HUSZONHARMADIK FEJEZET
Az elbeszélés folytatása

Mikor Redgauntlet nagy sebtében és feldúltan elhagyta a szobát, az első ember, akivel a lépcsőn összetalálkozott, méghozzá oly közel a Herceg szobájának ajtajához, mely körülmény Darsie-ban gyanút keltett, hogy bizonyára hallgatózott az imposztor, csatlósa, Cristal Nixon volt.

- Mi az ördögöt művelsz te itt? - mordult rá gazdája szigorúan.

- A parancsait várom uraságodnak - mondta Nixon. - Remélem, minden rendben van, ugyebár?… Bocsássa meg kíváncsi buzgalmamat…

- Semmi sincsen rendben. Hol van a hajós… Ewart… mi is a másik neve?

- Nanty Ewart, uram. Milyen parancsot adjak át neki? - ajánlkozott Nixon készségesen.

- Majd magam közlöm vele - mondta Redgauntlet -, hívjad ide.

- De elhagyhatja nagyságod a kihallgatást? - okvetetlenkedett Nixon, még mindig késlekedve.

- Mit locsogsz? - rivallt rá Redgauntlet, homlokát táncolva. - Én, barátocskám, magam szoktam a dolgaim végére járni; te viszont, mint hallom, egy rongyos fullajtárt küldözgetsz magad helyett.

Nixon választ sem adva távozott, Darsie-nak úgy tűnt, kissé zavarba ejtve.

- Ez a kutya is egyre pimaszabb és lustább - mondta Redgauntlet -, de még egy darabig meg kell tűrnöm magam mellett.

Nixon egy perc múlva Ewarttal tért vissza.

- Ez az a csempész? - kérdezte Redgauntlet.

Nixon bólintott.

- Már kijózanodott?… Az elébb még itt randalírozott.

- Ahhoz elég józan, hogy megtegye a dolgát - mondta Nixon.

- Akkor hát ide hallgass, Ewart, szedd össze a legjobb legényeidet, és állj a csónakoddal a móló mellé; a többi emberedet vezényeld a brigg fedélzetére; ha maradt még a rakományodból, dobáld a tengerbe… megtérítem az árát, ötszörösen; és állj készen az indulásra Wales vagy a Hebridák, esetleg Svédország vagy Norvégia felé.

Meglehetősen mogorván felelt Ewart: - Igenis, uram.

- Menj vele, Nixon - mondta Redgauntlet, és megpróbált némi szívélyességet éreztetni szolgájával, akire neheztelt. - Ügyelj, hogy végezze a kötelességét.

Ewart komor ábrázattal hagyta el a házat, nyomában Nixonnal. A tengerész a részegségnek éppen azon a fokán volt, mely féltékennyé, hevessé és kötekedővé tette, anélkül azonban, hogy az ingerlékenységen kívül ennek bármi külső jele mutatkozott volna rajta. Míg a part felé mentek, Nanty szüntelen magában mormogott, de olyan hangosan, hogy kísérője minden szavát jól értette: - „Csempész”… az bizony, csempész… meg „dobáld a rakományod a tengerbe”… meg „állj készen az indulásra a Hebridákra vagy Svédországba”… meg még hová a pokol fenekére nem. És mi lett volna, ha azt válaszolom, hogy… te lázadó jakobita… áruló… áthajigállak a palánkon az átkozott cimboráiddal egyetemben… már derekabb embereket is láttam a palánkról a tengerbe masírozni… fél tucatot egyetlen délelőttön… amikor még a túloldalon voltam.

- Bizony cudar szavakat vagdosott hozzád ez a Redgauntlet, cimbora - szólította meg Nixon.

- Mit mondasz? - hökkent meg Nanty Ewart kissé összeszedve magát. - Régi szokásom szerint már megint hangosan gondolkodtam volna?

- Ne bánjad - felelte Nixon -, csak egy jó barát volt az, aki hallotta, amit mondtál. Biztos nem bocsátottad meg még azt sem, ahogy Redgauntlet ma reggel kiütötte a kardot a kezedből.

- Ugyan már, nem haragszom én azért… csak ne lenne olyan átkozottul kevély és rátarti - mondta Ewart.

- Meg aztán - mondta Nixon -, én hithű protestánsnak ismerlek téged.

- Én az is vagyok - mondta Ewart. - Nem, a vallásomból még a spanyolok se tudtak kiforgatni.

- És barátja vagy György királynak és a Hannoveri Dinasztiának is - mondta Nixon nagyon lassan beszélve, miközben még mindig a part felé mendegéltek.

- Erre akár mérget is vehetsz, kivéve persze, ha üzletről van szó, ahogy a vén Garasos mondja. Szeretem György királyt, de nem engedhetem meg magamnak, hogy adót is fizessek neki.

- Törvényen kívüli vagy tehát - mondta Nixon.

- Hogy az vagyok-e? Meghiszem azt - felelte Ewart. - Szívből kívánom, bárcsak megint egyszer bévül lehetnék a törvényen. No de, igyekezzünk, kedvére kell tennünk a követelőző gazdánknak.

- Jobbat mondok én neked - mondta Nixon. - Átkozott rebellis népség tanyázik ám abban a kocsmában.

- Tudja azt mindenki - mondta a csempész -, de azt hiszem, már olvadozik a hógolyóbis.

- Van ott köztük valaki, akinek a feje megér… harminc… ezer… ezüstöt - mondta Nixon, szünetet tartva minden szó között, mintha az összeg nagyságát akarná érzékeltetni.

- Na és? - kérdezte Nanty gyorsan.

- Csak azt akarom mondani, ha ahelyett, hogy az evezőseiddel a móló mellé állnál, inkább felhúzod a fedélzetre a csónakodat, és rá se hederítesz, bármi jelet kapsz a partról, Istenemre mondom, Nanty Ewart, gazdag emberré teszlek örök életedre!

- Ohohó! Akkor tehát a jakobita uraságok még sincsenek olyan nagy biztonságban, mint amilyenben hiszik magukat? - kérdezte Nanty.

- Egy-két órán belül még annál is nagyobb biztonságban lesznek Carlisle várában - felelte Nixon.

- Mi az ördög! - rökönyödött meg Nanty. - És ugye te voltál az, aki besúgtad őket?

- Igen; Redgauntleték nyomorúságos bért fizettek a szolgálataimért… egy kutya is többet kapott nálam, és rosszabbul is bántak velem, mint a kutyáikkal. De most szépen besétált a csapdába a vén róka meg a rókakölyök is; és majd meglátjuk, hogy mit fog egy bizonyos hölgyike szólni a dologhoz. Láthatod, Nanty, őszinte vagyok hozzád.

- És én is őszinte leszek hozzád - mondta a csempész. - Akasztófára való vén bitang vagy… árulója annak az embernek, akinek a kenyerét etted! És még azt akarod, hogy én segítsek neked elárulni szegény, nyomorult ördögöket, én, kit magamat is annyiszor elárultak! Nem én, még ha száz pápa, ördög és Stuart lenne is abban a házban. Visszamegyek, és megmondom nekik, hogy veszélyben vannak; ők is az én rakományom, szabályos árujegyzéket kaptam róluk, és gazdáim az én gondjaimra bízták őket. Megyek vissza…

- Megháborodtál? - kiáltott rá Nixon, aki most már látta, hogy elszámította magát, amikor azt hitte, hogy Nanty Ewart sziklaszilárd becsületét, hűségét akár sértődött harag, akár protestáns részrehajlása megrendítheti. - Nem mész sehová… csak tréfáltam.

- Visszamegyek Redgauntlethez, és majd meglátjuk, hogy ha te egyszer tréfáltál, ő majd nevet-e rajta?

- Oda az életem, ha megteszed - mondta Nixon -, hallgass az okos szóra.

Magasra nőtt sűrű rekettyésben jártak, mikor idáig értek a beszédben, s körülbelül félúton lehettek a ház és a móló között, habár nem egyenes vonalban, melytől Nixon, aki időt akart nyerni, észrevétlen eltérítette Ewartot.

Nixon most már látta, hogy kénytelen - valamely kétségbeesett lépésre szánni magát. - Hallgass az okos szóra - mondta aztán, amikor látta, hogy Nanty rendületlenül vissza akar menni a házba, majd hozzátette: - Vagy inkább hallgass erre! - s egy kis zsebpisztolyt rántott elő, és keresztüllőtte a szerencsétlen embert.

Nanty eltántorodott, de talpon maradt. - Eltörte a gerincemet - nyögte. - Megtetted nekem az utolsó nagy szolgálatot, és én nem akarok adósod maradni hálámmal.

Miközben az utolsó szavakat kiejtette, összegyűjtötte maradék erejét, egy pillanatig megvetette lábát, kivonta kardját és két kézre ragadva, levágta Cristal Nixont. A csapás egy elkeseredett és haldokló férfi minden erejével zúdult alá, és szinte hihetetlenül hatalmas volt Ewart satnya és kimerült testéhez képest. Átszelte a bitang kalapját, noha a bélésében vaslemez óvta, mélyen belehasított koponyájába, ahol a kard egy darabja is benn szorult, mert a csapás dühétől a fegyver is eltörött.

Bár kicsi volt a pisztoly és a lövés alig hallható, a lugger egyik tengerésze odament a hangra, és mindkét szerencsétlen embert holtan találta. Megrémülve attól, amit látott, s amiről azt hitte, hogy megboldogult kapitánya és egy finánc szerencsétlen találkozásának kimenetele (ugyanis történetesen nem ismerte Nixont személyesen), a tengerész rohanvást nyargalt vissza a csónakhoz, hogy bajtársaival tudassa Nanty sorsát, és azt javasolja nekik, hogy iszkoljanak a parttól hajójukkal egyetemben.

Eközben Redgauntlet, miután mint láthattuk, elküldte Nixont, hogy vész esetére biztosítsa a szerencsétlen Károly visszavonulásának útját, visszatért a szobába, ahol a Bujdosó Herceget hagyta. Egymagában találta.

- Sir Richard Glendale - mondta a boldogtalan Herceg - elment ifjú barátjával egyetemben, hogy a házban összegyűlt híveivel tanácskozzék. Redgauntlet, kedves barátom, nem okollak a körülményekért, melyek közé ily szerencsétlenül kerültem, habár nemcsak veszélynek, de egyben a megvetésnek is ki vagyok téve. Hanem azért határozottabb szókkal kellett volna tudtomra adnod, mily nagy fontosságot tulajdonítanak ezen úriemberek orcátlan javaslatuknak. Meg kellett volna mondanod, hogy semminemű egyezkedés sem hozhat eredményt; hogy ezek az urak nem olyan királyt áhítottak, ki uralkodik felettük, hanem épp ellenkezőleg; olyat, kit ők ellenőrizhetnek mindenben, a legfőbb államügyektől egészen magánéletének legbensőbb és csakis magát illető ügyeiig, melyeket az egyszerű emberek legtöbbje is igyekszik titokban tartani, és szentségként őrizni az illetéktelenektől.

- Az ég a tanúm rá - mondta Redgauntlet feldúlt lélekkel -, hogy a legjobb szándékkal cselekedtem, midőn Felségedet arra sürgettem, hogy idejöjjön. Meg sem fordult elmémben, hogy Felséged ily döntő pillanatban, mikor egy királyság reménye merül fel a láthatáron, habozhat feláldozni oly kapcsolatot, mely…

- Ne többet, uram! - szólt rá Károly. - Nem hatalmaztam fel rá, hogy mérlegre tegye érzelmeim ily tárgyban.

Redgauntlet mélyen elvörösödött, és meghajtotta magát. - Legalább abban reménykedtem - folytatta -, hogy valamely középutat találhatunk… s meg is kell találnunk és meg is fogjuk találni… Jöjj, öcsém. Újra felkeressük az urakat, és bízom benne, hogy szívet dobogtató újsággal térek meg.

- Sok mindent kész vagyok megtenni, hogy alkalmazkodjam kívánságukhoz. Újra brit földet tapodván nem szívesen hagynám el úgy, hogy egyetlen kardcsapást sem teszek jogaim visszaszerzésére. De ez, mit az urak követelnek tőlem, megalázó, és ezért e tárgyban lehetetlen engednem.

Redgauntlet, nyomában unokaöccsével, e rendkívüli jelenet vonakodó tanújával, ismét elhagyta a kalandos természetű Bujdosó szobáját, és a lépcső tetején Joe Crackenthorpba ütközött, aki reá várakozott. - Hol vannak az urak? - kérdezte a fogadóst.

- Amott a nyugati házban - felelte Joe. - Hanem Ingoldsby uram - Cumberlandben jobbára ezen a néven ismerték Redgauntletet -, azt akartam megmondani kegyelmednek, hogy muszáj azokat az embereket egy szobába raknom.

- Miféle embereket? - kérdezte Redgauntlet türelmetlenül.

- Hát azokat az idegeneket, akik a kegyelmed foglyai, és akiknek az őrizetével Cristal Nixont tetszett méltóságodnak megbízni. Az isten szerelmére! Elég nagy ház az enyém, de azért mi sem tudunk külön dutyit adni mindenkinek, mint a Newgate-ben vagy a tébolydában. Ott van először is az a kelekótya koldus, akiből nagy ember lesz, ha megnyeri a pörét, az Úr legyen segedelmére! Meg a kvéker és az ügyvéd, akik ellen zendülés a vád; és én kénytelen vagyok egy lakat alá rakni mindhármukat, mert már dugig teli a ház, és kegyelmed még az öreg Nixont is elküldte valahová, pedig ő még segítségemre lehetett volna ebben a felfordulásban. Meg aztán ezek a foglyok csak lefoglalják a szobákat, és nem rendelnek semmit az égadta világon, kivéve az öregembert, aki aztán ordibál mindenféléért teli torokból, de egyetlen petákja sincsen, amivel fizethetne.

- Csinálj velük, amit akarsz - mondta Redgauntlet, aki eddig is türelmetlenül hallgatta a fogadóst. - Csak arra vigyázz, hogy ki ne szökhessenek, és fel ne lármázhassák a környéket, a többi engem nem érdekel.

- Egy kvéker és egy ügyvéd! - mondta Darsie. - Ez csakis Fairford és Geddes lehet. Nagybátyám, engedje meg, hogy…

- Nem, öcsém - szakította félbe Redgauntlet -, ez az idő nem arra való, hogy kérdezősködjünk. Egy óra leforgásán belül magad fogsz dönteni sorsukról; semminemű merény nem készül ellenük.

Így szólván továbbsietett oda, ahol az urak tanácsülésüket tartották, Darsie pedig követte őt, abban reménykedve, hogy az akadály, mely kétségbeesetten kalandos tervük elé emelkedett, leküzdhetetlennek bizonyul, s ekképp ő nem kényszerül szakítani nagybátyjával, ami különben bizonyosan nem lenne veszélytelen tett. Az urak között vérmes vita folyt: a vakmerőbbek, azok, kiknek életükön kívül kevés vesztenivalójuk volt, minden kockázat ellenére is folytatni akarták a megkezdett kalandot; míg a többiek, kiket csupán becsületük és feladni nem akart régi elveikhez való hűségük hozott ki a síkra, talán még örvendeztek is azon, hogy tisztes ürügyet kaptak visszahúzódni a kalandtól, melyre több vonakodással, mint lelkesedéssel vállalkoztak.

Eközben Crackenthorp kihasználva a Redgauntlettől sebtiben megszerzett engedélyt, indult, hogy egyetlen szobába gyűjtse a foglyokat, kiknek biztonságos őrizete szükségesnek ítéltetett; és az illendőséggel nem sokat törődve közös zárkájukul azt a szobát választotta ki, melynek bátyja távozása óta Lilias volt az egyetlen lakója. Ajtaján erős volt a zár, kettős pánt tartotta, s bizonyára ez volt az ok, amiért oly alkalmas fogdának találtatott.

Csekély szertartásossággal, ám annál több lármával ide vezette be Joe a kvékert és Fairfordot, miközben az előbbi az eljárás erkölcstelenségét, az utóbbi pedig törvénytelen voltát fejtegette, Crackenthorpnál azonban süket fülekre talált mindkettejük panasza. Utánuk a perek boldogtalan bajnokát lökte be közéjük a fogadós, jószerével hasmánt, mivel az illető személy némi ellenállást tanúsított a küszöbnél, minek eredményeképpen nagyot taszítottak rajta, és ő úgy rontott be a szobába, mint egy öklelő kos, méghozzá akkora lendülettel, mely őt magát akár a mennyezetig is felrepítette volna, háromszögletű kalapját pedig kócparókája búbjáról egyenesen Miss Redgauntlet arcába sodorja, ha a derék kvéker a gallérjánál fogva meg nem akasztja röptében Peter Peeblest. - Barátom - szólította meg az igazi jólneveltség hangján, mely oly gyakran találtatik a szertartásos udvariasság hiányában is -, nem vagy te való ezen ifjú hölgy társaságába. Mint láthatod, megrémítette, hogy bennünk ily hirtelenjében belöktek hozzája; és habár minket ezért nem érhet vád, úgy illő, hogy tisztességgel viseljük magunkat iránta. Jöjj tehát velem ide az ablakhoz, és én elmondom neked mindazt, mit tudnod kelletik.

- És mondd csak, cimbora, miért is ne szólhatnék én a hölgyhöz? - kérdezte Peter, akit már nem sok választott el a teljes részegségtől. - Nem ő lenne az első hölgy, akivel elbeszélgetek. Meg aztán miért félne tőlem? Nem vagyok én krampusz. És minek ráncigálsz engem ahhoz az ablakhoz? Elszakítod a kabátomat, és akkor beperellek, aztán majd fizetheted, hogy ismét sartum atque tectum [157] legyek.

E fenyegetés ellenére Mr. Geddes, akinek izmai éppoly kemények voltak, mint amilyen józan az ítélete, higgadt kedéllyel bár, oly erőt éreztetett Peterrel, mely ellen a jámbor nem hadakozhatott, s így vezette el a szoba túlsó végébe, ahol akár akarta, akár nem, leültette egy székre, maga pedig melléje telepedett, és sikerrel elejét vette, hogy a perek bajnoka zaklassa az ifjú hölgyet, akit társasága örömeivel szerencséltetni láthatólag nagy kedve kerekedett.

Ha Peter nyomban felismerte volna jogi tanácsadóját, igen valószínű, hogy még a kvéker jó szándékú erélye sem tarthatta volna kordában; hanem Fairford háttal állt a kliensének, akinek tekintetét (amellett, hogy a sör és brandy már némileg elhomályosította) sürgősen egy félkoronás szemlélése kötötte le, melyet Józsua tartott mutatóujja és hüvelykujja között, egyidejűleg e szavakat mondván: - Barátom, te nélkülözöl, de egyben könnyelmű is vagy. Ha jól használod, ez a pénzdarab nem csupán egyetlen napra lesz elegendő tested táplálására, és én neked ajándékozom, ha itt maradsz mellettem ülve, társaságot szolgáltatván nekem, mivel sem te, barátom, sem jómagam nem vagyunk illők hölgyek társaságába.

- Csak a magad nevében beszélj - mondta Peter gőgösen. - Én híres voltam arról, mennyire szívelt a szépnem; s amikor még boltom volt, a hölgyeket én bizony nem úgy szolgáltam ki, mint Plainstanes, az a faragatlan csirkefogó! Ez is volt az egyik ok, amiért összekülönböztünk.

- Kedves barátom - mondta a kvéker, aki észrevette az ifjú hölgy újból feltámadó félelmét, hogy Peter odatolakszik melléje -, szeretném, ha mesélnél nekem a peredről, ami oly nagy hírre jutott.

- Hírre jutott?… Meghiszem azt - mondta Peter, mert a kvéker azt a húrt pendítette meg, mely háborodott elméjében mindenkor visszhangot vert. - És nem is csodálkozom azon, hogy a népek, akik mindent csak a külső pompáról meg ragyogásról ítélnek meg, azt képzelik, hogy irigylésre méltó vagyok. Való igaz, hogy nagyszerű dolog hallani, amint a régi parlamenti alsóház boltozatos mennyezete alatt mennydörgő hangon elkiáltják az ember nevét… „Szegénysorú Peter Peebles contra Plainstanes et per contra”… és mind a legjobb ügyvédek, mint megannyi prédára gyűlő saskeselyű, futva összegyülekeznek, némelyek, mert maguk is benne vannak a perben, mások meg azért, hogy hadd higgyék az emberek, nekik is van valami közük hozzája (mert minden szakmának megvannak a maga fortélyai, nemcsak annak, hogyan kell eladni a muszlint)… látni, amint a gyorsírók hegyezik tollukat, hogy gyorsan jegyezhessék a vitát… amint maguk a bírák is úgy fészkelődnek a székükön, mint aki egy jó ebéd mellé telepszik, és küldözgetik az írnokokat a periratokért meg az ügy egyéb csatolmányaiért, akik szegény fejük aligha tehetnek egyebet, mint hogy maguk meg az irattárosokat hívják, segítsenek cipelni az aktacsomagokat. Mindezt látni - folytatta Peter a nem múló gyönyör s elragadtatás hangján -, és tudni, hogy a sok finom ember között csak olyasmi történik, csakis olyasmi hangzik el, talán még három óra hosszat is, ami velem s az én ügyemmel kapcsolatos… bizony, nem csodálom, ha te is, komám, valóságos evilági megdicsőülésnek hinnéd! Pedig, szomszéd, ahogy már mondtam neked, megvan a maga hátulütője is a dolognak jócskán. Néha eszembe jut az én kis házam, ahol ebéd, vacsora, reggeli mindig került az asztalra, mintha tündérek röpítették volna oda, és nem kellett kiáltozni, hogy hozzák már… esténként meg az a jó ágy… meg a kis pénzecske a zsebben. Meg aztán látni, hogy az ember minden földi vagyona egy mérleg serpenyőjében himbálózik, egyszer föl, másszor le, ahogy a bíró szava hol a felperes, hol az alperes felé hajlik. Bizony, barátom, néha már azt is bánom, hogy belekezdtem ebbe a pereskedésbe… bár ha azt a hírnevet és dicsőséget tekinted, amihez általa hozzájutottam, akkor biztosan el sem akarod hinni nekem, amit mondok.

- Valóban, barátom - mondta Józsua felsóhajtva -, örülök, hogy találtál valamit ebben a pörlekedésben, ami kárpótol az éhezésért és nyomorúságodért; habár azt hiszem, ha az emberi becsvágy más céljait is ily figyelmesen szemlélnénk, azok előnyeit is csupán ily csalfának találnók, mint ezeket, melyek a te végeérhetetlen pereskedésedből reád háramlanának.

- No de sebaj, cimbora - mondta Peter -, pontosan elmondom neked, mint állanak a csatolt eljárások, és bebizonyítom, hogy kivágom magam belőlük most, amikor már markomban tartom ezt a kelekótya Fairford legénykét.

Alan Fairford éppen az álarcos hölgyhöz beszélt (ugyanis Miss Redgauntlet nem vette le lovaglómaszkját), s mivel látta rajta a riadalmat, igyekezett megnyugtatni, hogy rendelkezésére áll mindazzal a segítséggel, mit jelen helyzetében nyújthat, amikor egyszerre felfigyelt a saját, fennhangon kimondott nevére. Hátratekintett, és megpillantva Peter Peeblest, gyorsan vissza is fordult, nehogy ügyfele észrevegye, aki valóban nem is látta meg, oly komolysággal belefeledkezett a diskurzusba, mit a legtiszteletreméltóbb férfiúval folytatott, akinek figyelmét valaha is sikerült lekötnie. E kis mozdulat, rövid volt bár, Alant váratlan előnyhöz juttatta; ugyanis mialatt ő hátrapillantott, Miss Lilias, ki tudja, miért, megragadta a pillanatot, hogy megigazítsa maszkját, de oly ügyetlenül tette, hogy amikor az ifjú visszafordult, megpillantott arcvonásaiból annyit, amennyi feljogosította, hogy szép kliensként szólítsa, és a régi ismerős merészségével bátrabban ajánlja a hölgynek segítségét és védelmét.

Lilias Redgauntlet levette maszkját pírban égő arcáról. - Mr. Fairford - szólalt meg alig hallható hangon -, az ön jelleme eszes és nagylelkű úrra vall, de mi már egyszer oly helyzetben találkoztunk, amelyet ön bizonyára különösnek talált, s amelyben személyem félreértéseknek lehetett kitéve, legalábbis látszólagos szabadosságom miatt, ami megbocsáthatatlan lenne, ha nem oly alkalommal jártam volna önnél, amikor legdrágább érzelmeim sürgettek közbelépnem.

- Ha kegyed szerető vonzalommal viseltetik az én drága Darsie Latimer barátom iránt - mondta Fairford, hátrább húzódva s korábbi közeledéseinél észrevehetően tartózkodóbb hangnemben -, ez megkettőzött joggal ruház fel, hogy segítségére legyek… - Hirtelen elhallgatott.

- A húgának, ugye ezt akarta mondani - egészítette ki Lilias.

- A húgának! - felelte Alan elképedve. - Testvérek a gyengéd ragaszkodásban, ugyebár így értsem?

- Nem uram; drága fivéremet, Darsie-t és jómagamat a vérrokonság kötelékei fűznek össze, és nagyon örülök, hogy én vagyok az, ki ezt tudatom barátjával, kit ő legtöbbre becsül.

Fairford első gondolata az a heves szenvedély volt, melyet Darsie a szép ismeretlen iránt levelében kifejezésre juttatott. - Jóságos ég! - kiáltott fel. - És ő vajon hogyan viselte el a felfedezést?

- Beletörődéssel, legalábbis remélem - felelte Lilias mosolyogva. - Tökéletesebb húgot bizonyára könnyen találhatott volna magának, de olyant aligha, aki nálam jobban szeretné.

- Csak azt akartam… csak azt szerettem volna mondani - hebegte a fiatal ügyvéd, aki egy pillanatra elvesztette lélekjelenlétét -, azazhogy, azt szerettem volna kérdezni, vajon most hol van Darsie Latimer?

- Ugyanebben a házban, nagybátyja gyámsága alatt, akit, azt hiszem, kegyelmed atyja házának látogatójaként, Birrensworki Herries néven ismer.

- Nyomban sietek hozzá - jelentette ki Fairford. - Őt kerestem veszélyek és megpróbáltatások közepette; rögvest szólnom kell vele.

- Ön elfelejti, hogy fogoly - mondta az ifjú hölgy.

- Igaz… igaz is; de nem tarthat sokáig fogságom… a vád oly nevetséges.

- Sajnos - mondta Lilias -, a mi sorsunk… legalábbis bátyámé és az enyém… a mostani, talán órácskánál is rövidebb idő tárgyalásain múlik. Önre, uram, hitem s előérzeteim szerint rövid fogságon kívül egyéb nem vár; nagybátyám nem kegyetlen és nem is igazságtalan, habár nála kevesen mentek messzebb az ügy szolgálatában, melyet magáévá tett.

- Azaz a Trónkö…

- Az isten szerelmére, halkabban beszéljen! - szólt rá Lilias, kinyújtva feléje kezét, mintha így akarná megállítani. - Ez a szó az életébe kerülhet. Ön nem tudhatja… és nem is tudja… milyen félelmetes helyzetben vagyunk, melybe, félek, bátyámhoz fűződő szeretete önt is belerántotta.

- Valóban nem ismerem helyzetünk részleteit - mondta Fairford -, de bárminő veszély fenyegessen, nem fogok visszariadni, ha így kívánja barátom érdeke… vagy - tette hozzá félénkebben - barátom húgáé. Engedtessék meg nekem a reménység - mondta -, drága Miss Latimer, hogy jelenlétem talán nem bizonyul haszontalannak; hogy így lehessen, engedje meg, hogy bebocsátást kérjek bizodalmába, amire tudom, más körülmények között nem lenne jogom.

Míg beszélt, a szoba távolabbi ablakának mélyedése felé vezette Liliast, és közben elmondta neki, hogy sajnos, bármely pillanatban rátörhet az a bolond vénember, akinek belépte annyira megrémítette; majd Darsie Latimer lovaglószoknyáját, amely ottmaradt a szobában, két egymás mellé tolt szék támlájára borította, ezáltal afféle spanyolfalat hevenyészve, aminek mögötte elrejtőzött a Zöld Köpeny Hölgyével; s abban a percben úgy érezte, hogy a veszélyt, mely reászakadt, jószerével ellensúlyozza az a hír, melynek hallatára újraéledhetnek Lilias iránti, eddig méltányosságból születésük pillanatában visszafojtott érzelmei.

A körülmények, melyek közé tanácsot adó és tanácsot kérő, oltalmazó és oltalmat kérő kerül, oly kiválólag megfelelnek a férfi és a nő helyzetének, hogy gyakran igen rövid idő alatt igen nagy előrehaladás történik a meghittség felé; ugyanis a körülmények bizalmat kérnek a férfitól, és megtiltják a tartózkodó félénkséget a nőnek, vagyis a felszabadult érintkezés gátjai ekképp egyszeriben leomlanak.

Lehetőség szerint óva magukat a mások tekintetétől, ilyen helyzetben beszélgettek suttogva egy sarokba húzódva, oly közel egymáshoz, hogy orcájuk csaknem összeért; Fairford meghallgatta Lilias családjának történetét, különös tekintettel nagybátyjára… mint vélekszik a hölgy fivéréről… milyen gyötrelmeket él át e percekben Lilias, hogy talán mégis sikerül nagybátyjuknak belerántania Darsie-t valamely elkeseredett és reménytelen kalandba, mely végzetessé válhat vagyonára, sőt, talán még életére is.

Alan Fairford éles elméje a hallottakat nyomban összekötötte azzal, aminek a Fairladiesben volt tanúja. Első gondolata az volt, hogy minden kockázatot vállalva azonnal megkísérli a szökést, hogy megfelelő haderővel térjen vissza, mely képes még bölcsőjében szétzúzni a vakmerő összeesküvést. A szökést könnyen kivihetőnek találta, mert bár az ajtót kívülről őrizték, az ablak, mely alig tíz lábnyira volt csupán a földtől, tárva állt a szökésre. A legelőt, melyre nézett, nem kerítette sövény, és sűrűn benőtte a bozót. Úgy gondolta, nem lenne nehéz megszereznie szabadságát, majd ezután szökése nyomait is könnyűszerrel elrejthetné.

De Lilias tiltakozott a terv ellen. Nagybátyja, mint mondotta, olyan ember, aki elvakult perceiben nem ismer félelmet, sem irgalmat. Még arra is képesnek tartotta, hogy Darsie-n bosszulja meg a sérelmet, melyet Fairfordtól kellett elszenvednie. De meg közeli rokona is, kit kedvel, s ezért Lilias kérve kérte Fairfordot, álljon el minden olyan tervtől, amely veszélybe sodorhatja Redgauntlet életét. Fairfordnak eszébe jutott Buonaventure atya is, és azonnal arra következtetett, hogy a különös ember bizonyára az öreg Chevalier de Saint George valamelyik fia; s habár ezek az érzelmek ellentmondtak kötelességének, mégis aligha uralkodhatott rajtuk, vagyis visszaborzadt attól, hogy ő legyen az, akinek segítségével kipusztítják a skót királyok hosszú sorának utolsó sarjadékát. Aztán arra gondolt, hogy ha lehetne, kihallgatást szerez e sorsüldözött hercegtől és elmagyarázza neki, hogy vállalkozása mennyire reménytelen, mely tényt, úgy vélte, párthíveinek lángoló lelkesedése elrejtette előle. Ám erről a tervéről is lemondott, amint formát öltött fejében. Aligha kételkedhetett abban, bárminő fénnyel világítaná is meg az ország állapotát, az már mindenképpen túlságosan késő leend, hogy hasznára váljék annak, kiről mindig is úgy hírlett, hogy jelleméből nem hiányzik az örökletes csökönyösség, melyért őseinek oly drágán kellett megfizetniük, s aki kardot rántva már bizonyosan felkészült a küzdelemre.

Lilias javasolta azt, mely minden terv között a leginkább megfelelt helyzetüknek, nevezetesen, hogy egyelőre adják meg magukat a sorsnak, ám legyenek résen, mikor jut Darsie valamelyes szabadsághoz, ekkor pedig kíséreljenek meg érintkezésbe lépni vele, mely esetben együtt szökhetnének és anélkül, hogy ezzel bárki biztonságát veszélyeztetnék.

Már csaknem megegyeztek ebben, amikor Fairford, aki figyelmesen hallgatta Lilias Redgauntlet édes, suttogó hangját, melyet enyhén idegenes kiejtése még érdekesebbé tett, egyszeriben arra riadt, hogy egy nehéz kéz csap le a vállára teljes súlyával, és egyúttal a jószándékú kvéker fogságából végre kiszabadult Peter Peebles rikácsoló hangja is belerecsegett szökött jogtanácsosának fülébe: - Áhá, fiatalúr! Most megfogtalak. Hölgyek ügyvédje lett az úrból? Kendős meg csuklyás kliensei vannak? No de várjunk csak, majd meglátjuk, hogyan látják el a kegyelmed baját, ha majd az én petíciómat és az én panaszomat tárgyalja a bíróság!

Alan Fairfordnak még sohasem esett olyan nehezére, hogy visszafojtsa első indulatát, mint most, hogy megtürtőztesse magát, és ne üsse le a vén kelekótya bolondot, aki éppen ilyen pillanatban tört reá. A hosszadalmas bevezetés azonban, ahogyan Peter megszólította, időt hagyott Alannek, talán mindkettejük szerencséjére, hogy elgondolkozzék kliense eljárásának szerfelett szabálytalan voltán. Bosszankodott, de szótlan hallgatta, mialatt Peter zavartalanul folytatta:

- Nos, szép fiatalember, látom, szégyelli magát, de nem is csoda. Itt kell hagynia a hölgyet; túlságosan léha most az efféle társaság kegyelmednek. Hallottam, amidőn a jámbor Mr. Pest egyszer azt mondta, hogy nem illik a talár a szoknyához. Hanem jön velem haza íziben ahhoz a szegény apjához, és majd lesz rá gondom, hogy elszórakoztassam az úton, de egy szót se beszélünk egyébről, mint a Szegénysorú Peebles contra Plainstanes nevezetű nagy per csatolt eljárásainak álladékáról.

- Barátom, ha te is képes lennél annyit meghallgatni ebből a perből - mondta a kvéker -, mint amennyit én végighallgattam az elébb, merőben irántad való rokonszenvemtől indíttatva, bizony hiszem, hogy hamarosan az ügy fenekére érsz, ha ugyan nem teljesen feneketlen.

Fairford felháborodottan lerázta válláról a csontos kezet, és éppen valami haragos választ akart adni kliensének, aki ily orcátlan és visszatetsző módon félbeszakította a társalgásban, amikor nyílott az ajtó, és egy magas, éles hangot hallottak, amely így nyivákolt az őrszemnek: - Mondom, hogy muszáj bemennem, hogy megnézzem, itt van-e Nixon úr -, és a kis Benjie dugta be bozontos fejét, hogy fürge fekete szemével gyorsan körbepillantson. Mielőtt azonban visszahúzhatta volna a kobakját, Peter Peebles termett ott az ajtónál, megragadta a fiú gallérját, és berántotta a szobába.

- Lám csak - mondta -, hát itt vagy, te mihaszna sátánfattya? Majd én megmutatom, hogy fogsz te nekem vallani. Első és másodfokú végrehajtási eljárást indíttatok ellened, te ördögkölyke!

- Mit akarsz tőle? - avatkozott közbe a kvéker. - Miért rémítgeted ezt a fiút, Peebles testvérem?

- Adtam a kis fattyának egy pennyt, hogy hozzon rajta tubákot - magyarázta Peebles -, de azóta se számolt be eljárásának eredményéről; de most majd én ellátom a baját.

Így szólván nekilátott, hogy erőszakkal átkutassa Benjie rongyos kabátjának zsebeit, és sorra előszedett belőlük egy-két madárfogó hurkot, egy félig evett almát, két lopott tojást (melyek közül az egyiket a kutatás buzgalmában Peter eltörte) és egyéb különféle jelentéktelen apróságot, melyek nem úgy festettek, mint amihez gazdájuk becsületes úton jutott hozzá. Mialatt Peebles ekképp regulázta, a kis zsivány rúgott és harapott, mint egy rókakölyök, de egyetlen panasz vagy sirám se hangzott el szájáról, míg végül egy levél, mit Peter a fiú ingéből rántott elő, egészen Lilias Redgauntletig szállt, majd lába mellé a földre hullott. C. N.-nek szólt a címzés.

- Az a gazember Nixon kapta valakitől - mondta Lilias Fairfordnak -; ne tétovázzék felbontani. Ez a fiú a küldönce; most majd megtudjuk, mit forral a vén gonosztevő.

Benjie most már felhagyott minden tusakodással, és ellenállás nélkül tűrte, hogy Peebles elvegyen tőle egy shillinget, melyet, mint kijelentette, mindjárt le is foglalt követeléseinek kielégítésére. A fiú, akinek figyelme egészen másfelé fordult, csak ennyit szólt: - Nixon úr meg fog ölni engem!

Alan Fairford habozott felolvasni a kis papírszeletet, amin ez állt: „Minden elő van készítve. Tartsa fel őket, amíg meg nem érkezem. Számíthat a jutalomra. - C. C.”

- Ó, jaj… szegény nagybátyám! - mondta Lilias. - Ide vezetett hát a bizalma. Azt hiszem, nyomban értesítenünk kell bizalmasának árulásáról, mert ezzel tesszük most a legjobb szolgálatot mindenkinek, aki érdekelt az események folyásában. Ha feladják vállalkozásukat, minthogy most már nem tehetnek egyebet, Darsie is visszanyeri szabadságát.

Még be sem fejezte Lilias a mondatot, mikor máris mindketten a szoba félig nyitott ajtajánál álltak, Fairford kihallgatást kérve Buonaventure atyától, Lilias pedig éppoly hevesen kérve az őrt, hogy nagybátyjával szólhasson. Mialatt az őrszem tétovázott, mitévő legyen, figyelmét az ajtónál támadt lárma vonta magára, ugyanis kisebbfajta tömeg verődött össze a riasztó kiáltozásra, hogy nyakukon az ellenség, mely ribilliót, mint utóbb kiderült, néhány portyázó hadfi kezdte, akik véletlenül ráakadtak Nanty Ewart és Nixon tetemére.

A vészjósló esemény keltette zűrzavarban az őrszem is elhanyagolta hivatalát, és Lilias, elfogadva Alan Fairford felkínált karját, semminemű ellenállásba sem ütközve, még a legbelsőbb szobába is szabadon bejuthatott, ahol most a vállalkozás vezetői, akiknek konklávéját megzavarta ez az aggasztó közjáték, hüledezve szakították félbe további tanácskozásukat, melyhez időközben maga a Chevalier is csatlakozott.

- Csak ezek a gazember csempészek lázadoznak - mondta Redgauntlet.

- Csak lázadoznak? Így mondta uraságod? - mondta Sir Richard Glendale. - És a lugger, az utolsó reménység - Károly felé tekintett - a menekülésre, felvont vitorlákkal a nyílt tenger felé fordult!

- Ne törődjenek az urak énvelem - mondta a szerencsétlen sorsú Herceg. - Már ennél súlyosabb helyzetekbe is sodort a sorsom, de ha a legrosszabbra is lenne kilátás, nincsen bennem félelem. Uraim, lordok, magukat tekintsék.

- Nem, soha! - kiáltott az ifjú Lord –. Egyetlen reménységünk maradt: az, hogy becsülettel ellenállunk.

- Ez az igazság - mondta Redgauntlet -; szülje hát újjá a kétségbeesés egységünket, mit a véletlen szétdúlt. Javaslom, bontsuk ki nyomban a királyi lobogót és… Micsoda? - fejezte be mondatát elkomorodva, midőn Lilias, megrángatva nagybátyja köpönyege ujját, magára hívta figyelmét, majd átnyújtotta neki a papírszeletet, hozzátéve, hogy Nixonnak szólt.

Redgauntlet elolvasta, majd a földre ejtette, és égnek emelt kézzel, kidülledt szemmel mereven bámulta a padlónak azon pontját, ahová hullott. Sir Richard Glendale felvette a papírszeletet, elolvasta, majd így szólt: - Most már valóban mindennek vége - azzal átnyújtotta Maxwellnek, aki hangosan feljajdult: - A Fekete Colin Campbell, Jóságos Isten! Hallottam is, hogy az éjjel lóhalálában megjött Londonból.

Mintha csak gondolatainak visszhangja lett volna, a vak muzsikus hegedűjén felhangzott a híres skót induló: a Jönnek már Campbellék címzetű.

- Tényleg jönnek már Campbellék - mondta MacKellar -, az egész carlisle-i őrszázaddal jönnek ránk.

Döbbent csend támadt a teremben, és ketten-hárman a társaságból hamarosan kívül voltak az ajtón.

Angol nemesifjúhoz illő lélekről tanúskodva, Lord – szólította meg a maradottakat. - Ha bolondok voltunk is eddig, most legalább ne legyünk gyávák. Olyasvalaki van közöttünk, aki drágább mindannyiunknál, s aki a mi hívásunkra jött ide… legalább őt mentsük.

- Igaza van, igaza van - mondta Sir Richard Glendale. - Legelébb a Királyról gondoskodjunk.

- Ez az én dolgom lesz - mondta Redgauntlet -, ha még van annyi időnk, hogy visszafordítsuk a brigget, akkor minden rendben lesz. Tüstént utánaküldöm az embereimet egy halászcsónakban. - Parancsot adott két-három legbuzgóbb követőjének. - Legyen csak egyszer a hajón - mondta -, akkor már leszünk elegen ahhoz, hogy fegyvert ragadjunk, és fedezzük a visszavonulását.

- Helyes, helyes - mondta Sir Richard -, én pedig addig olyan állásokat keresek, melyeket védhetővé tehetünk, és olyan elkeseredetten fogunk védekezni, hogy a lőpor-összeesküvés hajdani legényei se különbül… Hallod-e, Redgauntlet - folytatta -, úgy veszem észre, hogy egyik-másik barátunk ugyancsak sápadozik, de az unokaöcséd szemében most, hogy veszély tűnt fel a láthatáron, több tüzet látok, mint amikor még hűvösen latolgattunk.

- Ez nemzetségünk öröke - mondta Redgauntlet -, bátorságunk mindig a vesztes oldalán lobog legmagasabban. Magam is úgy érzem, hogy a katasztrófát, melyet én idéztem elő, szerzőjének nem szabad túlélnie. Engedje meg Felséged - fordult Károlyhoz-, hogy legelébb Felséged megszentelt személyét helyezzük oly biztonságba, aminőt a körülmények lehetővé tesznek, és aztán…

- Felesleges reám bárminő gondot fordítaniuk, uraim - ismételte elébbi szavait Károly -, elébb fut meg innen a Criffel hegye, mint én.

Az urak legtöbbje sírva és könyörögve vetette magát lábához; a felbolydulásban néhányan ismét kiosontak az ajtón, és hallatszott, amint ellovagolnak. Darsie, húga és Fairford a zaklatott jelenet közepette egymás mellé húzódtak, és egymásba kulcsolták kezük, mint akik a viharban eltökélik, hogy együtt élnek vagy halnak a süllyedő hajón.

A kavarodás közepette egy úr lépett be a terembe minden szertartásosság nélkül, egyszerű lovaglóruhában, kalapján fekete kokárdával, s egy couteau-de-chasse [158] kivételével teljesen fegyvertelenül. Magas, karcsú, úrias küllemű férfi volt, akinek tekintete és tartása félreismerhetetlenül katonára vallott. Átsétált az őrség között, ha ugyan a zűrzavarban egyáltalán maradtak még őrök, anélkül, hogy bárki útját állta vagy megkérdezte volna, mit akar, és most itt állt fegyvertelenül a felfegyverzett férfiak körében, akik mindazonáltal úgy néztek rá, mint a bosszú angyalára.

- Hűvösen fogadnak az urak - mondta. - Sir Richard Glendale… Lord –, nem voltunk mindig ily idegenek egymásnak. Nicsak, Pácbaesett Pate, hogy megy sorod? És te is, Ingoldsby… nem illik más néven szólítanom téged… miért fogadtok ily jegesen egy régi barátot? Az urak bizonyára sejtik jövetelem okát.

- És felkészültünk rá, Generális - mondta Redgauntlet. - Nem olyan férfiak vagyunk, kiket csak úgy akolba lehet terelni és lemészárolni, mint a birkákat.

- Ugyan már… nem szabad a dolgot ilyen komolyan venni. Hadd szóljak elébb egy szót…

- Szó meg nem ingathatja elhatározásunkat - mondta Redgauntlet -; nem, bárha egész seregével vette is körül a házat, aminthogy felteszem, így is van.

- Valóban hoztam magammal segítséget - mondta a Generális -, de ha meghallgatna…

- Engem hallgasson meg, kérem - szólalt meg a Bujdosó előlépve -, feltehetőleg én vagyok az a célpont, melyre puskái irányulnak. Készséggel megadom magam, hogy megóvjam ezen urakat a veszélytől. Hadd legyek legalább ezzel hasznukra.

- Soha, soha! - szakadt fel a kiáltás a párthívek kicsiny csoportjából, akik mind a szerencsétlen Herceg köré tódultak, és bizonyára lerohanják vagy leütik Campbellt, ha az nem marad mozdulatlan, karba font kézzel, tekintetében inkább türelmetlenséggel, amiért nem akarják meghallgatni, semmint akár a legkisebb aggodalommal is, hogy az urak kezétől valaminő erőszak fenyegethetné.

Végül is sikerült csendet teremtenie egy percre. - Ezt az urat én nem ismerem - mondta s mélyen meghajolt a szerencsétlen Herceg felé -, és nem is óhajtom megismerni; mert oly ismeretség lenne, mely e percben egyikünknek se válna előnyére.

- Őseink viszont annál jobban ismerték egymást - jegyezte meg Károly, aki még a veszély és rémület ezen órájában sem volt képes elfojtani a bukott fenség fájdalmas emlékezetét.

- Egyetlen szóval válaszoljon, Campbell generális - mondta Redgauntlet -, békét hozott, avagy háborút? Kegyelmed becsületes ember, s ezért mi megbízunk szavában.

- Köszönöm, uram - mondta a Generális -, és a válaszom az, hogy kérdésére a felelet kizárólag kegyelmeden múlik. Uraim, ne bolondozzunk egymással. Lehet, hogy kegyelmedék semmi rosszat nem forgattak a fejükben, mikor az országnak ebbe az eldugott csücskébe összegyűltek egy kis medveheccre vagy kakasviadalra, vagy bármi egyéb ártatlan időtöltés hozta is össze az urakat, hanem mindenképp kissé hetyke és vakmerő tett volt, tekintve, miként állnak uraimék a kormányzattal, s ezért némi aggodalmat okozott. Szándékaikról eltúlzott jelentéseket juttatott el a hatósághoz egy önök közül való áruló; ezért hát ideküldtek engem lóhalálában, hogy vegyem át kellő számú katonaság parancsnokságát arra az esetre, ha bebizonyosodnék, hogy e rágalmak nem nélkülözik a valóságos alapokat. Természetesen megfelelő lovasság és gyalogság kíséretében jöttem ide, hogy megtegyem a szükségesnek mutatkozó lépéseket; de a parancsom úgy szól… semmiképp sem kedvem ellenére… hogy ne tartóztassak le senkit, ne folytassak semmiféle vizsgálatot, hogy e tisztelt gyülekezet hajlandó önérdekét tekintve feladni céljait, és békében visszatérni ki-ki a maga házába.

- Micsoda… Valamennyien? - kiáltott fel Sir Richard Glendale. - Valamennyien, kivétel nélkül?

- VALAMENNYIEN, egyetlen kivétel nélkül - mondta a Generális. - Így szól a parancs. Ha elfogadják feltételeimet, kérem, siessenek, nehogy olyasmi történjék, ami meghiúsítja Őfelségének valamennyiük iránti kegyes szándékait.

- Őfelsége kegyes szándékait?! - kiáltott fel a Bujdosó. - Uram, jól értettem szavait?

- A Király szavait ismételtem, melyek az ő tulajdon ajkairól hangzottak el - felelte a Generális. - „Azzal fogom kiérdemelni alattvalóim bizodalmát”, mondta Őfelsége, „hogy rábízom magam azon milliók hűségére, akik elismerik címem… és józan belátására azon néhánynak, kik neveltetésük hibájából még mindig elvitatják tőlem.” Őfelsége nem hiszi, hogy a még fennmaradott legbuzgóbb jakobiták polgárháború szításának gondolatát dédelgetnék kebelükben, mert ez végzetes lenne családjukra és magukra is, amellett, hogy vérontást és romlást idézne egy békés ország lakóira. Továbbá nem hiszi vérrokonáról, hogy bátor és nagylelkű, habár tévelygő férfiakat oly vállalkozásba akarna vezetni, amely végromlást hozna mindazokra, kik átvészelték az előbbi kalamitásokat; és meggyőződése, hogy ha kíváncsiság vagy bármely egyéb indíték arra késztette ezen személyt, hogy felkeresse ezt az országot, hamarosan maga is belátja, akkor cselekszik legbölcsebben, ha visszatér a kontinensre, és Őfelsége túlságosan is igen együttérez helyzetével, semhogy bármi akadályt gördítene az elé, hogy így cselekedjék.

- Való igaz ez? - hüledezett Redgauntlet. - Lehetséges ez? Én… mi, valamennyien… mindezen urak szabadok tehát felszállani arra a briggre, mely mint látom, ismét a part felé közelg?

- Ön, uram… valamennyien… mind a jelenlevő urak - mondta a Generális -, mindahányan, akik felférnek a hajóra, szabadon s tőlem háborítatlanul felszállhatnak rája; de egyiküknek sem tanácsolom, akinek nincsen erre a jelen gyűlésen kívül nyomós oka, mivel a mai napot senkinek sem rójuk fel.

- Akkor tehát, uraim - mondta Redgauntlet összecsapva kezeit, ahogy e szavak kiszakadtak kebeléből -, ügyünk örökre elveszett!

Campbell generális elfordult tőlük az ablak felé, mintha kerülni akarná szavaik hallomását. Minthogy azonban ekképp megnyílt előttük a menekvés kapuja, éppoly váratlanul, aminő hirtelen az elébb a végszükség szorítása reájuk tört, tanácskozásuk mindössze egyetlen percig tartott.

- Bírjuk tehát az ön becsületszavát, hogy nem esik bántódásunk - szólalt meg Sir Richard Glendale -, ha felhívásának engedve feloszlatjuk gyűlésünket?

- Bírják, Sir Richard - felelte a Generális.

- Valamint arra is bírhatom ígéretét - kérdezte Redgauntlet -, hogy háborítatlanul a hajó fedélzetére léphetek bármely barátom kíséretében, kit magamnak útitársul választok?

- Mi több, Mr. Ingoldsby… avagy, még egyszer utoljára mégiscsak Redgauntletnek szólítom… még a következő dagályt is megvárhatja a part mentében, míg csatlakozik önhöz bárki, aki jelenleg még a Fairladiesben maradt. Ezután azonban már egy ágyúnaszád érkezik az öbölbe, és felesleges mondanom, hogy helyzetük akkor kockázatosra fordulhat.

- Cseppet sem lenne kockázatos, Campbell generális - mondta Redgauntlet -, avagy nem nekünk lenne kockázatos, ha mások is úgy gondolkoztak volna, mint jómagam még a szorult helyzetben is.

- Megfeledkezik magáról, kedves barátom - szólt közbe a boldogtalan Herceg -, ön elfelejti, hogy ezen úriember megérkezte csupán a zárókövet helyezi rá elébbi elhatározásunkra, hogy felhagyunk ezzel a bikaheccel, vagy bárminő egyéb képtelen névvel illessük is ezt az elhamarkodott kalandot. Búcsúzom önöktől, barátságtalan barátaim. Öntől is búcsúzom - mondta meghajolva a Generális felé -, barátságos ellenségem. Egyedül, egymagamban hagyom el e partot, úgy, ahogy ideérkeztem; és soha többé vissza nem térek!

- Nem egyedül - mondta Redgauntlet -, amíg még vér folyik atyám fiának ereiben.

- Nem egyedül - mondták a körülálló urak, kikben oly érzelmek háborogtak, melyek csaknem lebírták a bölcsebb megfontolásokat, addigi cselekvésük indítékait. - Nem tagadjuk meg elveinket, s nem engedjük, hogy Felséged személye veszélybe kerüljön.

- Ha csak annyi az urak szándéka, hogy vendégüket a partra kísérjék - mondta Campbell generális -, úgy magam is önökkel tartok. Fegyvertelen jelenlétem az urak körében és hatalmában kezesség lesz barátságos szándékaimra, s visszariaszt majd minden túlbuzgó okvetetlenkedést.

- Úgy legyen - mondta a Bujdosó olyan modorban, ahogy fejedelem szokott alattvalójához szólni; nem pedig úgy, mint aki enged az ellenségnek, mert túlságosan gyenge, semhogy szembeszállhasson vele.

Elhagyták a termet; elhagyták a házat. Ismeretlen eredetű, kétes hitelű, de annál fejvesztettebb riadalom támadt az alantasabb rangú kísérők körében, kik röviddel elébb még peckesen feszítettek, fel-alá jártak-keltek és nyüzsgésükkel eltorlaszolták az ajtókat és folyosókat. Híre kélt, minek eredetét lehetetlen volt kideríteni, hogy nagyszámú katonaság közeledik a fogadó felé, és az emberek, akiknek legtöbbje egy vagy más okból rettegte a hatalom sújtó kezét, elrejtőztek az istállókban, eldugott zugokban, vagy egészen odahagyták a helyet. Magány honolt a tájon, kivévén a kicsiny csapatot, mely a durva ácsolatú móló felé lépkedett, ahol Redgauntlet további parancsainak megfelelően ott vesztegeltek a hajó csónakjai, bennük az evezősökkel.

A Stuartok utolsó sarja Redgauntlet karjára támaszkodva lépkedett a part felé, mert a talaj rögös volt, a Bujdosó hősi elszánása pedig immáron nem volt oly friss, sem tagjai oly ruganyosak, mint húsz évvel elébb, midőn még oly könnyedén hordozták számtalan felvidéki hegyen által, valamint a szarvast, ama berkek szülöttét. Követői földre szegzett tekintettel haladtak nyomában, s lelkükben a józan ész szava tusakodott az érzelmekkel.

Campbell generális láthatólag könnyed, közönyös kedéllyel kísérte őket, de ugyanakkor kétségtelenül némi aggodalommal figyelte a rendkívüli jelenet szereplőinek változó arcvonásait.

Darsie és húga természetesen követték nagybátyjukat, akinek haragját többé nem félték, míg jelleme kivívta tiszteletüket; Alan Fairford sorsuk iránti érdektől indíttatva észrevétlen csatlakozott a csapathoz, melyben mindenkit túlontúl lekötöttek saját gondolatai és érzelmei, valamint a közelgő döntő perc, semhogy az ő jelenlétére figyelmezzen.

Félúton a ház és a part között megpillantották Nanty Ewart és Nixon napon feketülő tetemét.

- Ez volt a besúgója? - kérdezte Redgauntlet Campbell generálisra pillantva, aki igenlően bólintott.

- Nyomorult! - fakadt ki Redgauntlet. - Habár jobban illenék a név arra a bolondra, aki hagyta, hogy félrevezesd.

- Ez a derekas kardcsapás - mondta a Generális - megmentett bennünket a szégyentől, hogy egy árulót kelljen megjutalmaznunk.

Megérkeztek a helyhez, ahol csónakba kellett szállniuk. A Herceg egy percig karba font kézzel állt, és némán körbepillantott. Ekkor egy papírszeletet csúsztattak a kezébe. Rápillantott, majd így szólt: - Úgy látom, hogy azt a két barátomat, akiket a Fairladiesben hagytam vissza, már tájékoztatták végzetemről, és azt indítványozzák, hogy Bownessnél vegyük fel őket a fedélzetre. Ez talán nem ellenkezik a feltételekkel, melyek cselekedeteit irányították?

- Természetesen, nem - felelte Campbell generális -, minden eszköz rendelkezésükre áll, hogy csatlakozzanak a távozókhoz.

- Rajtuk kívül - mondta Károly - csak egy útitársat kérek még magamnak. Redgauntlet, e hon levegője neked sem tesz jót, csakúgy, mint nekem. Ezek az urak már megkötötték a békét, vagyis inkább nem tettek semmit, hogy megtörjék. De te… jöjj, oszd meg vélem otthonom, bárhová vetne a sors. Nem látjuk többé e partokat, de majd beszélünk róluk s meghiúsult viadalunkról.

- Követem önt, Sire, életében - mondta Redgauntlet -, aminthogy követtem volna a halálba is. Egyetlen percet engedélyezzen még számomra.

A Herceg ezután körülnézett, és látván többi követőjének földre sütött, megszégyenült arcát, sietve így szólt hozzájuk: - Ne higgyék, uraim, hogy kevésbé vagyok lekötelezettjük, amiért lelkesedésük megfontoltsággal elegyedett, bizton tudom, inkább a magam s az ország érdekében, semmint önös számítás ébresztette félelemből.

Egyiktől a másikhoz lépett, és könnyek s zokogás közepette fogadta búcsúját az utolsóknak, kik mindeddig támogatták magasra törő igényét, s gyengéd, szerető szavakkal szólott mindegyikükhöz.

A Generális kissé elhúzódott a kis csoporttól, és intett Redgauntletnek, hogy míg e jelenet lezajlik, szólni kíván vele. - Ezennel minden bevégeztetett - mondta -, s a jakobita név többé nem jelent majd pártot. Ha kegyelmed belefárad a külországokba, és vágyat érez, hogy megbékéljen, tudassa velem. Eddigelé is csupán önnön nyughatatlansága késleltette a kegyelmet.

- Most pedig már nem is lesz szükségem reá - felelte Redgauntlet. - Örökre elhagyom Angliát; de nincsen ellenemre, hogy uraságod tanúja legyen, amikor búcsút veszek családomtól… Öcsém, jöjj ide. Campbell generális jelenlétében mondom neked, hogy habár a magam politikai hitvallásában felnevelni téged hosszú éveken át leghőbb vágyam volt, most már örülök, hogy nem lehetett keresztülvinnem. Úgy léphetsz tehát a jelen uralkodó szolgálatába, hogy nem kényszerülsz előbbi hűséged újracserélni… mely csere mindazonáltal - tette még hozzá körültekintve - könnyebben esik még a becsületes embereknek is, mint valaha is hittem volna; no de némelyek a kalapjuk mellett hordják hűségük jelvényét, mások a szívükben. E perctől kezdve korlátlan ura vagy mindama jószágoknak, melyektől a birtokvesztés ítélete nem tudta megfosztani atyádat… tiéd lesz mindaz, mi egykor az övé volt… kivéve ezt, jó kardját - kezét az oldalán hordott kardra tette -, amely sohasem fog vért ontani a Hannoveri Házért, amiként az én kezem sem fog többé fegyvert, s ezért én e kardot negyven ölnyi mélyre a hatalmas tenger fenekére süllyesztem. Az Isten áldjon meg, fiam! Ha keményen bántam volna veled, bocsáss meg érte. Egy célra tettem fel mindent… Isten a tudója, nem önös szándékkal; és most látnom kell reményeim ily végzetét, amiért megérdemelt büntetésként, válogatás nélkül felhasználtam minden célravezetőnek vélt eszközt… Húgom, Isten veled, és áldjon meg téged is az ég!

- Nem, bátyám - ragadta meg Lilias Redgauntlet kezét. - Mostanáig ön volt az oltalmazóm nekem. Önt mostan egy csapás érte; engedje meg, hogy kísérője és vigasztalója legyek a száműzetésben.

- Köszönöm neked, leányom, a szeretetet, mit nem érdemlek, de amit kérsz, lehetetlen, s nem is szabad meglennie. Lehull közénk a függöny. Más hazába költözöm. És ha elhagyom, mielőtt eltávozom e világról, csakis Isten házában lehet tovább lakásom. Az ég legyen veletek! A végzetes átok - mondta mélabús mosollyal -, remélem, most már elmúlik a Redgauntlet Ház fölül, hiszen a név mostani örököse a győztes oldalra állt. Tudom, hogy nem fogja elhagyni, hozza bár úgy az idő, hogy vesztes lesz belőle.

A szerencsétlen Károly Edward utolsó búcsút vett lesújtott híveitől. Kezével jelt adott Redgauntletnek, aki besegítette a csónakba. Campbell generális is felajánlotta segítségét, a többiekre pedig túlságosan nagy hatással volt a jelenet, mely előttük lejátszódott, semhogy közbelépésre gondoljanak.

- Kegyelmed, Generális uram, bizonyára szívesen megteszi nekem ezt az utolsó szolgálatot - mondta a Chevalier -, én pedig a magam részéről köszönetet mondok érte. Most megtanultam, miért éreznek a vérpadra lépők megbocsátást és szeretetet még hóhéruk iránt is… Az ég önnel!

Helyet foglaltak a csónakban, amely nyomban eltávolodott a parttól. Az oxfordi hittudós hangos áldó imába kezdett, oly szavakkal, melyeket Campbell generális nagylelkűségében akkor nem kifogásolt, később nem emlékezett reájuk… úgy hírlik, hogy bár whig volt, Campbell maga is csatlakozott, mintegy akaratlan, az egyetemes ámenhez, melyet az egész part visszhangzott.