TIZENHATODIK FEJEZET
Alan Fairford története
(Folytatólag)

Másnap reggel, amikor Fairford felébredt kevéssé üdítő álmából, melyben számtalan vad látomás kavargott atyjáról és Darsie Latimerről, a zöld köpenyes ifjú hölgyről, a fairladiesi apácákról; arról, hogy silány sört iszik Nanty Ewarttal, s hogy az Ugrabugra Jennyvel a Solway fenekére süllyed - nem érezte magát olyan állapotban, hogy vitába szállhasson Mr. Ambrose rendeletével, nevezetesen, hogy ágyban kell maradnia, melyből valójában segítség nélkül fel sem tudott volna kelni. Megértette, hogy aggodalmai s az elmúlt néhány nap szüntelen erőfeszítései meghaladták erejét, s bármennyire űzi türelmetlensége, nem folytathatja vállalkozását, míg vissza nem tér ereje.

Jobb ispotályt invalidusnak keresve sem lehetett volna találni. Ápolói suttogva beszéltek, s csakis lábujjhegyen lépkedtek - mindent csakis par ordonnance du médecin [134] tettek -, Esculapius fennen uralkodott a házon. Naponta egyszer ünnepélyesen megjelentek ágya mellett a hölgyek, és egészsége iránt kérdezősködtek, s ezen alkalmakkor nagyban megnövelte szemükben Alan becsét az ifjú természetes udvariassága és hálája, melyet kifejezésre juttatott a hölgyek nyombani és kegyes segítségéért. Harmadnap egy másik szobába költöztették át, mely jobb volt, mint az, melyben először elszállásolták. Ha az orvos megengedte, hogy megigyon egy pohárka bort, mindig a legkitűnőbb óborból kapott; s ilyen alkalmakkor furcsa, ódon és pókhálós palackok kerültek elő, amilyenek csak régi falusi kúriák pincéjében lelhetők, ahol talán már több mint fél évszázada lapulnak zavartalan.

Bármily kellemes volt is e ház az invalidusnak, amint erre a hölgyek ápoltja hamarosan rájött, egy lábadozó számára már korántsem szolgált hasonló örömökkel. Amint ki tudott mászni az ágyból, Alan az ablakhoz vonszolta magát, melyet különben sűrű rácsozat fedett, és csak egy kicsiny, kövezett udvarra nyílt kilátása. Ebben nem volt semmi figyelemre méltó, mivel a legtöbb régi, határvidéki ház ekképp óvta ablakait. Ám Fairfordnak az is feltűnt, hogy bárki lépett be vagy távozott szobájából, mindig nagy gonddal és körültekintéssel kulcsra zárta az ajtót; és megjegyzését, hogy szeretne sétát tenni a folyosón vagy esetleg a kertben, oly hűvösen fogadták a hölgyek s háznagyuk, Mr. Ambrose, hogy a beteg belátta, nem engedélyezik vendégi jogainak ily kiterjesztését.

Alan, aki felettébb vágyott arra, hogy bizonyosat tudjon, vajon e túláradó vendégszeretet nem fosztja-e meg a szabad cselekvéstől, a gondos ápolásért mondott hálás köszönet kíséretében közölte a ház ezen fontos tisztségviselőjével, hogy szándékai szerint másnap reggel elhagyja Fairladiest, s mindössze azt kérte, hogy jóindulatukat, mellyel eddigelé is elhalmozták, terjesszék ki még annyira, hogy lovat kölcsönözzenek neki a legközelebbi városig; majd biztosítván Mr. Ambrose-t, hogy hálája nem fog ily csekélységre korlátozódni, három aranyat csúsztatott a nagyérdemű cseléd markába, ezzel mintegy elébbi indítványát is támogatva. Mr. Ambrose ujjai oly természetességgel zárultak rá a honoráriumra, mintha bizony a nagy tudományú Fakultás diplomája jogosítaná fel erre; hanem Alan tervezett indulásával kapcsolatban adott válasza eleinte kitérő volt, majd midőn Alan sarokba szorította, ellentmondást nem tűrően kijelentette, nem engedheti, hogy a betege másnap eltávozzék - mert ezzel becses életét kockáztatná, s úrnői sem adnák beleegyezésüket.

- Magam tudom legjobban, mennyit ér az életem - mondta Alan -; s nem mérhetem becsét ama feladathoz, mely halasztást nem tűrően cselekednem parancsol.

Miután erre sem kapott kielégítő választ Mr. Ambrose-tól, Fairford úgy vélte, leghelyesebb, ha magukkal a hölgyekkel közli elhatározását, habár a lehető legválogatottabb, tiszteletteljes és hálás szavak kíséretében; mindazonáltal hangot adva szilárd eltökéltségének, hogy reggel avagy legkésőbb másnap útra kel. Néhány kísérlet után, hogy egészségére hivatkozva rávegyék a maradásra, mely kísérletek tétova voltából Alan azt a következtetést vonta le, hogy merőben távozásának halogatása a céljuk, kertelés nélkül tudtukra adta, hogy fontos levelet visz bizonyos Herries, alias Redgauntlet avagy a Tavak Lairdje néven ismert úrnak, valamint hogy élet s halál múlik azon, hogy időben eljuttatja-e hozzá.

- Az úr, kedves Angelica nővér - mondta az idősebb Arthuret kisasszony -, valóban igen őszintén szólott; s ha valóban rokona Fairford atyának, úgy semmit sem kockáztatunk.

- Jézus Mária! - kiáltott fel a fiatalabb. - Ejnye-ejnye, Seraphina nővér! Ejnye-ejnye! Vade retro... [135] ne ilyen hevesen!

- Jól van, jól van; hanem, kedves nővérem… Angelica nővér… hadd szóljak véled a folyosón.

Sustorgó selymeikben és fátylaikban a hölgyek kivonultak a szobából, s jó félóra is belétellett, míg ismét besuhogtak, tekintetükben áhítat s a küldetés fontosságának tudata.

- Őszintén szólva, Mr. Fairford, azért szeretnénk önt maradásra bírni, mivelhogy… hogy jelenleg egy egyházi férfiú is tartózkodik a házban…

- Igen kiváló személy - szólt közbe Angelica nővér.

- Az Úr felkentje - visszhangozta Seraphina -, és mi boldogok lennénk, ha kegyelmed a lelkiismeret okán szót váltana véle, mielőtt eltávozik.

„Ohó! - gondolta Fairford. - Kibújt tehát a szög a zsákból: az áttérítésemben mesterkednek! Nem szabad megbántanom a jóságos öreg hölgyeket, hanem ettől a paptól azért hamarosan megszabadulok.” Majd fennhangon azt válaszolta, hogy örömére szolgál, ha a ház bármely barátjával elbeszélgethet; és hogy vallási kérdésekben mélységes tisztelettel viseltetik a kereszténység minden válfaja iránt, habár nem hallgathatja el, hogy hite ahhoz köti, melyben nevelkedett, mindazonáltal, ha a hölgyek úgy vélik, hogy ha elbeszélget az említett egyházi férfiúval, ily módon kimutathatja mély tiszteletét…

- Nem egészen így gondoljuk - mondta Seraphina nővér -, habár nem kétlem, hogy napestig hallgatnánk bár szavait, akkor is kurtának találnánk az időt, ha ő… mármint Buonaventure atya… lelkünk dolgairól szól; de…

- Elég, elég, Seraphina nővér - szólt rá a fiatalabb -, szükségtelen ennyit beszélni a dologról. Őfels… akarom mondani Őeminenciája… mármint Buonaventure atya… majd maga fogja elmagyarázni az úrnak, amit szükségesnek vél tudatni vele.

- Őeminenciája! - hökkent meg Fairford. - Ily magas rangot visel tehát ez az úr a katolikus egyházban? E cím, úgy tudom, csak a kardinálisoknak jár.

- Még nem kardinális - válaszolta Seraphina -; de biztosíthatom uraságodat, Mr. Fairford, rangban is éppoly magasan áll, aminő kiválósággal és jeles képességekkel is megajándékozta őt az Úr, és…

- Hallgass már el, nővérem - szólt rá Angelica nővér. - Szentséges Szűz! Mily sokat beszélsz! Mi dolga Mr. Fairfordnak Buonaventure atya egyházi rangjával?… Csupán arra kérem önt, uram, legyen rá tekintettel, hogy az atya megszokta és elvárja minden körülmények közt a legmélyebb hódolatot; és…

- Ugyan már, nővérem, ugyan, ugyan - feddte most a másik -; ki beszél sokat, kérdlek én? Mr. Fairford tudni fogja, hogyan illik viselnie magát.

- És most leghelyesebb lenne, ha mindketten távoznánk - mondta a fiatalabb -, mert hallom, jön is már Őeminenciája.

Az utolsó szavakat már suttogóra fogott hangon ejtette ki; és mikor Fairford biztosítani óhajtotta, hogy barátjukat olyan hódolattal fogja fogadni, aminőt amaz elvárhat, a hölgy felemelt ujjal csendre intette.

Kimért, ünnepélyes léptek hangzottak fel a folyosón. Nem csupán egy püspök avagy bíboros jövetelét hirdethették volna, hanem akár a római pápáét is. És a két hölgy akkor sem hallgathatta volna nagyobb tisztelettel e lépteket, ha azt jelzik, hogy az Egyház legfőbbje közeleg a maga személyében. Szolgáló őrszemek módjára elfoglalták posztjukat az ajtó két oldalán, mely Fairford szobájából a hosszú folyosóra nyílt, s ott álltak mozdíthatatlanul, míg tekintetük a legmélyebb hódolatot tükrözte.

Buonaventure atya oly lassúsággal közeledett, hogy Fairfordnak volt ideje mindezt megfigyelni, s egyben eltűnődni magában, miféle fortélyos és nagyra törő ember lehet ez a pap, akinek fortélyos módon sikerült érdemes, bár együgyű vendéglátóit a babonák ily béklyójába verni. Buonaventure atya belépte és megjelenése némiképp magyarázatul szolgált minderre.

Középkorú férfiú volt, negyvenéves, vagy talán idősebb; de a gondok vagy talán a fárasztó megpróbáltatások, netán a gyönyörök, a korai öregség képét rajzolták orcájára, és finom metszésű arcvonásaira komoly s talán bús árnyakat vontak. Nemes tekintetét mindazonáltal megőrizte; s bár arca megváltozott, s szemöldöke fölött számos mélabús barázdát vontak a ráncok, magas homloka, mély tüzű és tágra nyitott szeme, szép metszésű orra jól mutatta, mily csinos lehetett a hajdani jobb napokban. Magas volt, ám ez előny kárba veszett hátának görnyedtsége miatt, s a sétapálca, mit mindig magával hordott, és olykor használt is, valamint lassú, bár méltóságteljes járása, úgy tűnt, azt mutatja, hogy teste és tagjai már magukon érzik az aggkori gyengeség érintését. Hajának színét Fairford nem állapíthatta meg, mivel a látogató a kor szokása szerint rizsporos parókát viselt, ízléssel, habár ünnepélyes komolysággal, világi divat szerint öltözködött, s kalapján kokárdát viselt; mely körülményeknek egyike sem lepte meg Fairfordot, aki tudta, hogy a katolikus papok, kik angliai látogatásukkal avagy itt-tartózkodásukkal törvényes megtorlást vonnak magukra, gyakran öltenek katonai álöltözetet.

Amint az ünnepélyes megjelenésű férfiú belépett a szobába, a két hölgy, akik arccal a szoba felé, feljebbvalójuknak tisztelgő katonák módjára álltak, most ráborultak az atya kezeire, oly mélyen bókolva, hogy úgy tűnt, az abroncsos szoknyák, melyek e tettet végrehajtották, egész a földig ereszkednek, mi több: az alá süllyednek, mintha rejtekajtó nyílt volna meg a hódoló hölgyek alatt.

Úgy tűnt, az atya hozzászokott az efféle hódolathoz, bármily mélységes legyen is. Személyét elébb kissé az egyik, majd a másik nővér felé fordította, miközben kegyesen meghajtva magát, mely kimért mozdulat azonban kétségkívül meg sem közelítette a valódi meghajlás mértékét, nyugtázta mély bókjukat. Aztán ellépett közöttük anélkül, hogy megszólította volna őket, miáltal úgy tűnt, azt tudatja velük, jelenlétük a szobában szükségtelen.

A két hölgy ennek megfelelően kisuhant a szobából; hátrálva, kezük összekulcsolva, s tekintetük az ég felé fordítva, mintha áldást kérnének a férfiú fejére, kit oly nagy becsben tartottak. Az ajtó bezárult mögöttük, de elébb még Alan észrevette, hogy a folyosón egy-két férfi álldogál, s hogy ellentétben eddigi megfigyeléseivel, az ajtót ez alkalommal nem zárták kulcsra.

„Talán csak nem attól tartanak e jótét lelkek, hogy részemről veszély fenyegeti bálványimádatuk tárgyát?” - fordult meg Fairford fejében. De több töprengésre már nem jutott ideje, mert az idegen a szoba közepéig ért.

Fairford felkelt, hogy tisztelettudóan üdvözölje, de midőn szemét látogatójára függesztette, úgy látta, hogy az atya kerüli tekintetét. Eléggé súlyos oka volt arra, hogy inkognitó akarjon maradni, s Fairford sietve elkapta róla tekintetét, könnyíteni akarván helyzetén, s maga is a földre sütötte szemét, ám midőn újra felemelte arcát, az idegen nagy, fénylő szeme oly merően szegződött rá, hogy rendületlen pillantása szinte zavarba ejtette. Ezenközben mindvégig állva maradtak.

- Foglaljon helyet, uram - szólalt meg az atya -; ön csak most épült fel betegségéből.

Olyan ember módjára beszélt, aki nála rangban alábbvalót kínál hellyel a maga jelenlétében; hangja telt volt és dallamos.

Fairford, akit némileg meghökkentett, hogy ennyire lenyűgözi látogatója fensőbbségének aurája, melyet pedig csak olyanok fölött gyakorolhatott, kikre vallásuk révén befolyása lehetett, a felszólításra leült, mint akit óramű mozgat, s tanácstalan volt, miként érhetné el, hogy egyenrangúakként tárgyalhassanak, amint az hite szerint való lett volna. Az idegen pedig nem adta fel ekként megszerzett előnyét.

- Úgy értesültem, uram, hogy az ön neve Fairford - mondta az atya.

Alan könnyed meghajlással válaszolt.

- A skót ügyvédi testület tagja - folytatta a látogató. - Azt hiszem, nyugaton él egy Fairfordi Fairford nevezetű nemes és rangos család.

Alan kissé furcsállotta ezt a megjegyzést egy külhoni egyházi férfiú szájából, hiszen nevéből ítélve Buonaventure atya nemigen lehetett angol; de csak annyit válaszolt, hogy maga is úgy hiszi, van egy ilyen nevű család.

- Ön, Mr. Fairford, rokonságot tart velük? - folytatta a kérdezősködő.

- Nincs szerencsém ilyesmit állítani - felelte Fairford. - Atyám szorgalma emelte ki családunkat alacsony és nemtelen állapotjából; semminemű örökletes jogcímem sincsen a nemességre. Megtudhatnám okát e kérdéseknek?

- Rövidesen megtudja - mondta Buonaventure atya, aki száraz és elégedetlen köhentést hallatott, mikor az ifjú plebejus származásúnak vallotta magát. Intett, hogy hallgasson, és folytatta a faggatózást.

- Ha nem is születése folytán, de azért ön kétségkívül úriember érzelmei és neveltetése révén, nemdebár?

- Remélem, uram - válaszolta Alan, aki e megjegyzéstől haragra gerjedve elvörösödött. - Nem adtam rá okot, hogy bárki is kétségbe vonja.

- Türelem, ifjú ember - intette higgadt kérdezője -; komoly dologban járunk, s nem engedhetjük, hogy holmi hívságos udvariaskodás megakadályozzon bennünket abban, hogy kellő komolysággal váltsunk szót róla… Ön feltehetőleg tudatában van, hogy azt, akivel beszél, a jelen kormányzat szigorú és igazságtalan törvényei száműzik az országból.

- Nem ismeretlen előttem az 1700-ban kiadott statutum harmadik törvénycikke - felelte Alan -, amely kitiltja és száműzi a királyság területéről a katolikus papokat és a Rómával összejátszó pápistákat, s mely az ekképp száműzött személyeket rögtöni ítélettel halállal bünteti, ha visszatérnének. Azt hiszem, az angol törvények a skóciaiakhoz hasonlóan szigorúak. Ám nekem semmi módom nincsen tudomással bírni arról, hogy uraságod eme személyek egyike lenne; s úgy vélem, eszélye önt is arra indítja majd, hogy kilétének titkát megőrizze magának.

- Ennyi nekem elegendő; és nem aggódom, hogy esetleg nem kívánt következményekkel járhat reám nézve, hogy ön itt látott engem e házban - mondta a pap.

- Ebben biztos lehet uraságod - mondta Alan. - Életemmel tartom adósnak magam a hölgyeknek, s alávaló tett lenne részemről, ha szívességüket azzal viszonoznám, hogy kémkedem utánuk, s világgá kürtölöm, amit e vendégszerető fedél alatt láttam vagy hallottam. Találkoznék akár magával a Trónkövetelővel ily helyzetben, még ő is biztonságban tudhatná magát minden veszedelemtől, mely az én meggondolatlan fecsegésemből háramolhatna reá, ha királyhűségemen kellene is bár erőszakot vennem.

- A Trónkövetelő! - csattant fel a pap némi haragos éllel hangjában; de nyomban megszelídítette hangját, s hozzátette: - Bár ami azt illeti, valóban van olyan valaki, aki magának követeli a trónt; s némelyek úgy vélik, követelése nem is alaptalan. De mielőtt rátérnénk a politikára, engedtessék megjegyeznem, hogy nem egészen értem, miként lehet egy úriember, ki ilyen nézeteket vall, meghitt viszonyban Summertreesi Maxwell úrral s Mr. Redgauntlettel, valamint hogyan szegődhetett hordozójává kettejük üzenetváltásának.

- Bocsánat, uram - felelte Fairford -, nem fűt a becsvágy, hogy bizalmasuk avagy küldöncük hírébe jussak. Kapcsolatom ezen urakkal mindössze egyetlen tárgyra szorítkozik, mely azonban feltétlen érdeklődésemet bírja, mivel legdrágább barátom biztonságával, sőt talán életével kapcsolatos.

- Van önnek valamely oka arra, hogy ne ismertessen meg engem útjának indítékaival? - kérdezte Buonaventure atya. - Tanácsaim hasznára válhatnak önnek, s tekintélyes befolyással bírok mindkét említett úrnál.

Fairford pillanatig habozott, miközben meghányta-vetette magában valamennyi körülményt, s végezetül azt a következtetést vonta le tépelődéséből, hogy talán valóban számíthat valamely előnyre, ha sikerül megnyernie magának látogatóját, míg másrészt mit sem veszélyeztet azzal, ha közli, mely ok késztette útra kelni. Ezért, miután röviden kinyilvánította abbéli reményét, hogy Mr. Buonaventure ugyanoly bizalommal lesz iránta, mint aminőt tőle kíván, kurtára fogva a szót, beszámolt Darsie Latimerről… a titokról, mely családfáját körüllengi… és a szerencsétlenségről, mely érte; végezetül pedig saját elhatározásáról, hogy keresésére indul barátjának, s kiszabadítja, akár a maga életének kockáztatása árán is.

A katolikus pap, aki úgy tűnt, kerül minden oly társalgást, mely nem a maga óhajából fakad, nem fűzött megjegyzést a hallottakhoz, mindössze egy vagy két kurta kérdést tett fel ott, hol Alan elbeszélését némileg homályosnak találta. Ezután felkelvén székéről, lépteivel kétszer végigmérte a szobát, mialatt foga között nagy nyomatékkal e szót mormolta: - Őrült! - Láthatólag szokása volt uralkodni bármely heves érzelmein, mert kisvártatva már a legteljesebb közönnyel szólította meg Fairfordot.

- Ha ön úgy gondolja - mondta -, hogy megteheti a titoktartás megsértése nélkül, kérem, legyen oly kedves, és mutassa meg nekem Summertreesi Maxwell úr levelét. Kivált a címzést szeretném tüzetesen megvizsgálni.

Mivel nem látta okát, hogy megtagadja a titok ily kiterjesztését egy további személyre, Alan habozás nélkül kezébe adta a levelet. A pap, miután megforgatta, mint elébb Trumbull, majd Nanty Ewart is, és hozzájuk hasonlóan aprólékosan megvizsgálta a címzést is, megkérdezte Fairfordot, hogy vajon észrevette-e ezen szavakat, s ujja egy ónnal írt sorra mutatott a levél alján. Fairford tagadólag válaszolt, majd a levélre pillantva meghökkenéssel olvasta: „Cave ne literas Bellerophontis adferres.”[136] Ami oly figyelmeztetés volt, amely annyira tökéletesen egybevágott a polgármester intésével, miszerint okosan tenné, ha alaposan szemügyre venné a levelet, ha már a kézbesítésére vállalkozott, hogy Alan jószerével már ugrott is volna, hogy szökni próbáljon, habár maga sem tudta, miért s ki elől.

- Üljön nyugton, ifjú ember - szólt rá az atya azzal a fensőbb tekintéllyel, mely egész tartásán uralkodott, noha szertartásos udvariassággal keveredve. - Ön nincsen veszélyben… személyem kezesség a biztonságára. Mit gondol, ki írhatta e szavakat?

Fairford válaszolhatta volna, hogy „Nanty Ewart”, mivel emlékezett rá, hogy látta, amint a kapitány firkált valamit íróónjával, noha akkor nem érezte magát elég jól ahhoz, hogy megfigyelhette volna, mire ír. Ám nem tudván, miféle gyanút avagy még ennél is sötétebb következményeket idézhet a tengerészre az ő dolgai iránt mutatott érdeklődés, úgy vélte, leghelyesebb, ha azt feleli, hogy nem ismeri fel benne senki ismerőse kézírását.

Buonaventure atya egy vagy két percig ismét hallgatásba burkolózott, minek közben a legalaposabb figyelemmel vizsgálgatta a levelet; aztán az ablakhoz lépett, mintha élesebb fénynél akarná szemügyre venni a címzést és a levélen található sort, ám Alan Fairford nem kisebb elképedésére, mint visszatetszésére, az atya higgadtan és megfontoltan feltörte a pecsétet, kiterítette a levelet, és belemerült tartalmába.

- Megálljon, uram, megálljon! - kiáltott rá, amint megrökönyödéséből felocsúdott, és szavakkal is ki tudta fejezni haragját. - Milyen jogon merészeli ön…

- Békéljen, ifjú barátom - szólt az atya, kezének mozdulatával utasítva vissza Fairfordot -; nyugodjék meg, hogy nem felhatalmazás nélkül cselekszem… Mr. Maxwell és Mr. Redgauntlet nem válthatnak oly szót vagy hírt, mit nekem ne lenne teljes jogom tudni.

- Meglehet, így van - mondta Alan felgerjedt haraggal -; meglehet, hogy ön gyóntató atyja ezen két úrnak, de semmiképp sem gyóntatóm énnekem; és azáltal, hogy feltörte pecsétjét egy olyan levélnek, melyet az én gondjaimra bíztak, uraságod ellenem követett el…

- Semminemű injúriát, megnyugtathatom - válaszolta a rendületlen pap -; ellenkezőleg, talán még hasznára is válhat kegyelmednek.

- Nem óhajtok részesülni ezen az áron avagy ily módon megszerzett előnyből - felelte Fairford -; kérem, nyomban adja vissza kezeimbe a levelet, különben…

- Ha drága az élete - mondta a pap -, kérem, tartózkodjék mindennemű sértő kifejezéstől avagy fenyegető mozdulattól. Nem olyan valakivel áll szemben, akit büntetlen lehetne fenyegetni avagy bántalmazni; és vannak elegen hallótávolságon belül, akik megtorolnak bármely rajtam esett sérelmet vagy ellenem intézett támadást, ha úgy vélném, méltatlan hozzám, hogy tulajdon kezemmel védjem vagy bosszuljam meg magam.

Miközben e szavakat kimondta, az atya olyan nyugodt és félelem nélküli fensőbbségről tett tanúságot, hogy az ifjú ügyvéd lenyűgözve és elámulva visszakozott attól, ami pedig szándékában állott, hogy kikapja kezéből a levelet, és beérte annyival, hogy keserűen panaszkodott az atya reá nézve sérelmes viselkedése miatt, melynek következtében most majd szégyenkezhet Redgauntlet előtt, ha feltört pecsétű levelet lesz kénytelen átnyújtani neki.

- Erről - mondta Buonaventure atya - majd gondoskodunk. Magam írok Redgauntletnek, s a borítékban elhelyezem Maxwell levelét is, feltéve, ha ön még a levél tartalmának ismeretében is úgy véli, hogy el akarja juttatni a címzetthez.

Ezután visszaadta a levelet Fairfordnak, és látván, hogy az habozik elolvasni, nyomatékkal így szólt: - Olvassa csak el, kegyelmedet illeti.

Ez a biztatás, együttesen Crosbie polgármester korábbi intésével, valamint ama figyelmeztetéssel, melyet kétségkívül Nanty próbált eljuttatni hozzá a klasszikus utalással, döntéshez segítette Fairfordot. „Ha a levél szerzője összeesküvést sző ellenem - gondolta -, úgy nekem jogomban áll szétszakítani e szálakat; magam megőrzése s barátom biztonsága egyaránt azt parancsolja, hogy ne legyek oly aggályos.”

Így tépelődvén, elolvasta a levelet, amely az itt következő volt:

Kedves Ádáz és Rettegett!

Hát már soha nem szűnsz kiérdemelni régi csúfneved? Hallom, sikerült kicsalnod fészkéből madárkádat, és mi az eredménye? Hogy nyomban sarkadban a falka. Levelem vivője egy hetyke ifjú ügyvéd, aki törvényes panaszt jelentett be ellened, bár szerencsére baráti törvényszék előtt. Ám bármennyire is hajlott feléd a bíró, Jenny kuzinod és jómagam csak nagy nehézségek árán tudtuk szájába rakni a zablát. Újabban kezd inába szállni a bátorsága, gyanakszik és makrancoskodik, s félek, Jenny hamarosan már hiába mereszt rá haragos szemeket. Nem tudom, mit tanácsoljak. A legény, aki a levelet viszi, jóravaló, és aggódik a barátjáért; én pediglen becsületszavamat adtam neki, hogy nem lesz személyes bántódása. A szavamat adtam, figyelmezz erre, és ne feledd, hogy magam is tudok éppoly ádáz és rettenetes lenni, mint akármely szomszédom. Arra viszont nem adtam szavam, hogy nem lesz része némi rövidke fogságban; és mivel izgága, nyugtalan legény, nem is látom más szerét annak, hogy eltávolítsuk az útból arra az időre, míg a jó B… atya küldetése sikerrel végéhez nem ér, amit bárcsak adna meg a Jóisten! - Maradok híved, legyek bár ismét

„Pácbaesett Pate”

- Nos, fiatalember, mint vélekedik a veszedelemről, melynek ily készséggel kitette volna magát?

- Különösnek találom - felelte Alan Fairford -, amiként furcsállom azt a módot: is, melyet uraságod az imént alkalmasnak talált Mr. Maxwell szándékainak felderítésére.

- Ne gyötörje magát azzal, hogy magyarázatot találjon az én eljárásomra - mondta az atya -; nyugodjék meg abban, hogy jogom van mindarra, amit cselekszem, és nem félem a felelősséget. Hanem tudassa vélem, most mi a szándéka.

- Nem lenne bölcs dolog tőlem, ha beavatnám önt is, kinek talán tulajdon biztonságát is érinti.

- Értem - felelte az atya -; kegyelmed tehát a jelen kormányzathoz akar fordulni? Ezt semmiképp sem engedhetjük; inkább erőszakkal is visszatartjuk Fairladies-ben.

- Mielőtt ezt cselekszi - mondta Fairford -, bizonyára fontolóra veszi majd, milyen kockázattal jár ez egy szabad országban.

- Ennél elrettentőbb veszedelmektől sem szoktam visszariadni - mondta a pap mosolyogva -; mégis kész vagyok békésebb megoldást keresni. Jöjjön, hátha megtalálhatnánk a kölcsönös engedmények útját - s modora egyszeriben oly békülékeny s nyájasan szívélyes lett, hogy Fairfordnak úgy tűnt, némiképp túlságosan is szívélyes, tekintve az alkalmat. - Önnek feltehetőleg nem lesz ellenére, hogy még további egy vagy két napig itt tartóztatjuk elzártságban, ha én ünnepélyesen szavamat adom, hogy találkozni fog azzal a személlyel, akit keres… találkozni fog vele, méghozzá a legteljesebb biztonságban és, bízom benne, jó egészségben, minekutána önöknek mindkettőjüknek szabadságukban lesz visszatérni Skóciába, avagy úgy cselekedniük, amint azt kedvük tartja.

- Tisztelettel viseltetem a verbum sacerdotis [137] iránt, amennyire ez egy protestánstól ésszerűen elvárható - felelte Fairford -, azonban ön aligha várhatja el tőlem, hogy annyira megbízzam egy ismeretlen szavában, amennyire azt az uraságod által felkínált garancia megkívánná.

- Uram, én nem szoktam meg - szólt az atya gőgösen -, hogy kétségbe vonják a szavamat… Azonban - tette hozzá, miután percnyi tűnődés után orcájáról eltűnt a harag pírja - ön nem ismer engem, és ezért most megbocsátok. Több bizalommal leszek becsülete iránt, mint amennyit ön hajlandó az enyémbe vetni; s mivel helyzetünk oly természetű, hogy csak egymás adott szavára hagyatkozhatunk, azonnal intézkedem, hogy önt bocsássák nyomban szabadon, s lássák el minden szükségessel ahhoz, hogy a levelet a címzés szerint továbbíthassa, feltéve, hogy most, miután már ismeri tartalmát, változatlanul úgy gondolja, hogy személye veszélyeztetése nélkül teljesítheti küldetését.

Alan Fairford hallgatott. - Nem látom semmi módját - válaszolta végezetül -, miként járhatnék el egyetlen célom elérése, azaz barátom kiszabadítása érdekében anélkül, hogy a törvényhez fordulnék segítségért, s kieszközölném valamely magisztrátus támogatását. Ha e különös levelet, melynek tartalmával ily váratlanul megismerkedtem, átnyújtom Mr. Redgauntletnek, csupán azt érem el, hogy magam is osztozni fogok barátom rabságában.

- Ha viszont a magisztrátushoz fordul, fiatalember, romlást idéz ezen vendégszerető hölgyekre, kiknek minden emberi számítás szerint az életét köszönheti. Nem szerezhet céljainak megfelelő parancsot anélkül, hogy világos beszámolót ne adna az eseményekről, melyeknek az utóbbi időben részese volt. Bármely magisztrátus megkövetelné ezt öntől, mielőtt hivatalának tekintélyével felfegyverezné egy harmadik fél ellen; ily beszámolóval pedig ön szükségképpen veszedelembe sodorná a hölgyek biztonságát. Kémek százai lesték és lesik szemükkel e házat; de Isten megőrzi az övéit. - Áhítattal keresztet vetett, majd folytatta. - Egy óra áll rendelkezésére, hogy kigondolja tervét, s én fogadom, hogy támogatni fogom, feltéve, hogy a terv nem ró nagyobb kötelezettséget adott szavamra, mint amennyit ön józan ésszel kívánhat. Ön el fog jutni Redgauntlethez… nevén nevezem, hogy lássa, mennyire megbízom önben… és át fogja nyújtani neki Mr. Maxwell levelét s véle az én levelemet is, melyben magam is arra intem majd, hogy bocsássa szabadon az ön barátját vagy legalábbis semminemű erőszakot ne kövessen el az ön személye ellen, akár fogság, akár egyéb cselekmény által. Ha ön megbízik bennem - büszke hangsúllyal ejtette e szavakat -, magam részéről a legteljesebb nyugalommal fogom szemlélni az ön távoztát, bízván abban, hogy ön nem fog fegyveres erővel visszatérni, s ezzel a romlásba dönteni e ház lakóit. Ön még ifjú és tapasztalatlan… tanulmányai is oly pályára készítették elő, mely kifejleszti a gyanakvást, és hamis nézeteket alkot az ember természetről. Én sokat láttam a világból, és a legtöbb embernél jobban tudom, mennyire elengedhetetlen a kölcsönös bizalom éppen a legfontosabbak intézésében.

Fensőbbséggel, mi több, a vitathatatlan tekintély hangján szólt, ami Fairfordot, bár bévül tusakodott magával, oly igen lenyűgözte és elnémította, hogy csak midőn az atya már hátat fordított, s távozni készült, akkor talált szavakat, hogy megkérdezze, mily következményekkel járna, ha megtagadná, hogy a felkínált feltételek mellett hagyja el a házat.

- Akkor valamennyi fél biztonságának érdekében önnek még néhány napig a Fairladiesben kell maradnia, ahol megfelelő eszközökkel rendelkezünk, melyeket ez esetben a magunk megóvására használni is fogunk, hogy ha kell, akár erőszakkal visszatartsuk önt. Fogsága rövid leend, mert a világ dolgai már bizonnyal nem maradhatnak sokáig jelen állapotukban. Hamarost szétoszlik majd a felleg, vagy ha nem, örökre ránk borul. Benedicite! [138]

E szókkal elhagyta a szobát.

Az atya távoztával Fairford ugyancsak tanácstalan volt, mily utat válasszon. Neveltetése, valamint édesatyja elvei az egyház és az állam dolgában szent borzalmat oltottak beléje minden pápista iránt, és jámborul hitt mindabban, amit a jezsuiták álnokságáról és a katolikus papok titkos fenntartásairól hallott, melyek révén igen alkalmatos módon állítólag ki szoktak bújni az eretnekeknek adott szavuk megtartása alól. Volt azonban valami méltóság… igaz, rejtve és sűrű fellegekbe burkolva, ami mégis fenségesen és lenyűgözően… Buonaventure atya szavaiban és egész mivoltában, amit Alan csak nehezen tudott összeegyeztetni előítéleteivel, melyek körmönfont ravaszsággal és hitszegő fondorlatokkal vádolták az atya szektáját és rendjét. Mindezen túl Alan azzal is tisztában volt, ha a felkínált feltételek mellett nem fogadná el a szabadságot, valószerűleg erővel fogják fogságban tartani; vagyis hogy a feltételek elfogadásával ő mindenképpen csak nyerhet.

Beléhasított azonban a kétely, midőn jogászi mivoltában mérlegelni kezdte, hogy ez az atya a törvény szemében minden bizonnyal áruló, és hogy a Törvénykönyv felemlít egy rút bűnt, melynek neve: az árulás fedezése. Másrészt, bármit gondolna és gyanítana is, semmiképpen sem veheti magára a felelősséget, hogy kijelentse: ez az ember pap; hiszen sohasem látta rendje öltözékében, nem látta misét celebrálni; ezért hát úgy vélte, szabadságában áll kételkedni mindabban, amire törvényes bizonyíték nincsen birtokában. Ezen gondolatok folytán arra a következtetésre jutott, hogy helyesen cselekszik, ha elfogadja a szabadságot, és továbbfolytatja útját Redgauntlethez Buonaventure atya kezességének védelmében, ami alighanem elégséges lesz megóvni bármely személyes bántódástól. Ismét ugyanúgy bízott, mint elébb, hogy ha alkalom nyílik szót váltania a nevezett úrral, bizonnyal sikerül meggyőznie őt arról, elhamarkodottan cselekszik, ha nem egyezik bele Darsie Latimer szabadon bocsátásába. Ám azt mindenképpen meg fogja tudni, hol tartózkodik barátja és milyen körülmények közepette.

Miután ekképp elhatározta magát, Alan türelmetlenül várta az óra leteltét, melyet a döntésre kapott. A megjelölt időpontnál egyetlen pillanattal sem tartották tovább kínzó bizonytalanságban, mert amint az óra ütni kezdett, Ambrose jelent meg a folyosóra nyíló ajtóban, és intett Alannek, hogy kövesse. Engedelmeskedett a felszólításnak, s miután végighaladt néhány folyosón, melyek az ósdi házakban nem szokatlan módon tekervényes útvesztőt alkottak, a cseléd kényelmesen berendezett szobába vezette, melyben Buonaventure atyát találta egy heverőre dőlve, az olyan ember tartásában, kit a fáradtság avagy a gyenge egészség megfosztott erőitől. Mellette, alacsony asztalkán, ezüstberakásos tálcán egy katolikus imádságoskönyv, kicsiny flaskában orvosság, szíverősítő és egy apró, régi teáscsésze. Ambrose nem lépett be a szobába; mélyen meghajtotta magát, s amint Fairford belépett, lehetőleg a legkisebb zajt se okozva, betette az ajtót.

- Üljön le, ifjú ember - szólította meg az atya ugyanolyan leereszkedő hangon, aminő az előbb meghökkentette és meglehetősen sértette is Fairfordot. - Kegyelmed gyengélkedett, és tudom jól a magam példájából, hogy a megrendült egészség engedékeny türelmet igényel. Nos - folytatta, amint látta, hogy Alan letelepedett -, miként döntött; marad avagy távozik?

- Távozom - felelte Alan -, azon megállapodásunk értelmében, mely szerint ön kezeskedik, hogy biztonságban leszek ama kivételes férfiú kezei között, aki oly törvénysértő módon viselte magát barátom, Darsie Latimer kárára.

- Ne ítélkezzék elhamarkodottan, kedves fiatal barátom - intette az atya. - Redgauntlet gyámi jogokat mond magáénak az illető ifjú úr fölött, s ekképp az is jogában áll, hogy megszabja lakhelyét, habár meglehet, oktalanul választotta meg a módot, mellyel hatalmát érvényesíteni kívánja.

- Helyzete, a fő- és jószágvesztésre ítélt árulóé, hatálytalanítja e jogokat - vágta rá Fairford.

- Bizonnyal - felelte a pap elmosolyodva az ifjú ügyvéd fürge készségén a válaszolásra -, azok szemében, akik elismerik az ítélet érvényét; én azonban nem tartozom ezek közé. Ellenben, uram, itt van a megígért biztosíték… tekintse át tartalmát, és máskor ne vállalkozzék arra, hogy Uriás levelének postása legyen.

Fairford ezeket a szavakat olvasta:

Kedves barátom!

E levéllel egy fiatalembert küldünk tehozzád, aki gyámfiad körülményeit óhajtja megismerni, melyek között azóta él, amióta atyai hatóságod alá került, valamint azt reméli, hogy tárgyalásba bocsátkozhat veled rokonod szabadságának kieszközlésére. Ennek megfontolását magunk is ajánljuk, egyben súlyosan helytelenítve bárminemű erőszak s kényszer alkalmazását minden olyan esetben, amikor elkerülhető, s ezért reméljük, hogy a levél átadójának tárgyalásai eredményre vezetnek. Bármi legyen is azonban kimenetelük, a levél hordozója adott szavunkat bírja arra nézve, hogy nem esik bántódása, és szabadságát senki sem fogja korlátozni, aminek betartására kötelességeddé tesszük ügyelni, mégpedig oly szigorúan, amily drága neked becsületünk s a magad becsülete. Továbbá szólni kívánunk veled mihamarább, mivel nagy fontosságú dolgokat óhajtunk tudomásodra hozni. Ez okból azt kívánjuk, hogy keress fel bennünket a legnagyobb sietséggel, ezennel pedig őszinte szívvel búcsút veszünk tőled.

P. B.

- Bizonyára tudatában van annak - szólalt meg az atya, amikor látta, hogy Alan végigolvasta a levelet -, hogy elvállalva e levél kézbesítését, ön kötelezi magát a törvényes eszközöktől való tartózkodásra… már ahogy ön nevezi ezeket az eszközöket… mielőtt meg nem kísérli ily módon kieszközölni barátja szabadon bocsátását.

- E levélhez néhány titkos jel is járul - mondta Fairford, miután figyelmesen szemügyre vette az ívlapot -; szabad megérdeklődnöm, mit jelentenek?

- Kizárólag a magam ügyét érintik - válaszolta az atya kurtán -, és nincsenek semmiféle kapcsolatban az ön utazásának céljával.

- Én mindazonáltal úgy vélem - akadékoskodott Alan -, érthető, ha ezek után feltételezem, hogy…

- Ön semmi olyasmit sem feltételezhet, ami összeegyeztethetetlen becsületemmel - válaszolt a pap Alan szavába vágva. - Ha a magunkfajta kegyet gyakorol, elvárjuk, hogy adományunk hálával fogadtassák, vagy tiszteletteljes köszönettel utasíttassék vissza… kérdezősködésnek és vitának ilyenkor nincs helye.

- Elfogadom a levelet - mondta Fairford pillanatnyi mérlegelés után -, és bőséges lesz a köszönet is, melyre küldője számot tarthat, ha az eredmény megfelel annak, amit ön várnom biztat.

- Csak Isten parancsol az eseményeknek - mondta Buonaventure atya. - Az ember eszközökkel él. Ön tehát tudatában van annak, hogy felvállalván e küldetést, becsületével fogadja, hogy mielőtt értesítené a hatóságokat, vagy elfogatóparancsot kérne, meggyőződik arról, mily hatást tesz levelem Mr. Redgauntletre?

- Mint becsületes ember, aki ura szavának, kötelezve tartom magam így tenni - mondta Fairford.

- Nos, én megbízom önben - mondta az atya. - Most pedig tudatom önnel, hogy egy sürgős üzenetemre, melyet tegnap éjjel küldtem neki, értesülésem szerint Redgauntlet sok mérfölddel közelebb jött a helyhez, ahol most vagyunk, s mostani tartózkodási helyén bizonnyal kockázatosnak találná, hogy bárminő erőszakos cselekményre ragadtassa magát az ön barátja ellen, még ha oly meggondolatlan lenne is, inkább követi Summertreesi Maxwell tanácsát, mint az én parancsomat. Ennyiben tehát megértjük egymást.

Kinyújtotta kezét Alan felé, aki a szokásos módon akarván megerősíteni adott szavát, maga is nyújtotta kezét, hogy megragadja az atya kinyújtott jobbját, ő azonban hirtelen visszarántotta. Mielőtt Alan megfelelőképp válaszolhatott volna e rideg visszautasításra, egy faliszőnyegekkel fedett kicsiny oldalajtó nyílt meg, egy kéz félrehúzta a kárpitot, s mintegy jelenésként egy hölgy suhant a szobába. Nem valamelyik Arthuret kisasszony volt, hanem élete virágjában levő asszony, a női szépség teljes pompájában; magas, szőke, arca parancsoló. Sápadt arany fürtjeit úgy rendezték, hogy homlokába hulljanak, mely nagy s tágra nyílt kék szemének fennkölt pillantásával teljesen, magának Junónak is díszére vált volna; nyaka s keble formája csodálatos volt, és fehérsége tündökletes. Alakja, úgy lehet, némi kis embonpoint-ról [139] árulkodott, ám nem többről, mint amennyi hihetőleg harminc esztendejéhez illett. Lépte királynői volt, ám Vásti királynőé, nem Eszteré - a merész és parancsoló, és nem az engedékeny szépségé. Buonaventure atya haragos arccal könyökölt fel heverőjén, mintha neheztelne a zavarásért. - Hogyan, hölgyem - szólította meg némi szigorral hangjában -, minek köszönhetjük, hogy társaságával szerencséltet bennünket?

- Annak, hogy így hozta kedvem - felelte a hölgy tökéletes nyugalommal.

- Az ön kedve! - ismételte szavait a pap elébbi bosszús hangján.

- A kedvem, uram - folytatta a hölgy -, mely mindenkor pontosan lépést tart kötelességemmel. Hallottam, hogy nem érzi jól magát… remélem, hogy csupán ügyei magyarázzák elvonultságát.

- Jól vagyok - felelte az atya -, tökéletesen jól érzem magam, és köszönöm a gondosságát; de nem vagyunk magunk között, és ez az ifjú…

- És ez az ifjú? - kérdezte a hölgy, nagy és komoly szemét Alan Fairfordra vetve, mintha most először venne tudomást jelenlétéről. - Szabadna megtudnom, ki ő?

- Egy más alkalommal, hölgyem; megismertetem önt történetével, amint az úr eltávozott. Jelenléte lehetetlenné teszi számomra a bővebb magyarázatot.

- Miután elment, lehet, hogy már késő lesz - mondta a hölgy -; és mit számít nekem az ő jelenléte, ha eminenciád biztonsága a tét? Ő az az eretnek ügyvéd, akit a két Arthuret kisasszony, ez a két vén bolond, beengedett a házba oly időben, amikor pedig tulajdon atyjuk kopogtasson bár, őt is hagyniuk kellett volna, hogy hiába döngesse az ajtót, noha zordon volt az az éj. Csak nem akarja eminenciád elbocsátani?

- Csakis a kegyed türelmetlensége teheti lépésem kockázatossá - mondta az atya. - Elhatároztam, hogy így cselekszem… kérem, ne engedje, hogy elővigyázatlan buzgalma, bármily dicséretes légyen indítéka, felesleges kockázatokkal terhelje az ügyet.

- Mégis? - kérdezte a hölgy szemrehányóan, de hangjába tisztelet és aggodalom vegyült. - Eminenciád tehát halad tovább, feltétlen bizalommal, miként a szarvas a vadász tőrei s csapdái között, mindazok után, ami történt?

- Békéljen, hölgyem - csitította Buonaventure atya felkelve heverőjéről -; hallgasson, kérem, vagy hagyja el a szobát… terveim nem tűrnek asszonyi kritikát.

Előbb úgy tűnt, hogy a hölgy kemény választ készül adni erre az ellentmondást nem tűrő parancsra; de uralkodott magán, és ajkait összeszorítva, mintegy azért, nehogy kipattanjanak közülük a szavak, melyek már megformálódtak nyelve hegyén, mélyet bókolt, és elhagyta a szobát éppoly váratlanul, ahogyan belépett. E rövid közjáték után az atya zavartan tekingetett körül, s úgy tűnt, maga is tudatában van, hogy e jelenet bizonyára újabb rémisztő gyanúk garmadájával árasztja el majd Fairford képzeletét. Ajkába harapott, s míg átszelte a szobát, valamit mormogott magában; majd váratlanul, édes mosollyal arcán, melyen most minden nyers vonás helyét szívélyesség és nyájasság töltötte be, az ifjúhoz fordult.

- Az iménti látogatás, melynek kegyében részesültünk, ifjú barátom - mondta -, több titkot bízott önre, mint amennyivel magam terhelni óhajtottam. A hölgy nemes, rangos és vagyonos dáma, mindazonáltal körülményei olyanok, hogy ha csak itt-tartózkodásának puszta ténye is kiszivárogna, már ez is súlyos ártalmakat okozna. Kérem önt, őrizze meg e titkot még Redgauntlet és Maxwell előtt is, bármennyire megbízom is bennük minden más tekintetben, már ami ügyeimet illeti.

- Semmi sem késztethet arra - felelte Fairford -, hogy akár az említett urakkal, akár bárki mással társalgásba kezdjek a jelenetről, melynek az imént tanúja voltam. Csakis véletlenül válhatott volna ajkamon diskurzus tárgyává, az ön kérésére pedig kerülni fogom a tárgyat mindenestül.

- Helyesen fog cselekedni, és én köszönöm önnek - mondta az atya nagy méltósággal ejtve a köszönetet, mellyel háláját akarta érzékeltetni. - Talán még eljön az az idő, amikor ön is megtudja, hogy mit jelent az, ha valakinek magamfajta valaki a lekötelezettje. Ami pedig a hölgyet illeti, jellemét a legfennköltebb erények ékesítik, s minden róla mondott igaz szó csakis dicséretére szólhat. Röviden, uram, egyelőre mintegy hajnali ködben bolyongunk, de bízom, hogy hamarosan felkel a nap, s eloszlatja a párát, és akkor majd mindaz, mi ma még rejtélyes, feltárulkozik; avagy belemosódik az esőbe - tette hozzá ünnepélyes hangon -, s akkor a magyarázat is már csupán csekély jelentőséggel bír majd. Adieu, uram! Kívánok önnek minden jót.

Kecsesen meghajolt, és eltűnt ugyanazon oldalajtón, melyen az elébb a hölgy lépett be, s Alan még hallani vélte emelt hangú szóváltásukat a szomszédos szobából.

Rögtön ezután Ambrose lépett be, és közölte vele, hogy a ló és útikalauza a terasz alatt várakoznak reá.

- A jóságos Buonaventure atya - folytatta a lakáj - kegyesen fontolóra vette kegyelmed helyzetét, és meghagyta, hogy kérdezzem meg, vajon szüksége van-e valamely pénzösszegre?

- Kérem, adja át tiszteletteljes üdvözletemet őtisztelendőségének - felelte Fairford -, és biztosítsa afelől, hogy ebben a tekintetben nem szenvedek hiányt. Ezenfelül arra is megkérem, adja át köszönetemet az Arthuret kisasszonyoknak, és biztosítsa őket, hogy szíves vendégszeretetükre, melynek feltehetőleg az életemet köszönhetem, halálom napjáig hálával fogok emlékezni. Ön pediglen, Mr. Ambrose, kérem, szintén fogadja legmelegebb köszönetemet gyógyító tudományáért és a gondos ápolásért.

E köszönetnyilvánítások közepette kiléptek a házból, lementek a terasz lépcsőin, és megérkeztek arra a helyre, ahol a kertész, Fairford régi ismerőse várakozott rájuk lóháton ülve, s fékjén egy másik lovat tartva.

Miután istenhozzádot mondott Ambrose-nak, fiatal ügyvédünk nyeregbe szállt, és végiglovagolt a fasoron, gyakran vissza-visszapillantva a mélabús és elhanyagolt lakra, melyben oly különös jeleneteknek volt tanúja, és eltöprengett rejtélyes lakóinak jelleméről, kivált a nemes, úgyszólván királyi megjelenésű papról, és a gyönyörű, ám szeszélyes dámáról, aki, ha Buonaventure atya valóban a gyóntatója volt, úgy tűnt, nem hajlik meg oly engedelmesen egyháza tekintélye előtt, amint azt Alan hite szerint a katolikusok fegyelme megköveteli. Akaratlanul is feltűnt Alannek, hogy e személyek egész viselkedése nagyban eltér attól, ahogy ő előzőleg elképzelte a katolikus papot és a hivőt. Különösen Buonaventure atyában látott sokkal több természetéből fakadó méltóságot és sokkal kevesebb fortélyosságot, valamint képmutatást, akár beszédét, akár viselkedését tekintette, mintsem beleillett volna ama képzetbe, melyet általában a kálvinisták alkotnak ezekről a körmönfont, félelmetes emberekről, a jezsuita misszionáriusokról.

Mialatt ily dolgokon elmélkedett, oly gyakran tekingetett hátra a ház felé, hogy Dick Gardener, aki nagy szájú, sok beszédű ember volt, és kezdett belefáradni a hallgatásba, végezetül így szólította meg: - Uraságod aztán biztosan nem téveszti el a fairladiesi kastélyt, ha legközelebb erre jár, nem igaz?

- De még mennyire, hogy nem, Richard - felelte Fairford jó kedéllyel. - Bárcsak azt a helyet ismerném ennyire, ahová most megyünk. De te talán meg tudod mondani, milyen hely az, nemde?

- Uraságodnak jobban kellene tudnia, hogy hová megy, mint énnekem - mondta Dick Gardener -; de azért valamiképp úgy vélem, hogy kegyelmed oda megy, ahová minden skótot küldeni kellene, akár tetszik neki, akár sem.

- Remélem, nem a pokolba? - kérdezte Fairford.

- Nem. Oda majd eretnekként jutnak; de skót mivoltukban én csak a pokolba vezető út háromnegyedéig zavarnám őket… mégpedig vissza Skóciába… amiért uraságod bocsánatát esedezem.

- Arrafelé visz az utunk? - érdeklődött tovább Fairford.

- Egészen a nagy víz partjáig - mondta Richard. - Az öreg Crackenthorp Apóhoz kell vinnem uraságodat, akkor pedig már csak egy köpésre meg egy ugrásra van, ahogy mondani szokás, Skóciától. No de az is lehet, hogy uraságod kétszer is meggondolja, mielőtt hazamegy, mert bizony zsíros legelő a jó öreg Anglia a felvidéki barmoknak.