TIZEDIK FEJEZET
Alan Fairford története
Eddig érvén a történetben, az olvasó már bizonyára alkotott magának valamely képet Alan Fairford jelleméről. Melegszívű ifjú, kiben a lélek melegét még a jogi stúdium és a világ együttesen sem tudta kihűteni, hanem inkább csak megacélozta természettől fogva oly kiváló képességeit. Mivel nem számíthatott arra a támogatásra, mely legtöbb kollégáját arisztokratikus kapcsolatok és előjogok segítségével juttatta taláros hivatalába, korán belátta, hogy neki magának kell megszereznie mindazt, ami másoknak születésükkel ölükbe hull. Alan Fairford keményen dolgozott, csendben és magányban, és munkálkodását végül siker koronázta. Ám még hivatásánál is több szeretettel csüggött barátján, Darsie-n, és miként láthattuk, mindent félredobott, mikor Latimert veszélyben hitte - feledve hírt és vagyont, sőt, még atyja súlyos rosszallását is kockáztatva sietett megmenteni őt, kit egy édesbáty vonzalmával szeretett. Noha Darsie elevenebb eszű, sziporkázóbb elméjű volt barátjánál, az utóbbi mindig úgy érezte, hogy gondoskodnia kell róla, kötelességének tartotta óvni és gyámolítani, ha az ifjú saját tapasztalatai kevésnek bizonyultak, hogy segítsék szorult helyzetéből; és most, midőn úgy tűnt, aligha kétséges, hogy Latimer sorsa rosszra fordult, Alan minden eszélyét s erejét latba vetette barátja érdekében, és a kaland, mely a legtöbb véle egyívású ifjú szemében vonzónak tűnt volna, őt a legcsekélyebb mértékben sem rettentette. Jól ismerte hazája törvényeit, s azt is tudta, miként folyamodhat segedelmükért; jogászi tudománya megbízható volt, természete megfontolt, higgadt, állhatatos és rettenthetetlen. Mindössze ennyivel felszerelkezve vágott neki Alan Fairford az útnak, mely akkoriban nem nélkülözte a valóságos veszedelmeket, s a félénkebb embert nem egy s nem is két dologgal riogatta volna.
Fairford elsőnek a dumfriesi főmagisztrátusnál kérdezősködött barátja után, mivel ő, Crosbie polgármester küldött értesítést Darsie eltűntéről. Első kérdését feltévén, Alan a becsületes ember hírében álló kiváló úr szavaiból azt vélte kivenni, hogy az leginkább szabadulni szeretne ettől a tárgytól. A halászóhely megtámadását a polgármester „a törvénytelen, gazember halászok zendülésének” nevezte, „amivel elbánni a seriff dolga”. - Az ilyen feladat - mondta - meghaladja a mi erőnket, szegény tanácsnokokét, akik örülünk, ha a falakon belül békességet tudunk teremteni az efféle alja nép között, akikkel ez a város is meg van verve.
- De ez még nem minden, polgármester úr - szólt szigorúan Mr. Alan Fairford. - Egy rangos és vagyonos ifjú úriembernek is nyoma veszett a ribillióban. Ön is ismeri őt… atyám önhöz címzett ajánlólevelet adott vele… Mr. Darsie Latimer a neve.
- Hajjaj, bizony! Hajjaj, bizony! - sóhajtott a polgármester. - Mr. Darsie Latimer… vacsorára is hivatalos volt a házamba. Remélem, jól van, nemde?
- Magam is ezt remélem - mondta Alan hangjában némi éllel -; de több bizonyosságot óhajtok szerezni ebben a kérdésben. Ön személyesen írta meg atyámnak, hogy Latimer úr eltűnt.
- Valóban, és ez igaz is - felelte a polgármester. - De talán nem tért vissza skóciai barátai körébe?… Nem láttam okát, hogy miért maradt volna továbbra is itt ezen a vidéken.
- Hacsak nem azért, mert megakadályozták visszatértében - válaszolta Fairford, akit elképesztett, hogy a polgármester láthatólag milyen hűvös közönnyel igyekszik napirendre térni a dolog fölött.
- Nyugodjon meg, uram - mondta Crosbie -, ha nem tért vissza barátaihoz Skóciába, akkor bizonyára angliai barátait kereste fel.
- Én ebben nem nyugodhatom meg - csattant fel Alan. - Ha van Skóciában jog és igazság, akkor meg nem nyugszom, míg ennek az ügynek a legvégére nem jártam.
- Ésszerű, ésszerű, amit mond - szólt a polgármester -, már amennyiben kivihető; de bizonyára ön is tudja, hogy az én hatásköröm csak a község határáig terjed.
- De emellett ön tagja a Bizottmánynak is, Mr. Crosbie; sőt, békebírája a grófságnak.
- Igaz, igaz… nagyon is igaz - válaszolta az óvatos magisztrátus -, nem mondom én, hogy nincs ott a nevem a jegyzékben, de sajnos, nem emlékszem, hogy valaha is felesküdtem volna a kormányzatra.
- Akkor pedig könnyen akadhatnak oly rosszhiszemű emberek - mondta az ifjú Fairford -, akik esetleg kétségbe vonják tanácsnok úrnak a protestáns dinasztia iránt való hűségét.
- Isten őrizzen attól, Mr. Fairford! Én, aki tettleg megszenvedtem a Negyvenötöst… ha jól számolom, legkevesebb száz skót fontnyi kárt okoztak nekem a felvidékiek, nem is említve, hogy mit megettek, megittak. Nem, nem, uram, én minden kétségen felül állok; de hogy a grófság ügyeivel gyötörjem magam, olyan bolond azért nem vagyok, inkább csak azt mondom: akinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta. A Bizottmány tagjai inkább elnézték, ahogy beleroskadok, semmint segítségemre legyenek a város dolgaiban; márpedig az egész világ tudja, micsoda különbség van súlyban a város és a vidék ügyeinek intézése között. Mi közöm nekem az ő zendülésükhöz?… Nincsen talán elég zendülésünk meg rendzavarásunk magunknak is? De nekem most, sajnos, készülődnöm kell, mert a tanács ülést tart ma délelőtt. Nagyon örülök, hogy volt szerencsém látni az ön atyjának fiát, kedves Mr. Alan Fairford, ősi városunk utcáin. Lenne csak kicsikével idősebb, máris polgárunkká fogadnánk kegyelmedet. Remélem, eljön hozzám ebédre, mielőtt továbbutazik. Mit szólna ma délután két órához… épp csak egy kis sült csibe lesz tojással.
Alan Fairford úgy gondolta, nem engedheti, hogy a polgármester vendégszeretete kinyilvánításával véget vessen kérdései sorozatának, noha úgy tűnt, ez a szándék rejlik a meghívás mögött. - Még egy pillanatra szeretném feltartani önt, Mr. Crosbie - mondta. - Komoly dologról van szó. Eltűnt egy nagy reményű ifjú úriember, aki nekem legdrágább jóbarátom… képzelheti, hogy nem maradna szó nélkül, ha egy önhöz hasonlóan szilárd jellemű férfiú, akiről köztudott, milyen odaadással szolgálja a kormányzatot, nem indítana nyomban tevékeny vizsgálatot. Mr. Crosbie, ön barátja atyámnak, s én ehhez képest tisztelem önt… de mások szemében ez az eset kedvezőtlen színben fog feltűnni.
Alan Fairford szavai nem tévesztettek célt; a polgármester izgatottan lépkedett fel s alá a szobában, és egyre ezt ismételgette: - De mit tehetek én, Mr. Fairford? Biztosíthatom önt, hogy a barátja elő fog kerülni… visszajön majd, mint a rosszpénz… nem az a fajta, aki elvész. Ördögfióka a kegyelmed barátja, aki egy vak nyirettyűssel járja az országot, züllött népségnek hegedül, hát ki lehet a megmondhatója, hogy hová a pokol fenekére csavargott az ilyen?
- A seriffhelyettestől hallottam, hogy néhány letartóztatott személy van a város tömlöcében - szólt Mr. Fairford -, idézze őket maga elé, és hallgassa ki őket, mit tudnak erről az ifjú úriemberről.
- Igen, igen… azt hiszem, a seriff valóban letartóztatott néhány szerencsétlen flótást… nyomorult, tudatlan halászokat, akik azzal a Geddes nevű kvékerrel kaptak hajba a hálói miatt, amelyek, magunk között legyen mondva, Mr. Fairford, valóban csak amúgy feléből-harmadából törvényesek, és a városi jegyző szerint nem is tekinthető bűncselekménynek, ha via facti távolítják el őket, mármint erőnek erejével, no de ezt csak mellékesen jegyzem meg. Tisztelt uram, azokat az embereket szabadlábra helyeztük bizonyíték híján; az a kvéker nem akart rájuk vallani, ezért mi mást tehettünk volna a seriffel, minthogy szélnek eresztettük őket? Ugyan már, Alan úrfi, fel a fejjel, ne búsuljon már, hanem sétáljon egyet ebéd előtt; de most aztán már valóban mennem kell a tanácsülésre.
- Megálljunk csak, polgármester uram - szólt Alan. - Én ezennel hivatalosan panaszt teszek ön mint magisztrátus előtt, s ezt bizonnyal ön is elég komolynak fogja találni ahhoz, hogy csak úgy semmibe vegye. Újra le kell fogatnia azokat az embereket.
- Hajjaj… könnyű azt mondani; de fogja csak meg őket kegyelmed, ha tudja - felelte a polgármester. - Azóta már túlnan vannak a mocsarakon, de az is lehet, hogy Cairn kikötőjében járnak. Az ég szerelmére! Ezek amolyan víziördögök, kétéltű bestiák… se nem angolok, se nem skótok… se házuk, se hazájuk, ahogy mi mondjuk… szétszaladtak azok már, mint a kéneső. Akárha egy tengeri borjút próbálna füttyentgetéssel kicsalogatni a Solway vizéből, ha ezeket az embereket akarja elkapni, amíg a dolgok újra le nem csendesednek.
- Mr. Crosbie, ennyiben nem maradhatunk- válaszolta az ifjú jogtudor. - Ehhez a szerencsétlen ügyhöz egy sokkalta fontosabb személynek is köze van, nemcsak ama nyomorúságos halászembereknek, akiket ön oly megnyugtatóan lefestett. Bizonyos Mr. Herries nevét kell felemlítenem.
Míg e nevet kiejtette, fél szemmel a polgármestert figyelte, mivel inkább csak próbaképpen vetette fel, abból a kapcsolatból következtetve, ami a nevezett úriembert és valódi vagy állítólagos unokahúgát, úgy tűnik, Darsie Latimer sorsához fűzi, nem lévén semmi határozott gyanúoka. Észrevette, hogy a polgármester meghökken, noha azt is látta, hogy szívesen tettetne közönyös arcot, ami azonban nem egészen sikerült neki.
- Herries! - kiáltotta. - Miféle Herries? Sokan vannak, akik ezt a nevet viselik… habár manapság már nem annyian, mint valamikor régen, mert most már lassan kikopik a régi generáció; de azért van még Heathgilli Herries, meg Auchintullochi Herries, aztán…
- Hogy megkíméljem önt a további fáradságtól, közlöm, hogy azt a bizonyos személyt Birrensworki Herriesnek nevezik.
- Birrensworki? - csodálkozott Mr. Crosbie. - Most már sejtem, kire gondol, Alan úr. De miért nem mondta úgy, hogy a Redgauntlet Lairdje?
Fairford sokkal ravaszabb volt, semhogy meglepetést mutasson a nevek és személyek bármennyire is váratlan azonosításának hallatán. - Úgy gondoltam - magyarázta -, hogy Herries néven talán szélesebb körben ismert. Én legalábbis ezen a néven találkoztam s beszéltem vele.
- Ó, igen, Edinburghben, az könnyen meglehet. Tudja, hosszú évekkel ezelőtt Redgauntlet is belekeveredett abba a szerencsétlen ügybe, és noha ő sem volt mélyebben a pácban másoknál, valamilyen okból nehezebben kászálódott ki belőle.
- Fő- és jószágvesztésre ítélték, ha jól tudom, és még nem kapott felmentést, ugyebár? - mondta Fairford.
Az óvatos polgármester csupán bólintott, és így szólt: - Ebből ön is kitalálhatja, miért látja célszerűbbnek, hogy Edinburghben az édesanyja nevét használja, amely voltaképp, legalábbis részben, szintén az övé. Ha a saját nevét használná, azzal azt a látszatot keltené, hogy kihívja maga ellen a kormányzatot, hiszen ért engem… No de már régóta hallgatólagosan szemet hunynak a dolog felett… ami rég volt, elmúlt… és máskülönben ez az úriember számos kiváló tulajdonsággal rendelkezik, s emellett nagyon ősi és igen tiszteletreméltó házból származik; számos kuzinja van a nagy családok tagjai között, rokonai közé számíthatja a főügyészt és a seriffet is… márpedig holló a hollónak, miként ön is tudja, Alan úr, nem vájja ki a szemét… kiterjedt családi kapcsolatokkal rendelkezik; az én feleségem is negyedfokú kuzinja Redgauntletnek.
„Hinc illae lachrymae!”[107] - gondolta Alan magában; de ez a célzás csupán arra intette, hogy óvatosan bár és semmiképp sem erőszakosan, de továbbhaladjon. - Kérem, értse meg - folytatta Fairford -, hogy nyomozásommal, melyet szándékomban áll rövidesen megkezdeni, nem akarok kárára tenni Mr. Herriesnek vagy Redgauntletnek... vagy nevezze, ahogy óhajtja. Mindössze a barátomat szeretném biztonságban tudni. Belátom, hogy elég nagy bolondság volt részéről merő bohó kedvtelésből álöltözetben e fent említett úriember házának közelébe menni. Ilyen körülmények közepette Mr. Redgauntlet könnyen félremagyarázhatta barátom indítékait, s Darsie Latimert esetleg kémnek nézhette. Úgy hiszem, ennek az úrnak nagy befolyása van ama kósza népség között, kikről az imént méltóztatott beszélni, nemdebár?
A polgármester újabb, mély értelmű fejrázással válaszolt, mely akár Lord Burleighnek is becsületére vált volna.
- Nos, ebben az esetben - folytatta Fairford - vajon nem tételezhetnénk-e fel, hogy Mr. Latimerben kémet gyanítva, az említett úr elfogatta őt, s most valahol rabságban tartja? Előadódik efféle választásokon is, meg sok egyéb esetben, mely jóval kevésbé kényszerítő, mint ha valaki úgy véli, hogy az élete forog veszélyben valamely besúgó révén.
- Mr. Fairford - szólt a polgármester igen komolyan -, aligha tartanék lehetőnek ily tévedést; vagy ha valamely rendkívüli véletlen folytán mégis így esett volna, Redgauntlet, akit nagyon is jól ismerek, hiszen, mint említettem volt, feleségem első, azazhogy negyedfokú kuzinja, teljességgel képtelen arra, hogy nyers és durva módon bánjon el az ifjú úriemberrel. Elképzelhető, hogy egy-két éjszakára átküldi Ailsaybe, vagy talán kiteszi Írország északi partjain, esetleg Islayn vagy a Hebridák valamelyik szigetén; de higgye meg, kérem, nem lenne képes akár egyetlen haja szálát is görbíteni.
- Nos, én pedig nem bízom ebben, kedves polgármester úr - válaszolt Fairford eltökélten -; és nagyon meglep, hogy ön ilyen könnyedén beszél egy brit alattvaló szabadsága ellen elkövetett merényről. Önnek meg kellene fontolnia, és Mr. Herries vagy Mr. Redgauntlet barátai is helyesen tennék, ha fontolóra vennék, miképp hangozna egy angol miniszter fülének, hogy egy fő- és jószágvesztésre ítélt áruló (ugyanis ez az illető úr titulusa) nem csupán azt merészeli, hogy tanyát üssön ebben a királyságban… melynek királya ellen fegyvert fogott… hanem emellett még olyan gyanúba is keveredik, hogy nyílt erőszakkal támadott a Király egy alattvalójának személye ellen, egy ifjú úriember ellen, aki nincs annyira híjával sem barátoknak, sem vagyonnak, hogy ne tudna magának jogorvoslatot szerezni.
A polgármester olyan pillantással nézett az ifjú jogtudorra, melyben gyanakvás, riadalom és bosszúság elegyedett. - Kellemetlen dolog - szólalt meg végül -, kellemetlen dolog; és veszedelmes beleártania magát az embernek. Nem szívesen látnám, hogy az ön atyja fiából besúgó válik, aki egy szerencsétlen sorsú úriembert a törvény kezére juttat.
- Nem is áll szándékomban - felelte Alan -, amennyiben ez a szerencsétlen sorsú úriember és a barátai lehetővé teszik számomra, hogy szépszerével biztonságban tudhassam az én barátomat. Ha személyesen beszélhetnék Mr. Redgauntlettel, és meghallgathatnám, hogy ő miként magyarázza az esetet, talán megnyugodnék. Ha pedig arra kényszerülnék, hogy feljelentsem a kormányzatnál, mindenképpen új, emberrablói minőségében emelnék panaszt ellene. Meglehet, nem akadályoznám meg, s nem is lenne feladatom megakadályozni, hogy felismerjék benne a korábban fő- és jószágvesztésre ítélt személyt, aki kivétetett az általános közkegyelem hatálya alól.
- Fairford úr - szólt a polgármester -, ön képes lenne arra vetemedni, hogy tönkretegye ezt a szegény, szerencsétlen urat holmi alaptalan gyanúra hallgatva?
- Kár a szóért, Mr. Crosbie; eltökéltem magam, hogy így teszek, hacsak valamely módon nem oszlatják el gyanúmat.
- Nos, uram - válaszolt a polgármester -, ha így áll a helyzet, s ha ön azt állítja, hogy nincsen szándékában ártani Redgauntlet személyének, meghívok mai ebédünkre egy bizonyos férfiút, ki maga legalább annyit tud viselt dolgairól, mint bárki más a környéken. Ön, Alan Fairford, úgy értse a dolgot, hogy habár Redgauntlet feleségemnek közeli rokona, és én kétségkívül jóakarója vagyok ezen úrnak, mégsem vagyok megfelelő ember arra, hogy rám bízassanak jártának-keltének titkai. Én erre nem vagyok alkalmas személy. Egyházamhoz húzok, és megvetem a pápistaságot. Kiálltam a Hannoveri Ház mellett a szabadság s a magántulajdon szentségéért. Uram, én fegyvert is fogtam a Trónkövetelő ellen, mikor a felvidékiek három poggyásszekerét feltartóztatták Eccefachan mellett; és személy szerint is száz fontnyi kárt szenvedtem…
- Skót fontban - vágott közbe Fairford. - Megfeledkezik arról, hogy ezt az imént már említette.
- Skót font vagy angol font, egyre megy; éppen elég nagy veszteség volt az nekem akkoriban - mondta a polgármester -; ebből is láthatja, hogy én nem vagyok az az ember, aki jakobitákkal adja össze magát, és olyan vád alatt álló emberekkel, mint szegény Redgauntlet.
- Megengedem, megengedem, Mr. Crosbie, no de mi következik ebből? - kérdezte Alan Fairford.
- Ebből az következik, hogy ha segítségére leszek is e hajszában, semmiképpen sem tehetem a saját tudomásom által, hanem csakis valamely alkalmas ágens vagy harmadik személy közbejöttével.
- Ezt is megengedem - egyezett bele Fairford. - No de könyörgök, ki légyen ez a harmadik személy?
- Ki más, ha nem Summertreesi Pate Maxwell… akit Pácbaesett Pate-nek neveznek.
- Természetesen ő is régi Negyvenötös, nemdebár? - kérdezte Fairford.
- Arra mérget vehet uraságod - válaszolta a polgármester -, olyan koromfekete jakobita, hogy maga Belzebub se festhetné feketébbre; de máskülönben nyájas, vidám cimbora, úgyhogy egyikünk se tartja érdemesnek szakítani vele, akármennyit hetvenkedik meg jártatja a száját. Ha az ember őt hallgatja, elhiszi neki, hogy ha annak idején Derbynél megfogadják, amit mond, úgy masíroztatta volna át Charlie Stuartot Wade meg a Herceg között, ahogy a szál megy át a tű fokán, és mire észbe kaphattak volna, már bele is ülteti a Saint James-palotába. Bár mindig olyan szélhordta, ha egyszer rákezdi a régi világbeli történeteit, mégis több sütnivalója van, mint a legtöbbnek… érti is a dörgést, Alan úr, ugyanis kitanulta a jogot, csak hát sohase vette fel a talárt az eskü miatt, ami akkoriban még több embert tartott vissza a pályától, mint manapság… ami bizony elég nagy kár.
- Micsoda! Kegyelmed, polgármester úr, szánakozik afelett, hogy hanyatlóban van a jakobitizmus? - álmélkodott Fairford.
- Nem, dehogyis - válaszolt a polgármester -, csak azt sajnálom, hogy az emberek lelkiismerete már nem olyan kényes, mint valamikor. Nekem is van egy fiam, aki jogásznak tanul, Mr. Fairford, és tekintve szolgálataimat, meg hogy mennyit szenvedtem az uralkodóházért, bizton remélhettem volna valami kis hivatalt a fiamnak; de most ha ez a sok nagykutya visszajön… mármint ezek a Maxwellek meg Johnstonok, meg a többi nagy laird, akiket eddig az eskü kötelezettsége visszatartott… a kis kutyákat, mint az én fiam, meg talán kegyelmed édesapjának a fiai is, Alan úr, majd jól elmarják a konctól.
- No de térjünk vissza a tárgyhoz, Mr. Crosbie - mondta Fairford -, ön valóban úgy gondolja, hogy ez a Mr. Maxwell szolgálatot tehet nekünk az ügyben?
- Nagyon könnyen meglehet, mert ő a szószólója annak az egész kompániának - mondta a polgármester -, és Redgauntlet, noha olykor habozás nélkül bolondnak nevezi Maxwellt, többet ad az ő tanácsára, mint bárki máséra, akit én ismerek. Ha Pate rá tudja venni, hogy bizalmasan megtanácskozza velünk a dolgot, akkor nyert ügyünk van. Nagyon agyafúrt gyerek ám ez a Pácbaesett Pate.
- Pácbaesett Pate! - ismételte Alan. - Milyen különös név.
- Bizony, és különös a mód is, ahogyan hozzájutott. No de erről inkább nem beszélnék - mondta a polgármester -, nehogy elvegyem a kenyerét; mert biztos, hogy uraságod amúgy is hallani fogja legalább egyszer, ha ugyan nem többször is, mielőtt a puncsoskancsó helyett teáskanna kerül az asztalra. Most pediglen az ég önnel, mert már nagyon szigorúan csilingel a tanácsra szólító csöngettyű; és ha nem vagyok ott, mielőtt az óra is elüti az időt, Bailie Laurie megint megpróbálkozik valamelyik praktikájával.
Elismételvén, mennyire várja Mr. Fairfordot két órára, a polgármesternek végre sikerült megszöknie az ifjú fiskálistól, akit meglehetős tanácstalanságban hagyott a tekintetben, hogy miként járjon el a továbbiakban. A seriff feltehetőleg már visszatért Edinburghbe, és Alan Fairford attól is tartott, hogy a polgármester szemmel látható vonakodása, hogy eljárjon Birrenswork vagy más néven Redgauntlet Lairdje ellen, még erőteljesebb formában fog jelentkezni a vidéki urak körében, akik közül sokan katolikusok és egyben jakobiták is, legtöbbjük pedig húzódozik attól, hogy kihívja maga ellen rokonai és barátai haragját azzal, hogy olyan politikai vétségek miatt molesztál valakit, melyek már jószerével el is évültek.
Ennyi nehézség közepette úgy tűnt, az a legbölcsebb eljárás, ha előbb megtud mindent, amit megtudhat, és csak akkor folyamodik majd segítségért a felsőbb hatóságokhoz, ha már kellő fénnyel tudja bevilágítani az ügyet. Szót váltott a főügyésszel is, aki a polgármesterhez hasonlóan szintén régi levelező társa volt atyjának. Alan jelezte, hogy ellátogatna Brokenburnbe, de az ügyész kifejtette neki, hogy e lépés számos veszélyt tartogat saját személyére nézve, s emellett merőben eredménytelen is lenne; mivel azok, akik főkolomposai voltak a zendülésnek, már régóta biztonságban lapulnak számos Man-szigeti és cumberlandi vagy egyebütt fenntartott búvólyukaik valamelyikében; akik pedig helyben maradtak, feltétlenül erőszakhoz folyamodnának olyan valakivel szemben, aki azzal a célzattal látogat el településükre, hogy az utóbbi zavargások felől tudakozódjék.
Nem merültek fel hasonló kifogások azzal a tervével szemben, hogy akkor talán Sáron Hegyét keresi fel, remélve, hogy itt megtudhatja a barátjáról szóló utolsó híreket; és erre még idő is volt elegendő a polgármester ebédjére kijelölt óra előtt. Útközben gratulált magának, amiért sikerült megtudnia legalábbis egy majdnem biztos adalékot arról a személyről, aki jószerével kierőszakolta atyja vendégszeretetét, és angliai utazásra igyekezett rávenni Darsie Latimert, s akitől Darsie-t bizonyos formában intette is mégpedig olyan valaki, aki rokona e személynek, s családja körében lakik. Most íme, bebizonyosodott, hogy ő volt a szervezője annak a zendülésnek, melynek során Darsie eltűnt.
Mi okból vetemedhet valaki egy ily ártalmatlan s szeretetre méltó ember szabadsága ellen elkövetett merényre? Képtelenségnek tűnt merőben annak tulajdonítani, hogy Redgauntlet kémnek hitte Darsie-t; és noha Fairford ezt a magyarázatot adta a polgármesternek, magában egy percig sem hitte, hiszen különös látogatója őt már régebben figyelmeztette a barátjára leselkedő valamely veszedelemre, még azelőtt, hogy bárkiben is ily gyanú ébredhetett volna; s emellett ugyanerre mutattak Latimernek gyámjától, illetőleg az ekként tevékenykedő londoni Mr. Griffithtől kapott tiltó parancsai. Mindenesetre örült, hogy Crosbie polgármestert nem avatta be mélyebben titkába, mint amennyire ez feltétlenül szükséges volt, mivel a feleségét a gyanúsítottal összefűző rokoni kapocs nyilvánvalóan befolyásolná magisztrátusi pártatlanságát.
Midőn Alan Fairford Sáron Hegyére érkezett, Rachel Geddes sietett elébe köszöntésére, szinte még mielőtt a szolgák ajtót nyithattak volna. Csalódottan hőkölt hátra, mikor idegent látott maga előtt, aztán sietsége mentségéül azzal magyarázkodott, hogy azt hitte, Józsua bátyja tért meg Cumberlandből.
- Geddes úr tehát távol van a házától? - kérdezte Fairford szintén csalódottan.
- Tegnap óta távol van, kedves testvérem - válaszolta Rachel, akibe visszatért csendes nyugalma, mely leginkább jellemezte, s csupán halovány orcája s vörös szeme ellenkezett magára öltött léleknyugalmával.
- Jó barátja vagyok - szólt sietve Fairford - egy bizonyos ifjúnak, ki nem ismeretlen ön előtt, kedves Geddes kisasszony… Darsie Latimernek vagyok barátja… és súlyos aggodalmak űztek ide, megtudván Crosbie polgármester úrtól, hogy azon éjjelen, mikor Mr. Geddes halászhelyét pusztító támadás érte, barátomnak nyoma veszett.
- Tudakolózása mélyen elszomorít, kedves testvérem - válaszolt Rachel, több megindultsággal hangjában, mint az elébb -, mert noha ezen ifjú hasonlatos volt világias nemzedékéhez, magahitt kevély gőgjében, s könnyen engedte, hogy kitérítse útjából a hívságnak lehelete, Józsua mégis szerette őt, szíve úgy ragaszkodott hozzá, akárha tulajdon gyermeke lett volna. És midőn önmaga megmenekült Béliál fiainak rabságából, ami csak azután következett el, hogy amazok beteltek a gyalázkodással s megfáradtak a hiú gáncsoskodásban, valamint a csúfolódók az ő tréfáikban, bátyám, Józsua újra s megint visszatért közéjük, hogy pénzt s bűnbocsánatot ígérve váltságdíjat ajánljon nekik ezen Darsie Latimer nevezetű ifjúért, de amazok nem hallgatták meg az ő szavát. Azonmód elment a főbíró színe elé is, kit az emberek seriffnek neveznek, hogy elmondaná neki ezen ifjú veszedelmét; de emez uraság sem akará meghallgatni szavát, mígnem bátyám nem tevé le esküjét szavai igazára, amit ő nem tehetett meg a bűnnek vállalása nélkül, tudván, hogy írva vagyon, teljességgel ne esküdjetek, hanem legyen a ti beszédetek: úgy, úgy; nem, nem. Így tehát Józsua hazatért énhozzám nyugtalansággal az ő lelkében, és így szólott: „Húgom, Rachel, ezen ifjú az én kedvemért vetette magát a veszedelembe; ezért nem leszek ment a bűntől, ha akár egyetlen haja szála is görbül, és mostan már belátom, hogy vétkeztem, midőn megengedtem, hogy vélem jöjjön halásztanyámra, mikor pedig oly igen nagy veszedelemtől kellett tartanunk. Elővezetem tehát lovam, még az én kedves Salamonomat sem sajnálom, hanem sebes vágtatással Cumberlandbe lovagolok hátán, és a Pogányok magisztrátusai, valamint hatalmasságai körében szövetségre lépek Mammonnal s az Igazságtalansággal; s keresztül viszem, hogy Darsie Latimer feloldoztassék kötelékeiből, még akár vagyonom felének árán is.” És ekkor én ezt válaszoltam: „Ne menj, kedves bátyám, ne menjél, mert csak csúfolásban és gyalázkodásban leend részed; de bérelj pénzeden fiskálist, kik a vadászokéhoz hasonlatos mohósággal űzik zsákmányukat, és ő majd ravaszságával kiszabadítandja Darsie Latimert az erőszak embereinek markából, s te ment leszel a bűntől ezen ifjú irányában.” Ő pedig felele nékem mondván: „Ebben a dologban nem tűröm tanácsod.” S azzal elment, és még most sem tért meg; és én félek, talán sohasem fog visszatérni, mert habár békés lélek, amiként az illendő ahhoz, aki úgy vallja, hogy mindennemű erőszakkal önnön lelkünk ellen vétkezünk, sem a víznek árja, sem a kelepcék félelme, sem pediglen ellenfelének útjában suhogtatott kivont kardja eltökélt céljától őt el nem térítheti. Ezért aggódom érte, hogy elnyeli a Solway, avagy ellenség kardja emészti el; mindazonáltal reményem Őbenne vagyon, ki mindeneket irányít, uralkodik a tengernek hullámai felett, s meghiúsítja a gonoszok terveit s megmenekíthet bennünket a gonosztól, akárha valamely madaracskát a madarász hálójából.
Ennél többet Fairford nem tudott meg Geddes kisasszonytól; de kedvtelve hallgatta, hogy az öreg kvékernek, bátyjának számos barátja van Cumberlandben azok között, kik az ő, Alan mesterségét űzik, és bízott benne, hogy megóván magát ama sok veszedelemtől, melytől húga féltette, mégis sikerülhet valamely nyomára akadnia Darsie Latimernek. Maga visszalovagolt Dumfries-be, meghagyván Geddes kisasszonynál, miként találhat rá amott, valamint kérve őt, hogy juttasson el hozzá bármiféle értesülést, mit bátyjától szerezhet.
Dumfriesbe visszatérve, Fairford arra használta a kurta időt, mi ebédig hátravolt, hogy mindarról, ami Latimerrel esett, valamint jelen állapotának bizonytalan voltáról beszámolót írjon Mr. Samuel Griffith címére, akinek útján a rendszeres pénzküldemények barátjához érkeztek, s kérte, nyomban hozza tudomására Latimer történetének ama részleteit, melyek esetleg iránymutatóul szolgálhatnak számára nyomozásában, mit a határszéli grófságokban fog indítani, s mit esküvel fogadott fel nem hagyni, mígnem hírét veszi barátjának elevenen vagy holtan. Alan Fairfordnak semmi nem jutott eszébe, aminek okán valaki barátja életére törne; tudta, hogy Darsie semmi olyasmit sem tett, amiért jog szerint megfoszthatnák szabadságától; és noha még a legutóbbi években is megtörtént néhány különös eset, melyben férfiakat, de olykor nőket is valamely időleges cél érdekében tőrbe csaltak, és magányos fogságban tartottak távoli szigeteken, efféle erőszakos cselekedetekre többnyire gazdagok vetemedtek szegények ellen, az erősek a gyöngébbek ellen, míg e jelen ügyben az a bizonyos Mr. Herries vagy Redgauntlet, mivel a törvény minden szigora reá idézhető nem egy, de több okból is, kétségtelenül alulmaradna bármely csatában, melyben küzdőtársa e hathatós fegyverekhez folyamodik. Mindazonáltal baráti aggodalma azt súgta Fairfordnak, hogy éppen azon ok, mely ellenfelét megfosztja oly igen félelmetes voltától, egyben elszántabbá is teszi. Ám visszagondolva beszédére, ami oly kétségbevonhatatlan úriemberről tanúskodott, sőt, becsületére kényes úrról, Alan Fairford arra a következtetésre jutott, hogy habár Redgauntletről feltehető, hogy középkori gőgjében olyan erőszakos cselekedetekre ragadtatja magát, aminőket más korok arisztokráciája gyakorolt, valószínűtlen, hogy képes lenne valamely szántszándékkal végrehajtott gonosztettre. Végezetül is ezzel a meggyőződéssel ment el Crosbie polgármester ebédjére, könnyebb szívvel, semmint az várható lett volna. [108]