HATODIK FEJEZET
Darsie Latimer Naplója
(Folytatólag)

Ama fontos találkozó, melyre utolsó iratom végén készülődtem, hamarább elkövetkezett, semmint vártam; mert ugyanaznap, melyen kézhez kaptam a levelet, s alighogy befejeztem vacsorámat, az Uraság, vagy légyen bármi egyéb a neve, betoppant szobámba, ám oly hirtelen, hogy szinte azt hittem, jelenést látok. E férfiú termete kiválólag nemes s méltóságteljes, hangjának mély s teljes zengése pedig kétségbevonhatatlan tekintélyről tanúskodik. Akaratlanul is felemelkedtem, midőn belépett. Egy pillanatig hangtalan néztük egymást, s e csendet végül is látogatóm törte meg.

- Látni óhajtott - szólalt meg. - Itt vagyok. Ha mondanivalója van számomra, kérem, közölje, mert az én időm túlságosan szűkös, semhogy ily gyerekes némajátékkal vesztegessem.

- Szeretném megkérdezni öntől - mondtam -, mily hatóság tart elzártságban e helyütt, s milyen célzattal?

- Már mondtam önnek - felelte -, hogy saját hatóságom elegendő jogcím, s megfelelő hatalommal is rendelkezem. Ez idő szerint ez minden, mit önnek tudnia szükséges.

- Minden brit alattvalónak jogában áll megtudni, mi okból szenved fogságot - válaszoltam -, s törvényes parancs nélkül senki sem fosztható meg szabadságától. Mutassa meg, kérem, a parancsot, melynek értelmében ön fogságban tart engem.

- Annál többet is fog még látni - mondta -, s a magisztrátussal is találkozni fog, mely kibocsátotta, mégpedig percnyi késedelem nélkül.

E hirtelen jött ajánlat hízelgő volt számomra, de egyben meg is riasztott. Feltétlen úgy éreztem, hogy ügyem igaz ügy, és eltökéltem, hogy bátran megvédem magam, habár kívánhattam volna magamnak kicsivel több időt is a felkészülésre. Foglárom azonban sarkon fordult, feltépte lakrészem ajtaját, és rám parancsolt, hogy kövessem. Midőn átléptem börtönkamrám küszöbét, kedvet éreztem megfordulni, és futásnak eredni; de nem tudtam, merre keressem a lépcsőt; valamint okkal hittem, hogy a külső ajtókat zárva találnám; utoljára pedig, alighogy foglárom kevély léptei nyomán elhagytam a szobát, észrevettem, hogy sarkamban Cristal Nixon követ, aki váratlanul tűnt fel mögöttem két lépésnyire, s akinek hatalmas testi erejével, eltekintve a segítségtől, mit gazdája nyújtana neki, úgy véltem, reménytelen lenne versenyre kelnem. Ezért ellenkezés nélkül s csendben követtem lépteit véges-végig egy vagy talán két hosszú folyosón, melyek hosszabbak voltak, semmint az a ház méreteiről eddig alkotott elképzeléseimbe illett. Végül feltárult egy ajtó, és egy tágas, régimódi fogadószobába léptünk, melynek ablakait színes üveg töltötte ki, s falait tölgyfa burkolat borította; egy nagy rostélyon, a kandalló kürtője alatt, melyen valamilyen címerrajzolat volt látható, hatalmas rőzsenyalábok füstölögtek; a falakat páncélos vitézek díszítették sisak helyett nagy parókában, valamint hölgyek is a szokott számban, akik bőven redőző palástjukban virágcsokrokat szagolgattak.

Egy hosszú asztal mögött, melyen számos könyv tornyosult, műveletlen külsejű, szapora mozgású ember ült, aki paróka helyett a saját haját viselte varkocsba kötve, s aki az előtte kiteregetett ívpapirosokból s a beléptemkor kezében tartott tollból ítélve mindenben felkészült, hogy betöltse az írnok hivatalát. A lehetőséghez mérten pontos leírást akarok adni ezen férfiakról, azért kiegészítésül közlöm, hogy az említett személy sötét kabátot, kordbársony térdnadrágot és magas kamáslit viselt. Ugyanezen asztal felső végénél egy terebélyes, fekete bőrrel bevont karszékben körülbelül ötvenéves kövér férfiú ült, aki vagy valóban vidéki békebíró, vagy pedig kitűnő érzékkel választották ki e szerep eljátszására. Bőrnadrágjának szabása hibátlan volt, lovaglócsizmájának fénye makulátlan, s öltözéke eme két darabját egy pár tündöklő és szemkápráztató, úgynevezett csizmakötő egyesítette; végezetül pedig csipkével gazdagon kivarrt mellény s lila dolmány juttatta nagyobb érvényre a kis ember takaros, ám kissé testes termetét, s egyben további pírt is kölcsönzött vérmes orcájának. Feltételeztem, hogy már ebédje után van (mert két órával múlt dél), s most egy pipatömet dohánnyal múlatja magát, és serkenti emésztését. Modorából sugárzott a tekintély, ami illendő volt külsőjének falusias méltóságához, s úgy tűnt, azt a szokását, hogy két szó között számos átvezető hangot böffentett ki, a hanglejtés különös változataival, melyek furcsa módon a basszustól a trilláig terjedtek, azért vette fel, hogy ezzel a megfontoltság s az érett körültekintés látszatával ruházza fel vélekedését s döntéseit. Mindezek ellenére, Alan, kéccséges, miként öreg professzorunk szokta volt mondogatni, hogy a békebírónak több esze lett volna egy szamárnál. Viszont kétségtelen, hogy míg nagy tiszteletben tartotta nótáriusának jogászi szakértelmét, ami végtére is meglehet, a dolgok rendje szerint való, úgy tűnt, szokatlan mértékben alávetette magát úri barátjának, ha ugyan valamelyikük is valóban birtokos úr volt, sokkalta nagyobb mértékben, semmint az összhangban lett volna a magának tulajdonított módfeletti fontossággal.

- Ho… ha… ej… úgy… úgy… hm… khm… ez volna tehát az a bizonyos fiatalember, ugyebár? Hm… ej… eléggé rossz bőrben van… Leülhet, fiatalember.

Felhasználtam a kapott engedélyt, mert betegségem sokkalta jobban legyengített, mint sejtettem, és nagy fáradtság szállt meg az elszenvedett izgalmaktól s még ama néhány lépéstől is, mit idáig megtettem.

- És a neve, fiatalember, az pedig… khm… ej… ha… vagyis tehát mi a neve?

- Darsie Latimer.

- Helyes… ej… khm… nagyon helyes. Darsie Latimer, pontosan így van… ha… ej… honnan valósi?

- Skóciából, uram - feleltem.

- Skóciai születésű… ö… khm… öh… mármost hogy is van ez?

- Angol születésű vagyok, uram.

- Helyes… ej… igen, de még mennyire, hogy az. No de, kérdem én, Mr. Darsie Latimer, mindig ez volt az ön neve, avagy hívták talán másképpen is?… Nick, jegyezd a válaszait, Nick.

- Emlékezetem szerint sohasem viseltem más nevet - hangzott a válaszom.

- Hogyan? Hát ezt nem hittem volna. Na és maga, szomszéd?

Ekkor a másik uraságra pillantott, aki egy székbe telepedve, lábait előrenyújtóztatva, karjait keblén keresztbe fonva, látszólag közömbösen figyelte, mi folyik. A békebíró felszólítására azt válaszolta, hogy talán a fiatalember emlékezete nem terjed ki életének legkorábbi szakaszára.

- Ah… öö… ha… hallotta, mit mondott az úr. Kérdem én öntől, milyen régre méltóztatik kegyelmed emlékezetének terjedni… he?

- Talán hároméves koromig, uram, esetleg még kicsivel régebbre.

- És azt állítja - szólalt meg rabtartóm hirtelen kiegyenesedve székében, teljes terjedelmében kieresztve erőteljes hangját -, hogy akkor is mostani nevét viselte?

Meghökkentett a magabiztosság, mellyel e kérdést nekem szegezte, de hiába kutattam emlékezetemben megfelelő válaszért. - Legalábbis úgy emlékszem - feleltem -, hogy mindig Darsie-nak szólítottak; apró gyermekeket ritkán szólítanak másképp, mint keresztnevükön.

- Úgy már elhiszem - válaszolta, és ismét elnyúlt székében, felvéve előbbi ernyedt testhelyzetét.

- Tehát gyermekkorában önt Darsie-nak nevezték? - szólalt meg a békebíró. - És… khm… ej… mikor vette fel először a Latimer nevet?

- Nem vettem fel, uram, mások adták nekem ezt a nevet.

- Most azt kérdezem - szólított meg ismét a ház ura, de kevesebb szigorral a hangjában, mint az imént -: vissza tud-e emlékezni arra, hogy hívták-e önt Latimernek, mielőtt Skóciában e nevet kapta?

- Nyíltan válaszolok. Egyetlen esetre sem emlékszem, hogy így szólítottak volna, míg Angliában éltem, ám arra sem emlékszem, mikor kaptam első ízben e nevet; s amennyiben önök bármiféle következtetést vagy egyebet szándékoznak e kérdésekre s rájuk adott válaszaimra alapozni, kérem, vegyék figyelembe kora gyermekségemet.

- Hm… ej… igen - mondta a bíró -; mindent, mit figyelembe kell venni, annak rendje s módja szerint figyelembe fogunk venni. Fiatalember… öö… megkérdezhetem, hogyan hívták az ön atyját s édesanyját?

E kérdés oly sebet tépett fel, mely régtől fogva üszkösödött lelkemben, s nem tűrtem el oly türelemmel, mint a megelőzőeket, hanem így feleltem: - Én viszont követelem, hogy arra válaszoljon, valóban angol békebíró előtt állok-e?

- Őnagyságát, Foxley urat, Foxley Hall birtokos urát immáron huszadik esztendeje választják meg erre a tisztségre - felelte Nicholas, az írnok.

- Akkor azt is tudnia kellene, avagy önnek, írnokának tudomására kellene hoznia - feleltem -, hogy ebben az ügyben én vagyok a panaszos fél, s ezért, mielőtt keresztkérdéseknek vetnek alá, panaszomat kellene meghallgatniuk.

- Hmp… hej… hogyan… ej… ebben van valami, szomszéd - hebegte a szegény békebíró, aki (mivel tudatlanságában bármely tantétel szellője felkapta s elsodorta) szerette volna, ha minden lépését szomszédja szentesíti.

- Csodálkozom önön, Foxley - szólalt meg szilárd akaratú szomszédja -, hogyan szolgáltathatna igazságot a fiatalembernek, míg azt sem tudja, kicsoda?

- Khm… igen… a teringettét, ez igaz - mondta Foxley békebíró úr. - Most látom csak… ha közelebbről megvizsgáljuk a dolgot… hogy az egészben, amit mond… nincs is semmi… tehát, jó uram, meg kell mondania édesapja teljes nevét.

- Nem áll módomban, uram; amennyiben ön ragaszkodik hozzá, hogy betekintést nyerjen ily magántermészetű ügyeimbe, közölhetem önnel, atyám neve ismeretlen előttem.

A békebíró felpuffasztotta pofazacskóit, melyek úgy kidagadtak, mint egy holland kerub orcái, miközben szeme csaknem kipattant üregéből az erőfeszítéstől, mellyel visszatartotta lélegzetét. Aztán: - Fhü… phu… piha… ha! - kifújta magából a levegőt, és így szólt: - Fiatalember, maga tehát nem ismeri a szüleit? Akkor pedig figyelmeztetem, csavargónak kell nyilvánítanom önt. Omne ignotum pro terribili, [94] ahogy Applebyben mondtuk az iskolában, azaz mindenki, akit a békebíró nem ismer, lator és csavargó. Ha!… Csak nevessen rajta az úr; de kérdem én, vajon tudta volna az úr, hogy mit jelent ez a latin mondat, ha nem mondom meg én magam?

Elismertem, valóban lekötelezett azzal, hogy közölte velem e velős mondás újabb változatát, s oly újabb értelmezését, mit egymagam az ő segítsége nélkül nem lettem volna képes kihüvelyezni belőle. Ezután folytattam ügyem előadását, immáron magabiztosabban. A békebíró nagy szamár volt, ehhez nem fért kétség; azonban aligha feltételezhettem, hogy teljességgel tudatlan, s még azt sem tudja, mi szükségeltetik az eljáráshoz az enyémhez hasonlóan egyszerű ügyek esetén. Ezért hát tudtára hoztam a zendülés tényét, mely a Solway skóciai partján tört ki, elmagyaráztam neki, miként jutottam jelen helyzetembe, s kérelmeztem, helyeztessem szabadlábra. A tőlem telhető komolysággal érveltem ügyemben, miközben lopva egy-egy pillantást vetettem ellenfelemre, ki, úgy tűnt, a legteljesebb közönnyel hallgatja beszámolómat mindama békebontó tettekről, melyekkel őt vádoltam.

A békebíró pediglen, miután végül is befejeztem beszédemet, nem tudván, hogy mi egyebet mondhatnék még egy ily egyszerű ügyben, így válaszolt: - Hó… ah… ah… no igen… nagyszerű! Vagyis ez volna hát a hála eme jóságos úriember irányában, mindama gondért és fáradságért, mit ő magára vállalt az ön érdekében?

- Megmentette az életemet, ezt elismerem, egy alkalommal bizonyosan, ám feltehetőleg kétszer is; mindazonáltal ez nem biztosíthat számára hatalmat személyem felett. Ennek ellenére én nem kérem megbüntetését, nem vágyom bosszúra; ellenkezőleg, megelégszem azzal, ha barátként válhatok el ezen úriembertől, kinek indítékait nem akarom rosszra magyarázni, noha ellenem elkövetett tettei kimerítik a jogtalanság s az erőszak fogalmát.

Ez a mértékletesség, amint azt te, Alan, bizonyára megérted majd, nem teljes egészében az általam bepanaszolt személy iránti rokonszenvemből fakadt; egyéb okaim voltak, melyekre iránta való tiszteletem csekély befolyással bírt. Mindazonáltal úgy tűnt, hogy a mérséklet, mellyel ügyemet előadtam, nagyobb hatással volt rá, mint bármi egyéb, amit eladdig mondottam. Meghatódott annyira, hogy csak alig tudta palástolni zavarát, s sűrűn szippantgatott tubákjából, mintegy azért, hogy ekképp időt nyerjen némileg leküzdeni felindultságát.

Ám ami Foxley békebírót illette, akire pedig ékesszólásommal leginkább hatni kívántam volt, őnála sokkal kevésbé kedvező eredményt értem el. Suttogva tanácskozott Mr. Nicholasszal, írnokával - pusmogott, hümmögött, és a homlokát ráncolgatta, ezzel is kimutatva, mennyire megveti folyamodványomat. Mikor végül is szemmel láthatólag sikerült elhatározásra jutnia, hátradőlt székében, dacos tekintettel, nagy erővel megszívta pipáját, amivel azt szándékozott tudtomra adni, hogy érveim hatástalanok maradtak.

Mikor végül elhallgattam, inkább mert a lélegzetből fogytam ki, nem pedig az érvekből, szólásra nyitotta orákulumi ajkait, és a szokásos harákoló és böffentő hangoktól, valamint bőséges füstfellegektől meg-megszakítva a következő választ adta: - Hm… ej… eh… fuu… no és, fiatalember, maga azt képzeli, hogy Matthew Foxleyt, aki már húsz éve békebíró, félrevezetheti az efféle ostobasággal, amin még egy piaci kofa is átlátna? Fuu… fuu… eh! Fiatalember… eh… tisztában van ön azzal, hogy ez olyan vád, mellyel szemben… ha helyt adnék neki… a vádlott óvadék ellenében sem védekezhetne szabadlábon… és hogy… hm… ej… ezek szerint a legnagyszerűbb embert… fuu… magát Graystock báróját kellene vád alá helyeznem? És ön, aki azt állítja, hogy ez az úriember elrabolta önt, kifosztotta vagyonából, meg tudom is én, mit össze nem hordott… eh… fuu… közben meg azt akarná velem elhitetni, hogy nem óhajt egyebet, mint elszabadulni tőle? Azt meghiszem… eh… hogy ez a szíve vágya. Ez okból, mivel ön afféle kelekótya ifjú, valamint… ej… hm… amolyan semmittevő, s némiképp hígagyú is, miként e ház becsületes népétől hallottam… nos, önnek továbbra is gyámja őrizetében kell maradnia, mígnem eléri a nagykorúságot, avagy a Lord Kancellár parancsa kezébe adja saját ügyei intézésének jogát, amit is, ha addigra újra megjön kegyelmed józan esze… ej… hm… fuu… akkor sem fog kiváltképp nagy sietséggel átvenni gyámjától.

Azalatt, míg őméltósága hümmögött és krákogott, és a pipafüstöt pöfékelte, valamint lassúdad, dagályos modorban előadta mondandóját, én egy percnyi időt nyertem arra, hogy összeszedjem gondolataim, melyeket eléggé szétzilált eme nyilatkozat rendkívüli hordereje.

- Fel nem foghatom, uram - válaszoltam -, mily jogcímen tarthat igényt ezen személy engedelmességemre és gyámom címére. Mindez orcátlan imposztorság. Soha életemben nem láttam, mígnem szerencsétlenségemre, mintegy négy héttel ezelőtt erre a vidékre jöttem.

- Hogyne, uram… mi… eh… jól tudjuk… hogy… fuu… ön nem szívesen hallja bizonyos személyek nevét; és… hogy… eh… hiszen ért engem… hogy vannak bizonyos dolgok meg ügyek, például, ha nevekről esik szó, amelyek kihozzák önt a sodrából… aminek nem óhajtok tanúja lenni. Mindazonáltal, Mr. Darsie… avagy… pöff… Mr. Darsie Latimer… avagy… pöff, pöff… eh… legyen, Mr. Darsie a Latimer nélkül… amennyit ön ma elismert, meggyőzött engem arról, hogy ön számára az a legelőnyösebb, ha ezen barátom nagybecsű gyámsága alatt marad… mindaz, amit ön bevallott… s emellett… pöff… eh… én felelősségtudattal teljes embernek ismerem őt… haj… aj… igen megbízható és tiszteletre méltó embernek. Avagy ön tagadni merészelné ezt?

- Semmit sem tudok róla - ismételtem -, még a nevét sem ismerem; és, miként már mondottam önnek, néhány héttel ezelőttig soha életem során nem is láttam őt.

- Erre meg is esküszik az úr? - kérdezte a különös férfiú, aki oly magabiztosan várta a vita kimenetelét, miként a csörgőkígyó lesi zsákmányát, mely már bűvtekintete sugarába került. Míg mély s visszafogott hangon ezeket mondta, kissé hátrább húzta székét a bíróénál, hogy látatlan maradjon tőle s írnokától egyaránt, kik ugyanazon az oldalon ültek, s ezenközben e különös férfiú oly baljóslatúan fenyegető tekintettel hajolt felém, hogy aki tanúja volt e pillantásnak, soha életében nem felejtheti. Szeme felett homloka ráncai a haragtól elszürkültek, szinte feketére váltak, s félkör avagy inkább elliptikus alakká gyűrődtek a két szemöldök találkozásánál. Ilyen tekintetről egy ásatag diablerie históriában hallottam, történetesen nem is sokkal azelőtt, melyben a homlok izmainak ily komor s mélyen bevésődő redőzését, nem minden alap nélkül, kicsiny patkó alakot formázónak írták le.

Ama történet, mikor végighallgattam, iszonyú gyermekkori látomások emlékét ébresztette fel bennem, melyeket e rám szegezett megsemmisítő, senyvesztő pillantás erőszakkal ismét emlékezetembe idézett, de ez alkalommal még sokkal élénkebben. Annyira megrökönyödtem, s hozzá kell tennem, meg is rémültem, ama halovány emlékképektől, melyeket az iszonytató jel elmémben felriasztott, hogy úgy meresztettem szemem az arcra, melyen megjelent, mintha valamely borzalmas jelenést látnék, míg egy kendővel egy pillanatra végigsimítva arcán, e titokzatos ember egyszeriben letörülte róla a számomra oly megdöbbentő tekintetet. - A fiatalember többé nem fogja letagadni, hogy látott már - mondta elégedetten a békebírónak -; és bízom benne, hogy most már megbékél majd időleges gyámságommal, mely meglehet, kedvezőbben fog végződni számára, semmint várná.

- Bármit várnék is - válaszoltam, összeszedve szétzilált gondolataimat -, azt mindenképp látom már, hogy igazságot és oltalmat semmiképp sem várhatok ettől az úrtól, kinek pedig tiszte lenne mindkettőt szolgáltatni számomra. Azt illetőleg pedig, hogy ön, uram, mily különös módon ártotta bele magát egy boldogtalan fiatalember sorsába, avagy miféle érdeklődést tanúsít irányomban állítása szerint, csakis önmaga szolgálhat magyarázattal. Hogy azelőtt is láttam már önt, az bizonyos, mert senki sem felejtheti ama pillantást, mellyel, úgy tűnik, képes megsemmisíteni bárkit, akire reászegezi.

Úgy láttam, célzásomtól a bíró meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. - Ha!… ej - mondta - …ideje, hogy távozzam, kedves szomszéd. Sok mérföldet kell még lovagolnom, s nem szívesen lovagolok szürkületben ezen a vidéken… Mennünk kell, Mr. Nicholas.

Ügyetlenül motozott kesztyűjével, habár sietve akarta felhúzni, miközben Mr. Nicholas engedelmes buzgalommal indult kabátjáért s lovaglópálcájáért. Házigazdájuk tartóztatni próbálta őket, s ágyat meg vacsorát emlegetett. Bár mindketten ontották magukból a köszönő szavakat a meghívásért, úgy látszott, szívesebben mentek, mint maradtak; Foxley békebíró úr tucatszor is bocsánatot kért, s közben legalább száz óvatosságra intő khm-öt és eh-t mondott már, amikor a Dorcas nevű leányzó toppant be a szobába, és jelentette, hogy egy bizonyos úriember érkezett jogi természetű ügyben.

- Miféle úriember?… És mit akar?

- Amolyan mezítlábas úriember - mondta a vászoncseléd -, és a bíró úr őnagyságához jött az igaza dolgában. Azért néztem úriembernek, mert olyan jól beszél latinul, akár az iskolamester; de uramfia! micsoda furcsa tollseprűt hord a fején paróka helyett.

Az ekképp bejelentett s leírt úriember beszökkent a szobába. De már éppen annyit írtam, amennyi megtölti ívlapom, és súlyos zavarom is oly igen bujtogat, hogy úgy hiszem, elegendő mesélnivalóval rendelkezem, hogy újabb ívet is megtöltsek ama eseményekkel, melyek, drága Alanem, félnótás kliensed, Peter Peebles hívatlan betoppantát követték!