5.

Bram

A szobánk előtti folyosó szokatlanul forgalmas az éjszakai óra dacára. A hír gyorsan terjed a Toronyban. A pletyka még gyorsabban.

– Állítólag öt másodpercig sem bírta vele egy helyiségben, aztán megmutatta neki a reggelijét – hadarja Hartman. A szememet forgatom felé. Élőben néztem a teremben, ahol Eve mozdulatait éjjel-nappal figyelik. Néztem, ahogy az egyes számú Potenciális elszúrja az esélyét, hogy megmentse a világot. A mostanra hírhedt Connor, más néven első Okáciális.

Talán viccesnek találtam volna, ha nincs az a sok évi munka, több ezer órányi kutatás és elképzelhetetlen mennyiségű pénz, ami néhány pillanat alatt semmivé lett.

Az ilyen eseményeket nehéz elkendőzni idelent. Gyorsabban jutnak le a Kupolából a földre, mint a lift, és a mai incidens különféle változatait már ma éjjel suttogni fogják az utcán.

Persze most egy hamisított fényképet sugároznak az összes nyilvános realiTV csatornán, hogy megőrizzék a látszatot. Connor és Eve tökéletes mosolyú arca előrelépést sugároz. Hogy elfojtsanak bármilyen pletykát. Ráadásul bármilyen pillanat, amikor Eve boldognak tűnik, féken tartja a Szabadárokat egy darabig, talán elég ideig ahhoz, hogy a KMSz kitaláljon egy tervet a második és a harmadik Potenciális számára.

– Az öreged mit fog mondani? – kérdezi Hartman, miközben a szájába töm egy marékkal a kedvenc sajtos minikrékeréből, majd szűk kezeslábasába törli zsíros kezét, és felveszi a jegyzeteit, melyek Eve viselkedésmintáiról szólnak a Connorral való találkozás óta. Én is átfutottam, de az ösztöneim többet tudnak Eve-ről, mint amit az EKG elmondhatna nekem. Készen állok a ma esti sürgősségi eligazításra.

– Tuti nagyon pipa, nem? – folytatja Hartman, amikor nem válaszolok.

– Aha. – Vállat vonok. – Mondasz valami újat is?

A helyiség ajtaja automatikusan félrecsúszik, ez jelzi, hogy induljunk. A szobánkat elönti a pilótatársaim harsány hangja. Na, tessék.

– Bram, igaz? – mordul rám Jackson, miközben gyülekezünk a folyosón. – Az a dolog Connorról?

Nem felelek.

– Jaj, ne már! Ezt nem titkolhatod el előlünk! Nem lehetnek különleges kiváltságaid úgy, hogy nem osztod meg a szaftos részleteket.

Az egész osztag röhög, miközben végigsétálunk a fémfolyosón az eligazító felé.

Jackson mindig cikiz a helyzetem miatt. Hogy a főnök fia vagyok.

Biztos vagyok benne, hogy pár perc múlva megtudjuk, mi történt – felelem higgadtan. Mind tudják, hogy a galérián voltam, és végignéztem. A pilóták nem lehetnek odabent, de a biztonságiak félrenéznek, ha dr. Wells fiáról van szó.

– Oké, értem. A régi mese apuci kisfiával, igaz? – ugrat Jackson, miközben felgyorsít mellettem. – A belsős infókat megtartod magadnak. Nem akarod, hogy bármelyikünk is közel kerüljön a te drága Eve-edhez. – Kacsint. Az osztag nevet. Akkora barom! – Nem tudom, miért nem ejtik egyszerűen Potenciálisokat, nyitják fel a Kupolát és hagyják, hogy mi is tegyünk egy próbát Eve-vel. Valamelyikünk biztosan…

Az öklöm találkozik az állával, és Jackson a földre kerül. Keményen.

A francba!

Ezt nem kellett volna. Automatikus volt.

Az egész osztag megáll, és mielőtt még észbe kapnék, mi történik, Jackson medveméretű kezei közé kapja a torkomat, és az arcomat az acélborítású falhoz csapja.

Aú!

Ó, és most nem kapok levegőt.

Szuperül megy.

Nem érzem a talpam alatt a padlót, amikor felemel a levegőbe, és a vér nehezen jut át a nyaki ereimen a marka szorításától.

Ösztönösen megpróbálom elhúzni a kezét, de vastag ujjait inkább bicepszeknek érzem, az én kezeim pedig használhatatlanul kalimpálnak, miközben kifut a szín a szemem elől. Ne ájulj el, Bram! El ne ájulj!

– Jackson! – Hallom, ahogy a higgadt hang áttör a káoszon. – Ha lenne olyan szíves, és gyorsan megölné a fiamat, hogy azzal a fontosabb feladattal foglalkozhassunk, hogy megmentsük az emberiséget? Nagyra értékelném! – mondja az apám, dr. Isaac Wells, majd hátat fordít nekünk, és belép az eligazítóba.

Jackson még egyszer utoljára megszorítja a nyakamat, aztán egy kupacban a földre hajít. Még soha nem voltam ilyen hálás az oxigénért.

– Ez hülyeség volt! – suttogja Hartman, miközben megragadja a könyökömet, és felsegít.

– Ja – értek egyet, és követjük az osztagot az elsötétített helyiségbe. Kösz, apa!

Az eligazítóban leülünk hátul balra. Ugyanazokon a székeken foglalunk helyet évek óta. Kissé meg vannak emelve, hogy elláthassunk a kollégáink feje felett.

Próbálom visszamasszírozni a keringést a nyakamba, és elkapom, ahogy Jackson belülről dörzsöli borostás arcát a nyelvével. Legalább keményen bemostam neki.

– Jó estét, uraim… vagyis úgy tűnik, nem is annyira urak. – Apám rám pillant a keret nélküli szemüvege felett, miközben elfoglalja a helyét a pulpitusnál a H-osztag előtt.

Úgy érzem magam, mint egy gyerek.

– Biztosra veszem, mind hallottak az első Potenciális, Connor Dobbs csalódást keltő szerepléséről.

Int a kezével, és a találkozóról készült videofelvétel életre kel a realiTV monitoron a háta mögött. A pilóták mind látják, amit én korábban végignéztem: Connor ül a hideg, lelketlen tanácsteremben. Suttogás és nevetés fut végig a termen, miközben nézzük a felvételt. Olyan, mintha újra az akadémián ülnénk.

Az apám még csak nem is pislog.

A képernyőn Eve biztonsági személyzete beront az ajtón, aztán megjelenik a lány, gyakorlatilag belebeg a helyiségbe a fehér ruhájában. A mai napig még soha nem láttam őt ilyesmiben.

A látványra a terem elnémul.

Ez a baj.

Még minket, pilótákat is letaglóz a látványa, pedig mi napi szinten látjuk Eve-et. A haja. Az a ruha. Azok a szemek. Eve. Lenyűgöző.

A terem nézi Connor küzdelmét az elkerülhetetlen pillanat előtt, de most már egyik pilótatársam sem nevet. Azt hiszem, mind védelmezzük Eve-et. Ez egy új természetes ösztön. Kivéve Jacksont. Ő még mindig csak egy barom.

Apám int a kezével, és a felvétel megáll.

– Mint látják, gondunk támadt. Ezek a Potenciálisok mások, mint maguk vagy én. Mi folyamatosan látjuk Eve-et, és kapcsolatban vagyunk vele, így viszonylag immunisak vagyunk a női jelenlét hatásaira, de ezek közül a fiatalemberek közül a legtöbben még életükben nem találkoztak hús-vér nővel. – Barna szeme a termet pásztázza, és végigméri a most figyelmesen őt néző arcokat. Őszülő haja hátrafelé göndörödik, mintha láthatatlan hullámokon lebegne, miközben a feje ide-oda jár közöttünk, a hatfős csapat tagjai közt. Locke, Jackson, Kramer, Watts, Hartman és jómagam mind esküt tettünk, hogy engedelmeskedünk a parancsainak.

– El tudják képzelni, hogy azt mondják maguknak, hogy esélyesek rá, hogy az emberiség Megmentőjének párja váljon magukból? Képzeljék el a felgyülemlő érzelmeket, az álmodozást és idegességet! Aztán gondolják el, milyen érzés lehet, amikor először találkoznak szemtől-szemben vele! – A képernyőre mutat, és megjelenik Eve fényképe. Makulátlan bőre ragyog a fényben, miközben a fényképe forog. – Nem meglepő, hogy testileg reagál rá, és ezt előre kellett volna látnunk.

– És mi hol jövünk a képbe? – kiált oda Locke lelkesen elölről, kimondva a mindenki fejében motoszkáló kérdést. – Mi csak Hollyt irányítjuk. Még a szobába sem mehetünk be, amikor a találkozók zajlanak. Mit tehetünk?

Apám mosolyogva leveszi a szemüvegét.

Lelkesítő történet következik.

– Tudják, hogyan találtam fel Hollyt? – kérdezi, és rögtön tudom, hova akar kilyukadni. Az osztag körülnéz a teremben. – Bram, miért nem mesélsz a társaidnak?

Még egyszer kösz, apa!

– Hollyt úgy tervezték, hogy legyen Eve szociális… – Elhallgatok, amikor apa felemeli a kezét, és félbeszakít. Úgy állít meg, mintha az egyik képernyője lennék.

– Azelőtt, Bram. Hogyan találtam fel a technológiát, vagy még jobb, miért?

Felsóhajtok. Nem hiszem el, hogy ezt elmesélteti velem.

– Kielégíteni a férfiak vágyait – mondom olyan professzionálisan, amennyire csak képes vagyok rá.

A terem felröhög.

– Nos, ez részben igaz. A technológiámat a múltban konkrét felhasználásra adtam el. Hogyan máshogy fedeztem volna a kutatásomat? – kérdezi az apám.

A H-osztag vidáman tapsol és éljenez.

– Így van. Apa, a virtuális strici – teszem hozzá, és a terem kacag.

– Létrehoztam egy hologram-technológiát, ami olyan valóságos, olyan élethű, hogy a legjobb megfigyelőt is meggyőzi a valódiságáról.

A terem elcsendesül, kész figyelni.

– Képzeljék el, hogy a világ legnagyobb tudású orvosa megoperálhat valakit a bolygó túlfelén, úgy, hogy csak a beteg hologramjával van kapcsolatban. A technológiám erre volt képes. Olyan precíz és pontos hologramra volt szükség, hogy megkülönböztetéséhez egy valódi betegtől, a kezünkkel át kell nyúlnunk a fényén. Ebből a technológiából alkottam meg a Projektáns Programot.

– Projektáns Programot? – kérdezi Locke. Nem hiszem cl, hogy ezt nem tudja. Mind túl régóta vannak itt. Az apám a szemüvegét méregeti, és mindkét lencsét megtisztítja egyetlen mozdulattal, miközben azon töpreng, belemerüljön-e a programba, aminek feladására kényszerült.

– A Projektáns Program. – Felsóhajt, az agya egy csodálatos helyen jár. – Nem számítógéppel irányított hologramok, hanem valódi személyiség projekciói valódi emberek valódi gondolatainak felhasználásával.

Az osztag figyelmesen hallgatja. Egykor ezek az ötletek olyanok voltak, mint egy vad science-fiction, és az emberek őrültnek hitték az apámat, de a Projektánsok tényleg működtek.

– Még mielőtt maguk közül a legtöbben megszülettek, a Projektánsaimat komolyan számításba vették a KMSz „Létezés Kiterjesztés”-hez. Az elgondolás, hogy az elménk talán tovább működhet, anélkül, hogy szükség lenne fizikai testre, azt jelentette, hogy az emberi faj valamilyen formában mindig megmarad. A női nem nem hal ki, ha az agyuk örökké képes élni.

A szájak tátva maradnak.

– De ez mind EE volt – mondja az apám, és visszatér a szobába. – És mindannyiuk előtt. – Kuncog.

– Várjon… mi történt? – kiáltja Locke, aki nagyon  szeretne többet tudni. – A Projektánsokkal?

– Amint Eve megszületett, a Projektáns Programot leállították. Minden figyelem afelé fordult, hogy mi szükséges az ő védelméhez és táplálásához.

– De dr. Wells… – kezdi Locke.

– Talán a Projektáns Programot majd máskor vitatjuk meg – szól közbe az apám. Egyértelműen szeretne visszatérni a mondandójához. – Holly. Vivian úgy érzi, előnyös lehet a megmaradt Potenciálisok számára, ha némi minőségi időt töltenek Hollyval, afféle első lépcsőfokként Eve-hez. – Befejezi, és körülnéz a teremben.

Csend.

– Azt akarja, hogy arra használjuk Hollyt, hogy ezekkel a fiúkkal flörtöljön? – kérdezi Jackson zavartan.

– A virtuális strici visszatér – poénkodik Kramer.

– Én ezt a szarságot nem csinálom! – hőzöng Jackson, az örök alfahím.

– Haver, azzal csináltál karriert, hogy lánynak adod ki magad, lépj túl ezen! – hecceli Hartman mellettem, aztán lejjebb csúszik a székén. A szememet forgatom felé, hogy fogja be.

– Ha befejezték, új utasításokat találnak, ha visszatérnek a szállásukra. A második Potenciálissal való találkozó menetének átdolgozott tervezetét. Szokás szerint nincs kérdés, nincs vita. Nagyon köszönöm, elmehetnek, kivéve Bram és Hartman. Maguk ketten maradjanak a helyükön, kérem! – Az apám befejezi a sürgősségi eligazítást, mire a H-osztag felkel, és elhagyja a termet.

Hartmannel nem szokatlan számunkra, hogy maradunk, amit Jackson ki nem állhat. Biztosra veszem, hogy nem ő az egyetlen. Lehet, hogy nem vagyok csapatvezető, de a hosszú múltam Eve-vel természetesebbé teszi a kapcsolatot. Ismerem őt és Eve ismer engem. Vagy legalábbis ismeri az én Hollymat. Ez azt jelenti, hogy Hartmannel alkalmanként más megbízatást kapunk, mint az osztag többi tagja.

Apám felénk sétál, és nekidől az előttünk álló szék támlájának. Látom magamat az arcában. Sápadt, megereszkedett bőre mély ráncai mögött, haja ősz tincsei alatt ott vagyok. Manapság szinte hallatlan, hogy az ember tudja, ki a valódi apja, nemhogy bármilyen kapcsolata legyen vele. Szerencsés vagyok. Vagy legalábbis annak kellene éreznem magam.

Régen ezt éreztem, amikor még odakint éltünk. Néhány lépessel mögötte sétáltam a Centralban, és láttam, ahogy az apátlan, elhagyott fiúk alamizsnáért könyörögnek.

Felhős az ég a lakásunk ablakából, a beton felhőkarcolók erdejében. Kicsi vagyok, négy- vagy ötéves.

– Hol a táskád? – förmed rám az apám. A haja még nem őszül, de a ráncok már elkezdték barázdálni az arcát.

– Kérlek, ne vidd el őt, még túl kicsi! – sikoltja az anyám, könnyek gyűlnek az alsó szemhéja alatti ráncokba. – Vigyél egyet a többi gyereked közül, egyet az utcákról! Vidd el bármelyiket, de ne az én kisfiámat! Ne az én kisfiamat!

Az apám elmegy mellette.

– Ő az én fiam. Velem marad. Te egyértelmű parancsot kaptál a KMSz-től, hogy add őt át. Ha el akarsz tőle búcsúzni, most tedd meg – förmed rá.

Az anyám hozzám szalad. Térdre rogy. Nagyokat nyel, nem énért! i, hogy kibuggyanjanak a könnyei.

– Sose felejts el, fiam! – suttogja, és a homlokomhoz szorítja a homlokát, hagyja, hogy sötét, göndör haja függönyként záruljon az arcunk köré, miközben beszívja a levegőt, mintha megszagolna. Felemel egy ezüstláncot a nyakából, áthúzza a fején, és az enyémre csúsztatja. Az alján egy apró kereszt ringatózik.

– Elég ebből! – Az apám félrehúzza az anyámat az útból, és kivisz a bejáraton. Az ajtó bezárul mögöttünk, de még hallom anyám sírásának visszhangját a fejemben.

– Bram, Hartman, hogy érzitek magatokat? – kérdezi az apám.

Hartman sokatmondóan néz rám.

– Ha? Bocsánat! Elgondolkodtam… Mit mondtál? – dadogom és kiűzöm az emlékeket a fejemből. Biztosan kezd kikészíteni az alváshiány.

– Dr. Wells azt kérdezte, hogyan érezzük magunkat – ismétli Hartman, és finoman hunyorog felém. Apa sosem tesz fel személyes kérdéseket, csak ha arra külön oka van. Mindig van valami indíték. Az apám számára egy beszélgetés tudományos kísérlet, amihez már van vágyott eredménye: csak meg kell találnia a megfelelő módszert, hogy elérje. Most épp kedvességgel próbálkozik. Nem áll jól neki.

– Jól vagyok, uram – feleli Hartman. Én egyetértően bólintok.

– Tehát mindketten fittek és kipihentek vagytok? – puhatolózik. Egymásra nézünk, és bólintunk. – Akkor öltözzetek be, és menjetek a stúdióba! Eve ébren van, és Hollyt várja. – Egy aktát ejt az ölembe, aztán elhagyja a termet.

Hartmanre pillantok.

– Nyisd ki! – kéri, ezért leveszem a piros ragasztócsíkot, és kinyitom a barna aktát.

Tucatnyi fénykép csusszan az ölembe. Fényképek Eve-ről. Fehér pongyolát visel, kócos haját nem tudja megszelídíteni a hajfonatait rögzítő szalag, az arca vörös és püffedt. A szoba körülötte romokban, a párnájából a tollak a levegőben röpködnek.

– Ez biztosan a találkozó után lehetett – jelenti ki Hartman a nyilvánvalót.

Hosszú éjszakánk lesz.