TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Darsie Latimer története
(Folytatólag)

Magára hagyatva gondolataival, Darsie (mert Sir Arthur Darsie Redgauntletet, Redgauntlet várának urát mi továbbra is azon a néven fogjuk nevezni, amelyet az olvasó megszokott) meglepetéssel tapasztalta nemcsak a helyzetében és állapotjában bekövetkezett változásokat, hanem azt az egykedvűséget is, mellyel ő maga e fordulatot fogadta.

Lázas szerelme elszállt, mint egy könnyű álom, s nem hagyott hátra egyebet, mint kínos szégyenérzetet és azt az elhatározást, hogy ezentúl körültekintőbb lesz, mielőtt ismét ily romantikus ábrándozásokba bocsátkozik. Megváltozott helyzete a társadalomban; vándorló, apátlan, anyátlan ifjúból, aki iránt senki sem tanúsított különös érdeklődést, kivéve azon idegeneket, akik felnevelték, nemes nemzetség sarja lett, oly befolyás és vagyon birtokosa, hogy úgy tűnik, fontos politikai események megtorpanása avagy kifejlete valószínűleg az ő döntésétől függ. Még e hirtelen emelkedést is, fölös beteljesülését vágyainak, melyek azóta kísértették, amióta képes volt kimondani magában óhaját, Darsie, habár hamar lobbanó természetű volt, csupán a kielégült hiúság kellemes borzongásával szemlélte.

Való igaz, hogy jelen helyzetének némely körülménye tetemes mértékben ellensúlyozta a vele járó kivételes előnyöket. Fogolynak lenni oly elszánt ember kezei között, aminő nagybátyja, nem volt kellemes gondolat, miközben Darsie azt fontolgatta, miként lenne legokosabb vitába szállnia kényével, és visszautasítania a részvételt a kockázatos vállalkozásban, melyet hihetőleg fejében forgat. Törvényen kívüli s mindenre elszánt ember volt, s ezért Darsie aligha kételkedhetett abban, hogy nagybátyja mindenre kapható emberekkel vette körül magát, s hogy személyes megfontolások a legkevésbé sem befolyásolják tetteit, ennélfogva tehát az, hogy mily kényszert alkalmaz bátyjának fiával szemben, vagy hogy mely módon tetszik megbüntetnie csökönyösségét, ha megtagadná a jakobita ügyet, bizonyára csakis tulajdon lelkiismeretétől függ. De vajon ki felelhet egy szilaj rajongó lelkiismeretéért, hisz az ilyen ember mindennemű ellenkezést a párttal, melyhez ő maga csatlakozott, mindjárt hazaárulásnak tart? Kisvártatva Cristal Nixonnak tetszett némi fényt bocsátani a tárgyra, mely Darsie gondolatait foglalkoztatta.

Amikor e marcona csatlós minden szertartásosság nélkül odaléptetett Darsie mellé, ez utóbbi úgy érezte, a hideg kirázza az undortól, oly kevéssé volt képes elviselni közelségét, amióta Lilias története is megerősítette ösztönös irtózását. Hangja olyan volt, mint a kuviké, amikor megszólalt: - Nos, kis északi kakasfiókám, most tehát már tud mindent, és biztosan áldja is nagybátyját, amiért ily nemes tettre sarkallja.

- E tárgyról táplált érzelmeimmel legelébb nagybátyámat fogom megismertetni, s ez előtt nem szándékozom bárki másnak tudomására hozni vélekedésem - felelte Darsie, s alig tudott uralkodni nyelvén annyira, hogy legalább e szavakat udvarias modorban ejtse ki.

- Hm - mordult egyet Cristal a fogai között. - Látom, híven őrzi titkát, akár a viasz, bár talán nem oly könnyen gyúrható. De jól vigyázzon ám, szép ifjú úr - tette hozzá gunyorosan -, Hugh Redgauntlet erős kézzel szokta betörni a csikókat… nem fog takarékoskodni sem a korbáccsal, sem pedig a sarkantyúval, ezt megígérhetem.

- Mondtam már, Mr. Nixon - felelte Darsie -, hogy azon dolgokról, melyeket Lilias húgom közölt velem, kizárólag nagybátyámmal óhajtok szót ejteni, és senki más személlyel.

- Azért egy szónyi baráti jó tanács nem árthatna meg kegyelmednek sem, ifiúr - felelte Nixon. - Az öreg Redgauntletnek gyorsabb az ökle, mint a szava járása; könnyen meglehet, elébb harap, s csak aztán ugat; előbb leüti, aztán majd felsegíti. Vagyis hát azt hiszem, hogy nem oktalanság figyelmeztetnem uraságodat a következményekre, nehogy aztán váratlanul érje, ha szembe találkozik velük.

- Ha valóban jó szívvel figyelmeztet, Mr. Nixon - felelte az ifjú -, köszönettel meghallgatom; ám ha nem, akkor is végig kell hallgatnom, mivel jelen állapotomban nem válogathatom meg sem társaságomat, sem a társalgás tárgyát.

- Csak kevés mondanivalóm van - mondta Nixon, s megkísérelte, hogy komor s mogorva ábrázatjára a faragatlan, de becsületes ember arcát öltse -; magam se szívesen dobálózom a szóval. No de erre feleljen az úr: összeszövetkezik-e nagybátyjával életre-halálra vagy sem?

- És ha azt felelném, igen? - mondta Darsie eltökélve magában, hogy ha lehet, eltitkolja szándékait Nixon elől.

- Nos, akkor - felelte Nixon, némiképp megütközve a válasz készségén - minden rendben fog lezajlani. Kegyelmed kiveszi majd részét e nemes vállalkozásból; és ha győzedelmeskedik, nyílt sisakját talán grófi koronára fogja cserélni.

- És ha elbukik? - kérdezte Darsie.

- Akkor bizony - mondta Nixon -, aki megázott, azt kiakasztják száradni.

- No de ha valahogy furcsa módon gyengéd érzelmekkel viseltetem a gigám iránt, és amikor nagybátyám majd felajánlja, hogy magam is csatlakozzam a kalandhoz, azt felelem neki, hogy nem… akkor mi történik, kedves Mr. Nixon?

- Akkor bizony jól teszi az úr, ha ügyel magára, mert Franciaországban szigorú törvények vannak az engedetlen gyermekek ellen… hamar előtaláltatik egy lettres de cachet, [146] ha magunkfajta fontos személyiségek is érdekeltek az ügyben.

- De mi nem vagyunk Franciaországban - mondta szegény Darsie, akinek megborsódzott a háta a francia börtön gondolatára.

- Egy gyorsjáratú lugger hamar odarepítené az urat, kényelmes helyen a fedélközben, akár egy hordócska csempészpálinkát.

- No de Franciaországgal most békében vagyunk - hüledezett Darsie -, és nem vetemedhetnek arra, hogy…

- Ugyan, hiszen ki tudná azt, hová lett kegyelmed? - vágott közbe Nixon. - Azt képzeli talán, hogy bíróság elé állítanák, és az ítéletet meg kinyomtatnák a Courier de l’Europe-ban, mint ahogy az Old Baileyben csinálják? No nem, fiatalúr. A Bastille, a Mont Saint-Michel és a Vincennes-i Kastély kapui pokoli könnyen fordulnak pántjukon, ha befelé megy rajtuk valaki… egyetlen csikordulást se hallani. Hűvös cellák várják ott a forró fejeket… csendesek, nyugalmasak és sötétek, hogy a tébolydában se kívánhatna jobbat… és csak akkor bocsátják el lakójukat, amikor az ács meghozza a koporsót, s nem elébb.

- Nos, Mr. Nixon - mondta Darsie vidámságot színlelve, mit pedig távolról sem érzett -, nehéz tehát az én esetem; függő kérdés, még pedig az én nyakamnál fogva függő, ha nem haragszik meg e szójátékért; ugyanis vagy a hazai kormányt haragítom magamra, amivel az életemet kockáztatom, vagy vártömlöc lesz a sorsom egy másik országban, melynek törvényeit pedig még sohasem hágtam át, mivel még soha a földjére se tettem a lábam. Mondja meg nekem, kedves Mr. Nixon, hogy kegyelmed mit tenne az én helyemben?

- Megmondom majd, ha valóban a helyében leszek - mondta Nixon, és visszafogva lovát a kis csapat végéhez csatlakozott.

„Nyilvánvaló - elmélkedett a fiatalember -, hogy a gazember azt hiszi, hogy már semmiképp sem húzhatom ki a nyakam a hóhér köteléből, és talán még attól az elmondhatatlan orcátlanságtól sem riad vissza, hogy arra számít, végül majd csakis húgom örökölheti a jószágokat, melyeknek szabadságom elvesztését köszönhetem, valamint hogy befolyása boldogtalan sorsú családunk végzetére megszerezheti számára az örökösnő kezét. De mielőtt ez bekövetkezhetnék, az én kezem által fog veszni! Résen kell lennem, és ha lehetséges, meg kell szöknöm, mielőtt a hajóra hurcolnak. Azt hiszem, hogy Vak Willie sem fog sorsomra hagyni anélkül, hogy meg ne próbálna valamit tenni az érdekemben, kivált, ha már az is tudomására jutott, hogy boldogtalan sorsú néhai patrónusának vagyok fia. Minő változás sorsomban! Míg nem volt sem rangom, sem vagyonom, biztonságban és ismeretlenségben éltem, kedves és érdemes barátok oltalmában, akiknek szívét felém fordította az ég. Most, amidőn egy nagy hírű család feje lettem, és merész vállalkozások az én döntésemre várnak, hogy kezdetüket vehessék, intésemre követők s vazallusok készek felkelni, ám biztonságom jószerével egy világtalan vándormuzsikus ragaszkodásán múlik!”

Míg ily gondolatokat forgatott fejében, s igyekezett felkészülni a nagybátyjával való találkozásra, melyről biztosan tudta, hogy csakis viharos lehet, Hugh Redgauntletet pillantotta meg, amint lassan s egymagában, kísérők nélkül poroszkált eléjük. Cristal Nixon elébe rúgtatott, és amikor találkoztak, kérdő pillantást szegezett neki.

- Az a bolond Crackenthorp - mondta Redgauntlet - idegeneket eresztett a házába. A csempészcimborái, azt hiszem; lassan kell mennünk, hogy legyen ideje kiakolbólítani őket.

- Találkozott barátokkal? - kérdezte Cristal.

- Hárommal, és sokuktól levelet kaptam. Abban a bizonyos dologban, te is tudod, mire gondolok, mindannyian egyetértenek; engednünk kell, mert ha nem, bármennyire is jutott bár ügyünk, egyetlen tapodtat sem juthat előbbre.

- Aligha fog sikerülni rávennie az Atyát, hogy meghajoljon a nyája előtt - mondta Cristal gúnyos mosollyal.

- Meg kell tennie, és meg is fogja tenni - felelt Redgauntlet kurtán. - Menj az élre, Cristal; beszédem van az unokaöcsémmel… Remélem, hogy Sir Arthur Redgauntlet elégedett azzal a móddal, ahogyan húga iránti kötelességemet teljesítettem?

- Modorában és felfogásában a legcsekélyebb hiba sincsen - válaszolta Darsie -; örülök, hogy ily bájos rokonnal ismerkedhettem meg.

- Ez örömmel tölt el - felelte Redgauntlet. - Magam nem lehetek éles szemű bírája a hölgyek értékeinek, s emellett életemet egyetlen nagy célnak szenteltem, ezért hát, mióta elhagyta Franciaországot, kevés alkalma volt fejleszteni készségeit. Mindazonáltal, amennyire lehetséges volt, igyekeztem megóvni őt veszélyekkel terhes vándoréletem kényelmetlenségeitől és szűkölködéseitől. Olykor hetekig, sőt hónapokig nagybecsű, érdemes családok körében élt, és nagyon örülök, ha a te véleményed szerint olyan modorra és magaviseletre tett szert, aminő rangjához illő.

Darsie kijelentette, hogy tökéletesen elégedett, majd rövid csend következett, amit Redgauntlet tört meg, midőn ünnepélyesen megszólította unokaöccsét.

- Éretted, öcsém, szintén sokat reméltem tenni. Azonban anyád gyengesége és félénksége téged kivont gondoskodásom alól, különben legfőbb büszkeségem és boldogságom lett volna felnevelni boldogtalan bátyám fiát, s a becsület ama útjára vezérelni, melyen őseink is mindig jártak.

„Most jön a vihar” - gondolta Darsie magában, és hozzálátott, hogy összeszedje gondolatait, amiként az óvatos hajóskapitány is bevonja vitorláit, s felkészíti hajóját, ha megpillantja a közelgő förgeteget.

- Kegyelmed talán helyteleníti azt, mit anyám tett dolgomban - mondta -, de mindenképp az aggódó szeretet vezérelte.

- Bizonyára - mondta nagybátyja -, és nem is óhajtom sérteni emlékét, habár bizalmatlansága igen nagy kárt okozott, nem mondom, hogy nekem, hanem boldogtalan hazám ügyének. Azt hiszem, úgy tervezte, hogy amolyan nyomorúságos zugprókátort farag belőled, egyikét azoknak, akiket gúnyból még ma is a valaha tisztes „skót ügyvéd” nevével illetnek… egyikét ama korcs lényeknek, kiknek idegen törvényszék elé kell járulniuk csúszva-mászva, hogy megtudakolják, mi a végső ítélet ügyeikben, ahelyett, hogy szülőföldünk királyságának független és fennkölt Parlamentje előtt tartanák perbeszédeiket.

- Egy vagy két évig valóban folytattam jogi tanulmányokat - mondta Darsie -, de úgy találtam, hogy sem kedvem, sem tehetségem e tudományhoz.

- S bizonyára megvetéssel odahagytad - mondta Mr. Redgauntlet. - Nos, drága öcsémuram, én most érdemesebb tárgyat kínálok becsvágyadnak. Nézz keletre… látod amott a síkon a falucska mellett amaz emlékművet?

Darsie igenlően válaszolt.

- A falucskát Burgh-upon-Sandsnek hívják, az emlékművet túlnan pedig a tirannus első Edward emlékezetére emelték. A gondviselés igazságosztó keze azon a helyen érte utol, éppen midőn hordái élén Skócia végső leigázására indult, abba az országba, melynek belviszályai az ő elátkozott uralkodása alatt vették kezdetük. Bruce dicső életpályája talán már legkezdetén megreked… Bannockburn mezején talán sohasem omlik vér a fűre… ha Isten nem sújt le a döntő pillanatban az álnok s vakmerő zsarnokra, ki oly sokáig volt Skócia ostora. Edward sírja nemzetünk szabadságának bölcsője. Szabadságunk ezen óriás mérföldkövének láthatárán oly vállalkozásra szólítalak, melyhez dicsőség és fontosság dolgában fogható nem volt azóta, hogy a halhatatlan Bruce ledöfte a Vörös Comynt, s még vértől csöpögő kézzel megragadta a független Skócia koronáját.

Elhallgatott válaszra várva, de Darsie, akit egyfelől lenyűgözött nagybátyja erélye, másfelől pedig nem akarta elkötelezni magát valamely elsietett magyarázkodással, szótlan maradt.

- Nem feltételezem - mondta Hugh Redgauntlet rövid hallgatás után -, hogy annyira ostoba lennél, hogy fel ne fogd szavaim horderejét, avagy oly hitvány, hogy elrémülj felhívásomtól, sem pedig, hogy annyira elfajzottál volna őseid vérétől s hitvallásától, hogy szavaimra ne úgy érezz, mint a harci paripa, midőn rivalló csatakürtöt hall.

- Nem áll szándékomban azt színlelni, hogy félreértem kegyelmedet - mondta Darsie -; ám ahhoz, hogy eszélyes és lelkiismeretes férfiak csatlakozzanak egy hatalmas s immár három király hosszat bizton fennálló dinasztia elűzésére tervelt vállalkozáshoz, alapos indokok szükségeltetnek, bizonyítandó a tett igazságos és lehetséges voltát egyaránt.

- Nem tűröm - mondta Redgauntlet, miközben szemei szikrát hánytak haragjában -, hogy egyetlen szót is szólj igaza ellen e vállalkozásnak, melyre elnyomott hazád hív a gyermekéhez segítségért rimánkodó szülőanya hangján… avagy hogy kétségbe vond a nemes bosszú jogát, miért atyád kiált meggyalázott sírjából. Koponyája még mai nap is ott áll a Rikargate ormán, [147] s az ő hústalan porladó állkapcsai is azt parancsolják, hogy légy férfi, fiam. Isten s hazád nevében kérdelek, kivonod-e kardod, s jössz-e velem Carlisle-ba, ha másért nem, csupán azért, hogy atyádnak ocsmány baglyok s varjak póznájának hegyébe tűzött s minden mocskos szájú pojáca gúnyának kitett koponyáját megszentelt földbe temessed, amiként ősi családfájához illendő.

Darsie, kit készületlenül ért ez a szenvedélyes szózat, s cseppet sem kételkedett abban, hogy ha kereken elutasítja, az szabadságába vagy talán életébe is kerülhet, újra csak hallgatott.

- Látom rajtad - mondta nagybátyja higgadtabb hangon -, hogy nem a lélek silánysága, hanem a szolgatermészet, mit szűkös neveltetésed során ama kicsiny hitű néposztály oltott beléd, kiknek nyájával sorsod együtt legelni kárhoztatott, ez csupán és nem egyéb, mi most nem enged szólani. Még szinte nem is hiszed magad Redgauntletnek… szíved még nem tanult meg abban az ütemben lüktetni, mely egybehangzik a becsület és hazafiság hívó szavával, és nem hagyja választalan.

- Hiszem s remélem - felelte Darsie -, hogy sohasem hagy majd közömbösen egyiküknek hívása sem; de nem tudom, képes lennék-e most válaszolni rá, még ha biztosan tudhatnám is, hogy valóban ily hangok szóltak fülemben; mert elébb látnom kellene, van-e valamely reménye a sikerre e kétes kimenetelű vállalkozásnak, melybe kegyelmed belerántana. Ha körültekintek, mindenfelé megalapozott s szilárd kormányzatot látok… senkitől sem vitatott államhatalmat… született britet a trónon… sőt azt, hogy maguk a Felföld hegyi lakói, kikbe a száműzött család reményét vethette, regimentekbe gyűjtve az uralkodó dinasztia parancsainak engedelmeskednek. [148] Franciaországot végképp elrettentette az utolsó háború szörnyű leckéje, és aligha vállalkozik arra, hogy újabb háborúságot támasszon. Külhonban s bévül e királyságon mindenek ellene szólnak e reménytelen vállalkozás elindításának, s egyedül kegyelmed az, bátyámuram, aki készen áll, hogy belevesse magát ezen kétségbeesett harcba.

- És belevetném magam, lenne bár tízoly reménytelen, aminthogy nem haboztam ágálni ügyében, midőn tízennyi akadály meredt elém. Elfelejthettem talán bátyám vérét? Elmondhatom-e… merhetem-e elmondani a Pater Nostert, míg az ellenem vétkezők, a gyilkosok bűnét meg nem bocsáthatom? Van-e akár egyetlen cselszövény is, mit nem próbáltam, van-e oly nélkülözés, melyben nem volt részem, hogy előidézzem a döntő pillanatot, melyet most is elérkezni látok? Nem áldoztam-e teljes életemet az ügynek, megtagadva magamtól a társaság minden örömét, de még az ájtatosságról is lemondva, hacsak nem foglalhattam imámba hercegem s hazám nevét, tűrve mindent, hogy minél többeket téríthessek e nemes ügy oldalára? Azért tettem-e mindezt, hogy mostan megtorpanjak? - Darsie már félbe akarta szakítani, de nagybátyja szenvedélyes kézzel megragadta vállát, csendet parancsolva rá, de inkább kérlelve. - Csitulj - mondta -, őseim hírének örököse… minden reményem és óhajom örököse… hallgass, legyilkolt bátyám fia! Kerestelek és sirattalak, ahogy anya sirathatja csak egyetlen gyermekét. Ne engedd, hogy újra elveszítselek a percben, melyben ismét beléd vethetem reménységem. Higgyél nekem; oly kevéssé bízhatom tulajdon ingerlékeny kedélyemben, hogy kérve kérlek, legkedvesebb barátom, ne tégy semmit, mi indulatomat felgerjeszthetné e döntő percben.

Darsie könnyű szívvel válaszolta, hogy a tisztelet, mely rokonának személye iránt eltölti, arra készteti, hogy mindent meghallgasson, amiről tájékoztatni akarja őt, mielőtt bármily elhatározásra jutna ama súlyos kérdésekben, melyeket megfontolás végett eléje terjesztett.

- Megfontolás végett - ismételte el Redgauntlet ingerülten -; habár valóban nincsen rosszul mondva. Szerettem volna, ha több hév van válaszodban, Arthur, de nem szabad elfelejtenem, ha egy sast sólyom ketrecében nevelnének sipkában, mint az idomított madarat, elébb az sem tudna szilárd tekintettel a napba nézni. Hallgass szavaimra, drága Arthur fiam. E nemzet állapotja éppúgy nem a boldog jómód jele, amiként a lázas beteg rózsás színe sem egészségről beszél. Minden talmi és üres; Chatham kormányzásának látszólagos sikere mind mélyebbre taszította az országot az adósságok mocsarába, s e veszteség nagyobb, semhogy jóvátehetnék Kanada összes meddő földjei, lennének bár oly termékenyek, mint Yorkshire; a Minden s a Quebec mellett aratott diadalok szemkápráztató fényét elhomályosította az elhamarkodott béke gyalázata; e háborúkban Anglia hatalmas költségek árán mit sem nyert, csupán dicsőséget, de erről is lemondott viszonzás nélkül. Sok, azelőtt hűvös és közömbös tekintet is ma már ősi és jog szerinti királyaink családja felé figyelmez, mivel egyedül itt remélnek védett kikötőt találni a közelgő vihar elől; a gazdagokat riadalom szállta meg, a nemeseket csömör, a nép háborog, s a honfiak, kiknek tervezett lépései annál biztonságosabban kivitelezhetők, mivel számuk csekély, eltökélték, hogy magasra emelik Károly király lobogóját.

- És a hadsereg? - kérdezte Darsie. - Hogyan gondolhatják, hogy maréknyi fegyvertelen s rendetlen inszurgens élén szembeszállhatnak egy reguláris hadsereggel? A felvidékieket teljesen lefegyverezték.

- Meglehet - válaszolt Redgauntlet -, hogy éppen az a politika, amely felállította a skót ezredeket, e tekintetben a mi malmunkra hajtotta a vizet. Máris vannak párthíveink e csapatokban; és senki, egyetlen pillanatra sem vonhatja kétségbe, miként fogják viselni maguk e csapatok, amint újra kitűzzük a fehér kokárdát. Az állandó hadsereg többi egységeinek létszámát a békekötés óta tetemesen csökkentették, és titokban arra is számítunk, hogy az elbocsátott katonák ezrével fognak majd hozzánk csatlakozni.

- És ily halovány reményekre… a tömeg szeszélyes hangulatára, leszerelt katonákra… alapított vállalkozás támogatására szólít kegyelmed becses férfiakat, hogy szolgálatában vessék kockára családjuk, vagyonuk, életük?

- A becses férfiak, fiam - mondta Redgauntlet s szemében ingerült fény csillant -, életüket, vagyonukat, családjukat és minden mást is kockára vetnek, ha becsületük kívánja! Most sem vagyunk gyengébbek, mint amikor a hét férfi, ki partra szállt Moidart vadonában, megrázta a bitorló trónusát, hogy az csaknem összeroskadt belé, győzelmet aratott két valóságos ütközetben, lerohant egy egész királyságot s félig egy másikat; s ha nem vet gáncsot az árulás, el is érték volna azt, mit most vakmerő utódaik fognak újra megkísérleni.

- És valóban kellő komolysággal felkészültek erre a kísérletre? - kérdezte Darsie. - Megbocsásson, kedves bátyám, hogy ily hitetlen vagyok e rendkívüli vállalkozás dolgában. Valóban találtatnak majd kellő számban rangbéli s hatalommal bíró férfiak, hogy újra kezdődhessék az 1745-ös kaland?

- Sir Arthur, nem tagadom meg tőled bizalmam másik felét sem - válaszolta nagybátyja. - Tekintsd ezt az ívet… mit szólasz e nevekhez? Vajon nem színe-virága-e a nyugati részeknek, Walesnek és Skóciának?

- Az íven valóban sokak neve áll, kik nagyok s nemesek - mondta Darsie, miután átolvasta -, hanem…

- Hanem, micsoda? - mordult fel nagybátyja kérdőleg. - Talán kétségbe vonod, hogy e nemes férfiak valóban képesek akkora segítséget nyújtani pénzben és emberben, mint amennyire taksáltuk őket?

- Semmiképp sem azt, hogy képesek-e erre - mondta Darsie -, mivel ezt magam meg nem ítélhetem; hanem e névsorban itt látom feljegyezve Sir Arthur Darsie Redgauntletet, Redgauntlet várának urát is száz vagy még annál is több ember erejéig. S igazán nem tudom, mi módon válthatná be ezt az ígéretét.

- Ezért majd én felelek - válaszolta Hugh Redgauntlet.

- Remélem, kedves bátyám - tette még hozzá Darsie -, a kegyelmed érdekében, hogy a többiek, kiknek neve itt olvasható, ismerősebbek a tervekkel, mint amennyit magam tudhattam róluk ez idáig.

- Érted s embereidért én kezeskedem - mondta Redgauntlet -, mert ha benned nem találkozik annyi bátorság, hogy nemzetséged csapatának élére állj, a vezetés másra száll át, és örököd is eltávozik tőled, miként az életnedv s a lomb a korhadt faágtól. Ezen becses személyek mindössze egyetlen csekély feltételhez kötik barátságukat… oly csekélységhez, hogy szinte említeni sem érdemes. Ha ezt a kegyet megadja nekik az, ki leginkább érdekelt a vállalkozásban, tovább nem kétséges, hogy ígéretükhöz híven fognak csatába szállni.

Darsie ismét elolvasta az ívet, és még kevésbé tudta hinni, hogy ennyi családos és vagyonos ember kész lenne nekivágni egy ily kétes kalandnak. Olybá tűnt, mintha valamely elhamarkodottan és meggondolatlanul cselekvő összeesküvő sebtében és találomra összeírta volna mindazoknak a nevét, akiket a közhiedelem jakobitizmus hírébe hozott; avagy pedig, ha a szerződés valóban a felsorolt személyek műve volt, Darsie gyanította, hogy bizonyára mind tudnak valamely módot, hogy kibújjanak tartalmának teljesítése alól. Képtelenség, gondolta, hogy nagy vagyonú angol urak, akik nem csatlakoztak Károlyhoz, amikor győzedelmes hadsereg élén tört be Angliába, akár csak gondolatban is támogassák trónigényét, most, midőn a körülmények sokkal kevésbé kedvezőek. Ennél fogva arra a következtetésre jutott, hogy a vállalkozás magától elemeire hull majd, s hogy egyelőre az a legokosabb, ha semmit sem szól, mígnem valóban eljön a döntő óra (mely meglehet, sohasem érkezik el), és rákényszeríti, hogy kereken visszautasítsa nagybátyja indítványát; mellesleg pedig azt is feltette magában, hogy ha időközben megnyílna számára a menekülés valamely ajtaja, nem habozik majd kihasználni az alkalmat.

Hugh Redgauntlet egy ideig szótlan figyelte öccse arcvonásait, majd mintha valamely más gondolatsor végén ugyane következtetésre jutott volna, így szólt: - Mondottam már, Sir Arthur, nem kívánom tőled, hogy most azonnal fogadd kebeledbe indítványom; ellenben ha visszautasítanád, az oly iszonyú következményekkel járna reád… oly romlást zúdítana reményeimre, melyeket mostanáig dédelgettem magamban… hogy nem akarom életem célját egyetlen pillanat ingerült dühével kockára vetni. Igen, Arthur; voltam önmegtartóztató remete; majd lettem látszólag kalózok és útonállók cimborája; megint máskor olyan emberek alantas ágense, kiket minden módon magamnál alábbvalónak éreztem, mindezt pedig nem valamely önző céllal tettem… nem, még csak nem is azért, mert olyannyira áhítoztam a hírnévre, hogy legfőbb eszköze voltam Királyom visszahelyezésének trónjára s hazám megszabadításának. Legfőbb óhajom e földön, hogy trónusán lássam Királyom s szabadnak hazám; a második pedig, hogy unokaöcsém, nemzetségem s szeretett bátyám utóda majd hasznát lássa, és élvezze a jó célért vállalt fáradozásaim gyümölcsét. Ám - tette hozzá, Darsie-ra lövellve lesújtó pillantását - ha Skócia és atyáim nemzetsége nem virágozhat együtt, akkor vesszen inkább a Redgauntlet-név… vesszen bátyám fia s véle családom dicsőségének s ifjúkorom szenvedélyének minden emlékezete, semhogy akár fikarcnyi igazságtalanság érhesse hazám ügyét! Sir Alberick lelke szállt belém e percben - mondta, és délceg termetét kihúzva, egyenes derékkal ült nyergében, miközben ujját homlokára nyomta -; s ha ellenkezéseddel keresztezni merészeled utamat, megesküszöm e jelre, mely homlokomon sötétlik, hogy újabb iszonyú tettet cselekszem… s méltán száll újabb átok családunkra!

Elhallgatott. Fenyegetései oly eltökélten hangzottak, hogy Darsie-t minden bátorsága elhagyta, midőn arra gondolt, a szenvedélyek minő viharával kell szembeszegülnie, ha megtagadja, hogy csatlakozzék nagybátyja tervéhez, melyet józan esze s elvei egyaránt elleneztek. Aligha maradt más reménye, mint halogatni a választ mindaddig, míg sikerül megszöknie; elhatározta hát, hogy e célból kérni fogja nagybátyját, engedélyezzen haladékot számára, ami, úgy tűnt, annak sincsen ellenére. Útitársa szigorú, zordon pillantása fokról fokra megenyhült, majd intett Miss Redgauntletnek, hogy csatlakozzék hozzájuk, és erőltetett beszélgetésbe kezdett mindennapos tárgyakról, miközben Darsie-nak feltűnt, hogy húga mily óvatossággal mérsékeli magát, megmérve minden szót, mielőtt kiejti, s mindig nagybátyjának engedve át az alkalmat, hogy megadja a társalgás hangnemét, habár jobbára jelentéktelen tárgyakról forgott a szó. Darsie-nak úgy tűnt (mivel az előbbiekben józan ítéletű, szilárd akaratú leánynak ismerte meg húgát), ennél világosabb bizonyítékát még nem látta nagybátyja önkényeskedő természetének, hiszen most olyan személy óvakodott kihívni maga ellen haragját, akit pedig neme némely előjogokkal ruházott volna fel, s akiről Darsie semmiképp sem hihette, hogy híján van lelkierőnek avagy bátorságnak a szembeszállásra.

A kis lovascsapat immár közel járt Crackenthorp Apó házához, mely mint az olvasó tudja, a Solway partján áll, nem messze egy durva ácsolatú mólótól, amely mellett számos, gyakorta egyéb minőségben használatos halászhajó horgonyzott. Az érdemes csapláros hajléka akképp épült, hogy alkalmas legyen változatos foglalatosságainak űzésére; kétemeletes, homokkő lapokkal fedett ház volt, imitt-amott köréje telepített apróbb kunyhókkal - vagyis az eredeti udvarházhoz Mr. Crackenthorp ipara folytán számos bővítmény vált szükségessé az idők során. Az egyetlen, hosszú vályú helyett, mely a silányabb angol csapszékek homlokzata előtt díszelegni szokott, Crackenthorp Apó ivója előtt három efféle készség állott, a katonalovak használatára, ha katonák jönnének átkutatni a házat, amint a kocsmáros mondogatta, de közben sejtető hunyorítása s főbiccentése mindenki számára világossá tette, miféle csapatokra gondol az öreg. Az ajtó előtt óriás kőrisfa állt, mely hatalmasra nőtt a szomszédos Solwayről fúvó örökös szélrohamok dacára, s annak rendje-módja szerint beárnyékolta a sörpadot, ahogy őseink nevezték emez alkalmatosságot, melyen, habár még magasan járt a nap, több urasági szolgának látszó fickó iszogatta sörét, és szívta pipáját. Egyikük-másikuk olyan libériát hordott, amely úgy látszik, ismerős volt Mr. Redgauntletnek, mivel így mormogott fogai között: - A bolondok, eszelős bolondok! Ha a pokolra masíroznának, a libériás himpellérjeiket akkor is magukkal vinnék, hogy az egész világ megtudja, ki jut a kárhozatra.

Mialatt így dörmögött, megrántotta a kantárját, mivel a fogadó ajtajához értek, honnan számos lebzselő vendég kezdett előszállingózni, hogy tétlen unalmukban, akárcsak máskor, most is kíváncsian végignézzék valamely új vendég megérkezését.

Redgauntlet leugrott lováról, és lesegítette unokahúgát; ám, talán megfeledkezve unokaöccse álöltözékéről, neki nem szentelte azt a figyelmet, mit női ruházata megkívánt volna.

Darsie helyzete valóban meglehetősen kellemetlen volt; ugyanis Cristal Nixon, talán óvatosságból, hogy megakadályozza a szökésben, lovaglószoknyája fölösen bő redőit egybegyűjtötte a bokája körül és talpa alatt csinosan összetűzte néhány hosszú tűvel. Feltételezzük, hogy némely urak olykor lovaglás közben ezen testrészére vetik pillantásuk a szépnemhez tartozó útitársuknak, kit kísérni szerencséjük hozta; majd ha ezután elképzelik, hogy a maguk lába lenne ekként, mint Darsie-é, redők labirintjába s a kelme sokaságába burkolva, mit a szemérem kétségkívül megkövetel a szépnemtől ilyen alkalmakkor, bizonyára elismerik, hogy maguk is kissé ügyetlenkednének, ha első ízben próbálkoznának ily öltözékben leszállni paripájukról. Nos, Darsie legalábbis ilyen helyzetben találta magát, és mivel Mr. Redgauntlet csatlósa nem nyújtott neki segédkezet, meg is botlott, miközben megpróbált leszállni, s csúfosan felbukik, ha estében fel nem fogja egy lovagias ifjú, aki a maga részéről talán némiképp meghökkent cseppet sem pillényi súlyától a végveszélyben forgó szépségnek, kit karjaiba zárni szerencséje volt. De mi volt az ő meglepetése Darsie-éhoz képest, midőn a perc s a kis baleset ijedelme múlván azt látta, hogy barátja, Alan Fairford tartja karjaiban! Ezernyi aggodalom rohanta meg, melyek azonban repeső örömmel s reménnyel keveredtek szeretett barátjának váratlan s talán éppen sorsa legdöntőbb órájában való feltűnése láttán.

Már éppen azon volt, hogy fülébe súgva megszólítja s egyben inti, maradjon csendben; de habozott még egy pillanatig, mivel nincsen annak megmondhatója, miféle következményekkel járna az, ha Alan meglepetésében felkiált, s ezzel fellármázza Redgauntletet.

Mielőtt elhatározhatta volna magát, mitévő legyen, Redgauntlet, ki az elébb bement a házba, sietős léptekkel visszatért Cristal Nixontól követve. - Felmentem önt az ifjú hölgy körül tett szolgálatai alól - mondta gőgösen Alan Fairfordnak, akit talán nem ismert fel.

- Nem volt szándékomban tolakodni, uram - felelte Alan -, hanem a hölgy helyzete tűnt olybá, hogy segítségre szorul, és… de nem Birrensworki Herries úrhoz van szerencsém beszélni?

- Téved, uram - mondta Redgauntlet kurtán, és elfordult tőle, kezével jelt adva Cristalnak, aki a kelletlen Darsie-t gyorsan a házba tessékelte, és közben így sugdosott a fülébe: - Jöjjön csak, Miss, ne ismerkedjünk az utcán. Úrihölgyekhez tartózkodás illik. Crackenthorp Apó, vezess minket egy szobába.

Így szólván, bevezette Darsie-t a házba, személyét az állítólagos ifjú hölgy és az idegen közé helyezve, mivel gyanakodott rá, és így akarta megakadályozni, hogy jeleket válthassanak. Ahogy beléptek az ajtón, a homokkal simára csiszolt kőlapokkal padlózott ivóba, melyen át a testes fogadóst követniük kellett, egy nyirettyű hangját hallották, melynek dallamára többen táncot lejtettek.

- A kolera essen beléd - mondta Nixon Crackenthorpnak -; hát az egész falu népe között kell átvezetned a hölgyet? Nincsen ennél eldugottabb út a szobánkba?

- Van, de nem az ilyen mély járatú hajóknak - felelte a fogadós, tekintélyes pocakját simogatva. - Én nem vagyok Garasos Tom, hogy kulcslyukakon csúszkáljak ki-be, mint valami gyík.

Így szólván, rendületlen baktatott tovább a kocsmai mulatozók között; Nixon pedig karjánál fogva vezette Darsie-t, mintha támogatná a hölgyet, azonban minden valószínűség szerint inkább azért, hogy lehetetlenné tegyen mindenféle szökési kísérletet; átvágtak a sokadalmon, mely igen tarka volt küllemét tekintve, mivel házicselédekből, falusi legényekből, tengerészekből és egyéb semmittevőkből állt, akiket Vándor Willie gyönyörködtetett muzsikájával.

Elmenni egy újabb jóbarát mellett, s vele sem tudatni ittlétét, ez már valóban gyávaság lett volna, így hát, amint a vak muzsikus magasított ülése mellett mentek el, Darsie, nem minden hangsúly nélkül, megkérdezte tőle, tudna-e vajon egy skót nótát játszani? A vak arca egyetlen pillanattal elébb még teljességgel kifejezéstelen volt, s úgy adta elő gyönyörű játékát, ahogy a tudatlan paraszt baktat a gyönyörűséges tájban: túlságosan is megszokta már, hogy robotnak tekintse művészetét, mely ilyenformán elveszítette számára minden érdekességét; mi több, úgy tűnt, alig is hallja a hangokat, melyeket maga csalogat elő. Röviden: méltó társa lett volna Wilkie barátom utánozhatatlan vak hegedűsének. Ám Vándor Willie-nél e magauntság csak ritka s múló állapot volt, aminő a szép művészetek minden művelőjére reátelepszik, hol fáradtságból, hol pedig abból fakadólag, hogy megvetést éreznek közönségük iránt, avagy merőben szeszélyből, mely oly gyakran megkísérti a festőket, zenészeket vagy színészeket, akik ilyenkor, az utóbbi művészet szavával élve: átsétálnak szerepükön, ahelyett, hogy azzal az erővel igyekeznének alakítani, melynek hírnevük köszönhetik. Ám amint a vak muzsikus meghallotta Darsie hangját, arca nyomban felderült, ami egyben azt is igazolta, mennyire tévednek azok, akik szerint az arckifejezés leginkább a szemtől függ. Felső ajka kissé lebiggyedt, s az izgatottságtól remegni kezdett, vértelen arcára a meglepetés és az öröm nyomban színt varázsolt, és ő arcát arra fordítva, ahonnan a hangot hallotta, az egyhangú matróztánc helyett, mit addig a percig játszott kelletlen s lusta vonóval fűrészelve húrjait, erre a szép skót dallamra zendített:

Hozott Isten, Charlie Stuart…

- mintha valamely hirtelen ötlet repítette volna ki hegedűjéből, s a dalt az elképedés lélegzet-visszafojtott néma perce múltán lármás tetszéssel fogadta a közönség, ami arra vallott, hogy a benne szereplő név és politikai irány, valamint az előadásmód egyaránt a legnagyobb mértékben kedvére való volt az egybegyűlt társaságnak.

Eközben Cristal Nixon még szorosabban tartva Darsie karját, a csapláros nyomában lépkedve némi üggyel-bajjal utat tört magának a zsúfolt ivóban, míg végül beléptek egy kis szobába, mely az ivó túlsó végéből nyílt, s melyben már ott találták ülve Lilias Redgauntletet. Miután becsukta maga mögött az ajtót, Nixon szabad folyást engedett addig magába fojtott haragjának, és dühösen Crackenthorpra támadt, megfenyegetve gazdája legsúlyosabb neheztelésével, amiért ilyen tótágast álló ház fogadja a családját, amikor pedig parancsot adott, hogy egyedül óhajt lenni. Crackenthorp Apó azonban nem olyan ember volt, akire homlokráncolgatással rá lehetett ijesztgetni.

- Ejnye, ejnye, Nixon koma, haragos kedvedben vagy ma - felelte -; biztosan bal lábbal keltél reggel. Te is éppoly jól tudod, mint én, hogy ezt a népséget maga az úr csődítette egybe… csupa úriember, akik magukkal hozták a szolgáikat is, hogy találkozzanak vele üzleti ügyben, ahogy a vén Garasos Tom mondaná. Amelyik utolsónak jött, azt meg a Fairladiesből küldték Dick Gardenerrel.

- Node az a vak vonóvakaró gazember - háborgott Nixon -; hogy merészelted megengedni egy ilyen gazembernek, hogy átlépje a küszöbödet ilyen napon, mint ez a mai? Vigyázz magadra, mert ha az úr egyszer azt találja álmodni, hogy besúgás jár a fejedben… én csak a te javadat akarom, Crackenthorp Apó.

- Nézzed, Nixon komám - mondta Crackenthorp nagy nyugalommal rágcsálva a bagót -, az úr igazán nagyon kiváló úriember, és ezt én soha nem is tagadnám; hanem én nem vagyok neki se szolgája, se bérlője, vagyis hát nekem aztán hiába küldözgeti a parancsait, amíg egyszer azt nem hallja, hogy beöltöztem a mundérjába. Ha meg elküldöm az embereket az ajtómtól, akár bedugaszolhatom a söröshordóm csapját, s bevehetem a cégért; ami pedig a besúgást illeti, majd meglátja az úr, hogy ezek a népek is vannak olyan becsületes emberek, mint amazok, akiket ő hozott magával.

- Mit beszélsz, te faggyúhordó? - rivallt rá Nixon. - Mit akarsz ezzel mondani, mi?

- Semmit - mondta Crackenthorp -, csak azt, hogy én is tudok olyat mondani, mint akárki más, tudod, mire gondolok… a padlásomon - s itt a fejére mutatott - mindig ég a gyertya… no meg egy kicsivel többet is tudok, mint a legtöbben a vidéken. Ha veszedelmes küldetésben jön valaki az én ajtómhoz, én nem bánom, de a teringettét, hát Joe Crackenthorp senkinek se fogja kikaparni a gesztenyét. Én nem ártom magam semmibe, arra ne számítsanak, tartsa csak mindenki a maga hátát a maga dolgáért… Akarsz még tőlem valamit, Nixon méltóságos úr?

- Nem… vagyis igen… na, eredj a dolgodra - felelte Nixon, akit láthatólag kissé megzavart a fogadós csökönyössége, de szerette volna elleplezni, milyen hatást gyakorolt reá.

Alig zárult be az ajtó Crackenthorp mögött, amikor Miss Redgauntlet ráparancsolt Nixonra, hogy hagyja el a szobát, és menjen az őt megillető helyre.

- Hogyan, hölgyem? - kérdezte a gonosztevő arcú csatlós komor hangon, melybe mégis valamelyes tisztelet vegyült. - Azt akarja, hogy a nagybátyja keresztüllőjön, amiért nem teljesítem a parancsait?

- Ha most nem engedelmeskedik az én parancsomnak, akkor könnyen megeshet, hogy valami más okból fogja keresztüllőni - mondta Lilias higgadtan.

- Hölgyem, kegyed visszaél előnyös helyzetével. Valóban nem merek kimenni. Őrködnöm kell erre a másik kisasszonyra, és ha elhagynám posztomat, egy lyukas garast se érne többé az életem.

- Akkor azt is kell tudnia, hol van az őrhelye - mondta Lilias -; őrködjék az ajtó előtt. Arra ugyebár nincsen megbízatása, hogy kihallgassa magánbeszélgetésünket? Távozzék, azt ajánlom, minden további ellenkezés és kifogás nélkül, különben elmondom nagybátyámnak azt, amit bőven lenne oka megbánni, ha nagybátyám tudna róla.

A csatlós egészen különös, tisztelettel vegyes gyűlölködést mutató ábrázattal nézett rá. - Hölgyem, kegyed visszaél előnyével - mondta -, és ez éppoly ostobaság, mint aminőt én követtem el, amikor ilyen hatalmat adtam kezébe magam fölött. Kegyed zsarnok, és a zsarnokok uralma rövid szokott lenni.

Így szólván eltávozott a szobából.

- A lator páratlan pimaszsága - magyarázta Lilias bátyjának - nagy fegyvert adott a kezembe ellene. Mert tudván, hogy nagybátyám lelkiismeret-furdalás nélkül lelőné, és annyit se gondolna vele, mint egy veszett ebbel, ha csupán sejtené is, milyen arcátlan merészséggel közeledett hozzám, azóta legalábbis velem nem mer oly pimaszul basáskodni, mint nagybátyám családjának többi tagjával, amire azt képzeli, hogy feljogosítja bátyám titkainak birtoka és legrejtettebb terveinek ismerete.

- Annak viszont örülök - mondta Darsie -, hogy a fogadós láthatólag nem oly odaadó híve, mint tartottam tőle, és ez megszilárdítja szökésünk reményét, melynek tervét fejemben forgatom. Ó, Lilias! A legigazabb barát, Alan Fairford elindult felkutatásomra, s e percben itt van e házban. S ugyanakkor egy másik egyszerű, de mint hiszem, hűséges jóbarát is itt tartózkodik e vészterhes falak között.

Lilias ajkára szorította ujját, és az ajtóra mutatott. Darsie elértette a célzást, lehalkította hangját, és suttogva elmondta húgának Alan jöttét, valamint, hogy hite szerint sikerült jelt adnia Vándor Willie-nek. Lilias élénk érdeklődéssel hallgatta, s éppen belekezdett válaszába, amikor zajos riadalom hallatszott fel az ivóból, egymással feleselő kiáltások zagyva zsivaját, mely lármából Darsie Alan Fairford hangját vélte kihallani.

Megfeledkezvén arról, mily kevéssé teszi képessé jelen helyzete arra, hogy bárkinek is segítségére lehessen, Darsie a szoba ajtajához rohant, s mivel zárva találta, kívülről bereteszelve, teljes erejével nekirontott és elkeseredetten erőfeszítéseket tett, hogy feltörje, mit sem figyelmezve húga könyörgéseire, aki arra kérlelte, hogy uralkodjék indulatain, s gondolja meg, milyen veszélyben forog maga is. Ám az ajtó, melyet akként ácsoltak, hogy fináncnak, zsandárnak és egyéb olyan személyeknek is ellenálljon, akik méltónak találtatnak arra, hogy ama készségekkel éljenek, melyek rendesen a király kulcsainak neveztetnek, [149] s velük „lezárt helyiségbe szabad utat nyissanak maguknak”, dacolt Darsie erőfeszítéseivel. Ezenközben pedig szemernyit sem csitult a lárma, melynek eredetéről és okáról a következő fejezetben adunk számot az olvasónak.