ELSŐ FEJEZET
Elbeszélés

Mindama előnyök, melyek abból származnak, hogy a szerző a kalandokat hősei tulajdon leírásában nyújtja át az olvasónak, ahelyett hogy saját szavaival kellene elbeszélnie, rendkívüli népszerűséget szereztek a könyv alakban közzétett levelezés ama formájának, melyet számos nagy író nyomán mi magunk is gyakoroltunk a megelőző fejezetekben. Mindazonáltal az ilyenfajta hiteles levelezés (és az ég őrizzen attól, hogy a magunk szavainak beiktatásával bármely tekintetben is meghamisítsuk az eredetit!) ritka esetben tartalmazza mindazokat a részleteket, melyekkel az írónak feltétlenül meg kell ismertetnie olvasóját, hogy az tökéletesen megérthesse a történetet. Ezenkívül gyakorta megtörténik az is, hogy a levelek némely tekintetben túlságosan terjengősek, avagy ellenkezőleg, hogy megszakad folyamatos soruk, ami mindkét esetben holt teherként nyűgözi az elbeszélés menetét. Ezt a dilemmát megkerülendő, némely életrajzírók az illető személyek leveleit, avagy leveleik egyes szabadon kiválasztott részleteit csupán bizonyos események leírására használják, valamint arra, hogy így mutassák be hőseik érzelmeit; s a leveleket vagy részleteket a maguk elbeszélésével kötik össze, amilyen mértékben azt a történet fonalának továbbgombolyítása megkívánja.

Amiként a Mont Blanc csúcsát felderítő kalandvágyó utazók is hol porló hótorlaszokon lábalnak át, oly lassúsággal, hogy előrehaladtuk jószerével észrevehetetlen, hol pedig hosszú póznák segítségével lendülnek által az ösvényüket keresztező jégszakadékokon, ekképpen kurtítva útjukat. Avagy rövidebb hasonlattal élve, az elbeszélésnek az a módja, melyet most magunkévá tettünk, a dragonyosok hajdani hadszolgálatára emlékeztet, akiket gyalogos és lovas harcra egyaránt kiképeztek, és mindig úgy csatáztak, ahogy a szükség megkívánta. Eme magyarázat előrebocsátásával immár rátérhetünk arra, hogy elbeszéljük azokat a körülményeket, melyeket hősünk nem írt meg, de nem is írhatott meg levelező társának.

Bízunk benne, hogy olvasónk már alkotott magának valamely többé avagy kevésbé halovány képet a főbb szereplőkről, kik az elbeszélés során eddig megjelentek színe előtt; ám az esetben, ha túlbecsültük éleselméjűségét, valamint azon olvasók kielégítésére, kik az átugrás dicséretes gyakorlatának hódolnak (s akikkel olykor magunk is szerfelett rokonszenvezünk), talán nem felesleges az alábbi részletek ismertetése.

Mr. Saunders Fairford, amint rendszerint nevezték, régi vágású úriember volt; nem kötött ki szertelenül magas tiszteletdíjat, takarékos, sőt fösvény volt kiadásaiban, szigorú becsületesség vezérelte kliensei és a maga ügyeinek intézésében, de a hosszú tapasztalat arra is megtanította, hogy bizalmatlanul és gyanakvóan figyelje mások lépéseit. Pontosan, amikor a Saint Giles órája elütötte a kilencet, a Bíróság küszöbén vagy legfeljebb a Back Stairs torkolatában feltűnt az alacsony termetű, kiváló egészségnek örvendő idős úriember alakja, takaros, dohánybarna öltönyében, az időjárásnak megfelelően selyem- vagy gyapjúharisnyában; rövid hajú parókával és kis, háromszögletű kalappal a fején; olyan feketére fényesített cipőben, mintha ördögfiókák kenték volna feketére; cipője csatja ezüst, pálcája fogantyúja arany. Nyáron egy szál virág, télen pedig egy magyalágacska tette teljessé jól ismert öltözékét és mindig kifogástalan küllemét. Modora megfelelt külső megjelenésének, ugyanis aggályosan udvarias ember volt, sőt azt mondhatnók, talán túlontúl is szertartásos. Presbiteri tisztet viselt, és természetesen lelkes híve volt György királynak és kormányának, annyira, hogy még öldökölni is képes volt érte, amint azt, fegyvert ragadván ügyük védelmében, tanúsította. De későbbi időkben, számos kliense és üzleti kapcsolata lévén az ellenkező politikai nézeteket valló családok körében, különös gonddal ügyelt, hogy mindig azokat az általánosan elfogadott kifejezéseket használja, melyeket a kor udvarias szelleme alkotott a két párt közötti társas érintkezés mindkét fél számára elfogadható nyelveként. Mr. Fairford ezért inkább a Chevalier-ról beszélt, de soha nem mondott Herceget, ami a saját elveinek feláldozását jelentette volna, sem pedig Trónkövetelőt, ami viszont mások érzékenységét sértette volna. A Felkelést többnyire az 1745-ös eseményként emlegette, azokról pedig, akik kivették részüket a harcból, azt mondta, hogy benne voltak a Negyvenötösben. [82] Summa summarum, Mr. Fairford olyan ember volt, akit mindenfelé szerettek és tiszteltek, noha barátai nem bánták volna, ha gyakrabban ad házában vacsorát, ugyanis kicsiny pincéjében válogatott óborokat tartott, amelyekkel e ritka alkalmakkor nem fukarkodott.

E jó lelkű, régi vágású, módszeres férfiú egyetlen öröme, emellett, amit mindennapi teendőinek ellátása valóban jelentett számára, az a remény volt, hogy megéri azt az időt, mikor fia, Alan, egyetlen gyümölcse az életközösségnek, mit a halál korán felbontott, megszerzi magának azt, ami atyja szemében minden egyéb hírnévnél becsesebb volt - a keresett ügyvéd rangját.

Habár minden hivatás kínál dicsőséget, Mr. Fairford elméje oly zárt és kizárólagos elvek szerint forgott, hogy kirekesztőlegesen ama célokat tartotta értékesnek, melyeket tulajdon becsvágya maga elé is kitűzött. Eliszonyodott volna, ha Alan talán hősi hírnévre tesz szert, s dühödt kacagásban tört volna ki az irodalom hasonlóképp meddő babérai láttán. Egyedül csakis a jogi pálya ösvényén kívánta fiát hírnévre juttatni; és a siker avagy csalódás latolgatása töltötte be gondolatait nappal s álmait az éjszakákon.

Alan Fairford hajlamai és képességei valóban vérmes reményekre jogosították atyját. Éles elméje azzal a szokásával társult, hogy hosszú, türelmes órákat töltött stúdiumai mellett, mely szokásának kialakulását kétségkívül elősegítette az atyai ház fegyelme, mit az ifjú engedelmesen követett, nem kérvén magának több avagy gyakoribb pihenőt, mint amennyit számára atyja aggályos és szigorú korlátai engedélyeztek. Ám ha mégis ifjonti bohóságokra ragadtatta magát, az elfogulatlan atya erősen hajlott rá, hogy a vétségért egyedül csak fia állhatatlanabb, elevenebb társát, Darsie Latimert hibáztathassa.

Ezt az ifjút, amint azt az olvasó bizonyára tudja, Mr. Fairford, az idősebb, oly időben fogadta házába, amikor fián is kezdett kiütközni a hajlam ama bizonyos betegségre, mely hitvestársa életét is megrövidítette, s amikor ilyenformán az atya természetesen készséggel eleget tett gyermeke legcsekélyebb óhajának is. Az, hogy az angol ifjú tekintélyes összegű bért tudott fizetni, teljesen érdektelen volt Mr. Fairford szemében; számára elegendő volt az is, hogy úgy látta, a vendég jelenléte örömmel és vidámsággal tölti el gyermekét. Mindazonáltal el kellett ismernie, hogy „Darsie nagyszerű legény, habár még le kell higgadnia”, és nem lett volna könnyű megszabadulnia tőle, valamint az aggodalmaktól, melyeket Mr. Fairfordban Darsie könnyelmű természete keltett, ha az ifjú nem szánja rá magát a vidéki utazásra, melynek az előzőekben közölt levélváltás köszönhető, s melynek Mr. Fairford titokban szerfelett örvendezett, mivel a távolság ily módon elválasztotta Alant túlságosan is víg társától, legalábbis addig, míg megindul pályáján, és beleszokik száraz és vesződséges hivatásának gyakorlásába.

Ámde Darsie távolléte korántsem szolgálta a célt akképp, amint azt az idősebb Mr. Fairford várta és óhajtotta. A két ifjút bensőséges barátság kötelékei fűzték össze; annál is inkább, mivel egyikük sem kívánt új barátot invitálni szűk körükbe. Alan Fairford természettől tartózkodó volt, s ezért kerülte a nagyobb társaságot, míg Darsie Latimert ismeretlen származásának kínos tudata tartotta vissza a társas élettől, s e tudat különösképp súlyosan érintette egy oly országban, hol nemes és nemtelen egyaránt úgyszólván hivatásos genealógus. A két ifjú tehát a világot jelentette egymás számára. Ezért nem csoda, hogy fájdalmas volt a válás, s hogy a hatás, mit Alan Fairfordra tett, az aggodalommal együtt, mit barátja leveleinek hangneme keltett benne, tetemesen meghaladta a mértéket, amire atyja számított. Alan tovább végezte kötelességét, tanult és letette a reá váró vizsgákat, de teljesen hiányzott belőle ama hév és érdeklődő szorgalom, melyet azelőtt mutatott; az aggódó és figyelmes atya nagyon is világosan látta, hogy fiának szíve távoli barátjánál időz.

Egy filozófus bizonyára szabad folyást engedett volna az érzelmek eme árjának, remélve, hogy miután az ifjak ismét együtt töltöttek valamennyi időt, az érzelmek hevessége alábbszállván, meghitt barátságuk is csökken majd fokról fokra; ámde Mr. Fairford nem látott más módot, csakis a változatlanul fenntartott tilalmakét, habár tilalmait szívesen rejtette volna valamely hihetően hangzó ürügy leple alá. E tárgyban érzett aggodalma arra indította, hogy megbeszélje az ügyet régi ismerősével, Peter Drudgeittel, akit egy kevéssé már az olvasó is ismer. - Az én Alan fiam - mondta Mr. Fairford - bizony nagyon úgy fest mostanság, mint aki az eszét készül veszteni; s már minden percben várom, mikor rohan hanyatt-homlok a Latimer fiú után. Will Sampson, a Gyertyaöntő sori lócsiszár értésemre adta, hogy Alan érdeklődött nála, kaphatna-e egy jó hátaslovat néhány napos vidéki kiruccanásra. De mégse akarnám azért csak úgy direkte megtiltani neki… másra se tudok gondolni, csak arra, hogyan távozott el körünkből az a szegény jó anyja… Bárcsak idekötné valamely feladat, jövedelmezzen bár jól vagy rosszul, csak lenne valamely munkája, ami jármában tartja, és nem engedi legalább a Törvényszék ülésszakának végéig, hacsak becsületből is.

Peter Drudgeit együtt érzett Mr. Fairforddal, mert Peternek is volt egy fia, aki okkal, ok nélkül, de mindenáron szerette volna felcserélni tintafoltos, szakadozott pamutbársony kabátját a fehér hajtókás, kék katonaujjasra; és ő javasolta Mr. Fairfordnak, amint az olvasó már tudja, hogy vonja bele Alan barátunkat a Szegénysorú Peter Peebles ügyébe, amely éppen akkor maradt gazdátlan az ifjú Dumtoustie szökése folytán, mely által ez a dolog is eltussolható lenne; azaz ahogy Drudgeit mondta: „két legyet lehetne ütni egy csapásra”.

Eme magyarázatok után az olvasó már nem fogja azt hinni egy Mr. Fairford módjára megfontolt, koros és tapasztalt férfiúról, hogy merő kockázatos és türelmetlen kíváncsiság űzte, mint ama fiúkat, kik mély tóba vetik a kutyakölyköt, pusztán, hogy lássák, vajon tud-e úszni szegény teremtés. Bármennyire bízott is fia tehetségében, melynek az valóban nem volt híjával, sajnálta volna rögtön első törvényszéki szereplésén ily bonyolult és nehéz ügy tárgyalásának felelősségével terhelni, ha nem azt véli az egyetlen hatásos eszköznek, mellyel visszatarthatja az ifjút egy oly lépéstől, mi az atya szemében végzetesnek tűnt egy ifjú jogtudor pályájának kezdetén. A két rossz közül Mr. Fairford azt választotta, amelyik szerinte a kisebb volt; miként a hős katona, aki csatába küldi a fiát, hogy inkább haljon hősi halált a hír mezején, semmint becstelenül megfusson az ütközetből. Emellett nem tagadta meg tőle segítő kezét sem. Miként Alpheus Herkules előtt, előbb maga állt neki, hogy kitakarítsa Peter Peebles perének augiászi istállóját. Az ősz férfiúnak örömmel végzett feladat volt világos és torzításoktól ment fénysugárba helyeznie az ügy valóban érdemi részleteit, melyeket Peter előző ügyvédeinek gondatlansága és sok-sok baklövése kibogozhatatlan jogi terminusok kaotikus halmazává dagasztott; hogy hozzáértésével és szorgalmával két- vagy háromnapi megerőltető robot után egyszerű és egyben könnyen felfogható formában terjeszthesse az ifjú jogtanácsos elé megfontolás végett az ügy legfontosabb tényeit. Ily szerető és fáradhatatlan jogi tanácsadót tudván maga mellett segítségül, Alan Fairford némi önbizalommal lépkedett a Törvényszék felé, aggódó, ám mégis folyvást fiát bátorító atyja kíséretében, mikor eljött a tárgyalás napja, s bizton remélte, hogy hírneve semmiképp sem láthatja kárát e pernek, mely annyi munkát adott mindkettőjüknek.

A Törvényszék kapujában elébük akadt Peter Peebles, szokásos dús fürtű parókájában és még dúsabb arányú kalapjában. Mint oroszlán zsákmányára, úgy csapott le az ifjú védőügyvédre.

- Hogyan tetszik lenni, Alan úr… hogyan tetszik lenni? Eljött hát végre ez a szörnyű nap… olyan nap lesz ez, amit még sokáig megemlegetnek ebben az épületben. Szegénysorú Peter Peebles contra Plainstanes... összevont eljárás… bíró úr előtt… Már egy hete nem tudok aludni, mert egyre csak a tárgyalásra gondolok, de én mondom, nem aludt maga az elnöklő bíró úr sem… mert micsoda ügy ez!! Hanem a múltkor nagyságod atyja egy kicsikét túl sokat megitatott velem abból a brandyből; bizony, Mr. Fairford, nem okos dolog a hivatalos ügyeket brandyvel keverni. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha megiszom mind azt a rengeteget, amit kegyelmedék ketten belém akartak diktálni. Node mindennek megvan a maga ideje, és ha a tárgyalás után meghívhatnám önöket ebédre, azaz hogy, ami végtére is egyre megy, én mennék el kegyelmedékhez ebédre, nem lenne kifogásom egy pohárka ellen, hogy megünnepeljük a napot, no persze csak a tisztesség határain belül.

Az idősebb Fairford megvonta a vállát, és elsietett kliensük mellett, s meglátván fiát a gyászszínű talárban, ami az ő szemében tiszteletreméltóbb ruhadarab volt akár egy püspök patyolat karingénél, akaratlanul is gyengéden meglapogatta a vállát, odasúgva neki, hogy ne veszítse el a bátorságát, és mutassa meg, hogy méltó a talár viselésére. Beléptek az Alsó Tábla épületébe, amely valaha az ősi skót országgyűléseknek adott otthont, s most a londoni Westminster Hallhoz hasonlóan egyben a Fellebbviteli Szék előcsarnokául is szolgált, valamint bizonyos Címzetes Lordoknak nevezett, szedátus személyek állandó tartózkodási helyéül.

A délelőtt azzal kezdődött, hogy az idősebb Fairford még egyszer elsorolta Alannek utasításait, és közben egyik ismerősétől a másikhoz futkosott, kiktől valamely értesülést remélt felcsippenteni akár a folyó ügyre, akár valamely precedensként említhető esetre vonatkozólag. Eközben Peter Peebles, kinek sekélyes elméje képtelen volt megbirkózni a pillanat fontosságával, árnyként tapadt ifjú védőjéhez, s izgatottságában hol bömbölve beszélt, hol pediglen fülébe sugdosott, iszonyú ábrázatát mosolyra torzítva, majd ünnepélyes és fontoskodó pillantásokkal felhőzve, majd pedig gúnyt és megvetést tükröző fölényes fintorra húzva. A kliens hangulatának eme változásait képtelen karmozdulatok kísérték, melyeket a rongyok s perek e bajnoka leginkább illőnek vélt arckifejezése változásaihoz. Égnek vetette karját, majd előredöfött öklével, mintha ellenfelét akarná lesújtani. Aztán keblére szorította nyitott tenyerét, majd égnek lendítette kezét, és előkelő mozdulattal csettintett ujjaival a levegőben.

Ez a magakelletés, valamint Alan Fairford szemmel látható restelkedése és zavara nem kerülte el az előcsarnokban tétlen ődöngő ifjoncok figyelmét. Ez alkalommal nem közeledtek Peterhez szokott közvetlenségükkel, mert Fairford jelenléte valamelyes tiszteletet ébresztett bennük, mindazonáltal sokan önhittséggel vádolták, amiért pályája ily korai állomásán máris képesnek tartja magát ilyen felettébb nehéz ügy védelmére. Bármily béketűrő volt is Alan, azért nem kevésbé volt tudatában annak, hogy ő és társa céltáblája nemegy röpke élcnek és sok felharsanó kacajnak, melytől az épület e régiója minden időben hangos.

Végtére is elszállt az ifjú védő türelme, s mivel azzal fenyegetett, hogy véle száll lélekjelenléte s mindahány összegyűjtött gondolata is, Alan nyíltan megmondta atyjának, amennyiben nem szabadíttatik meg kliense terhes jelenlététől, valamint utasításaitól, kénytelen lesz visszaadni megbízatását, és megtagadni a tárgyaláson való részvételt.

- Csitt, csitt, drága fiam - csillapította atyja, aki maga se nagyon tudta, mitévő legyen, fia elkeseredését látván -; ne is törődj ezzel a mihaszna bolonddal. Nem akadályozhatjuk meg, hogy meghallgassa a saját ügyének tárgyalását, ha mégoly hibbant is.

- Esküszöm, atyámuram - felelte Alan -, képtelen leszek folytatni a tárgyalást, hiszen a karattyolásától mindent elfelejtek, és ha majd megpróbálok komolyan beszélni elszenvedett sérelmeiről, és arról, milyen nyomorúságos állapotba juttatta pere, várhatok-e egyebet, mint hogy egy ilyen képtelen madárijesztőnek már a puszta megjelenése is nevetségbe fullasztja minden kísérletemet?

- Van valami abban, amit mondasz - felelte Saunders Fairford Peter Peeblesre pislantva, majd óvatosan bedugta mutatóujját parókája alá, s megdörzsölte halántékát, hogy ezzel is serkentse elméjét -; a bíróság biztosan nem állja meg kacagás nélkül, ha meglátja. No de hogyan szabadulhatnánk meg tőle? Próbáljuk meggyőzni? De hiszen a józan észre hallgat legkevésbé… Maradj itt, Alan... légy türelemmel, drága fiam; egy perc, és már itt se lesz.

Így szólván, szövetségeséhez, Peter Drudgeithez iramodott, aki látva sietős lépteit s gondterhelt arcát, nyomban füle mögé tűzte a tollszárat, és így szólította meg: - Most meg mi a bibi, Saunders úr? Csak nincsen valami baj?

- Fogjad ezt az ezüstöt - mondta Saunders úr -; s még most az egyszer tegyél meg nekem egy nagy szívességet, Peter barátom. Ha nem vigyázunk, a druszád, Peter Peebles képes a vetésünkre hajtani a kondáját; ezért vidd át a John Kávézójába… fizess neki egy meridiánt… és mindegy, akár részegen, akár józanul, de tartsd ott, amíg a tárgyalás véget nem ér.

- Értettem - szóla Peter Drudgeit, akinek legkevésbé sem volt ellenére a kért szolgálatnak reá eső része -, parancsod szerint lészen.

E beszélgetés után nyomban a szemlélődök már láthatták is, amint az írnok belesúg valamit Peter Peebles fülébe, aki az itt következő szaggatott szavakkal válaszolt neki:

- Itthagyni a Törvényszéket akár egy percre is az ítélethozatal e nagy napján?… Nem, nem, per Regiam mon… Hogyan! Micsoda? Azt mondtad, hogy brandyt… francia brandy?… nem tudnál behozni egy kupicával a kabátod alatt?… Lehetetlen? Nos, ha ez teljességgel lehetetlen, és ha még van egy teljes óránk, amíg átnézik a vádpontokat és az eddigi jegyzőkönyveket, akkor nem bánom, átmehetünk; mert bizony elkel nekem valami kis szíverősítő ezen az iszonyú napon. De nem maradok csak egy szempillantásnyit… egyetlen percnél nem tovább… és nem iszom többet egyetlen kupicánál.

Néhány perc múltán a két Peter átvágott a Parlament közön (mit az új keletű finomkodás térnek nevezett el); ahol is a diadalmas Drudgeit karjánál fogva vezette a foglyul ejtett, tehetetlen Peeblest, kit bár lábai a csapszék felé vittek, hátratekingető szemeit egyre a Törvényszék épületére függesztette. Alászálltak John Kávézójának [83] chimérai sötétségű szakadékába, mely valaha a klasszikus és zseniális Pitcairn doktor kedvelt tanyája volt, és egyelőre eltűntek szem elől.

A kínzójától megszabadított Alannek még volt rá ideje, hogy összeszedje gondolatait, melyek lelkének dúlt állapotában csaknem cserbenhagyták, valamint hogy felkészüljön a feladatra, melynek sikeres vagy sikertelen végrehajtása, mint jól tudta, mély hatással lesz jövendő sorsának alakulására. Önérzetes ifjú volt, aki nem kételkedett saját képességeiben, s a tudat, hogy mily érzelmekkel viseltetik atyja e per kimenetelét illetőleg, minden ereje megfeszítésére késztette. Mindenekelőtt pedig rendelkezett ama önuralommal, mely elengedhetetlenül szükséges a sikerhez minden ily fáradságos vállalatban, s természettől fogva hiányzott belőle ama lázas izgulékonyság, mely az olyan embert, kinek túlságosan élénk képzelőereje felnagyítja a nehézségeket, képtelenné teszi arra, hogy megbirkózzon velük, midőn valóban szembe találja magát e nehézségekkel. Miután újra rendbe szedte szétzilált és megszakadt gondolatfüzéreit, Alan lélekben ismét Dumfriesshire-be kalandozott, és azon a veszélyes helyzeten töprengett, melybe, mint tartott tőle, szeretett barátja magát kerítette; közben pedig mindig újra s újra órájára pillantott, nehezen várván, hogy végre belekezdhessen mostani feladatába, hogy aztán mielébb végére jusson, és valahára Darsie segítségére siethessen. Végül is elérkezett az óra s a perc. Érces tüdeje felejthetetlen hangerejével a teremőr altiszt elkiáltotta: - Szegénysorú Peter Peebles contra Plainstanes, per Dumtoustie et Tough: - Magister Da-a-niel Dumtoustie! - Dumtoustie azonban nem jelentkezett a felszólításra, mely bármily mély s öblös hangon kiáltatott is, a Queensferry túlpartján mégsem volt hallható; hanem a mi Magister Alan Fairfordunk jelent meg az ő helyében.

A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt, mert az eddigi tárgyalások mindenkor nagy mulatsággal szolgáltak, amikor Peter maga lépett elő, s önkéntes szónoklataival rendszerint sikerült is a legteljesebb mértékben szétzúznia az egész tárgyalás komolyságát, és elhallgattatnia nem az ellenfél ügyvédjét, hanem a sajátját.

A törvényszéket és a hallgatóságot egyaránt felettébb meglepte a fiatalember ifjú kora, aki Dumtoustie helyében jelent meg abból a célból, hogy megnyissa e bonyolult és régóta függőfélben levő eljárást; a nyájban ezenfelül csalódást keltett Peter, a kliens távolléte, mivel ő volt a Pulchinello ebben a komédiában, melynek látványában, úgy gondolták, részük lesz. A bírák nyájas arccal tekintettek Alan barátunkra, hiszen nem volt köztük, aki többé vagy kevésbé ne ismerte volna atyját, az öreg törvényszéki rókát, és mindannyian vagy legalábbis csaknem mindannyian pusztán előzékenységből is ugyanoly pártatlansággal várták egy ügyvéd első perbeszédét, mint a Parlament Alsó Háza valamely tagjának szűzbeszédét.

Lord Bladderskate volt az egyetlen kivétel, aki nem osztozott az általánosan eluralkodó jóindulatban. Mogorván méregette Alant nagy, bozontos, ősz szemöldöke alól, mintha az ifjú ügyvéd jogtalanul bitorolná unokaöccse tisztét, nem pediglen épp gyalázatát takargatná; és oly érzelmektől indíttatva, melyek kevéssé váltak becsületére őlordságának, titkon reménylette, hogy a fiatalember kudarcot vall az ügyben, melyet rokona cserbenhagyott.

Mindazonáltal még magát Lord Bladderskate-et is, habár önmaga ellenére, de igen kellemesen érintette a megfontolt és szerény hangnem, mellyel Alan a Törvényszékhez intézett beszédet elkezdte, szabadkozván, amiért oly bátorságot vett magának, hogy itt megjelenjék, de nyomban mentségül említvén a betegséget, mely hirtelen támadta meg nagy tudományú kollégáját, aki e némi nehézséget magában rejtő és valamelyes fontossággal bíró ügy előterjesztésének feladatára az ő csekélységénél sokkalta érdemesebb személyként eredetileg kijelöltetett. Magát olyannak mutatta be, amilyen valóban volt, az ifjú Dumtoustie-t pedig amilyennek lennie kellett volna, ám ügyelvén, hogy semelyik tárgyán se időzzék hosszasabban, semmint szükséges. Megenyhült az öreg bíró tekintete is; Alan kiengesztelte sértett családi büszkeségét; és mivel a fiatalember, kit azelőtt fontoskodónak és túlbuzgónak tartott, előzékenységével és szerénységével egyaránt tetszésére talált, mogorva vonásai elsimultak, és arca az elmélyült figyelem kifejezését öltötte - melynél nagyobb dicséretet és lelkesítőbb bátorítást egyetlen bíró sem adhat a szavait hozzá intéző ügyvédnek.

Miután sikerült megszereznie a Törvényszék jóindulatú figyelmét, az ifjú jogász, felhasználva atyja jogtudori jártassága és gyakorlata által rendelkezésére bocsátott szempontokat, folytatta ifjú korát meghazudtolóan csiszolt s világos nyelvezetű perbeszédét, s okfejtésével lehántotta a tulajdonképpeni ügyről mindama bonyolult formalitásokat, melyekkel az évek során megterhelték, miként a sebész is letekeri a sebről az ügyetlenül köréje csavart kötést, hogy megkezdhesse a kúrálást secundum artem. [84] Kibontva a nehézkes és bonyolult peres eljárásokból, melyeknek szövevényébe a kliens önfejű makacssága s jogi képviselőinek kapkodása avagy tudatlansága, valamint az éles eszű ellenfél kitérő hadmozdulatai juttatták az ügyet, Peter Peebles érdemi mozzanatokra egyszerűsített sérelme egyáltalában nem volt hálátlan tárgya egy ifjú ügyvéd beszédének; s Alan barátunk nem is habozott kihasználni legmeggyőzőbb részleteit.

Nyíltszívű, becsületes, jó szándékú embernek mutatta be kliensét, aki egy tizenkét éven át tartó társas viszony során fokozatosan elszegényedett; míg társa (azelőtt alkalmazottja), kinek nem volt más jövedelemforrása, csakis haszonrésze a vállalkozásból, melybe védence tőke nélkül vette be maga mellé, fokozatosan meggazdagodott.

- Társas viszonyuk - folytatta Alan, s rövid, ám sziporkázó szónoki hasonlatát nem csekély tetszés fogadta - arra a régi történetre emlékeztet, melyben a gyümölcsöt olyan késsel vágják ketté, mely csak pengéje egyik oldalán mérgezett, s így arra, ki a mérgezett felet kapta, romlást és halált hozott ugyanaz a gyümölcs, melynek másik fele élvezetet s tápláló nedvet nyújtott annak, ki azt fogyasztotta. - Ezután bátran nekivágott a felek közötti elszámolás mare magnum-ának; [85] az üzletkötési naplótól a kimutatási jegyzékig, a kimutatási jegyzéktől a váltókönyvig, a váltókönyvtől a főkönyvig, mindenhol pontosan rámutatott minden hamis bejegyzésre; a csalárd Plainstanes valamennyi későbbi eredetű javítását és hamisítását felsorakoztatta és szembesítette egymással s a tényekkel; s atyja fáradozásaira, valamint saját könyvviteli ismereteire támaszkodva, melyek bőségesek voltak, mivel buzgó tanulmányokat folytatott e téren, kristálytiszta és közérthető formában a Törvényszék elé tárta a társas üzleti viszony ügyeit, világosan bizonyítva, hogy a társas viszony felbontásakor készített mérlegen olyan összegnek kellett volna mutatkoznia kliense javára, mely elégséges lett volna ahhoz, hogy saját vállalkozásában tovább folytassa üzletét, s továbbra is megtartsa a független és iparkodó kereskedő társadalmi rangját. - Ám ahelyett, hogy az alperes, a hajdani alkalmazott önként teljesítette volna a felperes, a hajdani munkaadó e jogos követelését… ahelyett, hogy az, ki lekötelezett volt, megadta volna azt, amivel jótevőjének tartozott… ahelyett, hogy úgy járt volna el, mint egyik becsületes ember a másikkal… nyomorúságos sorsra juttatta kliensemet, s ez kénytelen volt bíróságról bíróságra járni egykori alkalmazottja nyomában, ki e percben is adósa; ahol jogos keresetével szemben leleményes, ám megalapozatlan ellenkereseteket támasztottak; ahol azt kellett látnia, hogy alperese oly gyakran cserélgeti a vádló s védekező szerepét, akár Harlequin álorcáit valamely komédiában; mígnem e hosszú és váltakozó szerencsével folyó küzdelemben a szerencsétlen felperes elvesztette vagyonát, ismerősei becsülését s csaknem józan eszét is, mígnem mostani mivoltában a tapintatlan gúny céltáblájaként jelenik meg Őlordságaik előtt, de csak az oktalanok szemében, míg inkább szánalmat vív ki magának a jólelkű emberek szívében, s komor gondolatokat ébresztő figyelmeztetésként áll mindazok előtt, kiket aggodalommal tölt el, hogy egy oly országban, melyben kiváló törvények szerint igazságos és megvesztegethetetlen bírák szolgáltatják az igazságot, egy ember kénytelen végigjárni a pereskedés valamennyi útvesztőjét jószerével vitathatatlan igaza keresésében, közben elveszítvén vagyonát, tisztes nevét s józan ítéletét, míg most végül országunk Legfelsőbb Bírósága elé járul nyomorúságos állapotában ő, ki a jogi csűrés-csavarás és a szívet kórként emésztő folytonosan megcsalatott reménykedés áldozata.

Az érzelmekhez szóló beszéd éppoly erővel hatott a bíróságra, mint elébb Alan okfejtésének világossága. Peter képtelen külsejű, kócparókás személye szerencsére nem volt jelen, és így nem ingerelte víg kedélyre a hallgatóságot, s a rövid szünet után, mely az ifjú jogász beszédének befejeztét követte, helyeslő moraj hangzott fel, mit atyja füle a valaha is élvezett legédesebb muzsikaként hallgatott. Számos gratuláló kéz csapott tenyerébe, mely elébb az izgatottságtól, végül pedig az örömtől reszketett, miközben elcsukló hangon válaszolta: - Bizony, bizony, én mindig tudtam, hogy Alan olyan legény, aki vagy kifaragja a kanalat, vagy szétrepeszti a kostülköt. [86]

Felállt az alperes védője, aki öreg róka volt, és nagyon is jól látta, milyen hatást tett Alan perbeszéde, s ezért erősen tartott az esetleges azonnali ítélethozatal következményeitől. A legnagyobb dicsérettel szólott igen fiatal kollégájáról, a nagy tudományú Jogászi Kar Benjáminjáról, ha megengedtetik neki így neveznie őt, mondván, hogy Mr. Peeblesnek állítólagos sérelmeiért már az is bő kárpótlást nyújt, hogy olyan helyzetbe került, melyben Őlordságaik nagylelkűen oly védelmet biztosítanak számára, aminőt egyébként drága pénzen sem vehetett volna magának; elismerte, hogy ifjú kollégája számos részletet új szempontból vetett fel, s ezért, habár számára nem kétséges, hogy képes lesz megdönteni érvelését, mégis kéri a bíróságot, bocsátanának rendelkezésére néhány órát, mely idő alatt előkészítené válaszát, hogy pontról pontra követhesse Mr. Fairford okfejtését. Továbbá kötelességének tartotta megjegyezni, hogy volt egy részlete az ügynek, melynek egyébiránt oly csodálatra méltóan átfogó perbeszédében a felperes jogi képviselője nem szentelt oly figyelmet, mint aminőt az megérdemelt volna, vagyis adós maradt a felek között röviddel a társas viszony felbontása után keletkezett bizonyos levélváltás értelmezésével.

Meghallgatván Mr. Toughot, a Törvényszék készséggel engedélyezett számára két napot a felkészülésre, egyben célozva rá, hogy bizonyára nem fogja könnyűnek találni feladatát, s ugyanakkor az ifjú védőnek, fennen dicsérvén derekas helytállását, felajánlotta a választást, nyomban óhajt-e beszélni a tárgyban, melyre Plainstanes ügyvédje felhívta figyelmét, avagy a következő tárgyalási napon.

Alan szerényen mentegetőzött a mulasztásért, mely ilyen bonyolult ügy esetén valójában nagyon is bocsánatosnak számított, és kijelentette, hogy kész nyomban sorra venni a leveleket, s bebizonyítani, hogy formájukat és tartalmukat tekintve egyaránt pontosan illenek az ügy olyan értelmezéséhez, aminőt ő tárt Őlordságaik elé. Felkérte atyját, aki mögötte ült, hogy egymás után nyújtsa előre neki a leveleket, amilyen sorrendben felolvasni s észrevételeivel kiegészíteni szándékozta ezeket.

A vén Tough ügyvéd úr bizonyára leleményes fondorlatnak vélte az indítványt, ki úgy számítva, hogy elfeledteti a hatást, mit az ifjú jogász okfejtése tett, ha arra kényszeríti, hogy világos, önmagában kerek perbeszédét sebtében rögtönzött függelékkel lássa el. Ám ha így volt, bizonyára csalódnia kellett, mert Alan e tárgyban éppoly felkészült volt, miként az ügy bármely egyéb részletében, s oly hévvel és lelkesedéssel folytatta beszédét, hogy az még nagyobb hitelt szerzett előbbi megállapításainak, minek következtében az idős úriember talán már meg is bánta, hogy újfent szólásra késztette, amikor Alan atyja sorra előreadogatván a leveleket, egy olyan levelet nyújtott át fiának, mely példátlan hatással volt a szónokra.

Első pillantásra átlátta, hogy ezen irat semmiképp sem Peter Peebles ügyeire vonatkozik; ám ez az első pillantás olyasvalamin akadt meg, amit még abban a helyzetben, abban a környezetben is feltétlenül el kellett olvasnia, s ami elolvasva teljességgel szétzilálta minden gondolatát. Szónoklata közepén elhallgatott, a meglepetés s a borzalom pillantásával meredt a papírlapra, felkiáltott, és lecsapva a kezében tartott perösszefoglalót, kisietett a Bíróság épületéből anélkül, hogy egyetlen szóval is válaszolt volna a hozzá intézett különféle kérdésekre: - Mi a baj?… Rosszullét fogta el?… Ne hozassunk hordszéket?… stb. stb. stb.

Az idősebb Mr. Fairford, aki ülve maradt, s oly kifejezéstelen tekintettel bámult a levegőbe, akárha kővé változott volna, végül is magához tért a bírák és az ellenfél védőjének fia egészségi állapota iránt érdeklődő aggodalmas kérdéseitől. Ezután felemelkedett, és oly hangon, melyben a bíróság iránt érzett, vérévé vált tisztelet keveredett a belső felindultsággal, nehezen ejtve a szavakat valamely tévedést emlegetett - valamely rossz hírt -, s kifejezte reményét, hogy holnapra Alan már ismét megfelelően jó állapotban lesz. Képtelen lévén tovább folytatni, összecsapva kezét - Fiam! Fiam! - kiáltotta, és fia nyomába szegődve nagy hirtelen eltávozott a Törvényszék épületéből.

- Már meg mi a fene lelte a vén kutyaházit? [87] - kérdezte félrefordulva társaitól egy modorában talán némileg érdes, ám igen éles eszű, metafizikai hajlamú bíró. - Én mondom, Bladderskate, bolond egy ügy ez. Belebolondul először is ez a szegény ember; aztán félelmében a maga unokaöccse is elveszti az eszét, és megszökik előle; most meg ennek a reménydús, eszes fiatalembernek billen ki a helyéről az egyik kereke, gondolom, a túl sok tanulástól; ráadásul még a vén Saunders Fairfordról is kisül, hogy éppolyan hibbant, mint a többi. Maga mit szól ehhez, vén kutyaházi?

- Semmit, uram - felelte Bladderskate, aki sokkal nagyobb becsben tartotta a társas érintkezés formáit, semhogy képes lett volna megfelelően értékelni a léha megjegyzéseket, melyekben bölcselettől vezérelt kollégája olykor örömét lelte. - Nem szólok semmit, csak fohászkodom a mennyekhez, hogy minekünk tartsa meg a józan eszünket.

- Ámen, ámen - mondta rá tudós kollégája -; mert némelyikünknek bizony nagyon kell vigyáznia arra a kevésre.

Ezután a Bíróság kivonult, a hallgatóság pedig szétszéledt, álmélkodva Alan nagy talentumán, melyről mindjárt első s méghozzá ily bonyolult ügyében fellépve tanúságot tett, s száz okát is adta, de mind más volt s mind merő találgatás, hogy miért esett e példátlan félbeszakítása a tárgyalásnak, mely egyedül felhőzte sikere napját. Mindazonáltal a leglesújtóbb az volt, hogy ügyvédi irodák hat meghatalmazottja, akik egymástól függetlenül már arra az elhatározásra jutottak, hogy a teremből távoztában foglalót nyomnak Alan markába, fejcsóválva dugták vissza a pénzt bőrerszényükbe, mondván: ügyes a fiú, de még egyszer-kétszer szemügyre veszik, mielőtt meghatalmazást adnak neki; nem tetszett nekik, hogy ily hirtelen felpattant, mint bolha a lepedőről.