14.

Bram

Becsukom a szobám ajtaját, és remegő ujjakkal elhúzom a reteszt. Nem tudom megállítani a remegést. Pár perccel korábban, a lift előtt sikerült megfékeznem, de most, hogy egyedül vagyok, a testem szabadon reagálhat, ahogy akar.

Hátratántorodom. Szürkés homály rajzol keretet a látómezőm köré, akár egy régi fotó széle. Forog a szoba. Agy, ablak, ajtó. Ágy, ablak, ajtó. Az egyensúlyom cserbenhagy, amikor a lábam megadja magát a gondolataim súlya alatt, amik egy valami körül forognak.

Eve.

Végigvonszolom a bőröndömet az otthonom folyosóján a felhőkarcolóban. Magasan vagyunk, valahol a felsőbb emeleteken. A felhők az üvegfalhoz préselődnek és szürkévé teszik.

Ahogy kibámulok a ködös világra, a felhők felragyognak. Két hatalmas ragyogó szem jelenik meg hirtelen az ablak előtt, és visszabámul rám.

„A Megmentőtök”. Egy kedves hang visszhangzik odakint a levegőben, amit eltompít az üveg. „A jövőnk.” Eloszlik a köd, és előtűnik a csinos arc, amit a szemközti felhőkarcoló oldalára vetítettek.

– Tudod, ki az? – kérdezi az apám.

Persze, hogy tudom.

– Eve – mondom, de a tekintetem visszavándorol a folyosóra a hang felé, ahogy anyám zárt ajtó mögött zokog,

– Eve lesz az új barátod – közli az apám, aztán észreveszi, hová kalandozott a figyelmem. – Ne nézz vissza! – mondja monoton hangon. A lift ajtajában áll, arra vár, hogy megérkezzen. – Ez az egy esélyed van a jobb életre. Egy napon meg fogod köszönni, hogy kijutattalak erről a helyről.

– Anyát akarom! – A hangomat hallva rájövök, hogy sírok. Zokogok. – Anyát akarom!

– Nem látod többé azt a nőt, arra pedig biztosan nem lesz szükséged, ott nem, ahová megyünk. – Megrántja a kis ezüstkeresztet, mire a lánc elszakad, és leesik a nyakamból. – Egy ostoba nő ostoba hite. Beszélni sem fogsz róla.

Eve!

Hirtelen felülök. Hideg van. Bizsereg az arcom, mintha többször megütöttek volna. Homályos a látásom és nem érzékelek színeket, de azt látom, hogy Hartman áll felettem felemelt kézzel. A szája mozog, de nem hallom a magas csilingeléstől, ami a koponyámban vibrál.

Visszahúzza a kezét, és pofon vág. Arcom bizsergése égéssé erősödik.

– Bram! – suttogja elfojtott pánikban. – Bram, ha hamarosan nem jössz ki ebből, hívom az orvost!

– N-ne… – motyogom, ahogy felemelem hideg, ragacsos testemet a padlóról. – Nem kell. Jól vagyok.

– Tényleg? – kérdezi.

Tényleg?

Mi a fene történt velem? A látásomba lassan visszatér a szín, a pulzusom minden fülsiketítő dobbanásával a fülemben, a normalitás lassan visszatér.

– Csak vegyél egy mély levegőt, és idd meg ezt! – Átnyújt egy kulacsot. Gondolkodás nélkül kortyolok egyet, és a forró folyadék elér hátul a torkomra. Azonnal kiköpöm.

– Ez mi? – adom vissza a kulacsot.

– Tea – vonogatja a vállát.

– Szólhattál volna, hogy forró!

– Bocs. Csak gondoltam, talán segít lehiggadnod.

– Elájultam? – kérdezem, bár már tudom a választ.

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy elrohantál, amint elkísérték Eve-et. Amikor ideértem, az ajtó zárva volt, úgyhogy ezt is meg kellett hackelnem, és amikor végre kinyitottam, te a földön hevertél, a szemed fennakadt, és mindenféle fura dolgot motyogtál. – Meglóbálja a teáját. – A francba, ez tényleg forró!

Nem fáradok azzal, hogy megkérdezzem, mit motyogtam. Nem azért, mert félek, hogy mi lehetett, hanem mert már tudom, mi volt az. Az utolsó dolog, amire gondoltam, mielőtt elájultam, és az első dolog, amire gondoltam, amikor magamhoz tértem.

Eve.

Felfordul a gyomrom, és a másodperc törtrésze alatt a torkomban van a tartalma. A szobánk padlójára hányok. Hartman még épp időben ugrik félre.

– Mi a büdös f… – Nem tudja befejezni, mielőtt egy második adag lőne ki a számon. – Pfúj! – nyújt felém egy törülközőt.

Letépem magamról a kinetikus ruhámat, és nagy sóhajjal hátrahanyatlok az alsó ágyra. Mi történik velem? Lehunyom a szemem. Eve.

Ezerszer láttam már az arcát, de így még sohasem. A saját szememmel soha. Soha nem szívtam vele egy levegőt, és nem éreztem meg a haja virágillatát.

Mély levegőt veszek, hogy megteljen a tüdőm, megpróbálok visszaemlékezni, hogy milyen volt mellette lélegezni. Az illata. Valódi illata volt.

Hirtelen eszembe jut, ahogy a szemembe nézett. Még soha, senki nem nézett rám úgy. Mintha átnézne rajtam, bele a fejembe, megpróbálná látni odabent az embert. Ahogy Hollyra néz, csakhogy most nem talált mást, csak engem.

Látott engem.

Felismert engem.

Tudja.

– Sürgősségi eligazításunk harminc perc múlva lesz, de te itt maradsz – közli Hartman, miközben feltörli a mocskomat egy törülközővel.

– Nem, jól vagyok. Hallanom kell, hogy mi történik – vitatkozom.

– Sokkot kaptál, Bram, pihenned kell.

– Sokkot? – majdnem felnevetek.

– Korábban valami szörnyűséget láttál, ember! A tested így reagál rá.

Valami szörnyűséget? Miről beszél?

Aztán bevillan. Az emlékek betörnek az agyamba, úgy vágnak, akár az üveg. Nina anya mozdulatlan teste a padlón. Diego hideg tekintete és a vér a kezén, ami megtölti az ujjpercei ráncait és beborítja a körmeit.

Szörnyűség.

– Igen, azt hiszem, igazad van – hazudom.

– Te nem vagy katona, Bram. Ilyesmi nem történik minden nap. Legalábbis idefent nem. Mármint a francba is, odakint mindenki ilyen? Mind ilyen hibbant?

– Nem emlékszel? – kérdezem.

– Az életemre mielőtt idejöttem? Alig. Hála istennek!

– Én igen – árulom el. – Darabkákra. Igazából csak villanásokra. Nem volt olyan rossz.

– Nem volt olyan rossz? – Hartman tátott szájjal bámul rám. – Te beteg vagy, haver! Egy rohadt háborús zóna volt úgy harminc évig.

– Igen, ez mind EE volt, mielőtt mi megszülettünk. Miután ő megérkezett, jobb lett a helyzet, stabilabb.

– Naná, hogy jobb lett, jobb nekünk! Ha ő nem lenne, odakint lennénk a Centralban, a viharban a többiekkel, és visszafelé számolnánk a napokat a kihalásig.

– Megfagyhattunk volna, és a testünk megőrződne a jövőnek – poénkodok.

– Na, ja. Vagy feltölthetnénk az agyunkat az apád egyik Projektánsába – válaszolja Hartman. – Nem. Kösz szépen!

– Azt hittem, neked az tetszene. Évekig projekcióként élni. Te imádod a számítógépeket!

– Ja, de inkább nem válnék azzá. – Hartman a teáját fújja, és belekortyol. – Rendben! Maradj nyugton!

Hallgatok. Az lesz a legjobb, ha azt hiszi, hogy Nina anya halála miatt gyötrődöm, minthogy tudná az igazat. De egy valamiben igaza volt. A testem sokkot kapott. Az agyam sokkot kapott. De leginkább a szívem. Még soha nem vert olyan sebességgel, mint ma. Egy célért dobogott. Valakiért dobogott.

Eve-ért.

– Kiderítem, mi folyik itt. Ha megint kiakadnál, hívd az orvost! – mondja Hartman, és a piszkos törülközőt kidobja a szennyes csúszdába, aztán megmossa a kezét a csapnál.

– Úgy lesz – felelem, tudva, hogy nem teszem meg.

– Komolyan beszélek – válaszolja, és ő is tudja, hogy nem teszem meg. Sokatmondóan rám néz, aztán kinyitja az ajtót, és eltűnik.

A fejemet a párnára fektetem, és bámulom az ágyat a fejem felett. Minden pislantásomnál kék villanást látok. Mélykék. Eve szeme. A fejemben van, úgy néz vissza rám, mintha örökre beleégett volna a retinámba.

Hallom a halk surrogást, ahogy kinyílik az ajtónk.

– Jól vagyok, nem kell aggódnod miattam – közlöm.

– Jó tudni – válaszolja egy mély hang.

– Apa? – Azonnal felülök, és bevágom a fejem a felső ágyba. Remek!

– Feküdj le, mielőtt még kárt teszel magadban! – utasít, láthatóan nem hatja meg a dolog. – Beszéljünk arról, ami ma történt! – Sosem volt az a csevegős fajta.

– Aha. Kezdjük azzal, hogy mi a fasz történt, és hogyan engedhettek egy komplett pszichopatát egy szobába Eve-vel? – csattanok fel. Talán sokkot kaptam. Az apám egyértelműen úgy néz ki, mint aki igen.

– Hibák történtek – válaszolja higgadtan, nem ragad át rá a haragom. – Foglalkozunk vele, és kiderítjük, Diego miért csusszant át a hálón.

– Átcsusszant a hálón? Én azt mondanám, elég nagy lyuk van rajta. Eve meg is halhatott volna. Nem lenne többé.

– Mind tisztában vagyunk a helyzet súlyosságával…

– Igazán? Mert én nem vagyok benne biztos – vágok közbe, a düh és a tehetetlenség forr a mellkasomban. – A fajunk jövőjét majdnem eltörölték ma abban a teremben, és ez biztos több volt véletlennél. Valakit felelősségre kell vonni. – A szenvedélytől felpattanok, és szemtől szemben állok az apámmal.

– És mit javasolsz, kit vonjanak felelősségre, Bram? – mordul rám. – Engem?

– Igen, téged. Téged és Viviant.

A tenyere hamarabb ér a torkomhoz, mint hogy reagálni tudnék, és a fejemet nekicsapja a felső ágy acélkeretének.

Nem küzdök ellene. Túl erős. Fizikailag és mentálisan is. Voltak már harcaink. Rajtam vannak a testi és lelki sebek.

– Ennyi elég! Tényleg azt hitted, hogy azért jöttem, hogy a rendszerünk hibáiról beszélgessek veled? Hogy halljam a véleményed? Azt hiszed, tudni akarom, mi zajlik a jelentéktelen agyadban?

A keze ellazul, és a torkom kiszabadul a markából.

– Sajnálom – motyogom. – Csak…

Habozok, ő pedig szúrós szemmel néz rám.

– Csak mi?

– Csak Vivian. Apa, ő…

– Elég! Én nagyon vigyáznék, merre kószálnak a gondolataid. Vivian nem toleráns nő, és az indítékai megkérdőjelezéséhez sem felhatalmazásod, sem intelligenciád nincs.

Apám jelenlétében újra gyerek vagyok.

Az ablakhoz lép, és a tenyerét az üveghez nyomja. A monitor beolvassa a kezét, és hozzáférést biztosít számára bármilyen fájlhoz vagy programhoz, amihez csak szeretne. Átpörgeti a délután készült biztonsági felvételeket.

Áttekeri a találkozót. Újra végignézem a történteket kétszeres sebességgel. Látom magam a teremben Hollynak álcázva, az álruhás Eve-et az Anyák között. Mindketten ott vagyunk és mégsem.

– Azért jöttem, hogy Eve-ről beszéljünk – közli az apám, és elfordítja a kezét a levegőben, mintha egy láthatatlan fogaskereket forgatna, miközben a felvétel lemegy a realiTV képernyőjén.

– Mit akarsz tudni? – kérdezem, miközben aznap másodszor nézem végig, ahogy Nina anya meghal. Az apám arca nem változik. Kemény. Érzelemmentes.

A képernyő egy másik kamerára vált. Eve-et a lift felé vonszolják. Holly utánuk ered, szinte tökéletes projekciója csak kicsit remeg meg a lövések villanásában hátul a teremben.

– Itt is vagyunk – közli apám a képernyő felé biccentve.

Én vagyok az. Nem Hollyként. A valódi önmagam. Mindketten a képernyőre meredünk, ahogy betörök a liftbe, és tökéletes ütést mérek az őr áliára. A felvétel megáll.

– Tehát találkoztatok.

Íme. Egy történelmi pillanat, legalábbis nekem. Egy rögzített felvételen. Állok a lány elrablójának mozdulatlan teste felett. Eve ott térdel mellette, és most először egymás szemébe nézünk.

– Felismert téged? – kérdezi az apám.

– Nem – válaszolom habozás nélkül.

Az apám nem szól semmit.

– Nem – ismétlem. – Legalábbis nem hiszem.

Apám elfordítja a csuklóját, csettint az ujjával, és a felvétel elindul. Rögzített hangunk átvág a szoba levegőjén.

– Te vagy Hol…

– A pasinak csak egy kis jég kell.

Apám legyint, és a felvétel megismétlődik.

– Te vagy Hol…

– A pasinak csak egy kis jég kell.

– Te… vagy… Hol…

Apám nem néz rám, csak egyenesen előre bámul, és megigazítja a vékony szemüveget az orrán, úgy, mint amikor úgy tesz, mintha elgondolkodna, hogy mit mondjon ezután.

– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy mit akart mondani, mielőtt te okosan félbeszakítottad.

Hallgatok.

– Ezt a felvételt érthető okokból nem iktatjuk – közli, keresztet rajzol az ujjával és kitörli eddigi életem legjobb pillanatát.

– Légy nagyon óvatos, Bram! – figyelmeztet, vagy talán megfenyeget. Nehéz megmondani, miközben az ajtó felé indul.

– Lehet, hogy te vagy a legjobb pilótánk, de egyáltalán nem vagy pótolhatatlan. Ha problémássá válnál, az, hogy a fiam vagy, irreleváns lesz.

Az ajtó surrogva kinyílik, és apám magára hagy, hogy eltöprengjek.