MÁSODIK FEJEZET
Elbeszélés

Ha barátunk, Alexander Fairford tudta volna, milyen következményekkel jár fia váratlan távozása a Törvényszékről, melyről az előző fejezet végén történik említés, talán valóra válik a kedélyes öreg bíró jóslata, és Alexander Fairford végképp megzavarodik. Emígy is eléggé nyomorúságos állapotban leledzett. Fia tíz mércét nőtt szemében jogászi talentumának ily megcsillogtatása révén, s ez mintegy bizonyságot szerzett számára, hogy a bírák és a jogi tudományok professzorainak dicsérete, ami az ő számára felért akár az egész emberi nem zengő dicshimnuszával is, valóban feljogosítja őt ama kedvező véleményre, melyet még szülői elfogultságának tudatában is, Alan képességeiről önmagának alkotott. Másrészt viszont úgy érezte, kissé megszégyenült azáltal, hogy fia előtt, akibe minden vágyát és reményét helyezte, alakoskodott.

Az igazság az volt, hogy ezen eseménydús napnak a reggelén Mr. Alexander Fairford levelező társától és barátjától, Crosbie úrtól, Dumfries városának polgármesterétől a következő levelet kapta:

Tisztelt uram,

Múlt hó 25-dikén kelt becses levelét, mely Mr. Darsie Latimer pártfogásának tárgyában íródott, rendben megkaptam, s igyekeztem oly figyelmet szentelni az ifjú úriembernek, aminőt ő tőlem elfogadni terhesnek nem talált. Jelen levelem tárgya kettős. Pro primo, a tanács azon a véleményen van, hogy kegyelmed tegyen valamely lépéseket az elzálogosítási ügyben; ezenfelül úgy vélik, hogy noviter repertum [88] bizonyítékokkal segítenek majd önnek helyesbíteni a városnak a grana invecta et illata [89] szokásjogait érintő keresetét. Kérem önt ezért, tekintse magát felhatalmazva felkeresni Mr. Pestet, s eléje tárni az iratokat, melyeket ön a postakocsival fog kézhez kapni. A tanács úgy véli, hogy ez alkalommal két guinea tiszteletdíj is elegendő, tekintve, hogy Mr. Pest hármat kapott az eredeti kereset megfogalmazásáért.

Megragadom az alkalmat, hogy közöljem önnel, a minap nagy rebellió tört ki a solwayi halászok között, kik erőszakkal lerombolták a folyó torkolatának közelében felállított cölöpökhöz rögzített hálókat; s ezenfelül megtámadták egy bizonyos Geddes nevezetű kvéker házát is, ki is a Dagály-háló Halászati Részvénytársaság egyik legfőbb részvényese, és az épületben tetemes kárt okoztak. Sajnálattal tudatom továbbá, hogy az ifjú Mr. Latimer is jelen volt a csetepaté színhelyén, és azóta senki sem hallott felőle. Az emberek gyilkosságot is emlegetnek, de természetesen meglehet, hogy ez csupán merő szóbeszéd. Mivel az ifjú úriember eléggé különösen viselte magát, míg e részeken tartózkodott, s többször is visszautasította vacsorára szóló meghívásomat, s kóbor nyirettyűsökkel, valamint más hasonló népséggel kalandozott a vidéken, remélem, hogy mostani távollétének sincsen egyéb oka, mint valamely bohóság; de mivel szolgája nálam tudakolódott gazdája felől, helyesnek véltem e dolgokat a legközelebbi postával önnek tudomására hozni. Továbbá azt kell még közölnöm önnel, hogy seriffünk kihallgatásokat foganatosított, s a lázadók egyikét-másikát tömlöcbe záratta. Ha segítségére lehetek e dologban, akár oly módon, hogy hirdetményben kerestetem Mr. Latimert, jutalmat tűzve ki a nyomravezetőnek, akár pediglen bármely egyéb módon, természetesen az ön nagybecsű utasításai szerint fogok cselekedni, s maradok tisztelettel szolgálatjára

WILLIAM CROSBIE

Midőn Mr. Fairford kézhez kapta e levelet s végigolvasta, első gondolata az volt, hogy közli fiával, s aztán majd nyomban sürgős parancsot küldenek avagy megfelelő hatalommal felruházott királyi küldöncöt menesztenek háza hajdani vendégének felkutatására.

Mr. Fairford tudta jól, hogy a halászok durva természetű emberek, habár nem kegyetlenek, sem pedig vérengzőek; s gyakorta megesett, hogy olyan személyeket, kik beleártották magukat csempészetükbe, Man szigetére vagy egyéb helyre szállítottak el, erőszakkal, s ott hosszú hetekig fogságukban tartottak. Mindezeket tekintvén, Mr. Fairfordban természetesen aggodalom ébredt hajdani vendégének sorsa iránt, és valamely kevésbé fontos pillanatban bizonyára útra kelt volna akár maga is, vagy pedig engedélyt adott volna fiának, hogy induljon barátja keresésére.

De - sajna! - atya és meghatalmazott jogi képviselő is volt egy személyben. Első minőségében fia drágább volt szívének, mint bármi más a világon rajta kívül; másik minőségében pedig a gondjaira bízott per iránt érzett oly szeretetet, mint a dada a karjaiban tartott csecsemő iránt, márpedig jól tudta, hogy ha ez a levél fia kezébe kerül, Szegénysorú Peter Peebles Plainstanes elleni perének tárgyalását bizonnyal el kell majd napolni, talán sine die. [90] A két ifjú kölcsönös és rajongó ragaszkodása nem volt titok Mr. Fairford előtt; s így arra a végkövetkeztetésre jutott, hogyha Alan tudomást szerez Latimer ingatag helyzetéről, ez nemcsak kedvét szegné, hanem merőben képtelenné is tenné arra, hogy teljesítse aznap reá váró kötelességeit, melyeket pedig az idős úriember oly nagy fontosságúnak tartott.

Ezért tehát érett megfontolás után, habár nem minden lelkiismeret-furdalás híjával, úgy határozott, hogy nem hozza fia tudtára az imént kapott kellemetlen hírt, mígnem aznap teljesítendő feladataikkal végeznek. E halasztás, nyugtatta magát, csupán csekély következményekkel járhat Darsie Latimerre nézve, akit, mint bizonyosra vette, tulajdon meggondolatlan bohósága juttatott valamiféle kalamajkába, amely egyben megfelelő büntetés is számára, illetőleg valamiféle véletlen folytán fogságba, ami ekképpen mindössze néhány órával hosszabbodik meg. Emellett pedig arra is lesz ideje, hogy beszéljen a grófság seriffjével… vagy talán a királyi ügyésszel… és annak rendje-módja szerint intézkedhessen az ügyben, avagy ahogyan ő fejezte ki magát, röviden összefoglalva az ügyvéd kötelességeit, hogy az ügy kívánalmainak megfelelően cselekedjék.

Mesterkedése, mint láthattuk, részben sikerrel járt, s csak utolsó szakaszában szenvedett vereséget, mégpedig, miként restelkedve megvallotta magának, a tulajdon maga által elkövetett s viselt hivatalához mindenképp méltatlan hibájának következtében, mellyel a reggel izgatott sietségében a polgármester levelét Peter Peebles ügyeinek iratai közé keverte, majd anélkül, hogy észrevette volna baklövését, átnyújtotta fiának. Holta napjáig sem szűnt meg bizonygatni, hogy soha, sem azelőtt, sem pedig azután nem volt vétkes oly óvatlanságban, hogy kiadjon kezéből valamely papirost anélkül, hogy előzőleg az iktatószámra pillantson, kivéve azt az egyetlen szerencsétlen esetet, melyben mindenekelőtt éppen neki volt legtöbb oka bánkódnia figyelmetlensége fölött.

E töprengésektől zaklatottan, a koros úriember életében most első ízben vonakodott szembenézni tulajdon fiával, mely habozás szégyenéből s háborgó lelkéből fakadt; ezért, hogy némiképp halogassa a találkozást, mely félő volt, hogy kínos leend, elébb a seriff hivatalába ment, azonban nem találta, mivel az már nagy sietséggel Dumfriesshire-be távozott, hogy személyesen irányítsa a vizsgálatot, melyet meghatalmazottja indított. Titkára keveset tudott mondani a lázadás tárgyában, legfeljebb annyit, hogy komoly dologról van szó, javakban nagy kár keletkezett, és egyesek személyükben is sérelmeket szenvedtek, de eddigi hallomása szerint senki sem vesztette életét.

Mr. Fairford ilyen hírekkel volt kénytelen hazatérni, s midőn James Wilkinsontól fia hollétét tudakolta, ily választ kapott: - Alan fiatalúr a szobájában van, és nagyon dolgozik valamin.

- Végtére is át kell esnünk a kimagyarázkodáson - szólt magában Saunders Fairford. - Bár inkább az ujjam vágatnám le, mint hogy így meg kelljen alázkodnom. - Azzal fia lakrészének ajtajához lépve bekopogtatott, elébb óvatosan… aztán hangosabban… de nem kapott választ. Kissé megrémülve a csendtől, benyitott a kamra ajtaján. Üres volt. Ruhadarabok hevertek szerte, jogi könyvekkel s iratokkal vegyes összevisszaságban, mintha a szoba lakója utazásra csomagolt volna nagy sebtében. Mikor Mr. Fairford rémülten körbetekintett, fia íróasztalán egy neki címzett, lepecsételt boríték ragadta meg figyelmét. Az itt következő levelet tartalmazta:

Drága Atyám!

Biztosan tudom, hogy nem lep majd meg s talán túlságos nehezteléseddel sem találkozik a hír, hogy útban vagyok Dumfriesshire felé személyesen kitudakolni drága barátom állapotját, valamint erőmhöz mérten, s reménylem, sikerrel, segedelmet nyújtani neki. Nem tartom ildomosnak hibáztatni atyámuramat, amiért eltitkolta előlem a hírt, mely mélyen érinti lelki békém és boldogságom; de remélem, hogy a cselekedete, ha nem is menti mostani vétkem, legalább enyhíti súlyát, nevezetesen, hogy ily jelentős lépésre szántam magam atyám óhajának tudakolása nélkül, s azt is el kell ismernem, oly körülmények között, melyek talán arra indíthatták volna, hogy helytelenítse utazásom célját. Csak azt hozhatom fel mentségemre, hogy ha - amitől az Úristen őrizzen! - valamely szerencsétlen dolog esett azzal, ki atyám után legközelebb áll hozzám e földkerekségen, örökké bántani fog a gondolat, hogy miután bizonyos mértékben figyelmeztettek a reá leselkedő veszedelemre, s rendelkezésemre bocsátották e veszély elhárításának eszközeit is, én nem siettem nyomban segítségére, hanem ehelyett e mai balszerencsés nap ügyének szenteltem figyelmemet. Nem holmi személyes dicsőség reménye: voltaképp semmi, csakis atyám őszinte s gyakorta kifejezett óhaja tarthatott vissza e városban a mai napig; s miután meghoztam a fiúi hűség ezen áldozatát, atyám megbocsát majd nekem, amiért most a barátság s emberiesség hívó szavát követem. Miattam legkevésbé se aggódjon atyámuram. Bízom benne, hogy tudom majd, miként viseljem magam kellő óvatossággal bármiféle, esetleg előadódó vészben; máskülönben hosszú évek jogi stúdiumai hiábavalóak lettek volna. Rendelkezem a szükséges pénzzel, valamint fegyverekkel is az esetre, ha netán szükségük mutatkozna; mindazonáltal atyám megbízhat körültekintő óvatosságomban, hogy el fogom kerülni ez utóbbi eszközök használatát, kivéve a végső szükséget. A Mindenható áldja meg kegyelmedet, drága Atyám! És adja, hogy bocsánatot nyerjek nekem ezen első, s bízom benne, utolsó, előre megfontolt engedetlenségemre, mely eddigelé s eztán lelkiismeretemet terhelendi. - Maradok holtomiglan hű s szerető fia,

ALAN FAIRFORD

Utóirat. A lehető leggondosabb rendszerességgel fogok írni, beszámolva atyámnak tetteimről s kikérvén tanácsát. Bízom, hogy távollétem nagyon rövid lesz, s azt hiszem, lehetséges, hogy Darsie-t is magammal hozom.

Kihullott a papír az öregember kezéből, miután ilyeténképp bizonyságot kapott ama csapásról, melynek bekövetkeztétől rettegett. Első gondolata az volt, hogy postacsézát kerít, s nyomába ered a szökevénynek. De aztán visszaemlékezett rá, hogy azon ritka alkalmakkor, midőn Alan nem hajlott meg a patria potestas [91] előtt, a természetére egyébként jellemző fesztelen és készséges kedély hajlíthatatlan csökönyösségnek adta át a helyét; most pedig, elérvén a nagykorúság éveit, s felvétetvén a tudós Fakultás tagjai közé, vagyis ily módon mintegy felhatalmazva arra, hogy maga irányítsa lépteit, ugyancsak kétséges volt, hogy még ha sikerülne is beérnie fiát, vajon rá tudná-e venni a visszatérésre. A csúfos kudarc kockázatával szemben Mr. Fairford bölcsebbnek látta elállni céljától, kiváltképp, hogy még, ha sikerülne is visszahoznia Alant, egy ilyen hajsza nevetséges színben tüntetné fel az egész esetet, ami pedig csakis kárára lehet fia felívelő pályájának.

Keserű gondolatok jártak Saunders Fairford fejében, mikor lehajolván a végzetes ívlapért, fia bőr karszékébe vetette, s ily csapongó elmélkedésbe kezdett: „Visszahozni Darsie-t? No, miatta aztán kár aggódni… rossz pénz nem vész el. Nem akarok Darsie-nak rosszat, de azt kívánom neki, bár vitték volna olyan messzire, ahol az a bolond Alan soha többet nem is látja. Szerencsétlen volt még az az óra is, amikor átlépte a küszöbömet, mert azóta van, hogy Alan nem iparkodik úgy, mint valamikor, és helyette rákapott a másik kelekótya, szeleburdi bolondságaira… Méghogy elegendő a pénze? Akkor úgy látszik, több pénzed van, barátocskám, mint amennyiről én tudok, mert én bizony a saját érdekedben elég rövid száron fogtalak… Lehet, hogy tiszteletdíjat kapott valakitől? Vagy azt hiszi ez a gyerek, hogy öt guinea sose fogy el?… Fegyverek? Mihez kezdene velük? Mihez kezdene a fegyverrel bárki emberfia, aki nem hivatásos katona a törvényes kormány szolgálatában vagy zsiványhajkurászó poroszló? Nekem bizony már elegem volt a fegyverekből, pedig én György király és a kormányzat védelmében szálltam hadba. De ez itt még szorultabb helyzet, mint amilyenbe a falkirki csatamezőn kerültem. Istenem, mily nyomorúságos, állhatatlan teremtmény az ember! Ha meggondolom, hogy ez a gyerek milyen tüneményes sikert arathatott volna, de ő elnyargal egy eszelős mihaszna után, mint vadászeb a rossz szimaton! Hajjaj! Szomorú látni, ha a kerge tehén akkor rúgja fel a sajtárt, amikor már színültig habzik. No de micsoda madár az olyan, amelyik a saját fészkébe piszkít! El kell tussolnom a botrányt, amennyire csak tőlem telik…”

- Már meg mi a baj, James?

- Üzenet jött - jelentette James Wilkinson - az elnöklő bíró úrtól, és reméli, hogy Mr. Alan gyengélkedése nem súlyos.

- Az elnöktől? Az Úristen legyen hozzánk irgalmas! Nyomban választ küldök; ültesd le a legényt, és adj innia, James. Lássuk csak - folytatta maga elé vonván egy aranyszegélyű papirost -, hogyan kellene megfogalmaznunk a választ.

Alig ért pennája a papírra, mikor James ismét a szobába toppant.

- Na, mi van, James?

- Lord Bladderskate legénye jött megtudakolni, hogyan érzi magát Mr. Alan, minthogy mikor eltávozott a Bíróságról…

- Úgy, úgy - felelt Saunders úr keserűen -; elszelelt titokban, akárcsak Őlordsága tulajdon unokaöccse.

- Ezt a választ adjam, uram? - kérdezte James, aki öreg katona lévén, szigorúan szó szerint vett mindent, ami szolgálatát illette.

- Ördögbe is! dehogy! Kérd meg a legényt, foglaljon helyet, és kóstolja meg sörünket. Írásban válaszolok Őlordságának.

Mr. Fairford ismét maga elé húzta az aranyszegélyes papirost, James pedig ismét ajtót nyitott.

- Lord – bíró úr érdeklődik szolgalegénye által Alan úrfi hogyléte felől.

- Az ördög vigye az udvariasságát! - fakadt ki szegény Saunders úr. - Ültesd le ezt a legényt, és adj innia… Mindjárt viheti Őlordságához a válaszlevelemet.

- A legények uraságod óhaja szerint tesznek, míg csak ki nem ürül a kupájuk; hanem ettől a sok csöngetéstől a végén még elvásik a csöngettyűnk… már megint itt vannak.

James Wilkinson indult, hogy ajtót nyisson az újabb csöngetésre, és kisvártatva visszatért, hogy közölje Mr. Fairforddal, a Jogászi Fakultás Dékánja vár odalenn, és Mr. Alan állapotja felől tudakolódik. - Leültessem őt is inni? - kérdezte James.

- Elment az eszed, fickó - kiáltott fel Mr. Fairford. - Vezesd a Dékán urat a társalgóba.

Lépcsőfokról lépcsőfokra lassan lefelé lépdelve az elképedt úriembernek elegendő ideje volt megfontolni, hogy legjobb lenne, ha sikerülne valamiképp megtoldani az igazságot, s így kelteni kedvező hatást, hiszen az igazság mindig jobban szolgálja az elérendő célt, mint bármely helyette kiagyalt lelemény. Ezért hát azt a magyarázatot adta látogatójának, hogy habár fiát a tárgyalóterem fülledt levegője inkommodálta, valamint a bírósági fellépését megelőző napok éjt nappallá tevő hosszú s lankadatlan stúdiumai, szerencsére máris annyira magához tért rosszullétéből, hogy állapota lehetővé tette számára nyomban eleget tenni valamely hirtelen érkezett hívásnak, mely egy ügyben, hol élet s halál kérdése forog kockán, vidékre szólította.

- Bizonyára valóban komoly az ügy, ha ifjú kollégámat ily percben elszólítja - mondta a jóindulatú Dékán. - Örültem volna, ha marad, míg befejezi perbeszédét, s legyűri az öreg Toughot. Anélkül, hogy bókolni akarnék önnek, Mr. Fairford, még nem hallottam ennél nagyszerűbb bemutatkozást. Felettébb sajnálnám, ha az ön fia nem folytatná egy válaszbeszédben. Legjobb addig ütni a vasat, amíg forró.

Mr. Saunders Fairford arca kesernyésen elfintorodott, s helyeslően bólintott a Dékán véleményére, mely tökéletesen megegyezett a sajátjával; de úgy gondolta, bölcsebb, ha azt feleli, hogy a tárgy, mely fia, Alan jelenlétét nélkülözhetetlenül megkívánja, egy nagy vagyonnal rendelkező ifjú úriember ügyeit illeti, ki Alannek szívbéli barátja, s ki még soha egyetlen fontosabb lépést sem tett a maga ügyeiben anélkül, hogy előzőleg ne kérte volna ki a jogban járatos, tanult barátjának véleményét.

- Nos, Mr. Fairford, ön bizonyára jobban tudja, mint kellett cselekednie - felelte a nagy tudományú Dékán -; ha halálról vagy házasságról van szó, nos, egy végakarat s egy esküvő minden egyéb ügyeknél előrébb való. Örülök, hogy Mr. Alan már olyan jól van, hogy vállalkozhatott az utazásra, és jó napot kívánok önnek.

Miután így megállta a sarat a Fakultás Dékánja előtt, Mr. Fairford sietve megírta válaszát a három bíró érdeklődésére, s e leveleiben hasonlóképp magyarázta Alan távollétének okait. Majd miután gondosan lepecsételte s megcímezte őket, mindhármat átnyújtotta James Wilkinsonnak, azzal az utasítással, hogy bocsássa útjukra a küldönc urakat, akik ezenközben elfogyasztottak egy gallon kétpennys sört, s jogi kérdéseket vitatva, gazdáik titulusán szólítgatták egymást. [92]

A tevékeny erőfeszítés, mi ezen dolgok elintézéséhez szükségeltetett, valamint az, hogy ily számos kiváló jogászi személy mutatott érdeklődést fia iránt, nagyban felderítette Mr. Fairford lankadt lelkét, s a derék férfiú az elkövetkező napokban is folyvást valamely rendkívüli fontosságú ügyet emlegetett nagy titokzatosan, mely, mint mondotta, elszólította fiát a Bíróság ülésének hátralevő rövid időtartamára is. Igyekezett saját szívét is ugyane balzsammal gyógyítgatni; de kevéssé volt sikeres a kezelés, mert lelkiismerete azt mondta, bármiféle eredményt sikerül Alannek elérnie Darsie Latimer ügyében, bármily jelentős legyen is, semmiképpen sem fogható ahhoz a veszteséghez, mit Alan hírneve szenved, amiért cserbenhagyta Peter Peebles ügyét.

Közben pedig a homály, mely körülvette a szerencsétlen pereskedő ügyét, azaz ügyeit, s melyet Alan ékesszólása egy időre eloszlatott, mint tüzérség lövései a ködöt, kezdett ismét leereszkedni e perhalmazra, sűrűn-tapinthatóan, mint az egyiptomi sötétség; egyre sűrűbben minden szóval, mely elhagyta Mr. Tough ajkát, aki másodnapra Alan távozta után mondta el válaszbeszédét. Mély lélegzeteket véve, öblös hangon, rendíthetetlenül és hosszan, csipetnyi tubákot dugdosva orrába minden mondat után, mely egyébiránt végeérhetetlennek tűnt, a veterán ügyvéd egyhangúan baktatott végig mindama kérdéseken, melyeket Fairford oly világos elmével tárgyalt; csendben és észrevétlen visszacsempészte mind a szemetet, mit a másik eltakarított az útból; és sikerült is újfent ráborítania a Peebles contra Plainstanes ügyre a sötétség s érthetetlenség leplét, mely már hosszú évek óta borította homályba, s a tárgyalást ismét elhalasztották egy könyvelő szakvéleményét kérve, akit utasítottak, hogy tegyen jelentést, mielőtt a válaszbeszéd elhangzik. E kifejlet, mely oly igen különbözött attól, mit a hallgatóság Alan beszéde nyomán várt, számos találgatásnak adott tápot.

A kliens maga azt a véleményt hangoztatta, hogy a kudarc oka elsősorban abban rejlik, hogy ő nem volt jelen az első tárgyalási napon, mivel, mint mondotta, brandyvel és egyéb tüzes italokkal züllésre csábíttatott John Kávézójában per ambages, melybe Peter Drudgeit csábította, kit Saunders Fairford, az ő tulajdon jogtanácsosa, vagy legalábbis állítólagos jogtanácsosa bujtogatott fel csalárdul ellene szőtt összeesküvésének végrehajtására; másodsorban pediglen az ifjú Fairfordnak, védőügyvédjének szökésében rejlik az ok, abban, hogy előre megfontolt szándékkal cserbenhagyta védencét, amiért is - ő panaszt fog benyújtani apa és fia ellen hivatali visszaélés miatt. Ekképpen az ügy eddigi és legvalószínűbb fejleménye azzal fenyegetett, hogy Mr. Saunders Fairford melankóliáját újabb csapással és keserűséggel fogja megterhelni; ami annál is jobban bántotta, mivel lelkiismerete azt súgta, hogy a pert most már mindenképpen elvesztették, pedig elegendő lett volna, ha Alan csak röviden feleleveníti előző okfejtését, utalván a megfelelő szaktekintélyekre és bizonyítékokra, s máris, mondhatni, egyetlen lélegzetvétellel lefújhatta volna az eljárásról a pókhálókat, melyekkel Mr. Tough újfent teleaggatta az ügyet. Ám így, mondta, olyanná lett az ügy, mint egy végzés, mit a kárvallott távollétében hoztak, s elveszett, mivel nem volt, aki megcáfolja az ellenfél érveit.

Eközben csaknem egy hét telt el anélkül, hogy Mr. Fairford akár egyetlen sornyi hírt is kapott volna fia keze írásával. Mr. Crosbie egy leveléből ugyan megtudta, hogy az ifjú jogtudor épségben megérkezett Dumfriesbe, ám valamely titkos ügyben folytatandó tudakolózás végett, melynek célját nem közölte, el is hagyta a várost. Az öregemberre, ki ily izgalmaknak és rémisztő gondolatoknak martalékául esett - megfosztatván megszokott otthoni társaságától is -, nemcsak a lelki, hanem a testi szenvedések is rátörtek. Arra az elhatározásra jutott, hogy személyesen is útra kél Dumfriesshire-be, de miután már napok óta tőle szokatlan mértékben, jószerével elviselhetetlenül dúlt-fúlt, ingerlékenyen zsémbelődött cselédeivel és irodás hivatalnokaival, teste keserű nedvei észveszejtő köszvényrohamban gyűltek össze, ami, miként jól tudott, megszelídíti a legmegátalkodottabb lelkeket is, s melynek diszciplínája alatt egyelőre magára hagyjuk Mr. Fairfordot, mivel a történet folytatása most más alakot ölt, mely különbözik a közvetlen elbeszéléstől s a levélformától egyaránt, noha osztozik mindkettő jellegzetességeiben.