HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Alan Fairford története

Olvasóink bizonyára emlékeznek még, hogy Fairfordot Dick Gardener azért vezette Fairladiesből az öreg Crackenthorp Apó fogadójába, hogy ott, amint a rejtélyes Buonaventure atya tudatta véle, megtörténjék áhított találkozása Mr. Redgauntlettel, és tárgyalást kezdjen vele barátja, Darsie szabadságának érdekében. Kísérője, Mr. Ambrose külön utasítására, az egyik hátsó ajtón vezette be Alant a fogadóba, és lelkére kötötte a fogadósnak, hogy adjon neki különszobát, bánjon vele tisztességgel, de máskülönben tartsa rajta a szemét, és ha valami okot lát, hogy azt gyanítsa, spionnal van dolga, zárja is be valahová. Mindazonáltal Alant közvetlenül semmi módon sem korlátozták a mozgásában, csak annyi történt, hogy bevezették a szobába, és megkérték, itt várja be annak az úriembernek a megérkeztét, akivel szólni óhajt, s aki, mint Crackenthorp egy jelentőségteljes főbiccentéssel megnyugtatta, egy órán belül egészen bizonyosan itt lesz. Majd újabb jelentőségteljes főbiccentéssel azt ajánlotta neki, hogy ne hagyja el a szobáját, mert olyan emberek vannak a házban, akik szívesen beleártják maguk a más ember dolgába.

Alan Fairford tartotta is magát a kocsmáros tanácsához, ameddig ésszerűnek találta; ám amikor egy nagyobbfajta lovascsapat érkezett a fogadó elé, s az érkezők közt felismerte Redgauntletet, akit Birrensworki Herries néven látott utolszor, és aki daliás, szálas termetével kivált a többiek közül, úgy vélte, legokosabb, ha lemegy a ház elé, abban a reményben, hogy közelebbről fürkészve, talán Darsie barátjára is rábukkan a lovascsapatban.

Az olvasó már tudja, hogy így cselekedvén alkalma nyílott felfogni Darsie estét nyergéből, noha annak álruhája és maszkja megakadályozta, hogy felismerje barátját. Bizonyára arra is emlékszik a nyájas olvasó, hogy míg Nixon Miss Redgauntletet és fivérét sietve beterelte a házba, nagybátyjuk, némiképp felbosszantva a váratlan és alkalmatlan közjátéktól, beszédbe elegyedett Fairforddal, aki őt elébb Herries, majd Redgauntlet néven szólította meg, melyeknek azonban egyikét sem volt hajlandó elismerni magáénak, nemkülönben a fiatal ügyvédet sem akarta megismerni, habár álarcként felöltött gőgös közönye sem rejthette el, hogy a helyzet bosszantja, sőt kínosan feszélyezi.

- Ha úgy gondolja, hogy feltétlenül ismeretséget kell kötnünk - mondta végül -, aminek magam semmi szükségét sem látom, kivált most, amikor legkevésbé sem vágyom társaságra, nyomatékosan kérem önt, tüstént közölje velem, amit mondani óhajt, és engedje, hogy fontosabb ügyeknek szenteljem magam.

- Bemutatkozásomat - mondta Fairford - ez a levél tartalmazza -, és átnyújtotta Maxwell levelét. - Meggyőződésem, hogy bármely néven tetszik uraságodnak neveztetni magát, kegyelmed és csakis kegyelmed kezébe kell átnyújtanom.

Redgauntlet megforgatta a levelet; aztán elolvasta tartalmát; majd újra megnézte a levelet, és szigorú hangon ezt az észrevételt tette: - A levél pecsétje fel van törve. Ilyen állapotban volt akkor is, amikor uraságod kézbe kapta?

Fairford éppannyira megvetette a hazugságot, mint bárki más… hacsak nem, mint Garasos Tom mondaná, „az üzlet érdekében” történik. Készséggel és határozott hangon válaszolt: - A pecsét érintetlen volt, amikor Summertreesi Maxwell úr átnyújtotta nekem.

- És hogyan merészkedett ön feltörni a nekem címzett levél pecsétjét? - mondta Redgauntlet felháborodva, bár talán nem is nagyon bánta, hogy beleköthet valamibe, ami nem tartozik a levél tárgyához.

- Soha egyetlen gondjaimra bízott levél pecsétjét sem törtem fel - mondta Alan -; nem annyira a címzettől való félelmemben, mint inkább a magam becsülete miatt.

- Ezt nagyon szépen mondta, ifjú ügyvéd uram - mondta Redgauntlet -, azt viszont kétlem, hogy önbecsülete odáig terjedt, hogy el se olvassa, vagy meg ne hallgassa a levelemet, valaki más olvasatában, miután a pecsét feltöretett.

- Kétségkívül hallottam a levél tartalmát - mondta Fairford -, és mondhatom, nem kis mértékben elképesztett.

- Nos - mondta Redgauntlet -, úgy vélem, hogy a helyzet in foro conscientiae [152] nagyjából ugyanaz, mintha saját kezűleg törte volna fel a pecsétet. Felmentve érzem magam az alól, hogy további tárgyalásba bocsátkozzam ily csalárd küldönccel, és ön csakis tulajdon magának köszönheti, ha utazása eredménytelenül végződött.

- Várjon, uram - mondta Fairford -, és tudja meg, hogy előzetes beleegyezésem nélkül ismerkedtem meg a levél tartalmával… mondhatnám, akaratom ellenére, ugyanis Mr. Buonaventure…

- Kicsoda? - csattant fel Redgauntlet riadó hangja. - Kinek a nevét említette?

- Buonaventure atyáét - mondta Alan -; egy katolikus papét, vagy én legalábbis annak vélem, akivel az Arthuret kisasszonyok Fairladies nevű kastélyában találkoztam.

- Az Arthuret kisasszonyok!… Fairladies!… Egy katolikus pap!… Buonaventure atya! - ismételte Redgauntlet meghökkenve Alan szavain. - Lehetséges, hogy az oktalan meggondolatlanság ilyen szertelen tébolyba csapjon át? Felszólítom önt, mondja meg nekem az igazságot. Feltétlen tudnom kell, hogy több-e az ön tudomása útszélen hallott, üres szóbeszédnél. Ön ügyvéd, s így bizonyára tisztában van vele, milyen kockázatot vállalnak azok a katolikus papok, akiket kötelességük e véres partokra küld.

- Ügyvéd vagyok, kétségkívül - mondta Fairford -, azonban abból, hogy polgári életemben ilyen tiszteletre méltó címet viselek, nem következik, hogy a besúgás vagy kémkedés is mesterségem lenne. Ez pedig talán elégséges bizonyítéka annak, hogy valóban találkoztam Buonaventure atyával.

Átnyújtotta Buonaventure levelét, és figyelte Redgauntlet arcát, míg végigolvasta. - Kétszeres téboly! - mormolta, s a szomorúság, visszatetszés és aggodalom kifejezése elegyedett tekintetében. „Ments meg, Uram, a barátaim oktalanságától”, mondja a spanyol, „ellenségeim haragjától magam is megvédem magam.”

Még egyszer figyelmesen végigolvasta a levelet, két vagy három percig gondolataiba mélyedt, miközben úgy tűnt, valamely fontos szándék ölt formát elméjében, melynek árnya lassan tekintetére borul. Ujjával intett csatlósának, Cristal Nixonnak, aki a jelre nyomban bólintással válaszolt, és egy-két lovas kíséretében Fairford felé indult. Az ifjú ügyvédben balsejtelmek támadtak, hogy fogságba akarják ejteni.

Ebben a percben lárma hallatszott a házból, és rögtön utána Peter Peebles rohant ki az ajtón, mögötte Nanty Ewart kivont karddal, legvégül pedig az érdemdús kvéker, aki oly igen próbálta elhárítani mások feje fölül a bajt, hogy azt se bánta, ha a maga fejére idézi.

Vadabb s egyben komikusabb alakot aligha lehetne elképzelni, mint amilyen Peter Peebles volt, amint csattogva szedte a lábát, ahogy csak hatalmas csizmáitól bírta, leginkább talán egy menekülő madárijesztőre emlékeztetve; míg Nanty Ewart vézna, sorvatag alakja, orcáján a halál színével s szemében a bosszú csillogásával kísérteties ellentéte volt előle menekülő nevetséges üldözöttjének.

Redgauntlet közéjük vetette magát. - Minő szertelen bolondság ez? - kérdezte. - Kapitány, tegye el a fegyverét. Azt hiszi talán, hogy alkalmas az időpont részeg duhajkodásra, avagy hogy ily nyomorúságos lény méltó ellenfél egy bátor férfiúnak?

- Bocsánatát kérem - mondta a kapitány, miközben kardját hüvelyébe dugta. - Kicsit kijöttem a sodromból, ez nem vitás; de hogy valaki megértse, miért, a szívemben kellene olvasnia, és ahhoz még magamnak se nagyon van bátorságom. De most már biztonságban van tőlem ez a féreg. Az ég mindkettőnkön bosszút állt.

Míg így beszélt, Peter Peebles, aki félelmében előbb Redgauntlet háta mögé rejtőzött, kezdte visszanyerni bátorságát. Oltalmazója kabátjának ujját ráncigálva, így szólt hozzá: - Mr. Herries… Mr. Herries… - suttogta izgatottan - kegyelmed már annyi nagy jót tett velem, és ha most még egyet megtesz nekem, megbocsátom kegyelmednek azt a hordócska brandyt, amit Sir Henri Redkancsó kapitánnyal egyetemben ittak meg annak idején. Visszavonom a vádat; és menlevelet is kap majd nagyságod; és lássam bár Edinburghben a Kereszt körül sétálni, vagy éppen a Bíróságon, még hüvelykszorítóval se juttatja senki az eszembe, hogy valaha is fegyvert láttam kegyelmed kezében.

Ígéreteit Redgauntlet kabátjának oly heves rángatásával kísérte, hogy amaz végül megfordult és ráförmedt: - Ostoba bolond! Egy szóval mondd meg, mit akarsz.

- Jól van, jól van. Ha egy szóval, hát egy szóval - mondta Peter Peebles. - Van nálam egy elfogatóparancs az ellen az ember ellen, aki itt áll kegyelmed előtt, Alan Fairford nevezetű és foglalkozására nézve ügyvéd. Foxley bíró úr írnokától, Nicholas Faggott úrtól vettem azon az egy guinea-n, amit nagyságodtól kaptam.

- Hah! - horkant fel Redgauntlet. - Valóban van parancsod? Mutasd… Cristal Nixon, te meg ügyelj, nehogy valaki megszökhessen.

Peter óriási, zsíros bőrtárcát vett elő, mely piszkosabb volt, semhogy eredeti színét megállapíthatták volna a körülállók, s amely színültig volt jegyzetekkel, ügyvédnek szánt perösszefoglalókkal és csak az ég tudja, mi mindennel. Ebből a felbecsülhetetlen értékű paksamétából kiválasztott egy papírszeletet, és átnyújtotta Redgauntletnek, illetőleg Herriesnek, ahogy mindegyre szólongatta, s közben ezeket mondta: - Szabályos és jogerős letartóztatási parancs ez, kérem, melyet az én írásbeli nyilatkozatomra állítottak ki Alan Fairford ellen, akit én törvényesen szolgálatomba fogadtam, de ő megugrott tőlem, átszökött a határon, és most a környéken rejtőzik, hogy kibújjon vállalt kötelezettségeinek teljesítése alól; s ezért a papír megparancsolja minden zsandárnak és egyéb fegyverviselőnek, hogy kutassák föl és fogják le abból a célból, hogy a nagyméltóságú Foxley békebíró úr elé állíttassék egzaminációra, s ha szükséges, bebörtönzésre. Nomármost, igaz, hogy ez itten szépen le vagyon írva, de honnan kerítek én poroszlót ezen a vidéken, ahol csak úgy, egyetlen szóra előkapják a pisztolyt meg a kardot, és az emberek annyit se törődnek György király törvényével, mint az öreg Károlyéval? Most is, ugye, ez a részeg matróz meg az a korhely kvéker becsábítottak a csapszékbe, és amiért nem akartam annyi brandyt adni nekik, hogy holtrészegre ihassák magukat, mind a ketten nekem estek, és bizony el is bántak volna velem cudarul.

Mialatt Peter ekképp karattyolt, Redgauntlet átfutotta szemével a parancsot, és nyomban látta, hogy Nicholas Faggott bizonyára rászedte Petert, hogy kicsalja az egy árva guinea-t a szegény, féleszű nyomorult zsebéből. Ám a békebíró tényleg aláírta, aminthogy mindent aláírt, amit az írnoka eléje tett, és Redgauntlet elhatározta, hogy felhasználja a papírt a saját céljaira.

Ezért anélkül, hogy határozott választ adott volna Peter Peeblesnek, komoly ábrázattal Fairfordhoz lépett, aki csendben várta, hogy véget érjen a jelenet, melynek szereplői között nem kis meglepetésére egy ugyancsak szembeötlő figurát fedezett fel: kliensét, Mr. Peeblest.

- Mr. Fairford - szólalt meg Redgauntlet -, számos ok indítana arra, hogy a kiváló Buonaventure atya kérésének, azaz inkább utasításának megfelelően cselekedjem, és tárgyalásba bocsátkozzam önnel gyámfiam jelen helyzetéről, kit ön Darsie Latimer néven ismer. Ám ki tudná jobban önnél, hogy a törvénynek valamennyien engedelmességgel tartozunk, még ha önnön érzelmeink ellenére kell is cselekednünk. Nos, ez a szegény ember elfogatóparancsot mutatott fel, amely önt a magisztrátus elé idézi; és én attól tartok, hogy e parancs előtt önnek is fejet kell hajtania, habár ezáltal késedelmet szenved az ügy, melyet velem megbeszélni óhajt.

- Elfogatóparancs ellenem? - kiáltott fel Fairford méltatlankodó felháborodással. - És ennek a szerencsétlen nyomorultnak az instanciájára? Ez merő cselfogás, méghozzá igen átlátszó cselfogás!

- Meglehet - válaszolta Redgauntlet nagy nyugalommal -, ön bizonyára jobban tudja; csakhogy az írás szabályosnak tűnik, és én, kiben oly tisztelet él a törvény iránt - mondta képmutatóan -, hogy ez volt szinte életem vezérfonala, nem tehetem meg, hogy ne bocsássam a törvény rendelkezésére azt a csekély segítséget, mit nyújthatok. Tekintse meg ön is, és győződjék meg róla, hogy ha cselfogás is, nem az én művem.

Fairford átfutotta szemével Peebles esküvel erősített vallomását, majd a parancsot is, aztán felkiáltott, hogy ez orcátlan visszaélés, s hogy mindazok, akik engedelmeskednek az ilyen parancsnak, felelni fognak tettükért, s kötelesek lesznek kártérítést fizetni. - Sejtem indítékait, Mr. Redgauntlet - mondta -, hogy miért járul hozzá ily nevetséges parancs foganatosításához. De ne higgye, hogy ebben az országban az egyik törvénytelen erőszakot el lehet kendőzni vagy jóvá lehet tenni egy újabbal. Ön józan és becsületes ember létére nem színlelheti, hogy ezt az irományt törvényes parancsnak tekinti.

- Én, uram, nem vagyok ügyvéd - mondta Redgauntlet -, és nem állíthatom magamról, hogy tudnám, mi törvényes, mi sem; ez a parancs teljesen szabályos, és nekem ennyi elegendő.

- Ki hallott már olyant - mondta Fairford -, hogy egy ügyvédet is akképp kényszerítsenek vissza a peréhez, mint egy bányászt vagy sóvájárt [153] a szolgálatába, ha megszökik urától?

- Nem látok különbséget - mondta Redgauntlet szárazon -, hacsak azt nem, hogy az ügyvéd szolgálatai drágábbak és haszontalanabbak.

- Ön ezt nem gondolhatja komolyan - mondta Fairford -, ön nem gondolhatja, hogy ilyen silány fortéllyal fog kibújni az adott szó teljesítése elől, amit barátja, lelkiatyja fogadott esküvéssel. Meglehet, bolond voltam, amiért ily könnyen bíztam benne, de arra gondoljon, micsoda becstelenséget követ el, ha így visszaél bizalmammal. Kérem tehát kegyelmedet, fontolja meg, hogy ez a bánásmód felment engem valamennyi ígéretem alól, mellyel titoktartást fogadtam, és hallgatást mindarról, amit láttam, és amiről úgy sejtem, igen veszedelmes mesterkedés, s hogy…

- Hallgasson, Mr. Fairford - mondta Redgauntlet -, e ponton kénytelen vagyok félbeszakítani önt, a saját érdekében. Ha még egy szót hallok, mely arról árulkodik, mit látott vagy sejtett, az ön fogsága nagyon soká vagy nagyon is hamarosan véget fog érni, mégpedig bármelyik esetben is kevéssé kívánatos véget. Egyelőre biztos lehet abban, hogy néhány napon belül… talán még sokkal hamarább is… szabad lesz.

- És a barátom - mondta Alan Fairford -, akinek kedvéért ebbe a veszedelembe rohantam, vele mi lesz? Sötét lelkű és veszedelmes ember - kiáltott, felemelve hangját. - Többet nem hagyom magam rászedni álnok ígérgetéstől…

- Becsületszavamat adom önnek, hogy a barátja jól van - szakította félbe Redgauntlet -: talán még azt is megengedem, hogy találkozzék vele, persze, csak ha ön türelemmel fogja viselni a sorsát, mely elkerülhetetlen.

Alan Fairford azonban arra gondolva, hogy bizalmával először Maxwell, azután a pap is visszaélt, felemelte hangját, és felszólította a király minden hű alattvalóját, kik hallják szavait, hogy siessenek segítségére az erőszakkal szemben, mely fenyegeti. Nixon és két legénye azon nyomban megragadta, és miközben megpróbálták elhallgattatni, azon voltak, hogy behurcolják a házba.

Ekkor azonban a becsületes kvéker, aki eddig félrehúzódott Redgauntlet közeléből, bátran előlépett.

- Testvérem - mondta -, többet cselekszel, mint amennyiért felelni tudnál. Te jól ismersz engem, és tudod, hogy személyemben mélyen megsértett szomszédod áll előtted, aki becsületes és jámbor szívvel lakozott melletted.

- Csitt, Jonathan - mondta Redgauntlet -; jobb lesz, ha befogod a szád. Sem egy fiatal ügyvéd fondorlata, sem pedig egy vén képmutató jámborsága nem fog eltéríteni szándékomtól.

- Hitemre mondom - szólalt meg a kapitány maga is előlépve -, ez nem valami tisztességes játék, generálisom, és azt hiszem - folytatta -, a hajótulajdonosok se kényszeríthetnek rá, hogy cinkos legyek az efféle mesterkedésben. Ne babrálja uraságod a kardja markolatát, hanem ki vele, ahogy férfihoz illik, ha egy kis mérkőzésre kerekedett kedve. - Kirántotta kardját és folytatta. - Nem tűröm, hogy akár Fairford cimborámat, akár az öreg kvékert bárki ócsárolja a szemem láttára. Pokolba minden elfogatóparanccsal, akár hamis, akár valódi… a kolera a bíróba… az ördög vigye a zsandárokat! Itt van Nanty Ewart, és állja a szavát nemes és nemtelen ellen egyként, potyogjanak bár cigánygyerekek az égből.

A csatakiáltás, hogy „Pokolba minden elfogatóparanccsal!”, kedvesen csengett a csapszéki hadak fülében, s hasonlóképp népszerű volt körükben Nanty Ewart is. Halászok, lovászok, tengerészek és csempészek sereglettek köréjük csapatostul. Crackenthorp hiába próbált közvetíteni. Redgauntlet legényei már muskétáik után nyúlkáltak, de uruk megálljt parancsolt nekik, és egy villámgyors mozdulattal előrántva hüvelyéből kardját, rárontott a harciasan szájaló Nanty Ewartra, és kiütötte kezéből a fegyvert, de olyan erővel és ügyességgel, hogy az három yardnyira repült. Majd nyomban birokra ment vele, leteperte, és meglengette kardját feje fölött, mutatván, hogy legyőzött ellenfele kényre-kegyre hatalmában van.

- Nesze, te részeg csavargó - mondta -, megajándékozlak az életeddel; nem lennél rossz cimbora, ha nem akarnál mindenkivel ölre menni… No de hisz ismerjük mi Nanty Ewartot - mondta, a körülállókhoz címezve szavait, megbocsátó nevetéssel, s ez, valamint az erejét és merészségét kísérő ámulat végképp megszerezte számára a tömeg ingadozó hűségét.

- Éljen a Laird! - kiáltozták, miközben szegény Nanty feltápászkodva a földről, melynek ölén oly gorombán nyújtóztatták végig, megkereste kardját, felvette a földről, megtörölte, visszadugta hüvelyébe, és így mormogott fogai között: - Igaz, amit beszélnek róla, és amíg el nem jön az órája, cimborája marad az ördög. Többet nem állok az útjába.

Így szólván, vereségétől kedveszegetten meghunyászkodva eloldalgott a tömegből.

- Téged pedig, Józsua Geddes - szólt Redgauntlet a kvéker felé lépkedve, aki égnek emelt kézzel és szemmel nézte az erőszakos jelenetet -, nem riadok vissza letartóztatni békebontás vádjával, amely oly kevéssé illik színleg vallott elveidhez; és azt hiszem, keserves perceid lesznek a Bíróságon csakúgy, mint a Testvérek Társasága előtt is, ahogy ők nevezik magukat, akik között visszatetszést fog kelteni, hogy képmutató életük csendes folyását ilyen erőszakos események háborítják.

- Még hogy én az erőszak embere lennék?! - hüledezett Józsua. - Hogy én teszek olyant, ami méltatlan a Testvérek elveihez? Meghazudtollak, s mint keresztény embert, felszólítalak, hogy szűnj meg háborgatni lelkem békéjét az ily vádaskodásokkal. Elég szomorú számomra, hogy látnom kellett ezen erőszakos tettet, minek bekövetkeztét nem volt erőm megakadályozni.

- No de, Józsua, Józsua! - mondta Redgauntlet gúnyos mosollyal. - Te, aki lámpása vagy az igazaknak Dumfries városában s a környező vidéken, éppen te fogsz ennyire eltévelyedni az igazságtól? Nem akartál-e a szemünk láttára kivonni egy embert a törvény hatálya alól? Nem te voltál-e az, aki ezt a részeg fickót arra biztattad, hogy kardot vonjon, s nem forgattad-e vajon magad is furkósbotodat ügyed védelmében? Nem gondolod-e, hogy a sérelmet szenvedett Peter Peebles és a lelkiismeretes Cristal Nixon esküje, valamint azoknak az uraknak az esküje, akik szemtanúi voltak e különös közjátéknak, s kiknek az esküvés nemcsak alkalmi gúnyájuk, de vámházi dolgokban szó szerint ételük és italuk… nem gondolod-e, hogy ezen férfiak esküje fentebb hangzik majd ez ügyben, mint a te „úgy-úgy”-od vagy „nem-nem”-ed?

- Én kész vagyok bármire megesküdni - mondta Peter. - Ha esküvésre kerül a sor ad litem, [154] akkor már megy minden, mint a karikacsapás.

- Becstelenséget cselekszel velem, jóuram - mondta a kvéker, meg nem félemlítve az általános kacajtól. - Senkit sem bátorítottam arra, hogy vonja ki fegyverét, habár valóban megkíséreltem, hogy némely érvekkel megindítsak egy igazságtalan embert. Nem forgattam semminemű furkót, habár lehet, hogy az ősz Ádám tusakodott bennem, és ezért talán a szokottnál keményebben markoltam meg tölgyfa botomat, midőn azt kellett látnom, hogy az erőszak lebírja az ártatlanságot. De miért is mondom én az igazat s az igazságot neked, ki az erőszak embere voltál ifjúságodtól fogva? Inkább olyan nyelven szólok hozzád tehát, amelyet magad is képes vagy felfogni. Add át nekem ezen ifjakat - mondta, miután félrevonta Redgauntletet néhány lépésnyire a sokaságtól -, s én nemcsak hogy felmentelek a tulajdonom elleni merénylettel nekem okozott súlyos károk vádja alól, hanem váltságdíjat is fizetek neked értük és magamért. Mi hasznod származnék abból, hogy gonoszul bánsz a fiúkkal, és fogságodban tartod őket?

- Mr. Geddes - mondta Redgauntlet sokkal tiszteletteljesebb hangon, mint aminőt eladdig használt a kvékerrel szólván -, kegyelmed hangjából most nem az önérdek szól, és én tisztelem hű barátságát. Lehet, hogy félreismertük egymás elveit s indítékait; ám ha így van is, most nincsen időnk a magyarázkodásra. Nyugodjék meg. Kegyelmed Darsie Latimer barátját reményeim szerint magas méltóságra juttatom, s ezt kegyelmed is örvendezve szemlélheti majd… nem, kérem, ne próbáljon válaszolni. A másik ifjú néhány napi vagy talán csupán néhány órányi fogságot fog szenvedni, nem többet, mint amennyit megérdemel, amiért okvetetlenkedve olyasmibe ártja magát, amihez nincsen köze. Kegyelmed pediglen, Mr. Geddes, legyen oly bölcs, hogy szépen felül lovára, és elhagyja ezt a helyet, mely percről percre alkalmatlanabb a békesség emberének tartózkodására. Sáron Hegyén biztonságban bevárhatja az események alakulását.

- Barátom - felelte Józsua -, nem cselekedhetem tanácsa szerint. Legitten maradok, foglyaként bár, miként az imént fenyegetett, semhogy elhagyjam azon ifjút, ki miattam és az én balszerencsém miatt jutott jelen kétes biztonságú helyzetébe. Ezért tehát nem ülök fel Salamon nevezetű paripámra, sem nem fordítom fejét Sáron Hegyének irányába, míg a magam szemével nem látom a dolgok kimenetelét.

- Akkor viselnie kell a fogságot - jelentette ki Redgauntlet. - Nincsen időm tovább vitatni e tárgyat. Hanem, mondja, mit nézegeti olyan nagyon az embereimet?

- Az igazat szólva - mondta a kvéker -, azt csodálom, hogy szemeim itt látnak egy Benjie nevezetű süldő legénykét, akit, úgy látszik, a Sátán felruházott azzal a hatalommal, hogy mindenhová odarepíti magát, ahol valamely baj keveredik; vagyis joggal mondhatjuk, nincsen olyan gonosz tétemény ezen a vidéken, amiben neki benne ne volna legalább egy ujjacskája, ha ugyan nem az egész keze.

A fiú, aki észrevette, hogy amazok beszéd közben reá fordítják tekintetüket, zavartnak látszott, úgy tűnt, és leginkább elszelelni lett volna kedve; de Redgauntlet egy jelére mégis feléjük indult, és közben felöltötte azt a bárgyú ábrázatot s paraszti együgyűséget, mely mögé a kis kópék gyakran nem kevés körmönfontságot és zsiványságot rejtenek.

- Mióta vagy a csapattal, te gazfickó? - mordult rá Redgauntlet.

- A hálók lerombolása óta - felelte Benjie az ujját szopogatva.

- És mi végre követtél bennünket?

- Nem mertem otthon maradni a zsandárok miatt - felelte a fiú.

- És mit csináltál azóta, hogy eljöttél otthonról?

- Hogy mit csináltam? Nem tudom, mit kellett volna csinálnom. Nem csináltam én semmit a világon - mondta Benjie; de ekkor észrevett valamit Redgauntlet szemében, akivel tudta, hogy nem lehet tréfálkozni, ezért még hozzátette: - Semmit a világon, mindig csak a Cristal Nixon urat szolgáltam.

- Hm!… nocsak… valóban? - mondta Redgauntlet. - Nixon úr talán a saját hadaival áll csatasorba ezentúl? Ennek még a végére járunk.

Éppen folytatni akarta a faggatózást, amikor maga Nixon jött; tekintetében izgatott sietség látszott. - Megérkezett az Atya - súgta -, és az urak is kezdenek összegyülekezni a ház legnagyobb szobájában, és nagyságodat hívatják. Az úr unokaöccse is benn van a házban, és akkora lármát csap, mint akinek elment az esze.

- Nyomban intézkedem - mondta Redgauntlet. - Az Atyát utasításaim szerint szállásolták el?

Cristal bólintott.

- Nos, akkor fel a végső megpróbáltatásra - szólt Redgauntlet. Összekulcsolta kezét, felnézett az égre, keresztet vetett; majd ezen ájtatos cselekedet után (jószerével az első alkalom volt ez, hogy bárki is ájtatoskodni látta) megparancsolta Nixonnak, hogy gondosan őrködjön; tartsa a lovakat és az embereket készenlétben, bármi vészre számítva; legyen gondja a foglyok biztos őrizetére, de bánjon velük jól és emberségesen. E parancsokat kiadván sietős léptekkel bement a házba.