45.

Eve

– Eve – hallom, miközben valaki lágyan felráz.

– Hmm – megmoccanok, kábának érzem magam. Nehéz a fejem, amikor megemelem. Kadi anya aggódó arccal néz le rám.

– El kell mennünk az orvoshoz. A petesejt kivételre – teszi hozzá szomorú mosollyal.

Megnyugtat.

Az az arc.

Az együttérzés a helyzet iránt, amibe csupán azért kerültem, mert megszülettem.

Alig aludtam. Előző éjjel annyira energikusnak éreztem magam, hogy képtelen voltam elaludni. Az éjszaka sötétje úgy tűnt, örökké tart, miközben a kanapémról figyeltem. Valamikor biztosan elbóbiskoltam, és a testem azért sajog, mert nem feküdtem ágyba.

– Gyere! Készülődjünk! – kéri Kadi anya lágyan.

– Velem maradsz? – kérdezem. – A sejtlevétel nem újdonság, tudom jól. De ez más. Ez alkalommal úgy mondok búcsút a petesejtjeimnek, hogy tudom, talán visszajutnak hozzám.

– És ez jó – bátorít.

– Nyilván. – Úgy döntök, nem teszem hozzá, hogy a gondolat, ahogy belém ragasztják a megtermékenyített petesejteket fizikailag rosszulléttel tölt el.

– Maradhatok. – Kadi anya felém nyújtja a kezét. Felsegít, és követ a fürdőszobába. Miközben levetkőzöm, ő megnyitja a zuhanyt, ellenőrzi a hőfokot, aztán összeszedi a ruháimat, és beteszi a szennyeskosárba. Tegnap este nem zuhanyoztam. Miután otthagytuk a védett szobát, akartam, de a terveim semmivé váltak, amint megtaláltam az anyám levelét.

Besétálok a zuhany alá, lehunyom a szemem, ahogy a forró víz veri a testemet, és teljesen felébreszt. A szememet csukva tartom, miközben Kadi anya besamponozza a hajamat, a párkányon ül felettem és belemasszírozza a fejbőrömbe. Leöblíti, majd a balzsam következik.

Épp le akar mászni, és hagyni, hogy én mossam ki, de érzem, hogy ott marad mellettem, mintha várna valamire.

Kinyitom a szemem, ő pedig kezei közé fogja az arcomat.

– Erősebb vagy, mint hinnéd, Eve! – suttogja. – És az anyád is az volt. Bízz az ösztöneidben! Kövesd őket!

A szemem az arcomra folyó vízen át hunyorog rá.

A zuhanyra pillant, aztán az egyik felettünk lógó mikrofonra. A folyóvíz zaján túl nem hallhat minket, és nem is láthatnak minket hála a gőznek az üvegen. Nem mintha óvatosak lennénk. Ám még mielőtt esélyem lenne mondani, vagy kérdezni valamit, elmegy, hogy törölközőt hozzon a fűtött tartóról. A pillanat elszállt.

Amikor kilépek a zuhany alól, az arcát fürkészem, de nem olvasok le róla semmit. Olyan, mintha csak képzeltem volna a beszélgetést.