6.

Bram

Az öltöző üres. Senki más nem dolgozik ilyen későn. Csak én és Hartman. Pont, ahogy mi szeretjük. Elhaladok a másodpilóták szekrényei mellett: Jackson, Locke, Kramer, Watts. Ők mind visszatértek a szállásukra, átolvassák az új megbízást, de csodálkozni fognak, hogy mi Hartmannel mit csinálunk.

Nem újdonság, hogy Hartmannel késő esti, előre nem tervezett találkozókra hívnak Eve-vel. Az élet nem mindig kiszámítható. Néha Eve-nek szüksége van ránk, és mellette kell lennünk. Ez a mai ilyen éjszaka. Hollynak a mai megbízás során nincs mögöttes szándéka. Egyszerűen az lesz, akire Eve-nek szüksége van: a barátja.

Nincs forgatókönyv. Nincsen fontos üzenet. Teljes improvizáció. Ezért vagyok én itt, nem Jackson vagy Kramer. Lehet, hogy rangban felettem állnak, de ők nem ismerik úgy Eve-et, mint én. Ha Eve a gyerekkoráról akar beszélni, én ismerem. Ott voltam. Nekik meg kell várniuk, hogy Locke vagy Watts feltöltenek egy történelem aktát, és megkeressék az ahhoz szükséges információt, hogy sikeresen meggyőző beszélgetést folytassanak. Nekem nem.

Kinyitjuk a szekrényünket, és előveszem vékony fekete kinetikus öltözékemet. Sokat hordtam, de még mindig olyan remekül működik, mint amikor megérkezett. Milliónyi mikroszkopikus szenzor sorakozik a rugalmas anyagon, amik készen álnak, hogy rögzítsék minden mozdulatomat. Meztelenre vetkőzök, és felhúzom. Úgy simul az izmaimra, mint egy második bőr. Ahhoz, hogy az ember pilóta legyen, kell bizonyos fizikai erőnlét, és maga a munka formában tart. Sokat kivesz belőlem. Fogom a maszkomat, a fejpántot és a kompressziós kesztyűt, majd Hartman felé fordulok, aki nagyban programozza a mai megbízást a laptopján mellettem a pádon. Piros medvecukor lapocska kandikál ki vastag ajkai közül. Az ő munkája inkább szellemileg megterhelő, mint fizikailag.

Két ember kell Holly irányításához: a programozó és a pilóta. Hartman a programozóm, a másodpilótám. Ha Holly kisétál a Meredélyre, és Eve felkap egy dzsekit, Hartman nekem is beprogramoz egyet, és az megjelenik Holly kezében. Ha Eve pletyizni akar késő esti nasi felett, Hartman készít nekem egy virtuális bögre teát. Ő irányítja Holly külsejének minden aspektusát és digitális interakcióját az Eve-vel folytatott beszélgetés alatt. Ő ebben a legjobb? Talán nem. Ő lenne az első, aki ezt beismeri. De a hiányosságait kárpótolja azzal, hogy ki tudja cselezni a rendszert. Ez mindig törvényes? Dehogyis! De ha elintéz egy melót, a KMSz általában örömmel szemet huny afelett, hogy hajlamos a hackerkedésre. Ők eredményeket akarnak. Nem érdekli őket, hogyan kapják meg.

Az én munkám? Én vagyok Holly. A mozdulataim, a gesztusaim, a fizikumom… A hiperérzékeny nyomáspontok, amiket beleszőttek a kinetikus öltözetbe, mindent rögzítenek. Az arckifejezéseimet elemzik, adaptálják, és alkalmazzák Holly arcán valós időben, ahogy a hangomat is. Amikor beöltözöm, Holly vagyok, amikor belépek a stúdióba két szinttel a Kupola alatt, Bram ott marad az ajtóban. Ez a kötelességem, ez az én részem a jövőből. Én vagyok Holly.

– Feltöltöttem azt az éjszakai programot, amit néhány hónapja használtunk. Nem a legjobb, de ez a legjobb, amit ilyen rövid idő alatt összedobhatok – magyarázza Hartman, és megforgatja a monitorát, hogy megmutassa Holly kinézetét, amilyennek majd Eve lát.

– Jó lesz – felelem, és az agyam már át is áll. Eltompítom Bram érzelmeit és érzéseit. Leválok az apámról, nem törődöm a fájdalommal a nyakamban, ami Jackson öklének műve. Ezek nem Holly ügyei, hanem Bramé.

Holly vagyok.

Belépünk az elsötétített stúdióba, és hallom az elektromos zümmögést, ahogy a szkennerek felmelegszenek, és a levegő statikus elektromossága apró kék szikrákat jelenít meg a maszkomon, amikor ráhúzom lenyírt, piszkosszőke hajamra. A helyiség hatalmas. Elég nagy, hogy futni lehessen benne, ha kell. Bármilyen esemény vagy környezet szimulálható, amivel Holly találkozhat a Kupolában Eve-vel együtt. Lehúzom a maszkot a szemem elé, és várom a kapcsolatot. Bármit lát Holly odafent, azt én látom idelent. Össze vagyunk kapcsolódva. Egy személy vagyunk.

– Oké, Holly fel van töltve, és kapcsolódásra kész – hallom Hartmant a fülhallgatómban. – Kész vagy, Bram?

Nem válaszolok.

– Bocsánat… kész vagy, Holly? – javítja ki magát. Négy éve vagyunk együtt, és még mindig elszúrja az alapokat.

– Kész. Idióta! – válaszolom, és szúrós szemmel nézek rá .1 maszkon keresztül, miközben ő az irányítópult mögött ül a stúdió sarkában, amit halványvörös fény világít be.

– Sok szerencsét! Adom Hollyt! Kapcsolódás, három… kettő… egy – mondja a fülembe, miközben megjelenik előttem a Kupola.

Körülnézek a sötét növényzetben. A felső kertszinten állok, egy kőhajításnyira Eve hálószobájától. Eszembe jut az éjszakai program, amit Hartman feltöltött egy pár héttel ezelőttről.

– Bocs, elfelejtettem helyszínt változtatni – recseg a hangja a fülemben.

Pár héttel ezelőtt tettünk Eve-vel egy késő éjszakai sétát a kertben. Eve szorongott a Potenciálisok miatt, és nem aludt jól. Holly feladata az volt, hogy segítsen neki ellazulni.

Fák és virágok mellett sétálok el, amik kékesen ragyognak fejem fölött a hatszögletű lombkorona túloldalán lévő hatalmas teliholdtól. Egyáltalán nem hasonlít a valódi holdra, inkább olyan, mint amit álmaiban lát az ember, az a tökéletes fajta, ami könnyedén, varázslatosan úszik a világ felett. Ez Eve holdja.

Látom a szobájából kiszűrődő fényt az apró csigalépcső tetején és felsétálok. A stúdió padlója a talpam alatt reagál a mozdulataimra, és némán mozog, hogy szimulálja az élményt, ahogy felfelé sétálok.

Felérek, és egy üvegajtó előtt állok. Egy pillanatig várok, és megnézem a tükörképemet. Halványrózsaszín pizsama. Természetes szőke haj lágy hullámokkal. Metsző zöld szemek, vékony ajkak és hegyes áll teszi Hollyt manószerű szépséggé. Aztán a figyelmem a programozott szép vonásokról a természetesen gyönyörű Eve felé fordul.

Látom, hogy szomorú szeme kinéz rám. A párnája maradványába rejti az arcát.

A hüvelykujjamat összenyomom a kisujjammal, ami rögzíti Holly helyzetét, és lenémítja a hangomat a Kupolában, így beszélhetek Hartmannel anélkül, hogy Eve meghallaná.

– Ne nyisd ki az ajtót! – mondom neki, megelőzve, amit tenni készült. – Be fog engedni.

Elveszem az ujjaimat, és felemelem a kezem, hogy megkocogtassam az üveget. A kinetikus kesztyűm vibrál, amikor kopogok. Igazinak érzem.

Hallom, hogy szimulált kopogásom hangja visszhangzik Eve kis szobájában.

– Ma éjjel ne, Hols! – Eve hangját eltompítja a párna.

Nem válaszolok. Adok neki egy percet.

Elfordítja a fejét, újból rám néz.

– Én csak… egyedül akarok lenni. – Szipog, közben újabb könnyek potyognak oldalt az arcán.

– Ugyan, Eve! Beengedsz? – kérdezem.

Nem moccan.

– Nem akarok…

– Nem kell beszélnünk. Csak… üldögéljünk! – javaslom.

Rám néz. Gondolkodik. Tudja, hogy egyszerűen csak bejöhetnék, ha akarnék. Az ajtókat egy gombnyomással ki lehet nyitni. A Kupolában minden távirányítású. De én szeretem átadni neki az irányítást. Ez itt az ő birodalma, nem az enyém, sem a KMSz-é.

— Eve, bennem megbízhatsz. Én vagyok az – mondom.

Az áttetsző maszkon át látom, hogy Hartman szúrósan néz rám. Talán túlságosan kihangsúlyoztam azt az én-t.

Eve most jobban figyel. Az üvegajtón át Holly szemébe néz. Mintha átlátna a maszkon, és az én szemembe nézne.

Tudja.

Azonnal lemászik az ágyról, átlép a káoszon, amit ő alkotott, és kitárja az üvegajtót. Felemeli a karját, a nyakam köré fonja, és felzokog.

Nem érezhet engem. Nem igazán. Megérinteni Hollyt olyan, mint egy statikus labdát érinteni. Többször megcsináltatták velünk az akadémián. Meleg, bizsergető, de nem valódi érzés. Fizikailag nem szabad megérintenünk Eve-et. Vivian úgy véli, az megtöri a valóság illúzióját, de a ma éjszaka kivétel. Ma éjjel Eve-nek szüksége van erre. Megtartja a karjait, az arcát a vállamra teszi, és elfogadja az érzést az arcán. A ruhám reagál, érezteti velem Eve súlyát és mellkasa finom remegését, ahogy sír. A gyomrom ugrik egyet erre a szimulált ölelésre. A karomban tartom őt, ezt nem sokan tehetik meg.

Nem szólok semmit, várok, hogy kifogyjon a könnyekből, ahogy ott állunk a holdja fényénél.

– Sétáljunk! – kéri. Kézen fog, és levezet a lépcsőn. Tudom, hova tart, és ahogy elérjük a legalsó lépcsőfokot, felgyorsítok, hogy lépést tartsak vele. Csendesen haladunk a növények között a lombsátor nyílása felé. Nézem, ahogy a szél átfúj göndör, barna tincsein, amik kiszabadultak a fonatokból, aztán lenézek a csuklómra. Pár másodperc alatt Hartman megérti a gesztusomat, és amikor legközelebb újra a csuklómra nézek, egy hajgumi vár ott. Egy pillanatra elengedem Eve kezét, lehúzom hajgumit, és hátrakötöm szőke hajamat az arcomból, hogy úgy álljon, mint az övé, közben pedig kilépünk a Meredélyre.

– Szóval… – sóhajt.

– Jó napod volt? – kérdezem szarkasztikusán.

– Mesés! – Eve mosolyog, és felfelé fordított hüvelykujjat mutat nekem. – Minden a tervek szerint alakult. Már hallom is az esküvői harangokat.

Nevetek, ő pedig a felhőtengert nézi alattunk.

– Nem lesz még egyszer ilyen, Eve.

– Nem? – kérdezi. – Ott kellett volna lenned, Hols. Alig tudott a szemembe nézni. Mintha az arcom… – Elhallgat, és a fejét rázza.

– Annak semmi köze nem volt az arcodhoz. Sem semmihez, amit tettél. Egyáltalán nem a te hibád volt.

Hitetlenkedve néz rám.

– Ők szúrták el, teljesen és tökéletesen – biccentek a beszélgetésünkbe betolakodó legközelebbi kamera felé. – És higgy nekem, ezt ők is tudják! Mármint persze, hogy ezeket a fiúkat letaglózza, amikor meglátnak téged. Te vagy az egyetlen lány a bolygón! Ha engem kérdezel, elég nyilvánvaló, és ezt számításba kellett volna venniük, mielőtt beküldenek téged abba a terembe a Potenciálissal.

Eve elmosolyodik.

Tudom, hogy nem kellett volna utalnom a kamerákra, sem bírálni a KMSz tetteit, de felhatalmazásom van megtenni, amit kell, hogy együttműködésre bírjam Eve-et.

– Nem hiszem, hogy örülni fognak, hogy ilyeneket mondasz – ugrat Eve.

– Aha, hát néha le kell szedni a ragasztást a kockáról – viccelődöm, és középső ujjamat mutatom a kamerának.

Eve felkacag, és a kezemre teszi a kezét.

– Te mondtad mindig ezt.

– Ez igaz.

Elenged.

Órákig ülünk a Meredélyen, miközben Eve holdja ott úszik a fejünk felett. Beszélünk az életről, a jövőről, férfiakról, szerelemről, mindenről. Eve érdeklődő, kíváncsi, okos.

– És ki a következő? – kérdezi.

– Tessék? – kérdezem, azon tűnődve, miről beszél.

A második Potenciális, ki ő?

– Ó! Ő… kedves – felelem, sokat mondóan felvonva a szemöldököm.

– Hmm.

– Nem, tényleg. Szerintem tetszeni fog neked – jelentem ki olyan meggyőzően, amennyire tudom. A következő Potenciális ugyanolyan unalmas.

– Miért nem lehetnek olyanok, mint te? – kérdezi Eve, és a kilátást figyeli.

– Hát, nem mindenki tökéletes – viccelődöm. – Ráadásul azt hiszem, nekünk kicsit nehezen menne ez a „népesítsük be újra a bolygót” dolog, ha érted, mire célzok.

– Nem, én rád célzok – mondja, és felém fordul, hogy átnézzen Holly szemén, le két emeletet, át a maszkon, egyenesen az én szemembe.

Kihagy a szívverésem. Égnek áll rajtam a szőr, és ledermedek. Ő most hozzám beszél? Szóhoz sem jutok. Teljesen le vagyok döbbenve. Az agyam elillan Hollyból, és önmagam vagyokk, szemtől szemben Eve-vel.

Ilyet még sosem csinált.

– Bram! – hallom Hartman kiáltását a fülhallgatóban, ami visszaránt a valóságba. Eve valóságába.

– Már reggel van? – kérdezi Eve, miközben a szemünket árnyékoljuk a távoli láthatárra felkúszó ragyogó napkeltétől.

A válasz nem. Vivian fejezi be így a találkozónkat.

– Azt hiszem, aludnod kellene, Eve. Menj be, zárd be a zsalut és pihenj! Felejtsd el a mai napot! Nem fordul elő többé.

Eve még egyszer a szemembe néz, és én idegesen a fülem mögé tűröm a hajamat, elfelejtve, hogy már hátrakötöttem. A fenébe, remeg a kezem.

– Oké, jó éjt, Hols! Kösz! – mondja, miközben az ajtó felé sétál. A feje felett integet, közben ásít, és eltűnik odabent, így egyedül maradok a Meredélyen.

A napfelkelte felé fordítom a tekintetemet, ami nem moccant azóta, hogy először megjelent. Megállt. Magamban nevetek, miközben a kép a maszkomban lassan elhomályosul, és Hartman hangja irritálja a dobhártyámat.

– Szétkapcsolás, három… kettő… egy. Tiszta vagy.

A padlón ülök, leveszem a headsetet és kicipzározom a kinetikus ruhát. Izzadok.

– Ez a lány bajba fog sodorni minket – jelentem ki, miközben Hartman lecsukja a laptopját, és odasétál, ahol gubbasztok.

– Nem, nem fog – válaszolja. – Téged fog bajba sodorni.