66.

Bram

Átnyúlok a Kupola külső felszínét beborító vastag felhőkön a lány összetéveszthetetlen alakja felé, akire vártam, a lány felé, akire mind vártunk.

Ő is kinyújtja a karját, és megöleljük egymást. Életünkben először ez valódi. A teste remeg a karomban, ahogy átölelem. A feje a vállamon pihen, ahogy a világot nézi.

A valódi világot.

Kótyagos a fejem a szédüléstől, amit nemcsak az eksztázis okoz, hogy végre a karomban tarthatom Eve-et, hanem hogy ilyen sokáig vártam ebben a magasságban és az Oxinátban fogyóban az oxigén. Sajog a testem, de az adrenalin bizsergése új energiát ad az izmaimnak.

– Mennünk kell! – mondom. – Tessék, ezt tedd be! – Adok neki egy apró műanyag kütyüt, és hátradöntöm a fejem, hogy megmutassam neki a sajátomat. Gyorsan beteszi az orrába, és mély lélegzetet vesz a friss oxigénből.

– Próbálj rendesen lélegezni! – kiáltom, de a szavaim belevesznek a szél süvítésébe, ami hirtelen ránk támad. Lazít a szorításán, és oldalra billenti a fejét, hogy az arcomra nézhessen. Az utolsó könnycsepp, ami a szemébe gyűlik, kibuggyan, és lepereg az arcán. A szempár, amit egész életemben láttam egy maszkon át, most visszanéz rám, és valóságosabb és gyönyörűbb, mint valaha képzeltem. Elmosolyodik, és ez a szürke valóság gyönyörűbb, mint bármi, amit valaha a Kupolába vetítettünk.

Ismerős hang hallatszik a levegő suhogásán át, és támadja a dobhártyámat. Drónok.

Tudják, hogy idekint vagyunk.

– Nincs sok időnk! – kiáltom, de nem hall engem, mert a hang a torkomon akad. Megfogom a kezét, és futásnak eredek.

Végigvezetem egy keskeny folyosón körbe a Kupola peremén, az íves külső felszínt ölelem, mint egy eltévedt műhold egy bolygó körül. Nem nézek le, de így sem könnyű megfeledkezni a hihetetlen magasságról.

Hirtelen forróság önt el, és egy energiahullám lüktet át rajtunk. Fülsüketítő zaj követi.

Eve ösztönösen letérdel, és magával ránt. Próbálom felhúzni, de az ujjai a folyosó lyukait markolják, miközben lefelé néz, egyenesen lefelé.

A sötét fellegek résein át feltűnik néha odalent a világ. A látványtól az én lélegzetem is elakad.

Emberek százezrei, talán milliói gyűltek össze a Torony lábánál, úgy verik körülötte a falat, ahogy a hullámok nyaldossák a sziklákat a tengerparton.

Újabb robbanás hallatszik, és újabb hőhullám önt el minket.

– Nem halálos fegyverek! – kiáltom, és remélem, hogy néhány szavam eljut Eve fülébe a szél suhogásán át. – Nem fogják kockáztatni, hogy elveszítsenek, Eve! Nem fognak bántani! Tovább kell mennünk!

Eve zihál és dacosan áll, tekintetét a KMSz-drónok rajára emeli, amiket csak a ködön keresztül lehet látni, ahogy felénk fordítják a kameráik lencséjét. Látom az erőt Eve arcán. Sugárzik belőle, ahogy a szeme elkerekedik minden új látványra, amivel szembetalálkozik. Mint egy újszülött, aki először lát.

Megrántom a karját, és követ. Most gyorsabb. Többet akar, érzem. A szívem majd felrobban az idegességtől, izgalomtól, szerelemtől… mind rémisztő.

– Lefelé! – kiáltok fel, és lerohanok egy rövid lépcsőn egy alacsonyabban fekvő szintre. Eve habozás nélkül követ.

Ahogy visszanézek rá, katonák sötét árnyékát látom, akik a felhőkön át követnek minket, kezükben fegyver, rohannak mögöttünk a fémfolyosón.

Újra karon ragadom Eve-et, és magammal húzom.

Már nincs messze.

Sikerülhet.

Az agyam kikapcsolta a tériszonyát. Ez most nem fontos. A lábamnak új célja van, mintha erre a pillanatra, és csakis erre a pillanatra tervezték volna, ahogy dübörögnek az acélon, távolságot teremtenek köztünk, és azok között, akik Eve-et fenyegetik.

– Eve, állj! – zeng egy éles hang, ami átvág a zajos levegőn, mint egy kés, egyenesen a dobhártyánkba. Mindenki megáll.

Mi.

A katonák.

Mintha még a szél is elállna egy pillanatra.

Azonnal felismerem a hangot, és abból, ahogy Eve teste megmerevedik, tudom, hogy ő is. Vivian.

– Eve – ismétli, a hangja úgy verődik vissza a Kupola külső fémfalairól, mintha valamilyen isten szólna le az égből. – Nem mehetsz el, Eve!

Eve kinéz a világra. Látja a fejünk felett lebegő drónok sötét körvonalait. Látja a szmog réseit és Central felhőkarcolóinak csúcsait a távolban. Egy várost, ahol még sosem járt. Egy egész életet, amit sosem élt.

Megszorítom a kezét.

Bár még csak most találkoztunk másodszor szemtől szemben, az egész életünket együtt töltöttük. Tudom, hogyan gondolkodik.

– Az a hely, az a világ nem biztonságos számodra, Eve –mondja Vivian higgadtan. Magabiztosan. Mintha arra számítana, hogy Eve sarkon fordul, és visszaszalad, mint egy ijedt gyerek. – Ez az otthonod, Eve. A te világod. A tied és csakis a tied. Tökéletes.

Eve viszonozza a szorításomat.

Végignézek a folyosón, és meglátom a sárga dobozt. Majdnem ott vagyunk. Elindulok, és Eve követ.

Most lassan lépünk.

A padló vibrál a minket követő katonák dobogásától, de többé nem félünk. Nekik kellene félniük.

– Eve, nem bízhatsz benne – mondja Vivian, és a hangjába bekúszik a pánik. – Csapdába vezet.

Megállok a doboznál, amire fekete betűkkel rá van írva a nevem – WELLS – és berobban az agyamba apám arca. Tudom, hogy nézi ezt.

Kinyitom a lakatot, és előveszem a golyó alakú krómkesztyűt. Eve-re nézek, aki végignéz a folyosón előttünk. Követem a tekintetét és egy másik katonai osztag felemelt fegyvereit látom.

– Fegyvert le! – üvölti Vivian. A férfiak azonnal engedelmeskednek.

Egy pillanatot sem vesztegetek. Előhúzok egy szőtt anyagból készült hosszú szalagot a zsebemből, beakasztom a kesztyűbe, és áthurkolom az erős kormányon. Áthúzom Eve fején a válla alá, akár egy hámot, aztán becsúsztatom a kezemet a fémkesztyűbe.

– Eve, ebből elég! – ordítja Vivian.

Eve a szemembe néz, és még mielőtt megkérdezhetném, hogy biztosan ezt akarja-e, felteszi a lábát a korlátra.

– Bram! – A hang úgy csap le az égen át, mint a mennydörgés. Az apám. – Van fogalmad róla, mit művelsz? Gondolj arra, mi mindent csináltunk, milyen messzire jutottunk együtt!

Együtt. A szó befészkeli magát a fejembe, miközben Eve átlendíti a lábát a biztonsági fémkorláton, és a gyomrom liftezik az izgatott félelemtől, ahogy rám néz, hogy csatlakozzam. Ő legalább annyira megment engem, mint én őt. Egész életemben az apám parancsait követtem, tudva, hogy rosszak. Végre van esélyem helyesen cselekedni. Esélyt adni a bolygónk utolsó lányának, az egyetlen reményünknek egy olyan életre, amit érdemes élni. Megmutatni neki, hogy az emberiségért érdemes küzdeni.

Egyik kezemmel megragadom a korlátot, és megvetem a lábam, nem akarom, hogy az agyam logikus oldala közbeszóljon, és megakadályozza, hogy leugorjak a világ legmagasabb épületének oldaláról, a történelem legfontosabb emberéhez szíjazva.

A szívem olyan hangosan ver, hogy elnyom minden racionális gondolatot, elnémít minden kétséget.

Ezt akarom.

Eve ezt akarja.

A világnak erre van szüksége.

Eve átkarolja a nyakamat, hátat fordít a figyelő drónoknak és az odalent várakozó világnak. Érzem, ahogy a teste az enyémhez préselődik, és magához húz. Szorosabban fogom a hideg fémkorlátot az egyik kezemmel, miközben a másikkal a fejünk fölé emelem a kesztyűt.

– Hát ennyi – mondom Eve fülébe. – Biztos, hogy ezt akarod?

Felém fordul, az orra az orromhoz ér, vibráló szeméből süt a csodálkozás.

Egy szót sem szól, hanem az ajkamra szorítja hideg, remegő ajkát.

Ez a pillanat, ez a csók, ez minden.

A keze végigsiklik a karomon, és amikor megtalálja a szorosan a korlátra kulcsolódó öklömet, ujjai végigfutnak az ujjperceimen, és ellazítja feszes öklömet. A csókunk közben érzem, hogy az ajka mosolyra húzódik.