HETEDIK FEJEZET
Darsie Latimer Naplója
(Folytatólag. Második ívlap)

Egészen a legutóbbi vészterhes napokig csak ritkán értettem meg, hogy mit is jelent a valóságos szomorúság, legyen percnyi bár. Mit eleddig szomorúságnak neveztem, most már bizton tudom, csupán az elme csüggeteg magauntsága volt, mely, nem lévén semmi oly tárgy előtte, mit felpanaszolhatna, önmagába fordul, hogy múlt és jövendő dolgain eméssze magát - holott mindkét kor valójában oly csekély érdekkel bír az emberi életre; miként az írás is azt mondja, hogy minden napra elegendő annyi gonoszság, mi azon a napon esett.

Ezért tehát, ha régebben olykor háládatlan voltam jósorsom iránt, békétlen zúgolódva ismeretlen születésem s a társadalomban nekem kijáró rang bizonytalansága miatt, mostan akképp teszem jóvá vétkem, hogy jelen valóságos hányatottságomat türelemmel s bátor lélekkel viselem, vígan, mi több, ha bírom. Mit tehetnek - mit merészelhetnek tenni - velem? Foxley, ez meggyőződésem, valóban békebíró, vidéki birtokos, noha mindazonáltal (minő öröm kimondani!) nagy szamár; barna posztókabátos írnoka pedig ravaszdi eszével egészen bizonyosan jól sejti, miféle következményekkel jár cinkostársnak lenni valamely emberrablásban avagy gyilkosságban. Márpedig sötét tettekhez nem szokás ilyen tanúkat invitálni. Emellett pedig dédelgetek némely reményeket - remélek, Alan, remélek -, oly reményeket, melyek rabtartóm családjából sarjadzottak ki. Bizonyos okokból bátorkodom azt hinni, hogy a Z. K. esetleg újfent megjelenik a színen. Ennél többet e naplóban nem merhetek mondani; s ügyelnem kell, nehogy valamely oly célzást ejtsek el óvatlan, melyből a tiedén kívül más szem is kiolvashatna valamit. Mindez elegendő; máris könnyebben érzem magam, mint azelőtt; s habár még mindig köröttem borong a félelem s rökönyödés, többé már nem felhőzhetik be teljesen látóhatáromat.

Mikor megpillantottam az Ország Háza vén madárijesztőjének kísértetszerű alakját berontani a szobába, hol ama különös kihallgatásnak alávettettem, nyomban az jutott eszembe, téged mily kapcsolat fűz hozzá, s szinte kedvem támadt Lear versével csúfolódni:

Nem alázhatá meg a természetet
Ily mélyen más, mint… bölcs ügyvéditek…

Éppen olyan volt, mint mikor hajdanán szoktuk látni, Alan, mikor még, inkább csak hogy társaságod legyek, semmint tulajdon hajlamaim követve, gyakrabban fordultam meg az igazságszolgáltatás termeiben. Utasként egyetlen ruhadarabbal egészítette ki öltözékét: egy csizmával, mely úgy festett, hogy akár Sheriffmoor harcmezejét is megjárhatta már - emellett még oly nagy és súlyos is volt neki, hogy a szegény lélek különféle színű, csinosan elrendezett szalagokkal kötözte elcsigázott lábára, amitől úgy festett, mintha penitenciából avagy fogadalomból vonszolná maga után lábbelijét.

Rá se hederítve elképedt pillantásaira azoknak, kikre ekképp rátört, Peter a szoba közepére toppant, s leszegett fejjel, mint az öklelni készülő kos, így üdvözölte őket:

- Jó nap adassék kegyelmeteknek, jó nap adassék nagyságodnak… itt árulják az elfogatóparancsokat?

Észrevettem, hogy beléptére barátom - vagy ellenségem - hátrább húzódott, s úgy állapodott meg, mintha el akarná kerülni, hogy magára vonja az újonnan érkezett tekintetét. Magam is ugyanezt tettem, amennyire módomban állt; ugyanis valószínűnek tartottam, hogy Mr. Peebles felismerhet, mert túlzottan gyakran csatlakoztam az ifjú joghallgatóknak ama csoportjához, amely azzal mulattatta magát, hogy megfejtendő jogeseteket adott fel Peternek, s még ennél is rosszabb mókákat űzött vele. Ugyanakkor haboztam is, nem tudván, nem lenne-e okosabb előnyömre kiaknázni ismeretségünket, tanúságát kérve a magisztrátus előtt, avagy ha lehetséges, levelet küldve vele, ami talán hathatósabb védelmet szerezhetne számomra. Úgy határoztam tehát, hogy hagyom magam a körülmények alakulásától irányíttatni, valamint hogy gondosan ügyelek majd, nehogy valami elkerülje a figyelmemet. Hátrahúzódtam, amennyire lehetséges volt, még az ajtót s a mögötte nyíló folyosót is szemügyre vettem, azt fontolgatva, hogy vajon a szökés útja járható-e? Ám amint az őrül állított Cristal Nixon apró, fekete szeme, mely éles, mint egy baziliszkuszé, reám pillantott, úgy éreztem, nyomban átlátja szándékomat.

Lehető legtávolabb minden tekintet sugarától letelepedtem, és figyeltem az ezután kezdődő társalgást - a társalgást, mely oly végtelenül érdekesebb volt számomra, mint azt valaha is képzeltem volna bármely beszélgetésről, melyben Peter Peebles az egyik dramatis persona! [95]

- Itt árulják az elfogatóparancsokat… tudja, amivel szökevényeket kerítenek kézre? - kérdezte Peter.

- Hogy… micsoda! - ocsúdott fel Foxley békebíró úr. - Mi az ördögöt akar ez az ember? Mi végre magának az az elfogatóparancs?

- Egy fiatal ügyvéd lefogatására, aki in meditatione fugae [96] vétkes; mert átvette folyamodványomat, és felvállalta peremet, és én meg is fizettem neki a becsületes díjat, meg még aznap az atyja házában annyi brandyt, amennyit csak meg tudott inni… mert fiatal létére nagyon is kedveli a brandyt.

- No és mit követett el maga ellen ez a részeges ebfi ügyvéd, hogy most énhozzám folyamodik… eh… hö? Kifosztotta? Nagyon is valószínű, ha egyszer ügyvéd… öh… mi… Nick? - mondta Foxley bíró.

- Önmagától fosztott meg, tisztelt uram - válaszolta Peter -, a segítségétől, vigaszától, támogatásától, védelmétől, a jelenlététől, amivel, mint védőügyvédem, tartozik nekem ratione officii… [97] érthetik az urak. Bezsebelte a tiszteletdíjat, megivott egy skót pintnyi brandyt; aztán fölkerekedett, és otthagyta az ügyemet félig megnyerve, félig elvesztve… de olyan holtversenyben, amilyen még nem volt a derbyn. Nos, kérem szépen, egynémely ravaszdi legénykék, akikkel együtt szoktuk csűrni-csavarni a jogot a Bíróság előcsarnokában, azt tanácsolták nekem, hogy szedjem össze a bátorságomat, és eredjek a nyomába; mire én nekivágtam gyalogosan, mert különben természetesen kocsin járok. Dumfriesben szimatot kaptam, és követtem ide Angliába, most pedig elfogatóparancsot kérek ellene.

Mint dobogott szívem e hír hallatán, ó, drága Alan! Közelemben vagy tehát, és tudom jól, mi céllal. Mindent odahagytál, hogy segítségemre siessél; nem csoda hát, ha ismervén barátságod s hited mértékét, éles elméd s állhatatos természeted, „kebelem királya megnyugodva ül már trónusán”; hogy szinte akaratlanul is jókedv telepszik tollamra, hogy szívem úgy dobban, mint generálisé, meghallván a dobpergést, mely közelgő szövetségesét jelenti, akinek segítsége nélkül menthetetlen elveszett volna a csata.

Nem hagytam elragadtatni magam ezen örömteli meglepetéstől, hanem továbbra is teljes figyelemmel kísértem, mi zajlik e sajátságos felek között. Azt, hogy Peter Peeblest néhány ifjú előcsarnoki tanácsadója vette rá erre az esztelen fogócskára, ő maga adta tudtunkra; de nagy magabiztossággal beszélt, és a bíró, aki titokban húzódozott attól, hogy bármiféle kellemetlenségbe keveredjék ebben az ügyben, sőt, mint az néha előfordul a határ angliai oldalán, némiképp féltékenysége is felébredt, nehogy északi szomszédai ravaszabb észjárásukkal túljárjanak az ő együgyűbb elméjén, ezért hüledezve fordult írnokához.

- Eh… oh… Nick… a fene… te… hát neked nincsen erre semmi mondanivalód? Ha jól értem, itt már megint a skót joggal lesz dolgunk. - (Ekkor oldalt sandított az udvarház gazdájára, és rákacsintott írnokára.) - Bárcsak olyan mély is lenne az a Solway, mint amilyen széles, akkor talán kívül tarthatnánk az ilyesmit az országból.

Nicholas egy pillanatra félrevonta Peeblest, s valamit pusmogott a folyamodóval, majd jelentést tett:

- Azt hiszem, hogy ez az ember körözvényt akar tőlünk; de ilyent csak adósok ellen bocsátunk ki; ő pedig egy ügyvédet akar elkapni.

- És miért ne tehetném? - kérdezte Peter Peebles csökönyösen. - Miért is ne, ezt szeretném én tudni? Ha egy napszámos megtagadja a munkát, akkor bezzeg kiadják a parancsot és azzal kényszerítik robotra… ha valamelyik némber megszökik az aratás elől, maguk nyomban visszazavarják… ha egy bányász vagy egy sóvájár megugrik, egyetlen pillanat alatt nyakon csípik, pedig a kár nem több, mint egy puttony szén vagy harmadfél liter só; ez a kölyök pedig megszegi a velem kötött egyezséget, amiből nekem legalább hatezer fontnyi károm származik… azazhogy háromezret nyerhetnék, s még másik háromezret veszthetek miatta; és kegyelmed, aki bírónak nevezi magát, nem tud segíteni a szegény embernek, hogy elfogja a szökevényt? Szép kis igazságot szolgáltatnak maguk nekem!

- Ez az ember bizonyára részeg - szólt az írnok.

- Nem nyeltem mást, csak a mérgemet - válaszolta a folyamodó. - Nem ittam én mást, mint egy korty hideg vizet, amióta átléptem a határt, de az urak közül senki se kérdezné meg, hogy „Na mit iszol, te kutya?”

Úgy tűnt, hogy ez az esdeklés valamelyes hatást tett a békebíróra. - Khm… csitt… jó ember - válaszolta -; maga úgy beszél velünk, mintha a maguk koldusbírái előtt állna. Menjen le a konyhába… egyék valamit (ha kedves barátom megengedi, hogy ilyen szabadsággal éljek a házában), igyék egy kortyot, és ígérem, hogy kedvére való igazságot szolgáltatunk.

- Nem utasítom vissza uraságod baráti meghívását - mondta Peter Peebles meghajolva -; áldassék érte nagyságod, és adjon az Úr nagy bölcsességet, hogy az vezérelje a bíró urat ebben a rendkívüli ügyben.

Mikor láttam, hogy Peter Peebles távozóban van a szobából, nem tudtam tovább türtőztetni magam attól, hogy megkíséreljek valamely olyan bizonyítékra szert tenni az ő révén, amely némi hitelt adna szavaimnak a bíró szemében. Ezért előléptem, és üdvözölvén, megkérdeztem, hogy emlékszik-e reám?

Egy-két pillanatig szótlan meredt rám, nagyot szippantott tubákjából, de aztán úgy láttam, hirtelen megvilágosodik Peter Peebles emlékezete. - Hogy emlékszem-e az úrfira? - kiáltott fel. - De még mennyire, hogy emlékszem. Fogják le, uraim!… Hé, zsandárok, fogjátok le! Ahol ez a mihaszna kelekótya megtalálszik, onnan bizonyosan Alan Fairford sem lehet messze… Erősen fogják, zsandár uraim; hallja-e, az urat is vádolom ugyanazzal, amivel a másikat, mert ha nem tévedek, ez az úr van ennek az egész szökésnek a hátterében. Ő csalta el azt a háborodott Alant kocsival meg lóval meg más effélével Roslinba meg Prestonpansba, ez vitte bele minden léha haszontalanságba. Ez az ember, kérem szépen, szökött diák.

- Mr. Peebles - kértem -, ne akarjon nekem rosszat. Biztos vagyok benne, hogy ha igazságos akar lenni hozzám, semmi rosszat nem mondhat rólam, hanem tanúsíthatja ezen uraknak megelégedésükre, ha ön is úgy akarja, hogy edinburghi joghallgató vagyok, s Darsie Latimernek hívnak.

- Még hogy én tanúsítsam!… Hogyan tehetnék megelégedésükre - válaszolta Peter Peebles -, mikor magam is messze vagyok attól, hogy megelégedett legyek? Semmit sem tudok a kegyelmed nevéről, és az én tanúságom nihil novit in causa. [98]

- Szép kis tanút szerzett magának, fiatalember - szólt Mr. Foxley. - No de azért… khm… ej… kérdezek tőle egyet s mást… Kedves barátom, megesküdne ön arra, hogy ez az ifjú szökött diák?

- Uram - szólt Peter -, ha a józan ész engedi, megesküszöm bármire; és ha egy ügyben az én eskümet kérik, az ügy máris nyerésre áll. Hanem mostan inkább igyekeznék megízlelni nagyságod lakomáját - amióta ugyanis vacsorát hallott emlegetni, Peter sokkal tisztelettudóbban viselte magát a békebíró előtt.

- Megkapja… eh… hm… telerakhatja a bendőjét, ha ugyan nem feneketlen. Hanem előbb meg kell tudnom, hogy vajon valóban az a személy-e ezen ifjú, akinek kiadja magát… Nick, vegye esküvel erősített írásbeli nyilatkozatát.

- Ó, ez az ifjú csak afféle bolyókás, kelekótya jószág, akinek sosem fűlt a foga a tanuláshoz… csajbókos ez, uram, egészen csajbókos.

- Csajbókos! - csattant fel a bíró. - Hogyan értsem azt, hogy csajbókos, mi?

- Amolyan félnéder - válaszolta Peter -, kicsit bolygó agyú. Mindig így van ez, kérem… a világ egyik fele csajbókosnak nézi a másik felét. Valamikor még olyan népekkel is találkoztam, akik még rólam is azt hitték, hogy csajbókos vagyok; ami pediglen engem illet, szerintem csajbókos az egész edinburghi bíróság, amiért már esztendők óta tárgyalja a Peebles contra Plainstanes ügyet, ezt a nagyszerű jogesetet, és még mindig nem volt képes a végére járni.

- Egyetlen szót sem értek ebből a skót karattyolásból - mondta a cumbriai születésű bíró -; és kegyelmed, szomszéd, he? Mi az ördögöt akarhat mondani azzal, hogy csajbókos?

- Azt akarja mondani, hogy bolond - felelte a megszólított, akit a hosszadalmas társalgás feletti türelmetlensége óvatlanná tett.

- Úgy is van... úgy is van, kérem - mondta Peter -; pontosabban nem, nem teljesen habókos, hanem…

Ekkor elhallgatott, s tekintetét arra az emberre szegezte, akit ezután a felismerés örömével üdvözölt. - Nocsak, nocsak, Birrensworki Herries, csakugyan uraságod volna az, épségben-egészségben? Azt hittem, kegyelmedet is felakasztották a kenningtoni mezőn vagy Hairiebie-nél vagy valahol máshol az után a szép kis kalamajka után, amit a Negyvenötösben rendeztek.

- Azt hiszem téved, barátom - válaszolt szigorúan Herries, akinek ekképp váratlanul tudtomra jutott neve s rangja is.

- Ördögöt - válaszolta Peter, aki cseppet sem rettent meg Herries szigorától. - Jól emlékszem én az úrra, hiszen az én házamban lakott a nagy Negyvenötös évben, mert bizony nagy év volt az; akkor tört ki a Nagy Lázadás, és az én ügyemet… a nagy ügyet… Peebles contra Plainstanes, et per contra... is akkor tűzték ki tárgyalásra a téli szakra, és meg is lett volna a tárgyalás, csakhogy akkor egy időre befellegzett az igazságszolgáltatásnak, mert beállítottak kegyelmedék a kockás takaróikkal, dudálással meg a többi hőbörgéssel.

- Mondom, fickó - szólt Herries még vérfagyasztóbb hangon -, összezagyválsz valakivel, aki talán nem is létezik máshol, csak a te hibbant eszed tokjában.

- Beszéljen úgy, ahogy úriemberhez illik, hallja-e - utasította rendre Peebles -; amelyeket kegyelmed használt az imént, nem jogi kifejezések, kedves Birrensworki Herries. Kérem, beszéljen úgy, mint azt a jog megkívánja, különben rögtön istenhozzádot mondok kegyelmednek. Nem szívesen beszélgetek kevély emberekkel, noha hajlandó vagyok bármire válaszolni a jog kívánalmai szerint. Ha kedve van az úrnak egyszer eldiskurálni a régi szép időkről és azokról a dáridókról, amiket az úr és Redkancsó kapitány úr rendeztek a házamban, meg arról a brandyről, az abroncsos hordócskában, amit az úr megivott, de sose jutott eszébe kifizetni (nem mintha akkoriban nagyon bántam volna, bár azóta már sokszor jól jött volna), én bármikor szívesen rászánok egy órácskát. No és hol van most Redkancsó kapitány úr? Megátalkodott egy fickó volt, akárcsak kegyelmességed, noha annyi év után most már biztosan adják alább is; elmúlt már azóta a nyakazás meg az akasztás ideje is… piszkos munka volt… piszkos munka… nem kóstolja meg a tubákomat?

Szertelen beszédét úgy fejezte be, hogy előrenyújtotta nagy csontos markát, benne kosszarvból faragott jókora tubákos szelencéjét, amit Herries, aki mintegy kővé meredten állt attól a magabiztosságtól, mellyel Peter rázúdította szóözönét, megvető kézmozdulattal utasított vissza, s ezzel a szelence tartalmának egy részét a földre borította.

- Hajjaj, hajjaj - szólt Peter Peebles, akit a legkevésbé sem rendített meg a visszautasítás -, ahogy gondolja az úr… csökönyös ember, hát mindennek úgy kellene lennie, ahogy ő gondolja; hanem - tette hozzá lehajolva, hogy megpróbálja összeszedegetni a fényezett padlóról a kiszóródott tubákot -, azt azért mégse engedhetem meg magamnak, hogy hagyjam veszendőbe menni a tubákomat, amiért ilyen bakafántoskodó az úr.

Eme rendkívüli és váratlan jelenet szerfelett felkeltette figyelmemet. Zaklatott lelkiállapotomtól telhetőleg figyelmesen követtem, mily hatást tesz a beszélgetés az érintett felekre. Nyilvánvaló volt, hogy Peter Peebles tudtán kívül olyasmit fedett fel, ami megváltoztatta Foxley békebíró és írnoka érzelmeit Herries úr irányában, kivel mindaddig, míg ki nem derült, hogy valójában így hívják, úgy tűnt, igen bizalmas viszonyban vannak. A bíró és írnoka összesúgtak, iratokat tanulmányoztak, melyeket az írnok egy óriási fekete tárcából keresgélt elő, láthatólag ijedtség és bizonytalanság lett úrrá rajtuk, s teljesen tanácstalanok voltak, miként járjanak el ezután.

Herries különbözött tőlük, s náluk sokkalta érdekesebb is volt. Habár Peter Peebles bizonyára csupán kevéssé emlékezett Ithuriel angyalra, Herries megjelenése, s melyet e nyomósnak tűnő súgás-búgás közben mutatott fenséges és haragvó tartása, melyben nyoma sem volt az esetleges következményektől való aggodalomnak, valamint pillantása, mellyel az egymással összesúgó magisztrátust és írnokát szemlélte, s melyben a megvetés uralkodott a düh s aggály fölött, szerintem nem csekély mértékben emlékeztetett arra, ki

királyi révbe… vonul
viharcibált hajóként bár szakadt kötéllel…[99]

- ahogy a költő a Levegőég Erőinek hercegét leírta.

Midőn körbepillantott oly tekintettel, mely, miként szándékában állt, magában hordozta dölyfös közömbösségét, szeme összetalálkozott az enyémmel, s mint első pillantásra hittem, belelátott gondolataimba is. Tekintetébe nyomban visszatért a régi tűz, és ama rendkívüli pillantással nézett vissza rám, mellyel oly különös formába tudta vonni homloka redőit. Összerezzentem, de aztán megdühödve magamra kicsinylelkűségemért, hasonló pillantással válaszoltam neki, de mikor felfedeztem arcom vetületét a velem szemben álló nagy antik tükörben, ismét összerezzentem ama képzelt vagy valóságos hasonlóságtól, mely abban a pillanatban arcom s Herries arca között megnyilvánult. Bizonyos, hogy sorsom valamely különös módon összefonódott e titokzatos személy fátumával. Akkor nem volt időm töprengeni e tárgyon, mivel az ezután elhangzott szavak minden figyelmemet lekötötték.

Körülbelül öt percnyi szünet után, mely időközben úgy tűnt, a felek egyaránt tanácstalanok, nem tudván, mitévők legyenek, a bíró megszólította Herriest. Kényszeredetten beszélt, és elcsukló hangja, valamint a mondatait elválasztó hosszú szünetek csak azt jelentették, hogy tart attól, akit megszólított.

- Szomszéd - szólt -, ezt bizony nem gondoltam volna uraságodról; vagy ha… ö… gondoltam is… elmém egyik csücskében, talán… hogy kegyelmedet, egyszóval, hogy… kegyelmed szerencsétlen módon belekeveredett a… ö… Negyvenötös eseményekbe… bőven volt idő azóta elfelejteni.

- És vajon oly rendkívüli az eset, ha valaki benne volt a Negyvenötösben? - kérdezte Herries megvetően. - Azt hiszem, Mr. Foxley, hogy uraságod atyja is benne volt a Tizenötösben Derwentwater oldalán.

- És el is vesztette a fele birtokát - válaszolta Foxley, a szokottnál sokkalta szaporábban -, és nagyon közel járt hozzá, hogy… ö… fel is akasszák ráadásul. No de most… nem erről van szó… mert ugyebár… ö… a Tizenötös nem ugyanaz, mint a Negyvenötös; amellett atyám felmentést is kapott, uraságodnak pediglen, ha jól tudom, nincsen felmentése.

- Lehet, hogy más felmentésem is van - válaszolt Herries közönyösen -, de ha nincsen, az mindössze azt jelenti, hogy én is a közé az egy-két jelentéktelen személy közé tartozom, akiket a kormányzat most már kerestetni sem tart érdemesnek, mivel nem háborognak, nem kevernek bajt.

- Uraságod azonban háborog is, és bajt is kever - szólt közbe Nicholas Faggott, az írnok, aki, mint később megtudtam, valamely aprócska vidéki hivatallal bírva úgy hitte, kötelessége lelkesedni a kormányzatért. - Foxley bíró úr semmiképp sem vállalhatja azt a felelősséget, hogy uraságodat futni hagyja, miután ekképp hangosan kimondatott vezeték- és keresztneve. A minisztérium körözvényt bocsátott ki ön ellen.

- Nehezen hihető állítás, tisztelt vizsgálóbíró úr, hogy a miniszter ennyi év múltán még törődjön egy romlásra jutott ügy visszamaradottaival - felelte Herries.

- Ám ha mégis így van - folytatta az írnok, aki úgy látszott, önbizalmat merít Herries higgadtságából -, és ha ez a bizonyos úr esetleg maga adott okot erre viselkedésével, mivel hánytorgatni kezdte az állítólag régmúlt dolgokat, s egyúttal a hűtlenség újabb keletű okaival elegyítette azokat… mondom, ha így állna a helyzet, én azt javasolnám az illetőnek, hogy bölcsen adja át magát a legközelebbi békebíró… mondjuk, Mr. Foxley… jog szerint való őrizetébe, ahol is, s aki által ügye annak rendje s módja szerint kivizsgáltatik majd. Én ezt persze csak példaképpen mondom - fűzte még hozzá, s közben aggódva leste, vajon milyen hatást tesznek szavai arra, kihez intézte őket.

- És ha én esetleg ilyen tanácsot kapnék - szólalt meg Mr. Herries ugyanoly higgadtan, mint az elébb -, csak példaképpen mondom, miként ön is az elébb, Mr. Faggott, hát először is látni óhajtanám a parancsot, mely ily botrányos eljárásra utasít.

Mr. Nicholas válasz helyett kezébe adta a papirost, és szorongva várta a következményeket. Mr. Herries korábbi egykedvűségével áttekintette az iratot, majd így folytatta: - És ha én ezt a firkálmányt, mit a tulajdon házamban merészelnek átnyújtani nekem, a kandallóba vetném, magát, Mr. Faggott, pedig a tetejébe?

Majd szavait nyomban tettel követve, a parancsot fél kézzel a tűzre dobta, míg másik kezével kaputjánál fogva mellen ragadta a fiskálist, méghozzá oly erővel, hogy amaz képtelen volt ellenkezni, s mivel nem versenyezhetett vele sem testi, sem lelki erőben, csak reszketett, mint kiscsibe a vércse karmai között. Rémületében végül mégis kiszabadította magát, mert Herries, miután talán úgy vélte, már eleget tapasztalt szorítása erejéből, dühös kacajjal eleresztette.

- Jogtalan fogva tartás… hatósági közeg elleni erőszak… szökés a bűnvádi eljárás elől! - kiáltott fel Peter Peebles, megbotránkozva eme erőszak felett, mely Nicholas Faggott személyében a jogrenden esett. Harsány kiáltozása azonban beleveszett Herries mennydörgő hangjába, mellyel Cristal Nixont szólította, és megparancsolta neki, hogy vigye le az üvöltöző félkegyelműt, töltse meg a hasát, nyomjon a kezébe egy guinea-t, aztán dobja ki az ajtón. Ily parancsolatok hallatán Peter könnyű szívvel tűrte, hogy elvonszolják a színről.

Ezután Herries a bíróhoz fordult, akinek ábrázatáról immáron teljesen elillant a rózsás pír hamva, mely az imént még beragyogta, s helyette ugyanazon sápadtan borús vonásokat viselte, mint döbbent írnoka. - Kedves régi barátom és ismerősöm - mondta a házigazda -, kegyelmed az én kérésemre jött ide baráti küldetésben, meggyőzendő ezt a botor ifjút arról, hogy jelenleg mily természetű jogokkal bírok felette. Bízom benne, hogy kegyelmed nem fogja látogatását ürügyül használni arra, hogy egyéb ügyekben háborgasson. Az egész világ tudja, hogy hónapok, hogy ne mondjam, évek hosszat szabadon járok-kelek ezen északi grófságokban, és ha az álladalom érdekei úgy kívánnák, avagy viselkedésemmel rászolgálnék, bármikor őrizetbe vehettek volna. Mindazonáltal egyetlen angol magisztrátus sem találtatott, ki oly udvariatlan lett volna, hogy egy sorsüldözött úriembert háborgasson holmi politikai nézetek s viták okán, melyek rég idejüket múlták a jelenleg uralkodó hatalom győzedelmével. Bízom benne, kedves barátom, hogy kegyelmed sem kockáztatja jó hírnevét azzal, hogy valamely más nézetet tesz magáévá e tárgyban, mint melyet ismeretségünk kezdete óta vallott.

A bíró sokkal frissebben s elevenebben válaszolt, mint szokása volt: - Ingoldsby szomszéd… amit kegyelmed mond… ö… van abban… ö… valami igazság; s midőn kegyelmed csak vásárokra járt, lóversenyekre, kakasviadalra, búcsúkba és vadászatokra meg más efféle helyekre… magam is úgy gondoltam… hogy nekem nem hivatalom… s óhajom sem volt, hogy eloszlassam… illetőleg… nyomozást folytassak tárgyában, s úgy oszlassam el a kegyelmedet körüllengő rejtélyt; mert amíg kegyelmed jó cimbora volt a mezőn s a palack mellett is egyszer-másszor… én úgy gondoltam, hogy… öö… szükségtelen utánavizslatni a kegyelmed magánügyeinek. És ha gondoltam volna, hogy… ö… kegyelmed… öö… balszerencsével járt bizonyos… vállalataiban és buzgalmaiban, valamint némely régebbi barátjával, melynek következtében nyugtalan vándoréletet él, s némiképp magányosabban, mint mások, kevéssé szolgált volna örömömre… öö… tovább súlyosbítani helyzetét azáltal, hogy beleártom magam ügyeibe vagy magyarázatot követeljek bizonyos kérdésekre, melyeket olykor könnyebb feltenni, semmint megválaszolni. De ha parancsot kapok, s bizonyos nevek tanúk előtt is elhangzanak… s méghozzá a nevek… keresztnév és vezetéknév egyaránt… bizonyos körözött személyhez fűződnek, akit… öö… azzal vádolnak… alaptalanul, nem kétlem… hogy… öö… arra használja az újabb keletű elégedetlenségét s pörlekedést, hogy felszítsa általuk a belviszályra hajló kedélyeket… akkor már egészen más a helyzet; és nekem… öö… meg kell tennem… öö… kötelességem.

Befejezvén beszédét, a bíró felállt, és igyekezett tőle telhetőleg eltökélt arckifejezést ölteni. Odahúzódtam melléje, valamint írnoka, Mr. Faggott mellé, azt hivén pillanat kedvez szabadulásomnak, és tudtára adtam Mr. Foxleynak, hogy mellette állok. De Mr. Herries csupán kacagott fenyegető tartásunkon. - Drága jó szomszédom - mondta -, kegyelmed tanúról beszél. Vajon megfelelő tanú-e az a féleszű koldus ilyen természetű ügyben?

- Csak nem akarja tagadni, hogy uraságod az a bizonyos Birrensworki Herries, akit a miniszter körözvénye említ? - kérdezte Mr. Foxley.

- Miként tagadhatnék avagy állíthatnék bármit is ama körözvényről? - kérdezte Herries bosszús mosollyal. - Efféle körözvény nem létezik. Hamuvá lett, miként az az áruló, akinek sorsát fenyegette, s a szél szétszórta a világ négy sarkába. Nincs többé semmiféle elfogatási parancs.

- De azt nem tagadja - erősködött a bíró -, hogy uraságod az a személy, akit a körözvény említett, valamint hogy… öö… a saját kezével semmisítette meg az iratot?

- Nem tagadom meg sem nevem, sem cselekedeteim - felelte Herries -, ha illetékes hatóság szólít fel tanúságtételre avagy védelmükre. De ellenállok minden orcátlan próbálkozásnak, mely tetteim indítékait fürkészi, avagy személyemmel akar rendelkezni. Ilyen próbálkozás nem érne felkészületlenül; ám bízom benne, hogy kegyelmed, ki jó szomszédom s vadásztársam, Mr. Nicholas Faggott barátommal egyetemben úgy tekinti majd, hogy a tiltakozással, illetőleg a jámbor tanáccsal s kérelemmel, hogy adnám meg magamat, bőségesen eleget tettek kötelességüknek, mellyel György királynak és a kormányzatnak tartoznak.

Úgy tűnt, hogy hűvös és gunyoros hangja, ahogyan a nyilatkozatot tette; tekintete s tartása, mely oly nehezen tükrözte tulajdon fensőbb erélyébe s lelkierejébe vetett feltétlen bizodalmát, egyszóval egész tiszteletet parancsoló mivolta végképp bizonytalanságba taszította azokat, kikhez szavait intézte, s kiken már előzőleg is kiütköztek a habozás jelei.

A bíró írnokára pillantott… az írnok a bíróra; az előbbi csak hümmögött s krákogott anélkül, hogy egyetlen értelmes szótagot is kiejtett volna száján; az utóbbi pedig így szólt: - Minthogy a parancs megsemmisült, úgy gondolom, hogy a bíró úr immár nem óhajtja foganatosítani a letartóztatást, nemdebár?

- Hm… öö… nos, nem… Nicholas... nem lenne tanácsos… és mivel ez a Negyvenötös dolog olyan régen volt már… és… hm… remélem, barátom is belátja majd tévedését… azaz… ha ugyan máris be nem látta… és ünnepélyesen megtagadja a Pápát, az Ördögöt és a Trónkövetelőt… ezt nem sértő szándékkal mondom, kedves szomszéd… úgy vélem… mivel nem áll rendelkezésünkre sem posse, [100] sem pediglen zsandárok… leghelyesebb lenne, ha elővezettetnénk lovainkat… és egyszóval, későbbi megfontolás tárgyává tennénk az ügyet.

- Miután ekképp bölcs judíciummal megoldódott az ügy - szólalt meg az, kit e határozat leginkább érintett -, mielőtt eltávoznának az urak, remélem, poharat ürítenek velem, hogy megpecsételjük a barátságot.

- Nos - felelte a bíró, homlokát dörzsölgetve -, valóban megszomjaztunk… öö… hivatalunk gyakorlása közben.

- Cristal Nixon - parancsolt Mr. Herries -, tüstént hozz egy hűs kupát, de akkorát, hogy az egész hivatali testület szomját olthassa belőle.

Míg Cristal Nixon e szívélyes parancs ügyében járt, csend ereszkedett alá, s én bátorságom összeszedve kihasználtam az alkalmat, hogy a társalgást újfent a magam ügyére tereljem. - Uram - szólítottam meg Foxley békebírót -, engem közelebbről nem érint az uraságod iménti szóváltása Mr. Herriesszel, csupán ennyiben: a bíró úr engem, ki hív alattvalója vagyok György királynak, tiltakozásom ellenére meghagy oly személy fogságában, kiről okkal hiheti, hogy ellenséges érzülettel viseltetik a király ügye iránt. Bátorkodom kijelenteni, hogy ez ellenkezik magisztrátusi kötelességeivel, valamint hogy a hatóságnak tudatnia kellene Mr. Herriesszel, hogy eljárása törvénybe ütköző, s egyben lépéseket kellene tennie kiszabadításomra, vagy nyomban, vagy pedig később, amint erre lehetősége nyílik, ezen házból eltávozván…

- Fiatalember - felelte Foxley bíró úr -; emlékeztetem önt, hogy… hm… gyámjának hatalma… törvényes hatalma alatt áll…

- Valóban gyámomnak nevezi magát ez a személy - válaszoltam -, ám semminemű bizonyítékot nem mutatott fel, amivel alátámaszthatná ezen képtelen igényét; vagy ha igen, jelen állapota, körözött áruló lévén, akire nem vonatkozik az általános közkegyelem, mindenképpen felfüggesztené efféle jogait, még ha léteznének is ilyenek. Ez okból felszólítom önt, bíró úr, és önt is mint írnokát, fontolják meg helyzetem, és tulajdon érdekükben nyújtsanak nekem segédkezet.

- Ez a fiatalember azt képzeli - kiáltott fel a bíró zavartan tekingetve körül -, hogy a fejemben hordom Anglia minden statutumát, méghozzá a posse comitatus-t [101] is a zsebemben, hogy mindjárt végre is hajtsam a törvényt! Mit segítene itt az én közbenjárásom? No de… hm… azért… öö… beszélek az érdekében gyámjával.

Félrevonta Mr. Herriest, és úgy láttam, hogy valóban nagy igyekezettel próbálja rávenni valamire; és ama körülmények között talán valóban csak afféle közbenjárást remélhettem tőle.

Míg beszéltek, gyakran reám pillantottak; és midőn Cristal Nixon belépett egy hatalmas kétgallonos kupával, mely színültig volt az itallal, mit gazdája rendelt, Herries némiképp ingerülten hátat fordított Mr. Foxleynak, és a szavakat megnyomva ezt mondta neki: - Becsületszavamat adom, hogy őmiatta a legcsekélyebb aggodalomra sincsen oka. - Azzal megragadta a kupát, és fennhangon, gael nyelven így köszöntötte: Slaint an Rey, [102] de csak megízlelte az italt, és rögtön továbbadta a kupát Foxley bíró úrnak, aki, elkerülendő, hogy esetleg tudtán kívül a Trónkövetelő egészségére kelljen innia, inkább magának, Mr. Herriesnek az egészségére köszöntötte a kupát választékos ünnepélyességgel, majd meghúzta, e tekintetben jóval kevesebb mértékletességet tanúsítva.

Az írnok feljebbvalójának példáját követte, és magam is örömest csatlakoztam a többiekhez, mivel a szorongás s a rémület legalább úgy szomjúhozik, miként az a búról mondatik. Egyszóval, kihörpintettük a sörből, sherryből, citromléből, szerecsendió-reszelékből s egyéb finomságokból elegyített italt, míg a kupa ezüst alján megfeneklett a jókora darab pirított kenyér és a sült narancs is, mely egykor vidáman úszkált a kupa pereménél, s olvashatóvá váltak dr. Byronnak a kupa öblébe belevésett, ünnepelt sorai:

Óvd Isten a királyt, a hit-védelmezőt!
Óvd Isten - uram bocsá! - a Trónkövetelőt!
S hogy melyik követel, és melyik a király -
Óvj Isten minket is -, arról nem szól e száj.

Bőségesen volt időm tanulmányozni a jakobita poézis ama virányát, míg a bíró a búcsúzkodás meglehetősen hosszadalmas szertartásával volt elfoglalva. Mr. Faggott kevésbé szertartásosan vett búcsút; de gyanítom, hogy nemcsak merő bókok hangzottak el közte s Mr. Herries között; ugyanis észrevettem, hogy ez utóbbi egy papírszeletet csúsztatott az előző kezébe, ami talán némi jóvátétel lehetett ama hirtelen felfortyanásért, mellyel a házigazda elégette a körözvényt, s durva kezet emelt a törvényszolgára, ki bemutatta; s azt is megfigyeltem, hogy eme engesztelő ajándék átnyújtása úgy történt, hogy ténye rejtve maradjon az érdemes írnok elöljárója előtt.

Miután mindez ekképpen lezajlott, Foxley békebíró úr udvariasan búcsút vett vendéglátójától, s a sok adieu között a következő mondat volt leginkább figyelemre méltó: - Gondolom, uraságod nem szándékozik hosszasan időzni a mi vidékünkön, nemdebár?

- Egyelőre nem, kedves békebíró uram, efelől biztos lehet; egynémely okok ellenkezőképp késztetnek cselekednem. Mindazonáltal nem kétlem, hogy sikerül úgy rendezni ügyeim, hogy hamarost ismét együtt vadászhatunk.

Az udvarba is lekísérte a bírót, de előzőleg meghagyta Cristal Nixonnak, legyen gondja arra, hogy visszatérjek szobáimba. Tudván, hogy értelmetlen dolog lenne ellenállnom, vagy talán megvesztegetéssel próbálkoznom e makacs lelkületű major domusnál, hallgatagon engedelmeskedtem, s újfent az előbbi falak foglya lettem.