő visszatetszése, tekintete elsötétült, és homlokán jól kivehetően előtűnt a végzetes jel, mely családjának és nemzetségének sajátja. Darsie még sohasem látta homlokának ráncait ily hasonlatosnak ama alakzathoz, melynek a hagyomány eredetét tulajdonította.

Redgauntlet egyik kezével eltartotta magától a kibontott levelet, és másik kezének mutatóujjával rábökve fojtott, haragvó hangon így szólt Cristal Nixonhoz: - Visszavonták a parancsot, megint… újra csak északnak parancsolnak minket! Északnak, holott minden reménységünk délen vár… másodszor is úgy, mint Derbynél, amikor hátat fordítottunk a dicsőségnek, és vesztünkbe meneteltünk!

Cristal Nixon elvette a feléje nyújtott levelet, szemével átfutotta, aztán ezzel a hűvös hangú megjegyzéssel adta vissza ura kezébe: - Asszonyi befolyás regnál.

- De már nem sokáig - mondta Redgauntlet -; elsápad, amint a mi napunk felkel a láthatár fölé. Én addig is teszem, amit eddig; te pedig, Cristal, a levélben megjelölt helyre vezeted a többieket. A fiataloknak megengedheted, hogy akadálytalan társalkodjanak; csak ügyelj azért, jól rajta tartsd a szemed az ifjún, nehogy szökni tudjon, ha olyan ostoba, hogy megkísérelje, de ne közelíts hozzájuk annyira, hogy tanúja légy szavaiknak, s ezzel zavarjad fesztelen beszélgetésüket.

- Nem törődök én az ő beszédükkel - vetette oda Nixon gorombán.

- Hallottad parancsomat, Lilias - mondta a Laird az ifjú hölgyhöz fordulva. - Megengedem és felhatalmazlak rá, hogy elmagyarázz neki családi ügyeinkből annyit, amennyiről magad tudomással bírsz. Legközelebbi találkozásunkkor majd én magam fogom bevégezni a feladatot, és bízom benne, hogy sikerülni fog visszatérítenem még egy Redgauntletet ősi nemzetségünk kebelébe. Adjatok Latimernek, ahogy nevezi magát, külön lovat, de álöltözékét még egy ideig viselnie kell. A lovamat… vezessétek ide a lovamat!

Két perc múlva már hallották, amint vágtában útnak indult a pajta ajtaja elől, nyomában két fegyveres a csapatból.

Ezalatt Cristal Nixon parancsai mozgásba lendítették a többieket is; de maga a Laird már réges-régen eltűnt a szemhatáron, mire ők felkészültek az indulásra. Mikor végre útra keltek, Darsie is női nyereggel felszerszámozott lovat kapott, s nem kellett ismét elfoglalnia előbbi helyét a párnán a gyűlöletes Nixon háta megett. Mindazonáltal még most sem vethette le lovaglószoknyáját, és az álarcot is újra fel kellett tennie. Ezen bosszantó körülmények ellenére is, s bár Darsie észrevette, hogy a legtunyább, leglassúbb lovat kapta, valamint további óvintézkedésként a szökés megakadályozására árgus szemmel figyelték mindenfelől, az, hogy a csinos Lilias társaságában lovagolhat, oly előny volt, amely többet nyomott a latban mindeme kellemetlenségeknél.

Való igaz, hogy útitársa, kit ugyanazon nap reggelén még úgy várt volna, mint mennyország küldöttét, most, hogy ily váratlanul valóban élvezhette társaságát, kisebb gyönyört jelentett számára, mint hitte volt.

Hiába igyekezett, hogy - ha szabad e kifejezést használnom - visszacsalogassa a gyengéd s tüzes szerelemről dédelgetett álmát, s ily módon ragadja meg, mielőtt még veszendőbe menne, a pillanatot, mely oly alkalmasnak tetszett szabadjára engedni romantikus hajlandóságait; kebelében csupán zilált érzelmek kavarogtak, ha arra a különbségre gondolt, mely a lényt, kit elképzelt magának, elválasztotta attól, aki most mellette lovagolt, s ő szinte úgy érezte, ez csakis boszorkányság műve lehetett. Leginkább az döbbentette meg, hogy e hirtelen fellobbant láng oly gyorsan kialudhatott kebelében, noha a leány szépsége még csodálatosabb volt, mint várta; viselkedése, hacsak nem ítélünk úgy, hogy túlzottan kedves éppen magához Darsie-hoz, oly bájos és ildomos, hogy különbet legvérmesebb álmaiban sem álmodhatott. Helytelenül ítélnénk, ha azt feltételeznénk hősünkről, hogy hálátlanságának oka csupán a fölényes gőg lett volna, mellyel lebecsülte a túlságosan könnyen elnyert díjat, könnyebben hajlítván maga felé az ifjú hölgy érzelmeit, mintsem remélte volt; avagy hogy tünékeny szenvedélye röpke téli napsugár módjára játszadozott szíve körül, mely megsüti bár a jégcsapot s felragyogtatja egy múló percre, de felolvasztani nem képes. E feltevéseknek egyike sem egyezik egészen a valósággal, habár az ifjonti indulatok ingatag voltának is szerepe lehetett a változásban.

Az igazság talán az, hogy a szerelmes valódi öröme, akár a vadászé, az üldözésben rejlik; s a legtündöklőbb szépség is felerészt elveszíti becsét, amiként a legszebb virág is illatát, ha a vágyakozó kéz túl könnyedén elérheti. Kétely kell… veszély… s akadály; és ha, miként a költő mondja, a tüzes szenvedély útja sohasem ment a buktatóktól, ez talán azért van, mert valamely akadály közbejötte nélkül azon érzelmek, melyeket a romantikus szerelem szenvedélyének nevezünk, aligha létezhetnének magasztos költőiségben s gazdag színekben - amiként a folyam sem örvénylik, ha nem szorul meredek partok közé, vagy nem gátolja folyását eléje meredő sziklaorom.

Mégse jósoljanak komor jövendőt boldogságuknak azok, kik nem ily háborgó érzelmekkel lépnek életszövetségre, mint aminőkből egy Darsie Latimer avagy egy Lydia Languish gyönyörűsége származik, s amelyek talán elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy lelkendező szenvedély ébredjen az övékénél állhatatosabb kebelekben, hanem életre szóló egyezségük békésebb előjelek közepette köttetett. Kölcsönös megbecsülés; egymás jellemének alapos ismerete, mit az ő esetükben nem homályosít el a túlzottan részrehajló szenvedély; kívánatos összhang rangban és vagyonban, ízlésben és kedvtelésekben - gyakrabban található az ész kötötte házasságokban, mint romantikus vonzalmat követő frigyben, ahol a képzelet, mely talán merőben maga teremtette az erényeket s jó tulajdonságokat, hogy velük a szerelem tárgyát felruházza, s amely utóbb gyakran abban lel magának új elfoglaltságot, hogy még nagyobbra növeli öncsalása megalázó következményeit, s fokozza a csalódás minden fullánkja okozta fájdalmat. Azok, akik az Eszély lobogóját követik, olyanok, mint valamely jól fegyelmezett sereg, mely kevésbé színpompás uniformisában, s nem oly szemkápráztató haditetteivel, mint aminőket a Képzelet vezényelte könnyűlovasság hajt végre, nem csupán nagyobb biztonságot élvez, de nagyobb dicsőséget is szerez az emberi élet ütközeteiben. Mindez azonban távol áll mostani tárgyunktól. Nem tudván, milyen szavakkal illesse őt, kivel nemrég még oly hevesen vágyott találkozni, valamint zavarba ejtve a tête-à-tête-től, [142] mely a maga félénk tapasztalatlansága folytán nem nélkülözött valamelyes félszegséget, több mint száz yardnyi utat is megtettek, mire Darsie-nak sikerült összeszedni annyi bátorságot, hogy megszólítsa útitársát, vagy legalábbis rápillantson. Miután azonban tudatában volt, mennyire illetlen hallgatása, odafordult hozzá, és látván, habár a hölgy is maszkot viselt, hogy kedélyében csalódottságféle és kedvetlenség bujkál, szemrehányásokkal illette magát ridegségéért, és sietve megszólította tőle telhetőleg nyájas hangon.

- Kegyed, Miss Lilias, engem most bizonyára durva hálátlansággal vádol, amiért… habár már ily régóta részem van abban a szerencsében, hogy a kegyed társaságában lehessek… én mégsem mondtam még köszönetet az érdeklődésért, melyet szerencsétlen ügyeim iránt tanúsítani kegyeskedett.

- Örülök, hogy végre megszólaltál - mondta a lány -, habár bevallom, hűvösebb vagy, mint vártam. Kegyed! Kegyeskedtem érdeklődést tanúsítani! Ki iránt tanúsíthatnék érdeklődést, drága Darsie, ha nem éppen teirántad? S miért emeled a szertartásosság e sorompóját közibénk, kiket az áldatlan viszonyok amúgy is már oly hosszú időre elválasztottak egymástól?

Darsie-t újfent megdöbbentette ez a módfelett szókimondó beszéd, ha ugyan szabad ekként neveznünk e nyílt vallomást. „Nagyon kell szeretni az embernek a fácánt - gondolta -, hogy még akkor is kérjen belőle, ha utánahajítják; de ha ez nem nyílt beszéd, akkor én vagyok a római pápa!”

Kínosan feszengve az ifjú hölgy megjegyzéseitől, s mivel maga különösen, mondhatni, kényesen kifinomult lélek volt, válaszként csak hebegve volt képes valaminő köszönetet mondani útitársának jóságáért, s kifejezést adni hálájának. A hölgy félig szomorkás, félig türelmetlen hangon válaszolt, és idegenkedő hangsúllyal ismételte el az egy-két értelmes szót, mit Darsie-nak sikerült kinyögnie! - Jóság… hála! Ó, Darsie! Hát ilyen szavakat váltunk te meg én? Sajna, nagyon is tudatában vagyok, hogy elégedetlen vagy velem, habár nem is gyanítom okát. Talán úgy véled, túlságosan nagy szabadságot vettem magamnak, midőn odáig merészkedtem, hogy meglátogassam barátodat? De kérlek, ne feledd, a te érdekedben tettem, s nem leltem jobb módját, hogy óvatosságra intselek a leselkedő balvégzet s rabság ellen, melynek alávettettél, s melyben most is sínylődsz.

- Drága hölgyem… - felelte Darsie, megerőltetve emlékezetét, és valamely félreértésre gyanakodva; mely gyanú e megszólítás hallatára, úgy tetszik, Liliasban is nyomban felébredt, mert félbeszakította szavait:

- Hölgyem! drága hölgyem! Az ég szerelmére, kinek vagy minek hiszel te engem, hogy ilyen szertartásosan szólítasz?

Ha e kérdést Tündérország elvarázsolt kastélyában teszik fel neki, hol minden kérdésre a legteljesebb őszinteséggel kell válaszolni, Darsie bizonnyal azt válaszolta volna: a legőszintébb szívű, legkészségesebb leányzónak tartja, aki valaha is élt, amióta Éva ősanyánk maga ette meg az egész almát. De mivel még mindig ezen a földön volt, s nem volt semmi akadálya egy kis udvarias füllentésnek, azt válaszolta, hogy úgy hiszi, Mr. Redgauntlet unokahúgához van szerencséje.

- Persze hogy az vagyok - válaszolta Lilias -, de miért nem mondtad mindjárt úgy, hogy a tulajdon édeshúgoddal beszélsz?

Darsie akkorát ugrott nyergében, mintha pisztolygolyó találta volna.

- A húgommal! - kiáltott fel.

- Akkor tehát te nem tudtad? - álmélkodott az ifjú hölgy. - És én még csodálkoztam, hogy milyen hűvösen és közönyösen fogadtál!

Tiszta szívből, szeretettel ölelték át egymást a testvérek; és Darsie-nak olyan jókedve kerekedett, hogy igazában nagyobb volt megkönnyebbülése, megszabadulván az elmúlt fél óra feszengésétől, mely alatt azt hitte, egy szabados leányzó üldözi vonzalmával, mint csalódása, szertefoszolván annyi színes álom, melyeket akkor dédelgetett magában, amikor a Zöld Köpenyes Hölgy még imádatának istennője volt. A romantikus Pegazus már elébb levetette hátáról, és most boldog volt, hogy minden csontja ép, habár még a földön fekszik. Szeszélyei s oktalansága ellenére, Darsie végtére is jó és nemes lelkű ifjú volt, és örvendezett, hogy ilyen gyönyörű és szeretetre méltó rokonra lelt, s nyomban a legmelegebb szókkal biztosította Liliast azonnal felébredt szeretetéről, s védelmet ígért neki a jövőre, amint kiszabadulnak jelen helyzetükből. Mosoly s könnyek elegyedtek Lilias orcáján, miként zápor és napsütés az áprilisi időben.

- Szégyellhetnem magam - mondta -, hogy ily gyerekesen sírok azon, mi oly őszinte boldogsággal tölt el! Hiszen, Isten látja lelkem, a családi szeretet volt az, mire szívem leginkább vágyott, s melyet mégis alig ismert. Nagybátyám azt mondja, hogy te meg én, Darsie, csak félig vagyunk Redgauntletek, s hogy a fém, melyből atyánk családfáját kovácsolták, anyánk sarjadékaiban puhává és férfiatlanná lágyult.

- Sajna - mondta Darsie -, oly keveset tudok családunk történetéből, hogy szinte még abban is kételkedtem, vajon valóban a Redgauntlet-nemzetséghez tartozom-e, noha ezt már a család feje is tudtomra adta.

- A család feje! - kiáltott fel Lilias. - Te valóban nagyon keveset tudhatsz tulajdon származásodról, ha e szavakkal nagybátyánkra utalsz. Magad, drága Darsie-m, te magad vagy e cím örököse és ősi nemzetségünk feje, mert a mi atyánk volt az idősebb a testvérek között… a mi atyánk, a bátor és boldogtalan Sir Henry Darsie Redgauntlet, aki Carlisle mellett szenvedett vértanúhalált az 1746-ik esztendőben. A maga neve mellé felvette a Darsie nevet is, anyánkét, aki egy nagy múltú és nagy gazdagságú cumberlandi família örökösnője volt, s kinek hatalmas birtoka immár terád vár, mint vitathatatlan örökséged, habár atyád javai a többi elkobzott jószág sorsára jutottak. Számodra azonban mindez természetesen merő újdonság.

- Valóban, most hallom először életemben - felelte Darsie.

- És azt sem tudtad, hogy a húgod vagyok? - álmélkodott Lilias. - Akkor nem csoda, hogy oly hűvösen fogadtál. Minő különös, vadóc és szabados nőszemélynek nézhettél engem… aki beleártja magát egy idegen dolgaiba, kit csupán egyszer látott… jeleket küldözget neki! Jóságos mennyek! Mi mindent gondolhattál felőlem?

- Honnan is tudhattam volna rokoni kapcsolatunkról? - kérdezte Darsie. - Magad is észrevehetted, hogy e tény ismeretlen volt előttem, amikor Brokenburnben táncoltunk.

- Valóban, aggódva láttam, és szíves örömest figyelmeztettelek volna - felelte Lilias -, de túlságosan figyeltek bennünket, és mielőtt még sikerült volna alkalmat találnom vagy teremtenem, hogy szerét ejthessem mindent elmagyarázni neked e fontos és veszedelmes tárgyban, engednem kellett a kényszernek, s elhagynom a termet. Ellenben emlékezhetsz, így is intettelek, hogy távozz el a déli határszélről, mert előre láttam azt, ami azóta be is következett. De mivel utóbb nagybátyám már hatalmában tartott téged is, meg sem fordult a fejemben, hogy talán még nem mesélte el neked teljes családi történetünket.

- Rád hagyta, hogy tőled értesüljek a történetről; és biztos lehetsz abban, hogy nagyobb élvezettel fogom hallani a te ajkaidról, mint az övéről. Semmi okom, hogy elégedett legyek azzal, ahogy velem szemben viselte magát.

- Erről is - mondta Lilias - jobban ítélhetsz majd, ha meghallgattad mindazt, mit el kell mondanom neked - és nyomban bele is kezdett az alább következő mesébe.